Végtelenül, nyomtalanul, 2012. December 25.

Szerelmes levél karácsonyra

Egy évvel ezelőtt kimentem a Nagyerdőre, hogy boldog karácsonyt kívánjak Ady Endrének, jobb híján neki, és senki másnak. Ott álltunk szenteste ketten a hóesésben, én dideregve néztem Ady Endre szobrát, ő meg egykedvűen bámulta szokás szerint: saját magát. Alig láttam embert az utcán. Adyhoz beszélhettem egyedül, senki máshoz, nem akadt rajta kívül társam senki más, addigra elrúgtam magamtól mindenkit, akinek fontos lett volna, hogy ne rúgjam el. Csikorgott a fogam. Nem voltam benne biztos, hogy a jövő karácsonyt megérem, de ez akkor nem volt nagyon fontos. Ki volnék én nekem, hogy sajnáljam magam, erre gondoltam, de nem voltam magamnál. Egyszerre dolgoztak bennem gyógyszerek és szeszek, olyan érzékeny voltam, mintha lenyúzták volna rólam a bőrömet. Altató nélkül nem tudtam aludni két éve már – nem is sok idő, ha ébren tölti az ember –, és gyógyszer nélkül nem tudtam utcára menni, nemhogy beszélni a többiekhez, hazudni folyton, hogy megvagyok, jól vagyok, igen, írok még, írogatok. De minek, gondoltam, ezt is minek. Olyan volt minden ember, mintha üvegből lenne. Emberalakú üvegtok mindenki, aki szembejött az utcán. Nem tudtam mit kezdeni velük, féltem, ha rosszat szólok, megrepednek, de ha nem írok nekik, észre se vesznek. Lefogytam két hónap alatt tizenhárom kilót. Nem sokkal korábban nem önszántamból hagytam ott egy kiadót. Kirúgott a cég, hol két könyvem is megjelent, azt írták, jövőbeni munkáim számára keressek mást. S persze sok sikert, ezt is mondták. De magyarázat nem volt. Minek is, gondoltam, minek. Ki kell innom fenékig a méregpoharat, ha számhoz tartják e kedves, segítőkész, irodalmi kezek. Sok sikert, persze, sok sikert. S míg álltam ott a decemberben, Ady Endre szobrával éppen szemben, azt hittem, hogy vége van. De nem bántam. Az az igazság, hogy még meg is könnyebbültem. Már az is fájt, ha levegőt veszek, nyafogni akkor minek. Azt kissé sajnáltam, hogy nem fogom megtudni, ebből az országból mi lesz. Mit és kik fognak jókat írni majd a lapnál. S húsz év múlva a barátaimból vajon mi lesz. A testvérem kislányával mi lesz. Hiszen azt mondta, külföldre akar menni, mert itt nem lehet élni. Honnét tudja, ezen tűnődtem, hiszen még csak huszonegy éves. Magyarországon nem lehet élni, ezt mondta. Itt csak szerencsét próbálhat az ember, de boldogulni másutt kell. Magyarországon csak a szerencsére vagy bízva, másutt viszont magadra. Ezt mondta a huszonegy éves kislány, s nem tudtam, mit mondjak neki.
S ahogy hazafelé bandukoltam akkor, szembejött valaki a hóban.
Először nem is láttam, hogy ki az. De mióta jobban megnéztem, le nem veszem a szememet róla, és a kezét, míg élek, el nem engedem. Azt hiszem, megmentette az életem, és ez most valahogy nagyon fontos. Vele altató nélkül alszom, mióta kitavaszodott, pedig ebben az országban azóta semmi sem változott. Ady Endréhez most nem megyek el, pedig sokkal tartozom neki. De aki szenteste egyedül lesz, javaslom, ballagjon oda ki – az embert útközben mindenféle meglepetés érheti. Mi most karácsonykor otthon leszünk. Meg fogom hívni a huszonegy évest is, szerencsére itthon van még, s azóta huszonkettő. Adok neki ajándékot: most jött ki az új regényem egy másik kiadónál. Jaj, most látom, ez nem is cikk lett, hanem szerelmes levél – ahhoz írtam, akinek a hasában egy gyerek hetekben mérve éppen most múlt el tizenkettő.

Kácsor Zsolt