8 éve
2010. december 17., péntek
2010. december 14., kedd
Kisbada halála
Lantos László Triceps
Minden nemzedék vágyakozik valami éteri élményre, és miután nem kapja meg, kimondja keményen ítéletét a Zéletről. Az én generációm (az ötvenes években születetteké) Nepálban szeretett volna jóféle füveket szívni, a tantrikus szex és a Jefferson Airplane révületében. Ehelyett többszörösen pofán- és tökönrúgták, s rettentő csalódottságát a „Ne higgy senkinek 30 fölött!” maximába sűrítette. A hatvanas években világra jött nemzedékkel ez pontosan fordítva történt meg: először kibaszódtak az életből, és csak később kezdtek el illó szellemi és anyagi javak után sóhajtozni. Tibike, a punkon és újhullámon felcseperedettek savószemű vátesze, húszévesen így öntötte axiómába értékítéletét: „Nyakig a szarban, mint hal a vízben.” Tíz évvel az idealista lángolás után, ő már a lóvéra, a kurvákra és a vinjakra szavazott.
Különösen nehéz nekem egy olyan kontroverz személyiségről beszélni, mint Bada Dada, a mi Tiborunk, az én Kisbada barátom, aki egyszerre volt „tűrhetetlen idióta” és „megváltó zseni”. Valójában minden rajongói túlzás és értetlenkedő ellenségesség hamis: csak nagyon kevesen tudták róla, hogy bölcsészkart és grafikai szakiskolát végzett, és tökéletesen tisztában volt a magyar helyesírás és a festészeti technikák szabályaival. Egyébként meg fütyült rá, ki mit gondolt róla, nem lehetett sem benyalni, sem behúzni neki. Az élete totálisan a művészetről szólt, és nem is nagyon tett különbséget e kettő között.
„Evezz, evezz az Élet tengerén, / de ki ne köss a Boldogság szigetén! / Legyen erőd tovább evezni, / és a Boldogság szigetén kikötni!” A versike, melyet kisiskolás korom Emlékkönyvéből vettem, valamelyik jóindulatú, bár kevésbé jó emlékezőtehetségű pajtásom jóvoltából furcsa értelmet kapott: az életről szóló sztereotip kvázibölcsességek „tengeréből” a filozofikus mélységű/magasságú, vagyis konfliktusokkal, ellentmondásokkal és paradoxonokkal terhes igazságok „szigetére” emelkedett. Ilyenek voltak Tibi versei és grafikái is: a Nagy Kérdéseket bádogdobbal hírül adó és ugyanakkor verebet fogó ösztönös alkotói szenzibilitás tragikomikus képzetei… Kisbada írástagadó költő volt: érzelmeit nem korlátozta bonton, szellemét szórend és helyesírás. Modor, illem, jólneveltség, divat, közszokás nem ütötte át „ős-avantgarde” koponyáját. Ki volt ez a Blek Men, aki talpával a Művészet ege felé szállt? Szemüveges, fehér néger. Pinokkió, a partizán. Rajzszöge minden pikasszók szemébe beleáll.
Az újvidéki Forum Kiadóház lépcsőházában találkoztam vele életemben először, ’84-ben, mentem fel a Sympó szerkesztőségébe, ő meg vágtatott lefelé, és amikor szembekerültünk, rám kiáltott: Lántosë, të kárátëbilder vágy, bássz bë nëkëm ëgyët! Ott erősködött, iszonyú telepi tájszólásban hadart, én meg elröhögtem magam. Rögtön szimpatikus lett. Jöttek azután, váratlanul és kéretlenül, a hülye haverjaival, a Máriás Bécivel, Ecet Gyurival, Rátgéber Öcsivel, és eszement művészeti ötletekkel bombáztak bennünket. Nagyon szerettük őket, a Kerekes meg csak annyit mondott: Pánk!, ami a legnagyobb, cinikus dicséretnek számított nála. Kirobbanóan tehetségesek és szélsőségesen kíméletlenek voltak, Kisbadával az élen, aki, mint egy igazi „természeti kincs”, soha „nem kukoricázott”. Azonnal megtámadták a begyöpesedett vagy szépelgő vagy modernizáló vajdasági irodalmat és festészetet, utálták is őket rendesen.
Szerveztem Szabadkán egy 24 órás, többnyelvű költői maratont, amit a Városi Könyvtárban tartottunk, és felvonultak egész Jugoszláviából a neves avantgárdok: Valent, Mandic, Pashu, Vukov, Ladik, Slavko… Kisbada a Doktor Zsivágó Dark Stars nevű bandájával érkezett, benyomultak a szerb igazgató patinás irodájába, és azonnal megitták az összes repi piát. Durva artpunkot játszottak, a Béci eksztatikusan fújt, a Kisbada meg ordítva skandálta legjobb verseit. Nagy sikerük volt, akkor hallottam először az Apa kocsit hajt számát, ott nyiszegtette a kopott tangóharmonikáját, teljes átéléssel és gyermeki szomorúsággal. A Sympó vajdasági lapbemutatóin mindig velünk volt, az újvidéki Magyar Tanszéken rábeszélt, hogy basszus, gitározzak és énekeljek vele duettet, elo is adtuk a Talking Heads magyari variációját: „Dísz íz nót máj ház – dísz íz nót máj bojler! Dísz íz nót máj feleség – dísz íz nót máj konnektor!” Kész röhej volt, a két akkordról nem is beszélve, amit nem tudtam lefogni, csak az elismerő szájbaköpés hiányzott a közönség részéről, mint az angol pánkoknál.
Mikor a háború miatt valamennyien Budapestre költöztünk, és megnyitottuk az undorgrund klubjainkat, állandóan ott dekkolt, sokat vedelt és a csinálta a fesztivált, de mi nem engedtük, hogy megverjék. 2007 októberében, amikor a halála után nagy harcok folytak ellene-mellette az iWiW közösségi portálon, P. Zsófi ezt írta róla: „Kimondom őszintén, én a Badát nem szerettem élőben. Triceps vitt le a Merzbe, télen, amikor ott nem volt sem fűtés, sem világítás. Bada az összefestett ruhájában ült a merzesek törzsasztalánál, részegen, ellenszenvesen vigyorogva, azzal a három fogával. Triceps nagy tisztelettel bánt vele, hozott neki bada-fröccsöt (ez 2/3 víz volt fehérborral, hogy ne őrüljön meg). Amíg felmentem az (egyetlen) toalettbe, haha, Bada megitta a boromat, majd vigyorogva, picsanéni, kukuríkú! felkiáltással elővette a farkát, és kitette az asztalra… Ez nem (csak) róla szól, hanem valamennyiünkről, akik ebben a nyomorult sorsban osztoztunk/osztozunk vele…”
1993 szeptemberében a Tilos az Á-ban játszottak. A telepi titánokat a lépcsogádorban találom meg, sört iszunk, viccelődünk. Idegeskedés nincs: nem próbáltak össze, de annyit hakniznak élőben, hogy ez már szükségtelen. Rockot meg az Isten sem akar játszani. Máj dzsenerésön! Doktor Máriás köszönti a népet, emlékekről motyog, ő fog basszgitározni és trombitálni élesen. Kovács Bence a másik gitárnál, a doboknál az irokéztarajos Imánuel. Fergeteges tempóban elkaszál tíz szám: panelpunk és nowave mjúzik, Bada Dada recitál és kántál. A feszes és a kibicsakló, a tiszta és a hamisba hajló organikus keveréke. A Jugoszláv Tudósok, akik se nem délszlávok, se nem tudósok, hideghengermuként üzemeltek. Amióta „döglött katonák felől fúj a szél”, a noviszádi vekkerstekkerek megkomolyodtak és megkeményedtek. Mojá generácijá!
A dalok gerincét Kisbada verselményei, álnaiv tézisei és álbölcs rigmusai, állbaverései képezik. Képzavar és bezavarások, Malevics és Conan. Analfabéta lírája lenyugözi, röhögésre és picsogásra készteti közönségét. A DISCO BÁR labor és terep: fuck és kuss; kuss és fuss. A KLEIDER BAUER körúti illúviuma: az aszfaltba bemosott konfekciós felhalmozódás, csapadékos éghajlatú területeken. A PICSÁBA ELMENT AGY imbisze: kis adagonként megformázott, aszpikos-taknyos hidegkonyhai készítmény. A BÁTOR VENTILÁTOR nec pluribus impar lázadása: nincs hozzá fogható! A NE FURÉSZELD A LÁBAMAT azsúr gesztusa: dal helyett elektromos fűrésszel kedveskedek nektek. A TUDD ÉS TEDD sztahanovista virtusa: klöpli faszolás, vert csipke tonnái. A PÉNZT PINÁT PÁLINKÁT! praecoxa: praliné és plömpli és prozit! A Ceylonba küldött tarka NEYLON: fejünk felett elröpül a nikkel szarvár… A hálás nép tombol, skandálva kéri az örökzöldeket. Akarjátok a Szabó Rozáliát? – kérdi a sztár. Oh, yeaha. Mint ahogyan azt a költő is megírta: őtet „agyonbaszta a villám”.
Három kafa kiállítása volt nálunk az évek folyamán: az Egy ilyen srácnak a diszkóban a helye és a Walk this Way a Black-Black Galériában (1998/2001), meg a Cseresznyéskert a Merz Házban (2003). Mindig valami szélsőségesen komikus performansszal nyitott, a legjobb a „dada karaoke” volt, amikor két működo NDK-s mosógép-centrifugán állva énekelte a Demisz Russzósz meg a Boney M átköltött dalait. Miután kimaradt a Tudósokból, Gas és Judy kísérték zenével, mindenfajta egyestés neveken: Hevi Metál Metil Haver, Bada Csony és a Mosoly Trió, meg ilyenek.
Törzshelyén, a Katapult Kávézóban találkoztam vele életében utoljára, ahol évente kiállított, és minden pincérnőnek adott ajándékba grafikát. Akkor már kilenc hónapja absztinens volt, csak egy alkoholmentes sört szopogatott. Animációs filmet akart készíteni a Zrem Stúdióban, Újjászületés címen, centire megterveztük. Többet nem jelentkezett, és két hét múlva öngyilkos lett. Halála „misztikus és egyszerű” – ahogyan ő fogalmazná. Délelőtt még fürdonadrágot vásárolt magának, mert a szerelmével azt tervezték, hogy a hét végén lemennek a Balcsira. Egy körül a szállító elvitte a festményeit, mert másnap kiállítása nyílt volna a Kultiplexben. Késő délután a szülei, István és Johanna hazaérkeztek Jugóból. Látták, hogy a műtermében, a fotelban ül, és azt hitték, szundikál. Szóltak neki, hogy kész a vacsora. Akkor vették észre a nyakán az elmetszett ruháskötelet. Már órák óta halott volt. Felakasztotta magát a csillárra, de valaki levágta. Mindhárom bejárati ajtó nyitva volt, és a konyhai asztalon érintetlenül 200 euró. A rendőrségi nyomozás eredménytelenül zárult, a szobájában nem találtak vágóeszközt, sem búcsúlevelet. Mikor a hamvait a Dunába szórták, elszívtam egy doboz mezítlábas cigit, és az emlékére malevicsi keresztet égettem a bal alkaromba.
EZREDVÉGÜNK
ESZEVESZETT EZREDVÉGÜNK.
VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK
TE VOLTÁL EZIDÁIG KÖTŐFÉKÜNK,
MOST PEDIG TE VAGY AZ EZREDVÉGÜNK.
MERT MI VOLT EZIDÁIG?
LEGELTÜNK CSAK A FŰTŐL FÁIG.
ÉS DICSEKEDTEM FŰNEK, FÁNAK,
HOGY ELTON JOHN BEZAVART A NAGYMAMÁNAK.
ÉS? EZREDVÉGEM?
EZIDÁIG TE VOLTÁL AZ ESZMÉNYKÉPEM!
MOST PEDIG BASZLAK SZÉP SZERÉNYEN.
HOLDFÉNYBEN AZ ÉJJELISZEKRÉNYBEN.
MERT NAGYON IS JÓL TUDJUK,
HOGY 5 PERCCEL MÚLLOTT EL FÉL TÍZ,
ÉS SZARUNKAT NEM MOSSA LE AZ ÁSVÁNYVÍZ.
[Bada Dada verse, 1999]
Minden nemzedék vágyakozik valami éteri élményre, és miután nem kapja meg, kimondja keményen ítéletét a Zéletről. Az én generációm (az ötvenes években születetteké) Nepálban szeretett volna jóféle füveket szívni, a tantrikus szex és a Jefferson Airplane révületében. Ehelyett többszörösen pofán- és tökönrúgták, s rettentő csalódottságát a „Ne higgy senkinek 30 fölött!” maximába sűrítette. A hatvanas években világra jött nemzedékkel ez pontosan fordítva történt meg: először kibaszódtak az életből, és csak később kezdtek el illó szellemi és anyagi javak után sóhajtozni. Tibike, a punkon és újhullámon felcseperedettek savószemű vátesze, húszévesen így öntötte axiómába értékítéletét: „Nyakig a szarban, mint hal a vízben.” Tíz évvel az idealista lángolás után, ő már a lóvéra, a kurvákra és a vinjakra szavazott.
Különösen nehéz nekem egy olyan kontroverz személyiségről beszélni, mint Bada Dada, a mi Tiborunk, az én Kisbada barátom, aki egyszerre volt „tűrhetetlen idióta” és „megváltó zseni”. Valójában minden rajongói túlzás és értetlenkedő ellenségesség hamis: csak nagyon kevesen tudták róla, hogy bölcsészkart és grafikai szakiskolát végzett, és tökéletesen tisztában volt a magyar helyesírás és a festészeti technikák szabályaival. Egyébként meg fütyült rá, ki mit gondolt róla, nem lehetett sem benyalni, sem behúzni neki. Az élete totálisan a művészetről szólt, és nem is nagyon tett különbséget e kettő között.
„Evezz, evezz az Élet tengerén, / de ki ne köss a Boldogság szigetén! / Legyen erőd tovább evezni, / és a Boldogság szigetén kikötni!” A versike, melyet kisiskolás korom Emlékkönyvéből vettem, valamelyik jóindulatú, bár kevésbé jó emlékezőtehetségű pajtásom jóvoltából furcsa értelmet kapott: az életről szóló sztereotip kvázibölcsességek „tengeréből” a filozofikus mélységű/magasságú, vagyis konfliktusokkal, ellentmondásokkal és paradoxonokkal terhes igazságok „szigetére” emelkedett. Ilyenek voltak Tibi versei és grafikái is: a Nagy Kérdéseket bádogdobbal hírül adó és ugyanakkor verebet fogó ösztönös alkotói szenzibilitás tragikomikus képzetei… Kisbada írástagadó költő volt: érzelmeit nem korlátozta bonton, szellemét szórend és helyesírás. Modor, illem, jólneveltség, divat, közszokás nem ütötte át „ős-avantgarde” koponyáját. Ki volt ez a Blek Men, aki talpával a Művészet ege felé szállt? Szemüveges, fehér néger. Pinokkió, a partizán. Rajzszöge minden pikasszók szemébe beleáll.
Az újvidéki Forum Kiadóház lépcsőházában találkoztam vele életemben először, ’84-ben, mentem fel a Sympó szerkesztőségébe, ő meg vágtatott lefelé, és amikor szembekerültünk, rám kiáltott: Lántosë, të kárátëbilder vágy, bássz bë nëkëm ëgyët! Ott erősködött, iszonyú telepi tájszólásban hadart, én meg elröhögtem magam. Rögtön szimpatikus lett. Jöttek azután, váratlanul és kéretlenül, a hülye haverjaival, a Máriás Bécivel, Ecet Gyurival, Rátgéber Öcsivel, és eszement művészeti ötletekkel bombáztak bennünket. Nagyon szerettük őket, a Kerekes meg csak annyit mondott: Pánk!, ami a legnagyobb, cinikus dicséretnek számított nála. Kirobbanóan tehetségesek és szélsőségesen kíméletlenek voltak, Kisbadával az élen, aki, mint egy igazi „természeti kincs”, soha „nem kukoricázott”. Azonnal megtámadták a begyöpesedett vagy szépelgő vagy modernizáló vajdasági irodalmat és festészetet, utálták is őket rendesen.
Szerveztem Szabadkán egy 24 órás, többnyelvű költői maratont, amit a Városi Könyvtárban tartottunk, és felvonultak egész Jugoszláviából a neves avantgárdok: Valent, Mandic, Pashu, Vukov, Ladik, Slavko… Kisbada a Doktor Zsivágó Dark Stars nevű bandájával érkezett, benyomultak a szerb igazgató patinás irodájába, és azonnal megitták az összes repi piát. Durva artpunkot játszottak, a Béci eksztatikusan fújt, a Kisbada meg ordítva skandálta legjobb verseit. Nagy sikerük volt, akkor hallottam először az Apa kocsit hajt számát, ott nyiszegtette a kopott tangóharmonikáját, teljes átéléssel és gyermeki szomorúsággal. A Sympó vajdasági lapbemutatóin mindig velünk volt, az újvidéki Magyar Tanszéken rábeszélt, hogy basszus, gitározzak és énekeljek vele duettet, elo is adtuk a Talking Heads magyari variációját: „Dísz íz nót máj ház – dísz íz nót máj bojler! Dísz íz nót máj feleség – dísz íz nót máj konnektor!” Kész röhej volt, a két akkordról nem is beszélve, amit nem tudtam lefogni, csak az elismerő szájbaköpés hiányzott a közönség részéről, mint az angol pánkoknál.
Mikor a háború miatt valamennyien Budapestre költöztünk, és megnyitottuk az undorgrund klubjainkat, állandóan ott dekkolt, sokat vedelt és a csinálta a fesztivált, de mi nem engedtük, hogy megverjék. 2007 októberében, amikor a halála után nagy harcok folytak ellene-mellette az iWiW közösségi portálon, P. Zsófi ezt írta róla: „Kimondom őszintén, én a Badát nem szerettem élőben. Triceps vitt le a Merzbe, télen, amikor ott nem volt sem fűtés, sem világítás. Bada az összefestett ruhájában ült a merzesek törzsasztalánál, részegen, ellenszenvesen vigyorogva, azzal a három fogával. Triceps nagy tisztelettel bánt vele, hozott neki bada-fröccsöt (ez 2/3 víz volt fehérborral, hogy ne őrüljön meg). Amíg felmentem az (egyetlen) toalettbe, haha, Bada megitta a boromat, majd vigyorogva, picsanéni, kukuríkú! felkiáltással elővette a farkát, és kitette az asztalra… Ez nem (csak) róla szól, hanem valamennyiünkről, akik ebben a nyomorult sorsban osztoztunk/osztozunk vele…”
1993 szeptemberében a Tilos az Á-ban játszottak. A telepi titánokat a lépcsogádorban találom meg, sört iszunk, viccelődünk. Idegeskedés nincs: nem próbáltak össze, de annyit hakniznak élőben, hogy ez már szükségtelen. Rockot meg az Isten sem akar játszani. Máj dzsenerésön! Doktor Máriás köszönti a népet, emlékekről motyog, ő fog basszgitározni és trombitálni élesen. Kovács Bence a másik gitárnál, a doboknál az irokéztarajos Imánuel. Fergeteges tempóban elkaszál tíz szám: panelpunk és nowave mjúzik, Bada Dada recitál és kántál. A feszes és a kibicsakló, a tiszta és a hamisba hajló organikus keveréke. A Jugoszláv Tudósok, akik se nem délszlávok, se nem tudósok, hideghengermuként üzemeltek. Amióta „döglött katonák felől fúj a szél”, a noviszádi vekkerstekkerek megkomolyodtak és megkeményedtek. Mojá generácijá!
A dalok gerincét Kisbada verselményei, álnaiv tézisei és álbölcs rigmusai, állbaverései képezik. Képzavar és bezavarások, Malevics és Conan. Analfabéta lírája lenyugözi, röhögésre és picsogásra készteti közönségét. A DISCO BÁR labor és terep: fuck és kuss; kuss és fuss. A KLEIDER BAUER körúti illúviuma: az aszfaltba bemosott konfekciós felhalmozódás, csapadékos éghajlatú területeken. A PICSÁBA ELMENT AGY imbisze: kis adagonként megformázott, aszpikos-taknyos hidegkonyhai készítmény. A BÁTOR VENTILÁTOR nec pluribus impar lázadása: nincs hozzá fogható! A NE FURÉSZELD A LÁBAMAT azsúr gesztusa: dal helyett elektromos fűrésszel kedveskedek nektek. A TUDD ÉS TEDD sztahanovista virtusa: klöpli faszolás, vert csipke tonnái. A PÉNZT PINÁT PÁLINKÁT! praecoxa: praliné és plömpli és prozit! A Ceylonba küldött tarka NEYLON: fejünk felett elröpül a nikkel szarvár… A hálás nép tombol, skandálva kéri az örökzöldeket. Akarjátok a Szabó Rozáliát? – kérdi a sztár. Oh, yeaha. Mint ahogyan azt a költő is megírta: őtet „agyonbaszta a villám”.
Három kafa kiállítása volt nálunk az évek folyamán: az Egy ilyen srácnak a diszkóban a helye és a Walk this Way a Black-Black Galériában (1998/2001), meg a Cseresznyéskert a Merz Házban (2003). Mindig valami szélsőségesen komikus performansszal nyitott, a legjobb a „dada karaoke” volt, amikor két működo NDK-s mosógép-centrifugán állva énekelte a Demisz Russzósz meg a Boney M átköltött dalait. Miután kimaradt a Tudósokból, Gas és Judy kísérték zenével, mindenfajta egyestés neveken: Hevi Metál Metil Haver, Bada Csony és a Mosoly Trió, meg ilyenek.
Törzshelyén, a Katapult Kávézóban találkoztam vele életében utoljára, ahol évente kiállított, és minden pincérnőnek adott ajándékba grafikát. Akkor már kilenc hónapja absztinens volt, csak egy alkoholmentes sört szopogatott. Animációs filmet akart készíteni a Zrem Stúdióban, Újjászületés címen, centire megterveztük. Többet nem jelentkezett, és két hét múlva öngyilkos lett. Halála „misztikus és egyszerű” – ahogyan ő fogalmazná. Délelőtt még fürdonadrágot vásárolt magának, mert a szerelmével azt tervezték, hogy a hét végén lemennek a Balcsira. Egy körül a szállító elvitte a festményeit, mert másnap kiállítása nyílt volna a Kultiplexben. Késő délután a szülei, István és Johanna hazaérkeztek Jugóból. Látták, hogy a műtermében, a fotelban ül, és azt hitték, szundikál. Szóltak neki, hogy kész a vacsora. Akkor vették észre a nyakán az elmetszett ruháskötelet. Már órák óta halott volt. Felakasztotta magát a csillárra, de valaki levágta. Mindhárom bejárati ajtó nyitva volt, és a konyhai asztalon érintetlenül 200 euró. A rendőrségi nyomozás eredménytelenül zárult, a szobájában nem találtak vágóeszközt, sem búcsúlevelet. Mikor a hamvait a Dunába szórták, elszívtam egy doboz mezítlábas cigit, és az emlékére malevicsi keresztet égettem a bal alkaromba.
EZREDVÉGÜNK
ESZEVESZETT EZREDVÉGÜNK.
VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK
TE VOLTÁL EZIDÁIG KÖTŐFÉKÜNK,
MOST PEDIG TE VAGY AZ EZREDVÉGÜNK.
MERT MI VOLT EZIDÁIG?
LEGELTÜNK CSAK A FŰTŐL FÁIG.
ÉS DICSEKEDTEM FŰNEK, FÁNAK,
HOGY ELTON JOHN BEZAVART A NAGYMAMÁNAK.
ÉS? EZREDVÉGEM?
EZIDÁIG TE VOLTÁL AZ ESZMÉNYKÉPEM!
MOST PEDIG BASZLAK SZÉP SZERÉNYEN.
HOLDFÉNYBEN AZ ÉJJELISZEKRÉNYBEN.
MERT NAGYON IS JÓL TUDJUK,
HOGY 5 PERCCEL MÚLLOTT EL FÉL TÍZ,
ÉS SZARUNKAT NEM MOSSA LE AZ ÁSVÁNYVÍZ.
[Bada Dada verse, 1999]
Slavko halála
Lantos László Triceps
Hiszek a szerencsében és a véletlenben, hogy nem véletlen, ha valakivel szerencsésen találkozunk. Szerelmek, barátok és mesterek várnak bennünket életünk végtelen terének és véges idejének fordulópontjain. Minden attól függ, hogy észrevesszük-e őket, vagy csak érzéketlenül elhaladunk mellettük az égi konstellációk és földi kényszerek rabságában-bűvöletében… Megismerkedésem Slavko Matkovic szerb költővel örökre meghatározta a sorsomat, és radikálisan megváltoztatta a művészetrol vallott nézeteimet. Ha ő nincs, minden máshogy alakul: szinte semmi sem lenne, amit ma szeretek.
1970, Szabadka. Mindjárt az elején: halál. Felvesznek a mai Kosztolányi Gimnáziumba, ahonnét Dezsőt anno eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy a festőművész rajztanár a nyárutón felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután látok a Tito marsall sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni valakit. Nézd! Az őrült kerekes! – kiáltja a haverom, és én nem tudom, hogy ez az őrült Kerekes, a festő. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel késobb megtudom, hogy ez a legendás neoavantgarde Bosch+Bosch muvészcsoport egyik találkozója volt, amin valószínűleg Slavko is részt vett.
1974, Budapest. A bölcsészkarra járok, de a korszakról szinte semmit sem tudok. Nem azért, mert nem vagyok itt, hanem azért, mert, egyszerűen, nem vagyok jelen. Számomra, akkor, sem az irodalom, sem a művészet nem jelentett semmit. Vastag jugó ösztöndíjat kaptam, de félvállról vettem a tanulást, komolyzenei bakelitokat csempésztem Nyugat-Berlinből, karate versenyzőnek készültem, életem a svábhegyi bérlakás, az egyetem és az edzőterem, meg különbözo olcsó kocsmák aurájában telt. Jártam az Egyetemi Színpadra – minden csütörtökön ott ültem Szabó Balázs remek filmklubjában, és volt még Kex, Spions, Latinovits és Pilinszky is –, láttam a 25. Színház minden előadását, és a fal mellé szorulva, a Metró Klubban előadott Woyzecket. A rockzenei újhullám megjelenését, persze, nem lehetett nem észrevenni, teli volt a város házi gyártású plakátokkal, de mi csak a harmadosztályú bandákat fogtuk ki, még a korai KFT volt a legérdekesebb, jót röhögtünk rajtuk.
1983, Szabadka. Mindjárt utána: halál. Kiutasítanak Magyarországról, két fegyveres detektív megbilincselve visz le a kelebiai határra. (Akkor még nem tudom, hogy ez majd tíz évre szól.) Amíg Szlavóniában katonáskodtam, feleségem, Mixtay Melinda jazzénekesnő disszidált Amerikába, és megírta, hogy soha többet nem fog visszajönni ebbe az országba. Személyes kapcsolataim az adyligeti kommuna és a SZETA művészeivel itt meg is szakadnak. Otthon anyámnál lakom, a régi kis szobámban, néma szemrehányás és keserűség légkörében. Töröltek az ELTE hallgatói névsorából, diploma nélkül nem kapok munkát. Sportoló barátaim elhelyeznek a Spartacus Vívóklubban edzőnek, heti 3x2 órában az en garde!-ot tanítom kezdőknek.
Mind több időt töltök a Városi Könyvtár antikváriumában: ott meleg van, ritka könyvek és egy poeta doctus, akivel megértjük egymást. Ő Matkovity Szlávkó, író és grafikus, meggyőződéses kommunista, „tiszteletbeli magyar” és az én első mesterem, teljes tudatlanságomban. Tőle hallok először a happeningrol és performanszról, a fonikus, vizuális és akcióköltészetről, a hardcore képregényről, a mail artról, a „halott nyúl művészetre való tanításáról” és más, számomra hihetetlenül érdekes és fontos dolgokról. Ahogyan ő mondta az akkor szellemileg teljesen nyitott, délszláv térségben: „Hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni / egy éjszaka alatt / elvetem felhalmozódott ismereteimet / a klasszikus költészetről és festészetről. / Rostirónnal bajuszt kerekítek Mona Lisának / szamárfület mutatok Cézanne-nak. / Idegesen kavarom fel / gondolataim edényét / a művészet lényegét kutatva.” Kedvtelésből elkezdem fordítani a verseit, minden sort átrágunk, magyarul-szerbül vitatkozunk, aki valami nehezet akar mondani, a saját nyelvére vált. Aztán a munkaido végén irány a Zenede melletti kisutcában lapuló talponálló, vinjak és pelinkovac.
Slavko segítségével pillanatok alatt bekerültem az Új Symposion szerkesztoségébe, ahol nem voltak szabott határok – Szombathy Bálint, Kerekes László, Ladik Kati, Miroslav Mandic, Marina Abramovic baráti körébe és védőszárnyai alá. Minden idegen volt és minden vonzó – remek, boldog időszak, ami 1987-ig tartott, amikor megtanulhattam teljesen szabad és őrült lenni. Ez valóban underground volt, száz méterrel a felhők felett. Én soha nem voltam nagyon tehetséges, még csak elkötelezettség sem volt bennem, de nagyon szerencsés pillanatban találkoztam nagyon tehetséges és elkötelezett művészekkel.
Beszélgetünk Slavkóval a családunkról és a közös történelemről, ami hol egybekovácsol, hol szétszakít bennünket. Elém tesz valami díszes albumot, a szabadkai Turul Egyesület évkönyve, és kinyitja egy szigorú arcú, bajuszos honvédtiszt fényképénél. Nézd csak, kiskomám – mondja vigyorogva –, itt a nagyapád! Akkor tudom meg, hogy Lantos Antal az állomáson kitört értelmetlen lövöldözésben esett el, amikor 1945-ben a magyarok kivonultak, a szerbek meg bejöttek. Volt egy megállapodás, hogy nem lesz harc, de ezek kicsit késtek, azok meg kicsit siettek, mindkét csapat megijedt, és mire a tisztek leállították őket, már meghalt vagy húsz ember. És – kérdezem tőle – a te apád mi volt? Hát – mondja, és most nem vigyorog –, partizán.
1990, Budapest. Mindjárt, mindjárt: előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Supek, Slavko és én. Már a sínbuszban elokerül egy liter odžaci szilvapálinka, és mire felérünk a nagyvárosba, mindhárman berúgunk. Handabandázunk a művészetről, nagyon vidáman, nagyon önfeledten. Közben halálosan megéhezünk. Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko félúton feladja, lefekszik a Balettintézet előtt a flaszterra, ott akar maradni reggelig. Röhögünk, mi is legszívesebben balettpatkányok ölében ficánkolnánk. Hosszas rábeszélés után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatárbifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi budai lakásában éjszakázunk, hajnalban utazunk tovább.
1995, Budapest. Az éhezőművész performansz ideje, acélketrecben ülök egy ferencvárosi pincében, és Slavkóra gondolok, akit idoközben kifacsart a májcirózis, csontra itta magát. A kezembe adta egyik délután az antikváriumban Kafka novelláskötetét, hibátlan példány, valaki megvette és ottfelejtette. Ez már a tied – mondta –, megtalálsz benne mindent, ami ránk vár.
1999, Budapest. Mindjárt a végén: halál. Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál, és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában alszik a fiam, aki egy nap híján 4 évvel a halálod után született. Tudom, nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben is elolvashassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután-fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Mibol maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO bombázása, az Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán tavaszra átköltözik. És: "nye sztrahuj, Vologya", nem maradsz egyedül, hamarosan valamennyien átköltözünk.
HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL
(Kako cu umreti iznenada)
Meghalok váratlanul
a tizenkettedik évemben
mialatt a góré mögötti felhőkhöz
kötözöm magam
(egy szerdán)
vékony zsákvarró zsineggel.
Meghalok váratlanul
a ludasi tó ősi vizében
tranzisztoros zenére fuldokolva
miközben B. M. mosolygós arcán
a víz gyöngycseppjei gyülekeznek.
Meghalok váratlanul
repülőgép-szerencsétlenségben
a Belgrád-New York vonalon
amíg a repülőgép
a Csendes óceán végtelenségébe zuhan.
Meghalok váratlanul
mikor nem lesz
többé senki élő
aki emlékezne
hosszú hajamra
és néhány apró
őrültségre az életemből.
Meghalok váratlanul
kézzel nem érintve
néhány nekem drága embert
és két-három jó
és szép dolgot.
Meghalok váratlanul
mert mindig így halunk meg.
[Fordította: Triceps]
Hiszek a szerencsében és a véletlenben, hogy nem véletlen, ha valakivel szerencsésen találkozunk. Szerelmek, barátok és mesterek várnak bennünket életünk végtelen terének és véges idejének fordulópontjain. Minden attól függ, hogy észrevesszük-e őket, vagy csak érzéketlenül elhaladunk mellettük az égi konstellációk és földi kényszerek rabságában-bűvöletében… Megismerkedésem Slavko Matkovic szerb költővel örökre meghatározta a sorsomat, és radikálisan megváltoztatta a művészetrol vallott nézeteimet. Ha ő nincs, minden máshogy alakul: szinte semmi sem lenne, amit ma szeretek.
1970, Szabadka. Mindjárt az elején: halál. Felvesznek a mai Kosztolányi Gimnáziumba, ahonnét Dezsőt anno eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy a festőművész rajztanár a nyárutón felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután látok a Tito marsall sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni valakit. Nézd! Az őrült kerekes! – kiáltja a haverom, és én nem tudom, hogy ez az őrült Kerekes, a festő. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel késobb megtudom, hogy ez a legendás neoavantgarde Bosch+Bosch muvészcsoport egyik találkozója volt, amin valószínűleg Slavko is részt vett.
1974, Budapest. A bölcsészkarra járok, de a korszakról szinte semmit sem tudok. Nem azért, mert nem vagyok itt, hanem azért, mert, egyszerűen, nem vagyok jelen. Számomra, akkor, sem az irodalom, sem a művészet nem jelentett semmit. Vastag jugó ösztöndíjat kaptam, de félvállról vettem a tanulást, komolyzenei bakelitokat csempésztem Nyugat-Berlinből, karate versenyzőnek készültem, életem a svábhegyi bérlakás, az egyetem és az edzőterem, meg különbözo olcsó kocsmák aurájában telt. Jártam az Egyetemi Színpadra – minden csütörtökön ott ültem Szabó Balázs remek filmklubjában, és volt még Kex, Spions, Latinovits és Pilinszky is –, láttam a 25. Színház minden előadását, és a fal mellé szorulva, a Metró Klubban előadott Woyzecket. A rockzenei újhullám megjelenését, persze, nem lehetett nem észrevenni, teli volt a város házi gyártású plakátokkal, de mi csak a harmadosztályú bandákat fogtuk ki, még a korai KFT volt a legérdekesebb, jót röhögtünk rajtuk.
1983, Szabadka. Mindjárt utána: halál. Kiutasítanak Magyarországról, két fegyveres detektív megbilincselve visz le a kelebiai határra. (Akkor még nem tudom, hogy ez majd tíz évre szól.) Amíg Szlavóniában katonáskodtam, feleségem, Mixtay Melinda jazzénekesnő disszidált Amerikába, és megírta, hogy soha többet nem fog visszajönni ebbe az országba. Személyes kapcsolataim az adyligeti kommuna és a SZETA művészeivel itt meg is szakadnak. Otthon anyámnál lakom, a régi kis szobámban, néma szemrehányás és keserűség légkörében. Töröltek az ELTE hallgatói névsorából, diploma nélkül nem kapok munkát. Sportoló barátaim elhelyeznek a Spartacus Vívóklubban edzőnek, heti 3x2 órában az en garde!-ot tanítom kezdőknek.
Mind több időt töltök a Városi Könyvtár antikváriumában: ott meleg van, ritka könyvek és egy poeta doctus, akivel megértjük egymást. Ő Matkovity Szlávkó, író és grafikus, meggyőződéses kommunista, „tiszteletbeli magyar” és az én első mesterem, teljes tudatlanságomban. Tőle hallok először a happeningrol és performanszról, a fonikus, vizuális és akcióköltészetről, a hardcore képregényről, a mail artról, a „halott nyúl művészetre való tanításáról” és más, számomra hihetetlenül érdekes és fontos dolgokról. Ahogyan ő mondta az akkor szellemileg teljesen nyitott, délszláv térségben: „Hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni / egy éjszaka alatt / elvetem felhalmozódott ismereteimet / a klasszikus költészetről és festészetről. / Rostirónnal bajuszt kerekítek Mona Lisának / szamárfület mutatok Cézanne-nak. / Idegesen kavarom fel / gondolataim edényét / a művészet lényegét kutatva.” Kedvtelésből elkezdem fordítani a verseit, minden sort átrágunk, magyarul-szerbül vitatkozunk, aki valami nehezet akar mondani, a saját nyelvére vált. Aztán a munkaido végén irány a Zenede melletti kisutcában lapuló talponálló, vinjak és pelinkovac.
Slavko segítségével pillanatok alatt bekerültem az Új Symposion szerkesztoségébe, ahol nem voltak szabott határok – Szombathy Bálint, Kerekes László, Ladik Kati, Miroslav Mandic, Marina Abramovic baráti körébe és védőszárnyai alá. Minden idegen volt és minden vonzó – remek, boldog időszak, ami 1987-ig tartott, amikor megtanulhattam teljesen szabad és őrült lenni. Ez valóban underground volt, száz méterrel a felhők felett. Én soha nem voltam nagyon tehetséges, még csak elkötelezettség sem volt bennem, de nagyon szerencsés pillanatban találkoztam nagyon tehetséges és elkötelezett művészekkel.
Beszélgetünk Slavkóval a családunkról és a közös történelemről, ami hol egybekovácsol, hol szétszakít bennünket. Elém tesz valami díszes albumot, a szabadkai Turul Egyesület évkönyve, és kinyitja egy szigorú arcú, bajuszos honvédtiszt fényképénél. Nézd csak, kiskomám – mondja vigyorogva –, itt a nagyapád! Akkor tudom meg, hogy Lantos Antal az állomáson kitört értelmetlen lövöldözésben esett el, amikor 1945-ben a magyarok kivonultak, a szerbek meg bejöttek. Volt egy megállapodás, hogy nem lesz harc, de ezek kicsit késtek, azok meg kicsit siettek, mindkét csapat megijedt, és mire a tisztek leállították őket, már meghalt vagy húsz ember. És – kérdezem tőle – a te apád mi volt? Hát – mondja, és most nem vigyorog –, partizán.
1990, Budapest. Mindjárt, mindjárt: előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Supek, Slavko és én. Már a sínbuszban elokerül egy liter odžaci szilvapálinka, és mire felérünk a nagyvárosba, mindhárman berúgunk. Handabandázunk a művészetről, nagyon vidáman, nagyon önfeledten. Közben halálosan megéhezünk. Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko félúton feladja, lefekszik a Balettintézet előtt a flaszterra, ott akar maradni reggelig. Röhögünk, mi is legszívesebben balettpatkányok ölében ficánkolnánk. Hosszas rábeszélés után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatárbifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi budai lakásában éjszakázunk, hajnalban utazunk tovább.
1995, Budapest. Az éhezőművész performansz ideje, acélketrecben ülök egy ferencvárosi pincében, és Slavkóra gondolok, akit idoközben kifacsart a májcirózis, csontra itta magát. A kezembe adta egyik délután az antikváriumban Kafka novelláskötetét, hibátlan példány, valaki megvette és ottfelejtette. Ez már a tied – mondta –, megtalálsz benne mindent, ami ránk vár.
1999, Budapest. Mindjárt a végén: halál. Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál, és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában alszik a fiam, aki egy nap híján 4 évvel a halálod után született. Tudom, nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben is elolvashassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután-fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Mibol maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO bombázása, az Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán tavaszra átköltözik. És: "nye sztrahuj, Vologya", nem maradsz egyedül, hamarosan valamennyien átköltözünk.
HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL
(Kako cu umreti iznenada)
Meghalok váratlanul
a tizenkettedik évemben
mialatt a góré mögötti felhőkhöz
kötözöm magam
(egy szerdán)
vékony zsákvarró zsineggel.
Meghalok váratlanul
a ludasi tó ősi vizében
tranzisztoros zenére fuldokolva
miközben B. M. mosolygós arcán
a víz gyöngycseppjei gyülekeznek.
Meghalok váratlanul
repülőgép-szerencsétlenségben
a Belgrád-New York vonalon
amíg a repülőgép
a Csendes óceán végtelenségébe zuhan.
Meghalok váratlanul
mikor nem lesz
többé senki élő
aki emlékezne
hosszú hajamra
és néhány apró
őrültségre az életemből.
Meghalok váratlanul
kézzel nem érintve
néhány nekem drága embert
és két-három jó
és szép dolgot.
Meghalok váratlanul
mert mindig így halunk meg.
[Fordította: Triceps]
2010. december 1., szerda
Charles Bukovski
egy újabb ágy
egy újabb nő
még több függöny
egy újabb fürdőszoba
egy újabb konyha
újabb szemek
újabb frizura
újabb lábujjak.
mindenki csak bámul.
örökös szemlélődés.
az ágyban heverészel
ő pedig öltözködik, munkába készül
azt kérded magadtól, mi a fene történhetett
az előbbivel és az azelőttivel...
minden olyan kényelmes -
a szeretkezés
az együttalvás
a gyengéd cirógatás...
amikor elmegy
felkelsz, a fürdőszobába mész
minden olyan intim és különös.
visszabotorkálsz az ágyba
még egy órát alszol.
amikor eltávozol, szomorú vagy
de látni fogod majd úgyis
vajon szép lesz-e a viszontlátás.
elhajtasz a tengerpartig és ott
üldögélsz a kocsiban délig
- egy újabb ágy, újabb fülek,
újabb orca, másik ajak,
másik papucsok, másik ruhák,
színek, ajtók, telefonszámok.
egykoron elég erős voltál, hogy egyedül élj.
de így hatvanhoz közeledve
érzelmesebb is lehetnél.
beindítod a kocsit és
arra gondolsz, felhívod Jeanie-t
ha visszaérsz a városba
nem láttad péntek óta.
Vers 43. születésnapomra
egy kriptaszerű szobában
végzem majd egyedül
cigaretta és bor nélkül -
csak egy villanyégő
és egy pocak
őszülő halánték
és némi elégedettség
hogy van tető a fejem a felett.
...reggelente mindenki
elhagyja a házat
rohan dolgozni:
bírók, favágók, vízvezetékszerelők,
orvosok,
újságkihordók, rendőrök,
borbélyok, autómosók,
fogorvosok, virágárusok,
pincérnők, szakácsok,
taxisofőrök...
te pedig a fal felé fordulsz
hogy a nap inkább
a derekad melegítse
és ne süssön
a szemedbe
Fenyvesi Ottó versfordításai
2010. november 29., hétfő
Mutti halála
Lantos László Triceps
Azt a szirupos hülyeséget, hogy az embernek csak egy anyja van, én duplán is megcáfolhatom: először, amikor megkaptam anyát, aki volt, és másodszor, amikor elveszítettem, aki lett. Minek szépíteni, magamra hagyott gyerekként, és magához ölelt kiskamasz koromtól. Sokat sírt magányosan, és amikor már megtanultunk őszintén beszélni egymással, azt mondta nekem: Tudod, Lacikám, majd megértesz mindent. Nem értettem meg, nem értettem meg semmit, most, 13 évvel a halála után is csak a bánatot és magányt látom, ha rá gondolok.
Az én muttikám, Morlok Gizella egy elmagyarosodott sváb parasztcsaládban született Újvidéken, a Tata húsz évig tartó bolyongásának valamelyik szálláshelyén. Amikor 18 évesen hozzáment a sármos apámhoz, kétségbeesett és rossz döntést hozott. Menekülni akart a faluból, nagyanyám erőszakosságától meg a rákényszerített cipészségtől, de ez az éretlen leányként kötött házasság egy vadidegen férfival csak rosszul végződhetett. Megszülettem én, azután elváltak, és Mutti elköltözött Szabadkára, ápolónőnek. Ezzel valójában beteljesedett és lezárult az élete, mert megkapott mindent, amire vágyott: a szabadságot, a hivatását és a gyerekét. És semmi mást.
Tata kiállt mellette, városra mentünk, és házat vettünk. Anyám pár évig velünk lakott, azután a rokonoknál, majd kiment külföldre vendégmunkásnak, hamarosan visszajött, és szomszédok lettünk. Mikor 13 évesen magához vett, a kórház ORL műtőjében dolgozott, és én minden szombaton oda jártam fürdeni. A nővérek kényeztettek, finom falatokat csentek nekem a menzai kosztból, és kézbe vehettem az operációs eszközöket is. Különösen a szikék tetszettek. Akkorra már túl voltam a késes bandán – a sugárúti szerb katonatiszt gyerekekkel való véres, bicikliláncos leszámolás után szétverte a rendőrség meg a szülők, és Dumi, a vezér, felakasztotta magát a palicsi strand egyik kabinjában. Számomra a kórházak édeskés aszpirin-, formalin- és éterszaga máig a kölyökkor felhőtlen és felelőtlen boldogságának érzését idézi fel.
A tévében ment a Táncdalfesztivál, és az Illésék dalától, „amikor én még kissrác voltam”, teljesen lehidaltam. Szombat délelőtt mindig én takarítottam, és a könyvespolc nippjeit törölgetve az ágyon ugráltam a belgrádi rádió Minimaks műsorának rockválogatására. Nem volt valami jó ízlésem, mert a Forum Kiadóvállalat szabadkai könyvesboltjában meg akartam venni a Gerilla együttes kislemezét, az Elment Dzsoni Vietnámba című szongit, óh, yeah. Szerencsémre nem kaptak belőle, és az eladó rám sózta valami ismeretlen angol együttes számát, amit elégedetlenül vittem haza. Rögtön fel is tettem a Tesla táskagramofonra, és egyáltalában nem tetszett. Mutti egy sarokházban bérelt lakást, nagy dupla ablakkal az utcára, ahova minden kihallatszott, és a szomszéd gyerekek ott fociztak, dumáltak előtte. Odarohant a Göncöl Gabi, és lázasan beordította nekem: Ez a Revolution! Tedd fel még egyszer! Ez volt a Beatles, életem első bakelitja, amit azután szürkére hallgattunk, csak benyúltunk az ablakon, és fordítottuk a Hey Jude-ra.
Felvesznek a Moša Pijade Gimnáziumba, ahová Kosztolányi is járt, naiv lelkesedéssel a természettudományi tagozatra iratkozom, mert hajóorvos akarok lenni, mint Munk Artúr, meg Karesz, a legkedvesebb unokabátyám és példaképem. Mutti estin végzi az egészségügyi középiskolát, két évig ugyanabban az épületben tanulunk, csak o a földszinten, én meg az első emeleten. Ez az idő a legboldogabb, rájövök, hogy szeretem az irodalmat és az anyámat, komoly barátokat találok, akik egész további életemben jelen lesznek, publikálják első novelláimat, és harmadik leszek a jugoszláv országos bajnokságon párbajtőrben. Ha bulit akarunk tartani, a Mutti hétvégére elmegy hazulról, mindenkinek ott lehet aludni, és nem csesz le bennünket, ha vörös pezsgő spriccel a fehér plafonra, vagy ha tánc közben eldől a karácsonyfa. A fiúk imádják anyát, akkor is eljönnek hozzánk, ha én nem vagyok otthon, csak hogy megbeszéljék vele a gondjaikat. Közben kétszer pótvizsgára bukok matekból, de ez nem ok arra, hogy ne engedjen el nyáron Angliába dolgozni, vagy autóstoppal Isztambulba. A teljes bizalmát élvezem, és fogalmam sincs róla.
Iszonyú lelkiismeret-furdalásom van, ahogyan ezt írom, legszívesebben bognék, de nem lehet, már nem vagyok gyerek. Forró Laci fizikus akar lenni, Búcsú Tibi orvos, én semmi. Pestre készülnek egyetemre, velük akarok menni, talán a magyar szakra vagy a TF-re. Hármas a tanulmányi átlagom, az ösztöndíj reménytelen, és nincs pénzünk. Mutti leül velem, és azt mondja, ha felvesznek, o a Margit nénivel aranyat fog csempészni Triesztből, és rendben lesz minden. Évekig hozza át nekem a határon Budapestre a gagyi 14 karátos gyűrűk, láncok és karkötők tömegét, amit A Noszty fiú esete Tóth Marival című regény vastag kötésének gerincébe rejt. A svercelt ékszerek Magdi néninél landolnak, a Paulay Ede utcában, aki anya szívbéli barátnője és a telefonhívásokat lehallgató osztály vezetője. Nem utazhat külföldre, a megbízhatóság és kedvesség mintaképe. A tehetős parasztok, akik nem akarják az OTP-ben vagy forintban tartani a spórolt pénzüket, hozzá utaznak fel, és kötegnyi adyk cserélnek gazdát kilónyi bóvlival.
Titokban megházasodok, nem fejezem be az egyetemet, Deutsche Grammophon-lemezeket csencselek Berlinből, viszem a magyar disszidensek személyes holmiját Bécsbe, politizálok és börtönbe kerülök, kiutasítanak az országból, összevissza kalandozok városok és munkahelyek között, a színházi előadásaim csupaszak és durvák. A Mutti mindent megbocsát, szomorú szemmel azt mondja nekem: Lacikám, Lacikám, a pokolba fogsz kerülni… Én meg felpattanok, a magasba emelem mindkét karomat, és felkiáltok: Mutti, én és a barátaim a purgatóriumban fogjuk alattad tartani a mennyezetet! Röhögök, nem veszek figyelembe magamon kívül senkit, nem látom anyát. Munkaérdemrendet kap, aztán nyugdíjazzák.
Megbetegszik, leoperálják a bal mellét, évekig tünetmentes. Hisz a gyógyulásban, az orvostudomány erejében. Hevesen vitatkozunk, nem akar életmódot változtatni, török kávét iszik, és falatozza a zsírszalonnát. Próbálom rávenni a Breuss-kúrára, de nem hisz nekem. Végigcsinálom a 40 napos böjtölést élesben, túlélem, kicserélődik a bőröm, a húsom, de nem hisz nekem. Áttét keletkezik, a rák a tüdejét támadja meg, menthetetlen. Dühöng a délszláv polgárháború, nincs orvosság, a haldokló öregeket hazaküldik. Munkatársai az orr-fül-gégészeti osztályon külön szobát szereznek, feldíszítik növényekkel, van külön ventilátora, lopják a morfiumot neki. A lába szörnyen elvizenyősödik, delirál. Minden nap vele vagyok, rákényszerít, hogy felültessem, az ujjaim belenyomódnak a húsába, jajgat a fájdalomtól. Azt hiszi, ülve nem fog meghalni. Ülünk az ágya szélén, hallgatunk, halljuk a leskelődő halál zihálását. Fogom a kezét, már nem kell az oxigénmaszk, hörögve leáll a légzés. Mutti – mondom neki –, vegyél még levegőt! Felém fordítja a fejét, és vesz még egyszer, utoljára, csak befelé.
Egy marslakó cápa pestről...
Őrület, hihetetlen, gigantikus! - hördült fel a fotósvilág ; 60 év után került elő három doboz egy rozoga bőröndből, Robert Capa és élettársa Gerda Taro eredeti negativjaival. A hagyaték - egy diplomata révén - a második világháborúban került Mexikóba. Hogy a koffer milyen kincseket rejt, csak Ernest Hemingway és Federico Garcia Lorca írásos utalásai alapján sejthetjük egyelőre. Capa maga is haláláig meg volt győződve, hogy műveit megsemmísítették…
Innen eltűnnek emberek, máshol világhírre tesznek szert, megváltoztatják a világot. Jogfosztottként menekülnek. Több, egymást megdöntő rendszeren keresztül tiltott a nevük, műveik a szőnyeg alá kerülnek. És egyszer csak újra itt vannak. Van itt valami időkapu? Léteznek szép számmal polgártársak, akik biztosak benne, hogy igen. Egyesek a világ közepét vélik biztosra a Pilisben, és mint misztikus folyomány, különleges kisugárzást tulajdonítanak a magyar tájaknak és a helyi történéseknek. Ezt a feltételezést tűnik alátámasztani az a tény, hogy az első említésre méltó marslakóval is itt Pesten találkozott Szerb Antal 1935-ben. Előzékeny házigazdaként végigkalauzolta vendégét a harmincas évek recesszió utáni Budapestjén, annak minden, szeretetet vagy kritikát érdemlő jellegzetességét bemutatva. A jövőről mit sem sejtve, emlékezik meg Szerb a látogatásról „Budapesti kalauz, Marslakók számára” című művében. Tíz évvel később Mars isten feketeruhás darabontjai segítik át az időkapun, puskatussal verik agyon Radnóti tragédiájának közelében. Másfajta marslakókról beszélt Enrico Fermi, atomfizikus amikor az intelligens földönkívüliek várható eljövetelét taglalta, és amikor Szilárd Leó feltárta előtte, hogy már itt vannak köztünk, és magyarul beszélnek… A beszélgetés helyszíne a hazánknál kevésbé ezoterikus USA volt. Az anekdota révén a későbbiekben a hazánkból elmenekült, világhírre szert tett, többnyire Nobel-díjat vagy más magas elismerést elért, magukat mind végig magyarnak valló tudósokat illette a „marslakó” elnevezés. Csak néhányan az érintettek közül: Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Kármán Tódor, Bárány Róbert, Gábor Dénes, Békésy György, Lánczos Kornél, Oláh György, Telegdi Bálint, Hevesy György, Polányi János.
Kati Marton, az USA-ban élő újságírónő „Kilenc magyar” című könyvének jóvoltából kibővülhetett tudós marslakóink köre. A világot nem a tudomány eszközeivel megváltó két filmes, Michael Curtiz (Kaminer Mihály), a Casablanca és Alexander Korda (Kellner Sándor), a Third Man és sok más film rendezője, két fotóművész Robert Capa (Friedman Endre) és André Kertész, illetve az író Arthur Koestler csatlakozhatott az előkelő társasághoz.
Az idei nagy Hazazatérő, Robert Capa. Ő cikkünk főszereplője, hisz Magyarországra érkezett végre az az ezer fotót tartalmazó gyűjtemény, melyet megvásárolt a magyar állam a Capa-hagyatékot őrző International Center of Photography-tól. A Magyar Nemzeti Múzeum - már bezárt - "grátisz, felvezető" kiállításának anyagát, a gyűjteménnyel együtt vásárolt 48 vintázs nagyítás képezte. A LUMU eljövendő nagy Capa tárlata július 2-án nyitja kapuit.
Robert Capa, Friedmann Ernő Endreként látta meg a pesti napvilágot, hogy már nemsokára a világ szeme lehessen. A tizenhét éves Friedmann jó helyzetfelismerő képességét bizonyítja, hogy amikor 17 évesen egy tüntetésen a Horthy-rendőrség letartóztatja, és bíróság elé állítását helyezi kilátásba, azonnal csomagol. Felismeri, hogy egy országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs túl nagy jövője. A Friedmann család nem volt vallásos, de az antiszemitizmus magyarországi terjedése és Capa kokettálása a baloldali mozgalmakkal távozásra késztették. Útra kélt hát, - Bécsen és a Saar-földön keresztül - hogy csatlakozzon a marslakókhoz, és hogy azután velük együtt távozzon Berlinből is a nemzeti-szocialisták hatalomra kerülése után. Párizsban, még, mint Friedmann ismeri meg Gerda Taro-t, a hasonló csillagzatú német fotósnőt. Sorsuk egészen Gerda tragikus haláláig oly annyira összefonódik, hogy sok Capa-fotóról nem tudjuk pontosan melyikőjük műve. Egy Frida Kahlo kaliberű feminista fejlődésregény főhőse lehetne Gerta Pohorylles, aki Friedmann-tanítványból válik Capa mindenesévé. Gerta képügynökként találkozik André Friedmannal, aki éppen megbízások nélkül vergődik. Friedmann sötétkamráján keresztül szeretőjévé és kvázi menedzserévé lesz. Ő találja ki a képaláírásokat, André frizuráját és öltözködését. Sőt, a hangzatosabb, jobban eladható nevet is ő ötli ki, sajátját is dögösebbre véve. Bob Capa& Gerda Taro, ez valóban meggyőzőbben hangzik… A gazdag, Párizsban élő fotós sztorija, akinek képeivel Gerda és Bob kereskedik, már az első szerkesztőnél megdől. Ekkor veszi fel Friedmann hivatalosan is a baráti kör által ráragasztott „Cápa” nevet. A második világháborút közvetlen megelőző spanyol polgárháborúban a sajtó és a propaganda több száz újságíró, tudósítóval, fotóssal van jelen. Szinte külön hadtestet képeznek. Gerda Taro és Capa is a hadszíntéren vannak. Fotóik egyformán „Copyright Capa” alatt futottak. Gyakran fényképezték ugyanazt a motívumot más-más szögből. Sokan a legendás „Milicista halála”-t is Taro-nak tulajdonítják. A képet a LIFE magazin közölte a Spanyol Polgárháború csúcsán, és az eddigi normákkal gyökeresen szakító kép, heves szakmai vitákat váltott ki. Az a vád is érte, hogy állított a kép, bár a katonát, - aki ott valóban elesett - azonosították. Nem sokkal a szóban forgó katonahalál után Gerda Taro is meghalt huszonhat évesen, mint a háborúk történetének első fotóriporternő áldozata. Temetésén, - Párizsban - több mint ezren vettek részt. Egy év múlva lenne 90 éves. Capa akkor huszonnégy éves, és spanyolországi képei révén a világ legismertebb háborús fotósa; 1938-ban már a japán betolakodók elleni kínai ellenállásról tudósít a helyszínről, 1939-ben a Tour de France-ról, egy évvel később Mexikóból. A második világháború hadszínterein a TIME, a LIFE és a Collier’s megbízásában fényképez. Partraszáll az amerikai csapatokkal 1944-ben Normandiában. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba keveredik. Bergman akár elválni is kész Capáért, de a nyughatatlan fotós nem akarta elkötelezni magát és családot alapítani, az nem fért meg a háborús tudósító szerepével. A háborúk szünetében Capa kitűnő portrékat is készített. A Picasso családról készült képe hihetetlen derűt sugároz; aki eddig nem kedvelte Pablo-t mert távolinak, idegennek tartotta vagy nem értette meg absztrakcióit, az itt megszemélyesítve találkozhat a kedélyes zsenivel és öntörvényű polgárpukkasztóval. Capa dióhéjban megfogalmazta a művészportré lényegét. Ernest Hemingway-t, a „spanyolos” barátot unokájával ábrázolja. Nagy kár, hogy annakidején Madrid határán a halálra ítélt Artur Koestlert nem portrézta meg.
Capa 1948 és 1950 között dokumentálta Izrael megszületését és az első Közel-keleti háborút.
Richard Whelan Capa-biográfiája szerint itt veszélyes kalandba is keveredett; a szebbik nem elkötelezett tisztelőjeként hírhedt Capára rálőttek Tel Aviv-ban és a golyó a combját súrolta. A háborús fotós, aki, mint Siegfried sérthetetlennek gondolta magát, most komolyan megijedt és a következő géppel visszarepült Párizsba. Elhatározta, soha többé nem megy háborús övezetbe, nem éri meg. Persze csak visszatért Izraelbe, igaz kijelentette: „Számomra a háború olyan, mint egy öregedő színésznő – egyre veszélyesebb és egyre kevéssbé fotogén”. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata. „Több fényt!”- szólt Goethe és meghalt. Churchill utolsó szavai „ Óh, milyen bolond is voltam”. Halála előtt Capa csak ennyit mondott: „..most egy kicsit elmegyek, de szóljatok, ha a dolog újra indul…”.
Cápa, a ”Magnum” képügynökség megalapítója, egy rámenős krakéler volt. Lazán, egy cigarettával a szája szélében, - nyakában Leicája - ott termett mindenütt, ahol éppen égett. Szlogenje fotós közhellyé vált: „Ha nem elég jók a fotóid, akkor nem voltál elég közel”, és tudjuk, nem makro-fotózásról beszélt… Bob Capa karrierje a spanyol polgárháborúval indul és további 4 háborún át 1954-ben, Indokínában egy taposóaknával fejeződik be. Bob Capa hazai tisztelői a magyar kulturális élet taposóaknáitól próbálják őt féltve óvni. A szenzációs negatívanyag megvásárlása és a Magyarországra kerülése körüli eufória lelohadni látszik, a gyűjteménnyel kapcsolatos jövőbeli tervek hallatán. Szakmai indokok jogán és a Capa hagyatékért aggódva szólalt meg Kincses Károly fotótörténész és Bánkuti András, a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztályának elnöke. A jelek nem arra utalnak ugyanis, hogy megvalósulna az eredeti elképzelés, a Robert Capa Fotográfiai Intézet és Oktatási Centrum létrehozása, pedig a létjogát a képekkel együtt megváltották. A LUMU-ban nyíló életmű-kiállítás kurátorának kiválasztásával kapcsolatos kérdések sem lettek megnyugtatóan megválaszolva.
A „koffer” keltette figyelem persze a képeken túl Capa kalandos életútjának is szól. A fotográfia iránti fokozott médiális érdeklődés viszont egyben érzékeny búcsú is az analóg médiáktól, többek között az analóg fényképezéstől. E búcsúnak a jegyében emlékezik szinte minden újság és magazin a Capa által is képviselt fénykorra. Felvetődik bennünk a kérdés, mi lett volna, ha lett volna a „cápának” egy digitális fényképezőgépe? Vagy másként: lehet, hogy sokan éppen a Capa-gyűjteménytől és kiállítástól kapják a meghatározó élményt az analóg fotografálás felé forduláshoz és inspirációt a visszatéréshez?
Surányi j András
Ómama halála
Lantos László Triceps
Az én ómamám, született Liptai Veronika, anyai nagyapám anyja egy forró nyári napon végleg megunta az életet, és 84 évesen öngyilkos lett. Ezzel hosszú időre megzavarta családom lelki békéjét: szomorkodtunk, mérgelődtünk és szégyenkeztünk miatta, mert mindenki azt hitte, hogy nem bántunk elég jól vele. Én gimibe jártam, a természettudományi tagozatra, éppen átvergődtem a harmadik osztályon, és másodszor is pótvizsgára buktam matekból. Forró Laci barátommal Angliába készültünk a szünidőben dolgozni, már voltak is valami papírjaink a Butlin’s Camptol. A muterom ellenállását is legyőztük, Laci kitűnő tanuló volt, és megesküdött, hogy a fejembe veri a sinus-cosinus tételeket, és időre visszaérek. Ebbe a várakozással teljes, reményteli időszakba csapott bele Ómama érthetetlen halála.
Egy zsíros, bácskai sváb parasztcsaládból származott, a férje katonatiszt volt. Három lánya és két fia született, az idősebbik a nagyapám. Oroszlánoson éltek, a román határ mellett, és közel kétszáz holdon gazdálkodtak. Amikor a területet a régi Jugoszláviához csatolták, nagyapa Szegeden járt gimnáziumba, de csak az első osztályt tudta befejezni. Kitaníttatták borbélynak, de utálta mások állát vakargatni, száját szagolni, és amikor leszerelt a szerb seregből, fellázadt Ómama akarata ellen. Elvette nagyanyámat, született Nagy Matildot, aki egy nyomorult bácskai magyar parasztcsaládból származott, kilencen voltak testvérek, meg az ínség. Tatát kitagadták és elzavarták, mehetett Isten hírével, a vagyont a nővérek: Matilka néni, Mariska néni és Jolán néni örökölték, Bandi bácsi meg, aki alatt a háborúban felrobbant egy híd, és két bottal járt, örülhetett a kegyelemkenyérnek.
Kezdetét vette 22 évig tartó vándorlásunk a Vajdaságban, nagybátyám Török-Kanizsán, anyám Újvidéken, én meg Kikindán láttam meg a világot, amíg végül letelepedtünk Szabadkán. Tata szívós munkával szerzett hat hold földet, két hold szőlőt és egy verandás házat. Itt voltam én gyerek, miközben Ómama hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik lányánál vendégeskedett, a bársonyos jugó kollektivizálás után maradt közös, húszholdas birtokon, ahol fóliás paprikát termesztettek. Mikor megöregedett, és már mindenki számára elviselhetetlenné vált, a nagyapám fogadta be, a nyomorék öccsével együtt.
Azon a késő júniusi reggelen, amikor eltűnt, először senki sem idegeskedett. Máskor is megtette már, hogy szó nélkül elutazott falura, és csak hetek múlva jött haza, mogorván. Érkezett viszont pár nap múlva egy színes képeslap, amin elbúcsúzott tőlünk, azt írta, nem tudja már elviselni, minden értelmetlen, elmegy örökre. Nem vettük komolyan, ezerszer hallottuk már ezt tőle, de azért anyám a kórházból felhívta a lányokat, mit tudnak. Nincs náluk, mondták, és ok is kaptak lapot. Kétségbeesés és tanácstalanság vett erőt a családon, nem tudtuk, hol keressük. Tata hallgatott, nagyi átkozódott, Mutti sírt. Azután, a vasárnapi Magyar Szóban megtaláltuk. A temetések rovatban volt róla egy elmosódott fénykép, Ki ismeri? Hatvanéves asszonyt vetett partra Kanizsa határában a Tisza, nyakában keresztény amulettek füzére… szöveggel.
Egyik ismerősünk vitt el bennünket rozoga Fityó autójával a helyszínre, szörnyű hőség volt, én is menni akartam. Már elhantolták, szertartás nélkül, jeltelen sírba, azonnal, mert a vízi hullákat nem lehet tartogatni. Végigjártuk a községi hivatal, a temetkezési vállalat, a rendőrség irodáit, nem értettünk semmit. Döbbenetes volt, hogy az ötnapi sodródás a hullámokban húsz évet fiatalított rajta. Felment a „török” és a „magyar” Kanizsát elválasztó hídra, kilépett gyöngyökkel hímzett, fekete bársonypapucsából, és leugrott a hat méteres mélységbe. Úszott a szőke Tiszában, ki az életből, bele az emlékezetbe. Még Bibliánk sem volt, hogy megsirassuk. Csak egy kapcsos zsoltáros könyv, amit Ómama tíz évesen kapott. Liptai Veronika született 1889 -ben Április hó 17 én és esküdtünk 1906 Július 4 én szerdán és született egy kis fiunk Morlog Antalkám 1907 Május 16 án – írta benne szálkás kézírással, fekete tintával, a második oldalon. Egy évvel később, mikor végleg eldöntöttem, hogy magyartanár leszek, és teljes erőmmel készültem az egyetemi felvételire, olvashatatlan betűimmel, iskolai dolgozatként megfogalmaztam első novellámat, az o tiszteletére.
Baba je umrla. / A lányka meghalt. – mondta szomorkás mosollyal a szerb szomszédasszony, akivel hajnalonta egy utcában mentek két különböző templomba. – Valójában, ez volt az egyetlen „családi öngyilkosság”. Apámat elvitte a májrák, deszkára itta magát. Húgomat elvitte a torokrák, szüzességbe énekelte magát. Tatát elvitte a bélrák, szarrá dolgozta magát. Nagyanyámat elvitte a gutaütés, szenilisre idegelte magát. Anyámat elvitte a tüdőrák, vizenyősre szomorkodta magát. Én meg élek, vigyorgok, picsogok, többször megkísértett a vágy, de mindig túl gyáva voltam hozzá. Buka Jucira, a gimi penge csajára gondolok, a legcsúnyábbra és legtehetségesebbre, aki 18 évesen, miután fölényesen megnyerte a nemzetközi Petőfi vetélkedőt, és vizsga nélkül bejutott a bölcsészkarra, kiment a kelebiai szőlőkbe, átmetszett csuklóit Heidegger: Lét és Idő címu kötetébe fektette, és magányosan elvérzett.
Charles Bukovski
Őrületem (My Madness)
Az őrületnek fokozatai vannak, és minél őrültebb vagy, annál egyértelműbb, hogy őrületedet más emberek felé irányítod. Életem nagy részében magamban rejtegettem őrületemet, és pont ezért biztos, hogy ott van a bensőmben. Például, ha valaki beszél hozzám erről vagy arról, és miközben ez az illető szétuntat banális általánosítgatásaival, elképzelem, amint ennek az egyénnek a feje a nyaktilón nyugszik, vagy látom, amint egy hatalmas serpenyőben sülve kiguvadt szemeivel engem bámul. Amennyiben ehhez hasonló eset a valóságban is megtörténik velem, minden valószínűség szerint megpróbálok elmenekülni, de amíg az illető beszél hozzám, addig ezek a képek nem hagynak el. Vagy, ha nyugodtabb állapotban vagyok, akkor csak azt képzelem el, hogy egyre távolabb biciklizik tőlem. Egész egyszerűen gondjaim vannak az emberekkel. Az állatokat viszont kedvelem. Nem hazudnak, és ritkán ugranak neked. Néha ravaszkodnak, de az engedélyezett.
Miért?
Fiatal és középkorú életem legnagyobb részét apró szobákban töltöttem, ott kuporogtam, bámultam a falat, a rongyos függönyöket, a fiókos szekrény fogantyúját. Tudomásom volt a nő létezéséről, kívántam is, de nem volt szándékomban átvetni magam a karikán, hogy megszerezzem. Tudomásom volt a pénz létezéséről, de ugyanúgy, mint a nőnél, nem akartam megtenni azokat a dolgokat, amiket meg kell tenni, hogy megszerezzem. Csak annyit akartam, amennyi elég volt egy szoba kibérlésére, és arra, hogy valamit igyak. Egyedül ittam, általában az ágyban, behúzott függönyök mögött. Időnként leugrottam a kocsmába, hogy lecsekkoljam a földlakókat, de ezek a földlakók ugyanolyanok maradtak, amilyenek voltak - ez nem sok, de gyakran még ennél is kevesebb.
Minden városban lecsekkoltam a könyvtárakat. Könyvet könyv után. Kevés könyv szólított meg. Legtöbbjük por volt a számban, homok az agyamban. Egy sem szólt rólam vagy az érzéseimről: hol vagyok? - sehol - mim van? - semmim - mit akarok? - semmit. Az évszázad könyvei még jobban összezagyválták a név, a test, a séta, a beszéd, a tett rejtélyét. Úgy látszott, hogy senki nem akadt fenn különös őrületemen.
Néhány kocsmában bekeményítettem, bunyóztam egy jó csomót a sikátorban. Sokszor elvertek. Viszont én nem bizonyos emberekkel verekedtem, nem voltam dühös, egyszerűen nem volt világos előttem, hogy kik ezek, mit csinálnak, hogy néznek ki. Rendszeresen lecsuktak, jártam börtönből ki-be, többször kilakoltattak, sokszor aludtam parkban, temetői padon. Meg voltam zavarodva, de nem voltam boldogtalan. Nem voltam gonosz. Csak nem voltam képes felfogni a helyzetet. Hogy mi is a pálya. Az erőszakosságom a nyilvánvaló csapda ellen irányult. Sikítottam, de senki nem hallotta. Még a legdurvább bunyók közben is figyeltem az ellenfelem és csodálkoztam, hogy ez meg most miért dühös? Meg akar ölni. Ilyenkor odapancsoltam, hogy lerázzam magamról a vadállatot. Az embereknek nincs semmi humorérzékük, mindenki halál komolyan vesz önmagát.
Valahol, valamikor, fogalmam sincs honnan jött az ötlet, elgondolkoztam, mi lenne, ha író lennék. Lehet, hogy én le tudom írni azokat a szavakat, amelyeket nem olvastam. Lehet, hogyha így cselekszem, akkor képes leszek megszabadulni a hátamon tanyázó tigristől. Tehát nekiláttam, és évtizedek pörögtek el a legkisebb siker nélkül. Ez volt az őrült író időszakom. Szobáról szobára, városról városra. Egyre lejjebb süllyedtem. Atlantában egy kátránypapír kalyibában fagyoskodtam, egy dollár huszonöt centem volt egy hétre. Se víz, se villany, se futés. Ott ültem halálra fagyva kaliforniai ingemben. Az egyik reggel találtam egy ceruza csonkot és elkezdtem verset írni régi újságok szélére a padlón.
Végre, negyven éves koromban, megjelent az első könyvem; kicsi fűzött füzet Flower, Fist and Bestial Wail címmel. Egy csomagban hozta a könyveket a postás, és amikor a csomagot kinyitottam ott volt a könyvem. Széthullott mind a járdára, a sok könyvecske, én letérdeltem közéjük, és térdepelve szedtem őket össze, a Flower, Fist and Bestial Wail. Ez harminc éve történt.
Még mindig írok. Az év első négy hónapjában megírtam 250 verset. Még mindig érzem, amint az őrület átzuhan rajtam, de még mindig nem írtam le a szót, úgy ahogy akartam. A tigris még ott tanyázik a hátamon. Úgy fogok meghalni, hogy az a szemét dög ott kushad a hátamon. De azért keményem megküzdöttem vele. És ha valaki elég őrültnek érzi magát az íráshoz, akkor azt tanácsolom, vágjon bele. Köpje szemen a napot, ütögesse a billentyűket, ez a legjobb létező orület. A századoknak segítségre van szükségük. A földlakók fényért, hazárdjátékért és nevetésért kiáltanak. Add nekik oda. Akad elég szó mindannyiunknak.
Tata halála
Lantos László Triceps
Amikor a barátaim, hajnali részeg órákban arról nyafognak, hogy milyen nehéz volt a gyerekkoruk, iszapos keserűséget és felhős boldogságot érzek. Vagy inkább, fordítva: felhőtlen keserűséget és iszamós boldogságot. Rivör díp és máúntín háj ez az érzés, ha értik, mire gondolok. Én boldog kölyök voltam, ez nem vitás, bár nem volt mellettem sem az anyám, sem az apám. Elhúztak a „halál faszába”, ahogyan ma, 55 évesen mondanám, pedig, csak nem voltak jelen, ami kis szerencse vagy nagy szerencsétlenség, mi is.
Vett nagyapám Szabadkán egy kétszobás házat a Ceška negyedben, ami a város egyik lapályára épült, és ezért minden komoly esőzéskor elöntötte a szobákat a víz. A környék gyerekhada ilyenkor fateknőben az utcai árokban evezett és sárban dagonyázott, ami a legjobb játékok egyike a világon. A Mutti akkor még velünk lakott, de amikor pár év múlva átköltöztünk a Miloš Obilic utcában egy hosszú, gangos parasztházba, már nem sokáig bírta az anyja szekálását. Nagyi apró, pengearcú, szigorú asszony volt, aki úgy ütötte mókon a hátsó udvar rémét, a japán kakast, amikor rátámadt, hogy a góré adta a másikat. Azt hiszem, nem szerette anyámat, csak a Pista bátyát, aki lusta bindzsizo volt, és a végén, mint a Meteor vasipari vállalat boltvezetője, még másfél év dutyit is lehúzott sikkasztásért.
Itt voltam én óvodás és kisiskolás, a nagyi felügyelete és Tata védelme alatt. Nem kellett dolgoznom, csak keveset, mondjuk krumplibogarakat szedni a zöldségről, vagy almát válogatni. Játszhattam és olvashattam, amennyit csak akartam. A házhoz tartozó hatalmas kert és két udvar kimeríthetetlen tárháza volt a lehetőségeknek, és nagytata minden évben hozott egy kocsiderék homokot is. Lehetett várat építeni, bújócskázni, fogózni, klikkerezni, baromfit üldözni, macskát kínozni, kést dobálni. Az utcában lakó, hasonszőrű srácokkal órákig tudtunk a meggyfa tetején gubbasztani, mindenkinek megvolt a saját helye, fentről néztük a világot.
Tata sokat dolgozott a szőlőben és a földeken, hajnalban indult és alkonyatkor ért haza, rohantam elébe, amikor lovas kocsiján behajtott a kapunkon. Mindig hozott nekem valami gyümölcsöt vagy „madárlátta kenyeret”, és nem engedte, hogy Matild nagyanyám elklimpoljon, ha valami rosszaságot követtem el, és estig a fészerben bujkálva, csak mögötte mertem besettenkedni a konyhába. Télen, amikor kevés volt a munka, a városi könyvtárból kikölcsönözte és felolvasta nekem meg az írástudatlan feleségének J. F. Cooper, May Károly és Verne Gyula regényeit. Neki köszönhetem, hogy megszerettem az irodalmat, bár otthon a családi zsoltároskönyvön kívül nem volt más könyv. Megvette nekem a Buksi képregényújság minden számát, amit rongyosra nézegettem, azután meg szétnyirkáltam.
1967-ben Tito több mint 90 országgal kötött vízummentességet, kiadták a tíz éves jugó világútlevelet, és egyik napról a másikra a fél iskolai osztályom eltűnt. Megindult a gastarbeiterek hulláma, főleg Németországba, és sokan vitték magukkal a gyerekeiket is. Kiment az én jó anyám is, de egy év múlva csalódottan visszajött, és már nem költözött hozzánk. Nagyanyámmal addigra úgy összevesztek, hogy nem is beszéltek egymással, neki semmi sem tetszett. Mutti önállósága és bátorsága halálosan bosszantotta, lekurvázta azért is, ha volt udvarlója, azért is, ha nem volt. Nem engedtek hozzá, ezt nem értettem, és a szívem mélyén kicsit hiányzott. Bent aludtam Tatáékkal a nagyszobában, az ablak és a cserépkályha között volt az ágyam. Nagyapa minden este, lefekvés után bekapcsolta az Orion rádiót és a Szabad Európa adását hallgatta, amíg el nem álmosodott. Én a politikai részeket untam, de a zenék szuperek voltak, akkor jelent meg a rock, a suliban mindenki a bitliszekről beszélt.
Mutti két házra tőlünk vett ki egy szoba-konyhás lakást, és a Városi Kórház orr-fül-gégészeti osztályán dolgozott mint műtős nővér. Évekig éltünk egymás mellett, de még az utcán se nagyon találkoztunk. Aztán, mikor hetedikes lettem, egyszerűen fogtam magam, és átmentem hozzá. Ahogy meglátott, szótlanul magához ölelt és mindketten sírtunk. Hazamentem, és megmondtam a Tatának, hogy hazaköltözöm.
Akkoriban kezdett el érdekelni, hogy kik vagyunk. Rengeteget olvastam és láttam a szabadkai Jadran moziban a Hideg napokat. Megkérdeztem anyát, hogy miért hívom én „muttinak”, amikor mindenki „anyának” hívja az anyját. Azért, Lacikám, mondta, mert mi svábok vagyunk. Ez nagyon meglepett, mert én azt hittem, hogy jugoszlávok vagyunk. Hát, hogy hívják nagyapádat? – kérdezte. Marloch Antunnak. És a két legjobb barátodat? Grünfelder Zolinak és Otterbein Karcsinak. De akkor miért nem beszélünk németül? Azért – válaszolta –, mert mi magyarok vagyunk.
A Tata kéményt épített a kiskonyhának, és a létrán valami megroppant benne. Nagy nehezen elment az orvoshoz, és kiderült, hogy előrehaladott bélrákja van. Nem volt más lehetőség, csak az operáció, elvarrták volna a végbelét, és a székletét kivezették volna az oldalán. Öt napot feküdt az onkológián, közben a szobájában ketten meghaltak hasonló műtétek után. Felöltözött, hazajött, és bejelentette a rémült családnak, hogy nem szed gyógyszert, és itthon fog meghalni. Nem hatott rá nagyanyám veszekedése és dühöngése, anyám rábeszélése és sírása sem.
Másfél évig húzta, egyetlen zokszó nélkül. Csonttá soványodott, csak a felfekvéseit engedte kezelni. Közben kiolvasta az Uránia Állatvilág öt kötetét és sokat beszélgetett velem. Akkor tudtam meg, hogy Szegeden járt gimnáziumba, de az új jugoszláv határ miatt abba kellett hagynia. Mikor elvette csóró nagyanyámat, kitagadták a tehetős parasztcsaládból, a vagyont három nővére örökölte. És a háborúban? – kérdeztem. – Mit csináltál a háborúban? A háború alatt ugyanúgy dolgoztunk, mint máskor – válaszolta. – El kellett rejteni az élelmet, mert hol a magyarok, hol a szerbek, hol a németek rabolták ki a falut. Erről többet nem akart beszélni.
Kifaggattam nagyanyámat, aki mérgesen odavágta, hogy Tata nem állt senki oldalán sem, biciklivel csempészte át a zöld határon Szegedre az élelmiszert, hozta a ruhát, a pincében hízlalta és vágta le a disznót. Amikor a folkszdojcserek elmenekültek, a maradék svábokat meg kitelepítették, nem akart menni sehova. Bejöttek a partizánok, ölték a falubelieket, a szerb pópa kiállt Tata mellett, de ot is elvitték, és odaveszett. Valamelyik boszniai lágerban, fakitermelésen dolgoztak, a földre öntötték ki nekik a moslékot, és rendszeresen tizedelték őket. 1947-ben, amikor Tito megszüntette a táborokat és teljes amnesztiát hirdetett a túlélőknek, negyven kilósan vergődött haza.
De miért vittek el – kérdeztem Tatát –, ha nem tettél semmi rosszat? Biztos, hogy nem öltetek meg senkit? Nagyon szomorúan nézett, és azt válaszolta, hogy voltak bitangok, akik a falu határában rejtőzködtek, lopták a krumplit, letámadták az asszonyokat. Tudod, fiacskám, mikor már túl sok volt, elővettük a padlásról a puskát, és mi, svábok, magyarok és szerbek közösen, megkerestük és belőttük őket a kukoricásba… Csak sok évvel később jöttem rá, hogy ezek a „bitangok” voltak a partizánok, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg katonái.
Tata egy májusi hajnalon magához rendelt bennünket, mindenkitől elbúcsúzott, és két óra múlva csendesen elment. Első gimibe jártam, neki csak az elsőt sikerült elvégeznie. Szerette és tisztelte Tito marsallt, volt róla egy dopisnica méretű képe, két üveglap között, a bal sarkában apró vörös gipszrózsával, amit nagyanyám soha nem használt tükrös szekrényén tartott, és minden május 1-én kitett az ablakba.
Fater halála
Lantos László Triceps
Nem tudom, másnak milyen volt apa nélkül, de nekem szuper, a kurva anyját, a számomra meghalt, amikor megszülettem. Talán, ha kétszer láttam életében, az sem volt kellemes élmény, minek is emlékezni rá. Kölyökkoromban rettegtem tőle, hogy váratlanul megjelenik és elvisz fagyizni. Összesen egy trénerkát kaptam tőle, az is nagyobb volt három számmal, mert fogalma sem volt róla, mekkorát nőttem, miközben o valahol szélhámoskodott.Apám, Lantos János cipészmester a nagybátyámmal volt mezítlábas baka Banja Lukán, és amikor 1954-ben leszereltek a Jugoszláv Néphadseregből, eljött látogatóba Oroszlánosra. Akkor ismerte meg anyát, és rögtön össze is házasodtak. Ez nagy hiba volt, mert később mindenki évtizedekig szívta, főleg én. Állandóan veszekedtek, a fater ivott, és nem akart dolgozni, többször megverte Muttit, és ezt egy sváb parasztcsaládban nem tűrik. Mikor két éves lettem, elváltak, ő meg évekre eltűnt az életünkből, senkinek sem hiányzott.
Mutti, aki tizenkilenc évesen hozott engem, vak bizalommal, a világra, ott maradt egyedül, a falu néma megvetésének és nagyanyám hangos szemrehányásának keserű levegőjében, amiben csak megfulladni lehet, vagy felakaszthatod magad tisztességgel. Kitaníttatták cipésznek, amit utált, mint a disznószar szagú lábbeliket – készített egy pár apró, elegáns, fekete-vörös színű női bőrcipőt, ez volt a mestermunkája, és sokat bőgött, amikor senki sem látta. Végül otthagyott mindenkit, és elmenekült Szabadkára, ahol a városi kórházban képzettség nélküli ápolónőket kerestek, a család meg utánaköltözött.
Apám néhányszor még megjelent nálunk, részegen, nem engedték be az udvarba se, az utcáról kiabálta, hogy látni akar, aztán nagyapám vagy Karcsi unokabátyám kiment, és összeverekedett vele. Én nagyon féltem, és szégyelltem őt, nem kellett nekem apa, semmilyen. Már kisiskolás voltam, nyakig benne az utcai késes bandában, volt nekem elég támaszom és példaképem – a Dumi, akitől szúrni tanultam, és Tata, akitől a kést loptam hozzá.
Apám két fivére Horgoson élt, rendes, dolgos emberek, akik kétszer elvittek magukhoz a téli szünidőben falura, és nagy szeretettel bántak velem. Valami kisiparosok voltak, csak a túlfűtött szobákra emlékszem, meg a három lány unokatestvérre, akik közül a legfiatalabb szöszibe azonnal belehabarodtam. Volt egy sötétkék bőrbe kötött villamosipari naptáram, amibe világoskék tintával beleírtam: Szép. A faterról soha egy szó sem esett, később pedig, nem is tudom, miért, már nem akartam elmenni vendégségbe hozzájuk, hiába hívtak.
Egyetemista koromban minden hónapban egyszer hazautaztam Pestről, hoztam a szennyest, és vittem a házi kosztot, el is felejtettem, hogy a fater létezik. Egyik vasárnap kora délután a vasútállomás pénztáránál vártuk a Balkán Expresszt, amikor Mutti, aki mindig kikísért, és könnyes búcsút vett tőlem, elvékonyodott hangon azt mondta: Nézd csak, Lacikám, ott a húgod. Egy tésztaképű, kövérkés süldőlány volt, aki félszegen állt egy tésztaképű, kövérkés asszony mellett. Ekkor tudtam meg, hogy apám újranősült, aztán otthagyta őket is, és elhúzott Belgiumba. A két no bólintott egymásnak, én meg örültem, hogy közben megérkezett a vonat, és nem kellett odamennem, bemutatkozni.
Évekkel később, egy júliusi napon, amikor csendes nyugalomban a nagyszobában kávéztunk, a muter váratlanul elmesélte, hogy a János, miután több országból is kiutasították, hazajött külföldről, a testvérei fogadták be, és tavasszal, pár hónapi szenvedés után, meghalt májrákban. Eltemették, ot telefonon értesítették, de engem nem akartak zavarni a tanulmányaimban. Küldtek egy aranyláncot, itt van, mindig gondolni fognak rám. Minek fogadtad el! – mordultam rá, o meg, nagyon szomorúan azt mondta: Csak én tehetek róla, hogy o volt az apád.
Halottak napján a nagyival és anyával kimentünk a Bajai temetőbe, a Tatához. Mindig fáztam ezektől a látogatásoktól, kicsit untam is, alig vártam, hogy hazamenjünk. Virágcsokrokat vittünk, gyertyát gyújtottunk, üldögéltünk a családi kripta padján. Milyen szépen letisztította a csősz a sírról a mohát! Azután halottak napján anyával kimentünk a Bajai temetőbe, a Tatához és Nagyihoz. Milyen szépen lefestette nagybátyád a padot! Azután halottak napján kimentem a Bajai temetőbe, a Tatához, Nagyihoz és Muttihoz. Milyen szépen elborította a moha a sírkövet, milyen szépen lefeslett a padról a festék, a méregzöld mázolmány! Káromkodtam, bőgtem, alig vártam, hogy elmehessek, hovamár. Rám esteledett, véletlenül balra fordultam, és szemben ott feketéllett az apai kriptám. Kereszttel és horgonnyal átszúrt, töviskoszorús, lángoló szív, alatta: Lantos János 1931-1983 és Megállunk némán sírod felett, s zokogva áldjuk emlékedet! Ráköptem és arra gondoltam: Öt percre fekszetek egymástól, mégsem volt öt másodperced rám.
Többet nem megyek ki a temetőbe. Leülök a konyhába mindenszentek másnapján, kiteszem szeretteim fényképét az asztalra, rágyújtok, leiszom magam ütős barackpálinkával. Már nem siratom őket, nem sajnálom magamat. Egyedül vagyok, én vagyok a család.
Beköltöztünk két hete Marival a Baross utca 125-be, tágas, felújított, otthonos lakás. Szerteszét a padlón, kipakolatlan ládák és zsákok, teli lábasokkal és ruhákkal. A polcok üresen állnak, a könyveimet a Merz pincéjében eszi a dohosság. Valahogy idekerült a VEGYES FONTOS feliratú gyűrött kartondobozok egyike, amiket évek óta érintetlenül hurcolok magammal, országokból lakásokba, már fogalmam sincs, mi bennük a fontosság. Felnyitom, és az első, ami a kezembe kerül, a családi album, amiből minden lapot kitéptem, és a lapokról leszaggattam minden képet. Barna bőrbe van kötve, aranyozott csíkkal, de nyomorultul néz ki, csak elsárgult fliszpapírok hullnak ki belőle, amik már nem óvják semmiféle idill látványát. Tovább turkálok, és egy poros nejlonzacskóban megtalálom a fotókat is, meg az album vörös selyemszalagját. Mutatom őket Marinak: itt voltam bérmálkozó, itt szavalok a május elsejei ünnepségen, ez meg itt az apám és az anyám. Fiatalok és gyönyörűek, boldogok és együgyűek, a lakodalmuk napján. Sajnálom és szeretem őket, nincs bennem megbocsátás. A fénykép hátoldalán öt, cseppnyi papírtapadék, ahol a ragasztó nem engedte el a karton anyagát. Ráköpök, és megpróbálom visszaragasztani, de már nincs lapom, nem osztott többet az árvaság.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
