Tél az égen

ANDRZEJ STASIUK

Karácsonyi történet

Na, ezt hallgassátok meg...

Nagyon régen történt, amikor a férfiak még nem kaptak rá a szépségápolásra, és gyakran feledkeztek el a borotválkozásról. Reggel elindultak otthonról, fölszálltak a harminchatosra vagy a tizenötösre, mentek dolgozni. Akkor még nem voltak olyan népszerűek az autók, mint manapság. Ezért viszonylag könnyű volt átszállni a Marszałkowskán a villamosra, nem csak zebrán vagy aluljárón lehetett megközelíteni a megállót. Tehát mindenki átugrott a sárga korláton, mintha sietne valahová. Valójában nyugodtan otthon is maradhattak volna, legalább jól kialudták volna magukat. Nem vette volna észre senki, hogy hiányoznak a munkahelyükről, mint ahogy azt sem vette észre senki, hogy nem borotválkoztak. Sportból ugráltak, bemelegítésként, hogy megszegjenek valami előírást.

Ha hiszitek, ha nem, kivétel nélkül minden villamos piros volt, mint a tűzoltókocsik. Éjszaka csak két reklám világított az Alkotmány tér fölött: endéká távcsöveket és jugoszláv borokat hirdettek. Ma már egyik sem létezik, mint ahogy nagyon sok más sem, ami talán már örökre eltűnt. Bár a történelem szereti ismételni magát, vajon megmarad-e szklerotikus emlékezetében a Parana bár? Ahová reggel nyolckor tértek be a vénülő, másnapos, dologtalan figurák, és Király sörrel kezdték a napot, de egyikük sem érezte vesztesnek magát, mert övék volt a világ, mint ahogy azoké is, akik átugráltak a korláton vagy színes műanyag kaparókkal ásták ki a hó alól a kispolszkijukat. Szóval nem tudhatjuk, hogyan butul és ismétlődik a történelem. Ki tudja, talán egy távoli korszakban visszakapaszkodhat a létezés körhintájára a Toruńi kocsma, ahol nyugodtan tűrve a kétségbeesést egymás mellett ittak a késői órákban a tetovált vagányok és az idősödő urak, kezükben szoborral díszített sétapálcával? Ezek a pálcák legalább két háborúra emlékeztek. Mivé lesz a kronológia Alzheimere és az a lyuk a történelem agyában? Ettől a különös, varázslatos és csodás ismétlődéstől vajon megint valóságosak lesznek az egykori helyek és órák, események és dolgok, minden ember minden lelki rezdülése és minden kép, ami csak megérintette a tekintetüket, és valóságos lesz a Meglepetés presszó az Alkotmány téren?

Mert pontosan ide lépett be Janek úr egy decemberi délután, valamikor nagyon régen. Kinn az udvaron esett a hó, a belváros fölött párizsi kék volt a levegő, az emberek pedig jobban siettek haza, mint máskor. Janek úr egyáltalán nem sietett. A szokásosnál tovább ült a munkahelyén, és nyilván még tovább ült volna, ha nem lép közbe a portás, aki kulcsait csörgetve megállt az ajtóban kék munkaköpenyben, és azt mondta:

- Szíves elnézését kérem, Jaœ úr, de át kell adnom az emeletet a váltásnak. Ma nem írták rá a munkalapomra, hogy túlóráznak.

Na és most ott állt bizonytalanul, barna táskával a hóna alatt, sötét foltokkal a kabátujján, és csak lassan szokott hozzá a szeme a Meglepetés sűrű sárga fényéhez. Ritkán járt presszóba. Gyermekkorától fogva meg volt győződve arról, hogy laza, nagyvilági, jól szituált emberek töltik meg az ilyen helyeket. Igaz, betért néha egy sült kolbászra vagy pacalra a Tutajosba, de csakis a kollégák társaságában. Rendszerint állva fogyasztottak, mint a pályaudvaron. Csak semmi kilengés, egy vagy két pohár sör untig elég - de még így is enyhe lelkiismeret-furdalással távozott, mintha tiltott mulatságon vett volna részt. Itt pedig kék árnyék borult a füzérek szövevényére, aranyszínben ragyogtak a palackok. Szólt a zenegép, áttetsző belsejében fekete kör forgott, egy külföldi slágert játszott. Úgy ültek ott az emberek, mintha nem sietnének sehová, a mennyezet pedig valószínűtlenül magasan volt. Janek úr hunyorgott, és arra gondolt, most pont ez kell neki ahhoz, hogy elfelejtse, milyen élete van. Megigazította a kabátja hajtókáját, óvatosan kitapogatta, helyén van-e a pénztárcája. Lassan elindult befelé a terembe, azon törte a fejét, hová üljön - a pulthoz vagy az egyik asztalhoz. Felé fordult a pincérnő, ezt biztatásnak vette, és most már gyors lép tekkel ment befelé.

- Tél van - mondta az aranyfürtös, kék szemű nő a pultra támaszkodva, unott pillantást vetve a vendégre.

- Tessék?

- Kérdem én, tél van vagy nyár?

Szfinxre emlékeztette, ezért valami titkot keresett a kérdésben, de hasztalan próbálta megfejteni a rejtélyt.

- Elnézést kérek, de...

- Nem probléma. Becsukhatná az ajtót.

Árnyak vonultak el a nagy ablakok mögött. Bepárásodott az üveg, és Janek úrnak inkább csak sejtelmei lehettek a városi forgalomról, mert alig látott belőle valamit, de azért gondolatban az elképzelt polgárok nyomába eredt. Látta, hogy mozognak a Centrum Áruházak áttetsző belsejében, aztán átmennek a Wars Áruházból a Sawába, átküzdik magukat a Kniewski utca szeles és sötét kanyonján, hogy egyszer csak a Juniorban, a kubai dísztárgyakkal telezsúfolt, nemrég nyílt butikban találják magukat. Nézik a dobokat, maszkokat, a furcsa, teljesen üres és zárt hangszereket, amelyekben csörög valami, az élettelen teknősöket, a nádra festett képeket, a rafiából font díszeket és a Populares cigaretta kék dobozait. Vesznek ezt-azt, a mosolygós eladónők alkalomhoz illő, hóemberrel díszített papírba csomagolják, és átkötik zöld szalaggal. Csomagokkal megrakodva, mint a karácsonyfa, indulnak a villamosmegállóba, és az eget nézik, mert az Esthajnalcsillag még a sötét felhőkön is átragyog.

A pincérnő hangja riasztotta föl szomorkás ábrándjaiból:

- Lesz szíves idefáradni. A kolléganőm kiment a városba. Mit adhatok?

Fölállt az asztaltól, veszedelmesen megingott a váza és a műmargaréta, idegesen kapott utána, aztán elindult rendelni, pedig teknőchátak, dobok és rafiakelimek kavarogtak a fejében.

- Talán ratafiát kérnék... - mondta félénken, a pincérnő pedig megütközve nézett rá.

- Nem tartunk. Nem fogy. Van szovjet Ararát konyak, bolgár Napospart meg román Mandragora.

- Kávét kérek - mondta, hogy időt nyerjen, és amíg a presszógéppel volt elfoglalva a pincérnő, végignézett a sorba állított palackokon, de a címkék nem mondtak neki semmit. Alig tudta megkülönböztetni a bort a töménytől, de azt már jobban látta, melyik az ismerős hazai és melyik a külföldi. A torkában dobogott a szíve, amikor egy jól olvasható "Havana Club" feliratra, egy méretes bronzbarna flaskára siklott a tekintete. Ezen a napon nagyon ünnepélyesnek látta Kubát, a nagy szakállú Fidel Castro pedig még emlékeztette is valamelyest a Mikulásra. A pincérnő vállat vont, kis zsámolyra lépett, és csakis az ő kedvéért bontotta föl az üveget. Óvatosan hozta asztalához a felest és a kísérőt. Most már magabiztosan mozgott, akár egy törzsvendég, diszkréten fixírozta a többi kuncsaftot.

Wiesław Pokropek közlegény "Sarkvidéki" kölnivizet dörzsölt az arcába, és kissé megtántorodott. Kinn, az ablakon túl hullott a hó. Belenézett zsebtükrébe (Marlon Brando volt a hátoldalán), oldalra fésülte szőke haját, igéző mosollyal villogtatta fogsorát, és így biztatta magát:

- Az ész mintha nemet mondana, de mi célt szolgál az erős akarat?

Megigazította egyenruháját, kabátot vett, föltette a kimenősapkáját, és kivonult a századkörlet elé. Hideg volt és sötét. A kapu felé pillantott, látta a kapuügyeletes megvilágított irodáját, fölsóhajtott, majd sétatempóban távozott, eltűnt a garázsok között. Amikor beért a biztonságot adó árnyékba, gyorsított, futólépésben közelítette meg a kerítést. Már meg is kapaszkodott fenn, helyet keresett, ahonnan lábbal elrugaszkodhatna, amikor megállította egy izgatott, reszketeg hang:

- Állj, ki vagy?!

Lassan leengedte a lábát, az őr felé fordult, és csak annyit szólt lemondóan:

- Most mit fosol, Malinowski?

Az őr csípőmagasságban tartotta a Kalasnyikovot, jobbra-balra, le-föl rángatta a fegyver csövét, mintha a kiszámolót mondaná: ecc-pecc, kimehetsz.

- Ne pánikolj, Malinowski. Én vagyok az, Pokropek. Nem ismersz meg? Az öreg, iszapszemű Pokropek. Ma reggel is jól meghajtottalak a körletben...

De Malinowski nem hallotta. Azt próbálta emlékezetébe idézni, amit eligazításon mondtak neki:

- A felállított őr parancsára... állj... őrszolgálat, állj, ki vagy.... állj vagy...

- De hisz állok - mondta Pokropek, lelki szemei előtt pedig végigpergett az élete, a film után mintha imádságot mormolt volna, de ez főként szalonképtelen kifejezésekből és a következő refrénből állt: "Puskát kapott a tápos, a táposnak adtak puskát, szétlőtte az öreget..." Csak nézte a hőmérőző csövet, aztán hirtelen megvilágosodott az elméje. Vigyázzba vágta magát, kezét a nadrágvarrásra szorítva, és ráordított:

- Malinowski közlegény, vi-gyázz! Fegyvert súlyba!

Az őr kihúzta magát, a fegyver vasalt tusa a betonra zuhant, s a következő pillanatban ott találta magát Pokropek szemtől szemben a lenullázott hőssel.

Most pedig már a Czerniakówi úton ment befelé, kedvenc slágerét fütyülte, és elégedetten dörzsölte a tenyerét, mert Malinowski közlegénynek az utolsó pillanatban még a szemébe is csúszott a sisak. Vörös autólámpák hosszú sora haladt Ursynów felé. Pokropek szárnyakat kapott a nagyvárosi ritmustól és láztól. Ilyennek képzelte az igazi életet, és egyáltalán nem örült annak, hogy alig száz napja van a leszerelésig. Itt villannyal mentek a csillagok az égen, pézsmaillata volt a benzinnek, őrületes fények ragyogták be a metálszínben és okkersárgában tündöklő éjszakát, ott náluk meg egészen a horizontig, a hamuszürke melankóliába merült testvéri ország határáig húzódtak a hatalmas répaföldek. Itt csodák labirintusa, tükörszobák, finom emberek és reggeltől estig nyitva tartó helyek hosszú sora, ahol mindenki tekintettel van az egyenruhára, respektálják, megértéssel fogadják a katonát, itt sosincs vége a farsangnak, áll a bál mindenhol, szabad a tánc minden krimóban, a pragai Csigabigától a belvárosi Rotundán át egészen a żoliborzi Kohászig, náluk meg nincs más, csak "búcsúbál, lányoknak belépő feláron, szeszes italt behozni tilos".

Befordult a Gagarin utcába. Pengett a cipősarka, mint a sarkantyú. Álltak már néhányan a megállóban. Rágyújtott, gondolta, ő is vár. Hisz még csak most esteledik, és olyan ígéretesnek tűnik minden, mintha egy hatalmas buliba indulna.

Jadwiga asszony a Marszałkowska és a Hoża sarkán álldogált kigombolt kabátban, retikül nélkül, és nem nagyon tudta, merre induljon. Most intézték az emberek az utolsó bevásárlást a Tokaj Csemegeüzletben. Micsoda ínyencségek! Citrom, narancs, dobozos halva, zöld grépfrút, furmint, aszú és szamorodni ezüstfóliába csomagolt, hossszú nyakú üvegben, a sonka és a füstölt tarja - mi sem természetesebb ennél - már nem is keltett feltűnést, itt a helyük, s mindezt áthatotta a frissen őrölt Orient és Ali Baba kávé egzotikus, aromás illata. A zöld, piros és aranyszín gömbökben megszázszorozódva, varázserőtől kicsinyítve vagy nagyítva tükröződött a hatalmas árubőség.

De Jadwiga asszony rá se nézett a hatalmas kirakatra. Idegesen sétált le-föl, mintha várna valakit. Belépett a Hoża félhomályába, majd rögtön vissza is fordult, hogy elvonuljon a Marszałkowskán egészen a Wilczáig, aztán bizonytalanul elinduljon visszafelé. Rajta kívül mindenkinek volt valami célja. Legalábbis úgy nézett ki. Csak ő ténfergett erre-arra, mintha eltévedt volna, pedig itt lakott pár lépésnyire, az Ezer apró cikk bolt fölött, a negyedik emeleten. Hatalmas karácsonyfa állt a körforgalom közepén, színes villanykörték villogtak rajta, az autók meg úgy keringtek körülötte, mintha szembekötősdit játszanának. Az útkereszteződésben is ünnepélyesen, barátságosan villogtak a lámpák, mindig zöldet mutattak, hisz ma este mindenkinek haza kell érnie. Elállt a szél, nagy hópelyhek röppentek az égbe, mint sok fehér pillangó. Elcsendesedett a város, elnémultak a villamosok csengői és az autódudák, a puha hótakaró alatt egyre finomabbak lettek a hangok, végül már gyermekjátékok távoli visszhangjává szelídült a város zaja.

Jadzia asszony elindult a Fasor felé. Elhagyta a Cserkész Áruházat, megállt a háza előtt, és megszámolta a negyedik emeleti ablakokat. Balról a hatodik és a hetedik sötét volt. Szeretett volna fölmenni, de arra gondolt, hogy az üres lakás megint kiűzi az utcára, ezért inkább folytatta a Żurawia és a Wilcza közti nyugtalan járkálást, miközben egyre ritkult a tömeg. Ideges pillantásokat vetett a mellékutcákba, belebámult a villamosokról, buszokról leszálló emberek képébe, de észre se vette senki. Mindenki csak a közeledő estét látta maga előtt.

Janek úr a kisasztalnál üldögélt új barátjával. Az illető sötétkék orkándzsekiben volt, fején tiroli kalap. Mindketten belemerültek a beszélgetésbe, mintha régi barátok lennének, akik gyermekkorukat idézik fel. Olyanok voltak, mintha a találkozásuk meg lett volna írva a csillagokban, mintha a kocsmai éjszaka anyai szeretettel ölelné magához, és egészen hajnalig akarná ringatni őket. Már sikerült is összetegeződniük.

- Szólíts Waldeknek, barátoknak pedig Waldi vagyok - mondta Janek úr új cimborája. Közeledett egymáshoz a két fej, mintha titkokat vallanának be, férfias kézszorításban fonódott össze a két tenyér, amikor Waldi ki tudja, hányadszor ismételte el:

- Ugye nem haragszol, Jaœ, hogy csak úgy ideültem, de rögtön láttam, hogy művelt emberhez van szerencsém. Nem haragszol, Jaœ?

- Dehogyis, miért haragudnék? Nekem is jólesik elbeszélgetni valakivel.

- Akkor rendelj még egy kört. De ne azt, amit az előbb, mert az olyan... - Waldek úr itt atyai figyelmeztetéssel vegyes enyhe undort kifejező pofát vágott, aztán fölemelte a kezét, hogy magához intse a pincérnőt.

- Igen, Jaœ, egyikünknek sem könnyű. Sőt én mondom neked, nem is ígérte senki, hogy könnyű lesz. Nézzünk meg például engem. Mennyit lót-fut az ember életében, csak gondolj bele. Ma reggel indultam el otthonról, és - láthatod. Csak nem értem oda.

- Akárcsak én - felelte szomorúan Janek úr.

- Talán igen, talán mégsem egészen ugyanúgy - jegyezte meg Waldek úr. - Nem vagyunk egyformák, nem igaz?

Janek úr rábólintott. Odajött a pincérnő, és a tálcájára tette a hat üres poharat. Az asztalon heverő Yves Saint-Laurent feliratú reklámszatyorban megmozdult valami.

Wiesław Pokropek közlegény kiszállt a Centrum Áruházaknál, és hanyag mozdulattal egy lyukkal kijjebb engedte a derékszíját. Sebes árként folyt mellette az élet, ő pedig elhatározta, hogy beleveti magát. A sofőrök megfelelő utasokra, az utasok pedig a sofőröknek megfelelő járatokra vártak. Pokropek közlegény elhaladt e mozdulatlanná dermedt kompozíció mellett, és lement az aluljáróba a Rotundánál. Hogy megjöjjön a bátorsága, halkan dudorászott: "Zsandár járta répaföldön, kisangyalom, ne keress." De az aluljáró üres volt, csak a léptei visszhangja és a laza övcsat csörrenése töltötte be, így a következő versszakot már majdnem teli torokból énekelte Pokropek közlegény. Még attól sem riadt vissza, hogy a kabátzsebébe süllyessze a kezét. Részben azért, hogy megmutassa, ki nem szarja le a szabályzatot és az öltözködési utasítást, részben pedig azért, hogy kitapogassa azt a vékony bankjegyköteget a személyi igazolványa műanyag borítója alatt. Rámosolygott a meztelen próbababa előtti kirakatüvegben látott tükörképére, aztán a Metropolnál följött az utcára. Itt lassított, lusta sétaritmushoz igazította lépteit. A népművészeti boltban szalmából készült hatalmas maci üldögélt. "Akkora, mint egy ház - gondolta Pokropek közlegény. - És egyedül van, mint az ujjam." Korallszemébe nézett, megsajnálta a kivilágított, jéghideg kirakatba zárt állatkát, de eszébe jutott, hogy alig száz napja van a leszerelésig, ezért jó lesz sietni. Otthagyta a kirakatot, és ment tovább a Fasoron, a Polonia Szálló mellett. Lassan haladt, mintha mi sem történt volna, ábrándokba merülve fütyörészett, mint egy laza srác, aki nem tud mit kezdeni a rengeteg szabadidejével, de azért közben szemmel tartotta a környéket a sapka lehúzott ellenzője alól. Kikémlelt, nézelődött, figyelt, pillantása végigpásztázta az utcát, belesett a kapualjakba, benyílókba, kis közökbe, és minden lépés után nőttön-nőtt benne a hitetlenkedéssel vegyes csodálkozás. A Poznańskánál szabályos hátraarcot csinált, hallotta, ahogy csattan a sarka a betonon, és elindult visszafelé, de még mindig üres volt az utca, csak az utolsó villamosok húztak Praga felé "Garázsmenet" felirattal dekorálva.

- Maga is őket várja? - hallott egy félszeg hangot a háta mögül, és megfordult.

- Én...?

Alacsony, egyenruhás alakot pi llantott meg, ösztönösen a sapka ellenzőjéhez emelte a kezét, de rögtön le is engedte, mert az illető erdészegyenruhában volt.

- Dehogy várok, csak sétálgatok.

- Kérem, ne zavartassa magát - mondta az erdész. - Nincs ebben semmi. Tudja, három óra múlva megy a vonatom, gondoltam, kihasználom az időt. Hallottam róluk eleget, meg láttam is őket párszor. Elegáns, nagyvilági dámák. Nálunk nincsenek ilyenek.

Na, ezt aztán nem kéne magyarázgatnia Pokropeknek. Ismerte mindet. Ki tudja, hányszor járt már erre napközben. Itt ért véget minden kimaradás, akármilyen rövid is volt. Mindig erre őgyelgett, mintha csak a kirakatokat nézegetné, épp rágyújtana, a Kultúrpalotát bámulná, sietne a pályaudvarra, csak lesett, amíg meg nem jegyezte mindegyiket. Azt, amelyik leopárdmintás bundában jár, a magas sarkú fehér cipőset, a bőrszoknyásat, a hosszú szipkásat, a piros hajtűset, az oroszlánsörényeset meg azt, akinek az arcán olyan szép volt a festék, mint a szivárvány, azt is, aki akkora aranyláncokat hordott, hogy gondosan aládúcolt melléig értek, meg a másikat, aki egy amerikai filmsorozatban szereplő színésznőre hasonlított, de még annál is szebb volt, és az összes többi illatos, könnyed, ragyogó és hajlékony szépséget, aki a szőrmegalléroknak, cipzáraknak, csipkéknek, csatoknak, cipősarkaknak, azsúroknak és a szűk fekete kesztyűk ujjaira húzott gyűrűknek köszönhette magabiztos fellépését. Igen. Ismerte mindegyiket. De most, hogy végre rászánta magát, nem volt itt egyik sem.

Pokropek közlegény végtelenül magányosnak érezte magát a nagyváros közepén. Mintha nem kapott volna karácsonyi ajándékot, mintha megfeledkezett volna róla az, aki a legközelebb áll hozzá, mintha nem jutott volna neki ebéd, vagy valami ennél is rosszabb történt volna vele.

Otthagyta az erdészt, és elindult visszafelé.

Jadwiga asszony beledobta az utolsó tantuszt. Ugyanolyan volt az anyósa hangja, mint mindig. Gyorsan elmondta a jókívánságait, aztán visszaakasztotta a helyére a hallgatót. "Szóval ott sincs - gondolta. - Aligha hagyná szó nélkül, ha tudna valamit." Kiment a fülkéből. Lassan már sötétkék homályba borult a város. Vörös csillag ragyogott a Kultúrpalota fölött. Két fiatal rendőr a hirdetőoszlop mögé bújva dohányzott. Behajlított tenyerükkel óvták a cigaretta parazsát. "Ha valami baj van, mindig az anyjához megy - gondolta Jadwiga asszony. - Negyvenéves lesz már, de még most is szalad haza a mamához. Ha nem volt Tadekéknál, Nowakéknál és a munkahelyén sem, akkor csakis az anyjához mehetett. Hova máshová? Hányszor mondtam neki, menj el valahová a kollégákkal, rád férne egy kis kikapcsolódás. Mire ő: neki így is jó, látja őket eleget az irodában. Aztán csak elment a végén... Elment a szerencsétlen. Épp ma. Ilyen hidegben, egy ilyen napon. Istenem, ha történik vele valami, sose bocsátom meg magamnak. Megverik vagy kirabolják. Ha egyáltalán van még mit elvenni tőle. Mi a jó fenét csináltam, miért nem tudtam nyugton maradni? Hisz olyan rendes ember. Igaza van az anyósomnak. Nem véletlen hajtogatta az első pillanattól fogva, hogy megérem a pénzem. Mindig ezt hallottam tőle, és be is jött neki. Meg azért a páfrányért is kár volt. És reggel még dühöngtem, hogy nem találtam el. Istenem, mi lesz, ha megfagy? Lefekszik valahol, és alászolgája! Reggel megtalálják, megnézik a személyijét... Nem, ezt nem élem túl. Elmegyek a Wilczára, szólok, hogy keressék, megyek is, de rögtön, ebben a pillanatban, és megmondom, hogy én vagyok az oka, ő nem tehet semmiről, miattam volt, vigyenek, tartóztassanak le, csak már találják meg végre! Hisz olyan tehetetlen, mint egy gyerek a ködben. Még a teáját sem tudja megcukrozni, mindig túl sokat vagy túl keveset szórt bele. Csak én tudom, hány kanállal kell a teájába, mennyitől ízlik neki."

Ilyen gondolatok jártak Jadwiga asszony fejében. Nem tudott mit kezdeni velük. Egyre kihaltabb lett a város, végül már majdnem teljesen egyedül maradt a Marszałkowska és a Hoża sarkán.

- Itt ülhettek és ihattok, amíg csak bírjátok pénzzel - mondta a pincérnő Janek és Waldek úrnak. - Itt dekkolhattok akár zárásig is, ha nem cirkuszol tok, engem nem zavartok. Rendelhettek fölváltva édeset meg szárazat, és amíg nem mocskoljátok össze a presszót, nincs baj, de ameddig én itt vagyok, addig itt nincs állatkínzás - mondta, és elkapta a ponty farkát, kiemelte az Yves Saint-Laurent feliratú reklámszatyorból, beledobta egy vízzel teli piros vödörbe, és kivitte a hátsó helyiségbe.

Waldek úr tiltakozni próbált, de olyan gyors volt az akció, hogy úgy maradt fölemelt kézzel és tátott szájjal.

- Mit gondolsz, Jaœ, hogy bírják a halak?

Janek úr elgondolkodott, majd némi habozás után így felelt:

- A jó ég tudja... Ahogy én látom, egyfolytában úszkálnak, aligha tikkadnak ki. Sose láttam olyat, hogy egy hal épp pihent volna.

- Én se. De nem is erre gondoltam. Azt kérdeztem, szenvednek-e, érted?

- Waldi, mindenki szenved - mondta a tőle telhető legnagyobb meggyőző erővel Janek úr, és karjával hatalmas kört írt le, amibe belefért a Meglepetés presszó, az Alkotmány tér, a belváros, egész Varsó, a legtávolabbi peremkerületekkel együtt, és az egész világ. Międzyzdrojéval bezárólag, ahol egyszer a szabadságát töltötte.

- Valami bánt téged - mondta Waldek úr nagy szakértelemmel. - Biztos nő van a dologban.

- Már nem, Waldi - mondta Janek úr az órájára pillantva. - Már tíz órája nem.

- Meghalt? - kérdezte Waldek úr aggodalmas hangon.

- Nem. Kidobott otthonról.

- Akkor te már egyenesbe jöttél - bólogatott Waldek úr. - Engem még csak eztán dob ki az asszony.

Pokropek közlegény az egyre kihaltabb belvárost járta, kissé el volt érzékenyülve az önsajnálattól. Arra gondolt, milyen igazságtalan a sors. Arra gondolt, mennyi mindenről kellett lemondania az elmúlt hónapokban, mire összespórolta azt az összeget, ami most teljesen hasznavehetetlenül pihent a zsebében. Ott messze, a répaföldek között, az alacsony, ködlepte égbolt alatt elég lenne vagy három búcsúbálra, talán négyre is, még maradna is belőle. Ahogy átvágott a Hoża és a Marszałkowska kereszteződésén, elfogta a honvágy. Jéghidegek, idegenek voltak a neonok és a kirakatok, a legtöbb hel y már zárva volt. Szeretett volna vonatra szállni és elmenni innen minél messzebbre. Most már bánta, hogy nem barátkozott össze az erdésszel. De amikor megint a járdán találta magát, elszállt a szívéből a bánat, és remény költözött belé.

Bár a nőnek nem volt aranyszínű szipkája vagy magas sarkú cipője, nem viselte ragadozó állat bundáját, szemmel láthatóan egyedül volt, és szemmel láthatóan várt valamire. Reflexszerűen ellenőrizte, nem csúszott-e félre a nyakkendője, megigazította a derékszíját, odalépett hozzá, összecsapta a bokáját, és tisztelgett.

- Bocsánat, asszonyom, otthon felejtettem az órám, megmondaná...

Igen, ez kétségbeesett lépés volt Jadwiga asszony részéről. Soha nem ismerkedett utcán, de a történtek után, azután, amit ma reggel művelt, valami leküzdhetetlen sötét erő húzta a mélybe. "Istenem, ha most látna az anyósom" - hajtogatta magában, útban az Alkotmány tér felé. Oldalról sandított a baka pufók arcára. Nagyon fiatalnak látta. "Úgy jövök itt mellette, mintha a nagynénje lennék" - gondolta. Amikor azt felelte a nő, hogy nincs órája, egyáltalán nem tört le a fiatalember, ehelyett gyorsan előállt az ötlettel:

- Beugorhatnánk valahova egy kávéra. Tudok egy helyet. Biztos nyitva van.

Átvágtak a Piękna utcai kereszteződésen, s a következő pillanatban Pokropek közlegény kinyitotta Jadwiga asszony előtt a Meglepetés ajtaját.

Odabenn nem mozdult semmi. Két hidrogénezett hajú nő ült egymással szemben, cigarettáztak. A másik asztalnál két férfi ült. Az egyik az asztal lapjára borulva aludt, a másik csak bámult maga elé, valahová nagyon messzire. Csak a pincérnő mozdult: ásított, kezével eltakarva a száját. Leültek az egyik asztalhoz. Eltakarították már a művirágokat és a szalvétákat. Előjött a pult mögül a pincérnő. Pokropek közlegénynek már nyílt a szája, de a szavába vágott a nő:

- Kávé nincs, tea sincs, kikapcsoltam a presszógépet. Talán valami hideget.

- Akkor bort kérnénk... Édeset.

- Azonnal, csak előbb elirányítom azt a pasast - mondta a pincérnő, és a két férfihoz lépett. Meg rázta a vállát annak, amelyik az asztalon aludt.

- Záróra! Indulás haza aludni!

- Neki nincs otthona - mondta a mozdulatlanná dermedt Waldek úr. A pincérnő most még erősebben rázta meg a hétalvót. Az megingott a székén, egy pillanatra fölemelte a fejét, és azt mondta: Fidel Castro. Aztán kezdett lecsúszni a padlóra, magára húzva az asztalt.

Jadwiga asszony fölpattant.

- Jesszusom! - kiáltott, és rohant az asztalhoz.

Pokropek közlegény szeme egyre tágabbra és tágabbra nyílt, nyilván a végtelenségig tágul, ha nem kiált rá Jadwiga asszony:

- Mit bámul?! Jöjjön gyorsan, segítsen!

A Marszałkowskán mentek, lábnyomokat hagyva maguk után a friss hóban. Pokropek közlegény vezette Janek urat, a tarkóján átvetett karját szorongatva. A másik oldalról Jadwiga asszony támogatta.

- Nem kell izgulni. Van lift - mondta.

- Nem gond. Fölvihetem a lépcsőn is.

- Akkor jó, mert reggel mintha elromlott volna.

Janek úr időnként fölvetette a fejét, és mély meggyőződéssel hajtogatta:

- Mindenki szenved, Waldi, a halak is. Mert a halak is mindenkik.

Amikor végre eljutottak a lakás ajtajáig, Pokropek közlegénynek megremegett a lába. Jadwiga asszony kinyitotta az ajtót, és beléptek. Janek úr eszméletlen állapotban nézett körül, majd így szólt:

- Nem értek egyet.

Lefektették a szétnyitható kanapéra. Karácsonyfa állt az ablak alatt, villogtak rajta a színes égők. Az asztalon fehér abrosz, rajta két teríték. Tűlevél-, szárított gomba- és vaníliaillat volt. És még valami, amit Pokropek közlegény nem ismert föl, bár tudta, hogy ismerős ez az illat, emlékezteti valamire, távoli emlékeket idéz, nyugodt érzéseket kelt benne, amelyek valahol a lelke mélyén örökre összekapcsolódtak a hatalmas répaföldekkel és a szürkéslila horizonttal. De megrázta magát, összecsapta a bokáját, és a sapkája ellenzőjéhez emelte a kezét.

- Akkor én megyek is - mondta.

Jadwiga asszony zavartan állt előtte, a kezét tördelte idegességében.

- Nem maradna mégis? Hisz szenteste van, olyan szomorú egyedül - mondta halkan, a horkoló Janek úrra mutatva. - Nem ébred föl reggelig. Szegényke. Sajnálja majd, hogy nem ismerte meg magát.

Waldek úr óvatosan leengedte a nadrágszíján a piros vödröt, körülnézett, és átugrott a kerítésen. Csendes és fehér volt a Łazienki park. Halkan roppant a hó a lába alatt. Megállt egy hólepte bokor árnyékában, összeszedte a gondolatait, és betájolta magát. Frissen lépkedve indult tovább.

- Ne aggódj, öreg, megtaláljuk. Egy tó az nem tű a szénakazalban. Csak ne legyen befagyva.

PÁLFALVI LAJOS fordítása

Párhuzamosan

http://bodolagyorgy.blogspot.com/2009/10/bodola-gyorgy-karikaturista-elete-es.html