2010. december 18., szombat

MY GENERATION 1.


Mezey András (Golyó)

Nekem 1964-ben kezdődtek a dolgok. Addig jól fésült, szorgalmas, jó tanuló kisfiú voltam. Egész nap a könyveket, és térképeket bújtam. Régésznek készültem. Ettől kezdve, pedig nem érdekelt más, csak a rock and roll, a barátok, a lányok, a hosszú haj, és a farmer nadrág. 12 éves voltam.
Nagyszüleimnél laktam, a nyolcadik kerületi Üllői úti Sebészeti Klinikán, egy szuterén, szolgálati lakásban. Nagyapám ott volt portás. A barátaim klinikai altisztek, orvosok, műtősök és ápolónők gyerekei voltak. A klinikakertben bandáztunk, ebben a nagyvárosi oázisban, a Szigony utca, a Füvészkert, az Alfa mozi, az Orczy kert, az Örök Imádás temploma, a Nagyvárad tér, és az FTC pálya közelében. A park ősi platánfái közötti füvön fociztunk, a teniszpályákat telente fellocsoltuk és jéghoki meccseket játszottunk, felfedező utakra indultunk a klinikai épületeket összekötő alagútrendszer zegzugos sötét járataiba, és átmásztunk a szomszédos Fűvész Kertbe. Akkor még kertészek ápolták a klinikai kertet is, füvet nyírtak, locsoltak, dáliákat és mindenféle más díszvirágot ültettek. Ma is érzem az orromban a tavaszi friss víz és nyírt fű illatát.
64-ben egy kora tavaszi délután, az iskolai szekatúrától elfáradva, törzspadunkon ültünk: Kohuth Tibi, Kozma Balázs, Takács Józsi és én. Szellemi mentorunkat, az akkor már egyetemista Lőrincz Gézát vártuk, szokásos szexuális felvilágosító előadásával, hóna alatt a Bibliával: Fritz Kahn tiltott könyvével. Aznap másképp alakultak a dolgok. Ahogy megérkezett, felakasztotta tranzisztoros rádióját egy vén platánfára, és megszólalt egy ellenállhatatlan erejű, különös szám, amilyet addig sohasem hallottunk. Géza csak annyit mondott: Ez egy új Beatles szám, az a címe: She Loves You. Varázserővel hatott, semmi eddigit nem lehetett hozzá hasonlítani. Azt már meg sem mertük kérdezni, hogy mi az hogy bitlisz? Meg hogy sílavszjú?
Az első Beatles lemez, a Love me do 1962 decemberében jelent meg Londonban, de Kelet Európába 1963 végére, 1964 elejére jutott el a liverpooli hang.
Ez után a nap után szélsebesen beindult a mindent elsöprő áradat: zene, zene, és zene, rock & roll, beategyüttesek, rock zenekarok, bandák, külföldről becsempészett lemezek, farmerek, rock újságok, fényképek, poszterek zenekarok tagjaival, vállig érő hajjal, színes ingben, trapéz, párhuzam, vagy harang nadrágban, hegyes orrú, vagy edző cipőben, vagy mokaszinban.
Mindez pontosan az ellentétje volt annak, ami minket eddig körülvett: felnyírt haj, fehér nylon ing, felül bő, lefelé szűkülő (de nem cső!) nadrág, gömbölyű orrú cipő, Németh Lehel, Ákos Stefi, Jenei együttes, Stúdió 11, extrád, kabaré, jégtánc, Szabó Család, fecskenadrág, svájci sapka, Szív küldi szívnek, jó ebédhez szól a nóta, Operett Színház.
Azt azért le kell szögezni, hogy idehaza eleinte nem volt olyan szabados világ, mint manapság. Majd minden zenekar öltönyben lépett fel, a legtöbb klubba csak öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben engedték be a fiúkat. A lányok nem léphettek be miniszoknyában.
Igazából nem éreztük, és nem értettük a kádári diktatúra súlyát. Gyerekek voltunk.
Lenéztük az ifi vezetőket, az úttörőmozgalmat, az indulókat, a KISZ-t, (amit MONKEES-nak hívtunk) április negyedikét, és november hetedikét.
A forradalom emléke egyre halványabban pislákolt. A kivégzésekről és a politikai foglyokkal teli börtönökről csak néhányan suttogtak, de mégis mélyen élt bennünk a hatalommal, a nagyfejűekkel és a rendőrökkel szembeni megvetés.
Családom fele emigrált. Anyám 1956-ban Győrben volt színésznő. 1957-ben két év börtönre ítélték izgatásért. Az volt a bűne, hogy 1957 tavaszán a színházi pártgyűlésen széttépte a tagkönyvét. Legjobb barátját, a kommunista Földes Gábort kivégezték. ő meg a mosonmagyaróvári tömeggyilkos ávósokat akarta megmenteni a jogos népharagtól. Hát valahogy így.
Utáltuk a hatvanas évek nevainges, crombikabátos, nylonzoknis, alpakkaöltönyös, gumisnyakkendős világát. Megpróbáltunk kivonulni a társadalomból, mielőtt az végképp magába szippant.
Így mi is kialakítottuk, - illetve Salinger hősétől átvettük - a magunk hosszú haj, napszemüveg, bőrdzseki, farmer nadrág, edző cipő fazonját. Ezek a külső, megkülönböztető jegyek, egyrészt az összetartozás, másrészt a különbözőség kifejezéséhez kellettek.
A blues a XIX. század végén született meg Az első elektromos gitár a kilencszáznegyvenes évek elején szólalt meg. A Rock & Roll az ötvenes évek elején robbant. A Rock Forradalma a hatvanas évek elején tört ki.
Olyan gyorsan terjedt, mint a szélvész. Pillanatok alatt ledöntött mindent. A semmiből épült fel. Minden rádióból a luxemburgi adó és a Szabad Európa szólt. Cseke Péter Délutáni Randevúja, és a Teenager Party között pedig óhatatlanul hallgattunk egy kis Gallicust és Bányász Katót Rómából.
Kongtak az ürességtől a fodrászüzletek, és nem jártunk többé szabóhoz. A nagykörúti és a Rákóczi úti kapualjakban lévő kócerájokban vásárolt, gyalázatos minőségű vinil lemezeken Animals, Searchers, Dave Clark Five, Swinging Blue Jeans és Zombies számokat hallgattunk. Magunknak vágtuk a hajunkat és magunknak varrtuk a ruháinkat. Véget ért az orkán kabát őrület. A kutya nem járt többé Varjasi Rezső tánciskolájába.
Sorra nyíltak a beat klubok, és alakultak a zenekarok: Nevada, Atlantis, Kék Csillag, Syconor, Echo, Bajtala, Liversing, Atlasz, Thomastic, Sankó, Gemini, Dogs, Sakk – Matt, és Lajos utca, Törekvés, Kapás utca, Kecskeméti utca, Építők klubja, Bosch, Várklub, SOTE, Építők, Mosolygó Antal (Vigyorgó), Párisi udvar, Citadella, Ganz – Mávag, Egyetemi Színpad, Orvosi Kar, Közgáz, Bercsényi, Danúvia, hogy csak néhányat említsek.
Többé már nem lehetett egy valamire való úttörőcsapatot sem összehozni.
Az ügyesebb fiúk egész szépen kerestek hajvágással, ing, zakó és nadrágvarrással. Jó néhányat ismerek ezek közül, akik ma dúsgazdag butikosok. A legjobb belvárosi szabók a Császár, a Sztoján és a Vak voltak. A mi környékünkön a VIII - IX. kerületben, a Ferenc téri Hebegő volt az „úri szabó”. Kiváló spanyolöves, párhuzam, trapéz, vagy harang nadrágokat, bevont gombos, duplasoros, széles fazonú zakókat, és mellig érő gallérú ingeket varrt igen méltányos áron. Néha beérte egy-egy brit szám „fanatikus” szövegének a leírásával - ahogy ő kérte. Hadilábon állt az angollal. Egyszer megsúgta nekem, hogy a Bitlisz énekese a Lennonmekkártni. Volt akinek nem volt pénze még botcsinálta amatőr szabóra sem. Miszlay Gyuri, a műtős, egy forró júliusi estén az egyetlen pulóverjét úgy nyáriasította, hogy egy ollóval lyukakat vágott bele. Nem tudta, hogy korát messze megelőzte a design és a fashion terén.
Eszméletlen trükköket kellett kitalálni annak, aki meg akarta növeszteni a haját. A legelterjedtebb volt egy magas nyakú garbóba dugni a hátul varkocsba kötött hajat. Máig sem értem, hogy tudtak egyesek már 64-re vállig érő hajat növeszteni, amikor ahhoz legalább egy év kell, és 63-ban még a Jaggernek sem volt hosszú haja. Én később foto – optikus ipari tanuló koromban, az OFOTÉRT-ben, szintén garbómba rejtett copffal álltam a pult mögött. Csak 100as ORWO filmeket adtam el, mert az volt derékmagasságban lévő fiókban. A lenti polcokhoz nem mertem lehajolni, nehogy kibomoljon a lófarok.
Életem első rock koncertje úgy zajlott le, hogy Kohuth Tibi, Kozma Balázs és jómagam a hatos csuklós busszal átzötyögtünk a Józsefvárosból Óbudára, a Lajos utcai „Goli” Klubba, ahol a Liversing együttes játszott. Nekem nem volt tíz forintom a belépőre, így kívülről, a földszinti nyitott ablak rácsába kapaszkodva hallgattam és néztem végig a bulit. Rolling Stones, Them, Animals, Zombies, Searchers, Ventures és Pretty Things számokat játszottak
Szendrődi Zsolt szólógitározott. Radics Béla mellett ő volt a korai korszak legjobb hazai gitárosa. Ha Londonban születik, ma sztár. Nem tudom milyen szerepet játszott teljes mellőzöttsége későbbi súlyos betegségének kialakulásában. Mindenesetre tavaly felkelt évtizedes betegágyából, és beszállt a nosztalgia Liversing buliba.
Túri Árpád énekelt. Igazi frontember volt. James Deant idéző figura, jó hanggal és vagány színpadi mozgással. Még ma is énekel, nem is akárhogyan! Egyébként elmúlt hatvan éves, és derékig érő haja van. Homonnay Zsombor dobolt. Neki már akkor hosszú haja volt, és rázta is rendesen a ritmusra, a közönség legnagyobb örömére.
A nyitott ablakon arcomba csapott a kifelé áramló, izzadtságszagú, párás, nehéz levegő. A néhai báró budai Goldberger család egykori kékfestő manufaktúrájában új időszámítás kezdődött.
Ezután, ha a föld alól is, de elő kellett kerítenem a szombat esti tízeseket. Később a Kecskeméti utcai Vízművek Klubba, Atlasz bulikra jártunk. ők is kemény rock zenét játszottak. Flamm Ferenc énekelt és basszusozott, Makrai Pál és Bíró Gábor (Doki) gitároztak, Szekeres dobolt, és Szabó György (Manó) szájharmonikázott és zongorázott. A zongora - mivel az egyik lába hiányzott és valami sámlival pótolták - ferde volt, de ettől a Manó még nagyon jó kis blues szólókat játszott. Magyar együttesben azóta sem hallottam olyan jó szájharmonikást. Sajnos később eltűnt, kocsmákban csellengett és teljesen felhagyott a zenével. Sok évvel ezelőtt halt meg.
Az Atlasz bulik - a Kecskeméti utcai Vízművek Klubban - a Rockers és a Román tánc című nótákkal értek véget esténként. Ekkor a tömeg rituálé jelleggel körbeállt két párt, akik nagyon jól, rokiztak, és ütemre tapsolt nekik. A fiúknak hosszú vállig érő hajuk volt, a szőkét Rollingnak hívták, a feketét Iminek. A lányok közül csak a Pocak nevére emlékszem.
A Román tánc szövege ennyi volt: Hej - hej kurva anyád, refrén. Egyszer a TV-ben is fellépett az Atlasz, és mindannyian izgatottan néztük, el merik-e énekelni az eredeti „szöveget”. Ha jól emlékszem, kompromisszumos megoldás született, és Hej - hej durva apád verzióban hallottuk felcsendülni a számot.
Egy alkalommal vasárnapi televíziós felvételre hívták az együttes tagjait. Nem volt jó a szervezés, zárva volt a klubterem vasrácsos ajtaja és nem tudtak bemenni a cuccaikért. Bíró, a szólógitáros dühbe jött és a vasrácson keresztül mindkét öklével belevágott az üvegajtóba. Dőlt a vér a kezeiből. Mindent elvágott, amit lehetett: izmokat, inakat, idegszálakat. Soha többé nem tudott gitározni.
Ami eleinte rendkívüli nehézségekbe ütközött, az a farmer beszerzése volt. Az első igazi Blue Jeans, amit láttam, a Berecz Gézáé volt. Bécsből hozatták egy csempésszel. Kétszer akkora volt, mint a mérete, és egy vagyonba került az átszabása. Hamisítvány akadt tucatjával, de mi nagyon szigorú, bíráló szemmel vizsgáltuk a farmerokat. Az igazi az ezüst sliccgombos, piros (nem narancssárga) címkés Lewis volt. Ebben olyan akkurátusak voltunk, mint később a sör márkákban.
Gomba módra szaporodtak a zenekarok. Azt hiszem, a kortársaim között nincs egyetlen épkézláb fiú, aki valaha ne lett volna, akár csak egy napra zenekar tagja.
Később én is részt vettem egy zenekar alapításban, de két próbánál tovább nem jutottunk. Fellépésem pedig csak egy volt, jóval később egy somogyi faluban, ahol, mint egyetemista segítettem a népgazdaságnak a betakarításban. A helybéli zenekar tagjai az első szám után végleg elhagyták a dobogót, és rávetették magukat az asztalokon tornyosuló italokra. Három haverommal (Sneci – Keki – Szabó Kati) beálltunk helyettük részegen játszani. Mondanom sem kell, az alternatív - repetitív zene ahhoz képest Schubert dal, amit mi improvizáltunk.
A nyolcadik kerületi Jázmin utcai általános iskola „egyszámos” zenekara kizárólag a Hanky - Panky című számot (Tommy James & the Shondells) tudta eljátszani, viszont azt egy este hússzor is, ha volt rá igény, és óriási sikerrel. Mi egész este önfeledten „everybodyztunk”.
Évekkel később egy Vörösmarty téri KEX koncerten – immár poénból - Baksa Jancsi egymás után harmincszor énekelte el a Come Back-et. A szám egyszeri eljátszása már önmagában nagy poén volt, hiszen egy ciki rágógumi nóta volt, melynek stílusa alapjaiban elütött az ő alternatív zenéjüktől. Az hogy kétszer játszották, újabb nevetést csalt ki a közönségből, néhányan még a harmadiknál is mosolyogtak, de úgy emlékszem a tizediktől kezdve tök üres volt a koncert terem.
Baksa Jancsi is egy iskolai zenekarban kezdte, a Móricz Zsigmond gimnáziumban Wastaps néven, és egész jól játszottak. A szólógitárosuk – Gereben Menyus - olyan szégyenlős volt, hogy végig háttal játszott a közönségnek. akkordgitárosuk - - aki ha beszállt a játékba, irtózatosan fölgerjesztett hangszerével, attól kezdve semmit sem lehetett hallani. Baksa akkor még „menedzserként” működött a zenekarnál.
A VIII. kerületben, a Klinikakertben laktam, és a Jázmin utcai általános suli után a Zrínyi Ilona gimibe kerültem, de félévkor hármasokkal zártak, a fent említett zenei forradalom közvetett hatásaként. Anyám ekkor megrémült, hogy nem leszek régész, és protekcióval átíratott a Móriczba - ahova annak idején - még, mint Baár - Madasba - ő is járt.
A felvételi kínosan zajlott le, mert az igazgató rögtön rátalált arra a kis bejegyzésre az ellenőrzőmben, mely szerint a latin órát hangos böfögéssel zavartam. Én hiába mondtam, hogy az valójában a Wagner volt, és tévedésből írták be nekem, ez csak humorizálásra adott okot.
Már a Zrínyibe is nehezen vettek fel, mert egy haverommal horogkeresztet firkáltunk egy ház falára, és mint veszedelmes fasisztákat fél napon keresztül vallattak a rendőrsége. Szüleinket csak késő este értesítették.
Nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy mi tapad ehhez a jelképhez, csak azért rajzoltuk, mert nem volt szabad.
A rendőrségi ügynek hamar híre ment, és másnap már az egész klinikakert tudta, hogy a Kéri Néni unokája „cekkert, meg koffert lopott”. Nekem szerencsém volt, pár nappal a 14. születésnapom előtt történt az eset, de a haverom - Ivánka Rudi - már néhány napja betöltötte, így ellene büntetőeljárást indítottak.
Ivánka Rudival és öccsével 12 éves korunkban háromtagú, titkos ellenzéki „pártot” alapítottunk. Párttagsági könyvecskéket is készítettünk magunknak. Nagyon elvert volna minket a Rudi apja, ha ezt megtudta volna, őt ugyanis arisztokrata származása miatt az ötvenes években kitelepítették a Hortobágyra. A hatvanas években villanyszerelőként és fuvarosként tartotta el a családját. A Rudi mamája harisnya szemfelszedéssel foglalkozott. Pártunk egyetlen tevékenysége abban merült ki, hogy november 7-én gyufával megpróbáltuk meggyújtani a Szigony utcában egy vörös zászló szélét. Úgy éreztük, hogy nagy hőstettet vittünk véghez.
A szomszédos Füvészkert volt portyáink egyik célja. Átmásztunk a klinikakert kerítésén, és máris Pál utcai fiúknak képzelhettük magunkat. Egy alkalommal elkaptak bennünket és jelentették az ügyet az iskolának.
Kétségbeesésünkben elhatároztuk, hogy disszidálunk. Egyikünk sem merte bevallani a másiknak, hogy nem mer menni, mindenki a másiktól várta a visszavonulást. A hatvanhármas villamossal indultunk el, és az ötvenhatossal folytattuk utunkat. Hűvösvölgytől gyalog mentünk tovább. Solymárnál a Takács Józsi sírva fakadt. Így, mi többiek emelt fővel kísérhettük vissza őt, de a disszidálás, mint terv még sokáig a fejünkben volt.
Ennek nem politikai vagy egzisztenciális okai voltak. Inkább az, hogy nem engedtek el egy kicsit körülnézni a világban. Ezért sokan elmentek örökre. A barátaim többsége. Elsők között Kirill, Sztoján, Szekfű és Szőke, az utolsók között Karsai Tomi és Bodola Gyuri. Nekik már nagyon kellett sietni, mert pár nap múlva, 1989. január elsején bevezették a világútlevelet. Legtöbbször Imre Peti és Bodola Gyuri disszidáltak, fejenként háromszor. Peti egyszer Moszkván keresztül Indiába.
1972-ben vettek fel az egyetemre. Addig biztos voltam benne, hogy én is elmegyek.
A tiltáson és kalandvágyon túl a katonaságtól való félelem volt a másik fő ok.
Mindent elkövettünk, hogy ne vigyenek el katonának. Fölösleges baromságnak tartottuk. Az volt. Fiatalságunkból ellopott két év. Alig van olyan haverom, aki kitöltötte a katona idejét. Török Ádám csajozta a KIEG-en az adminisztrátor lányokat, hogy dugják el a karton lapját. Mások a sorozás előtt csont soványra lefogytak, aznap reggel elszívtak egy csomó cigit, és rengeteg kávét ittak. Volt aki forró sült krumplit rakott a hóna alá, hogy felmenjen a lázmérő. Akit mégis behívtak, az a seregnél bevizelt minden éjjel. Ismét mások minden évben beiratkoztak ipari tanulónak.
Én is, kétszer is. Először foto – optikusnak, a következő évben pedig könyvkötőnek. Így úsztam meg. Később hihetetlen utánajárással a család orvos ismerősei gyermekkori vitustánc maradványait állapítottak meg nálam. A betegség alátámasztására ájulást tettettem a sorozáson. A sorozóorvos is ismerős volt, így hamarosan bepecsételték a katonakönyvembe, hogy Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatos. (BHSZ)
A Móricz Zsigmond Gimnáziumban haverkodtam össze Szemző Gáborral. őt később Riasztónak nevezték el, mert mindig volt valami vad a megjelenésében. Egyszer levágta a fél bajuszát, és egy ilyen fényképet rakatott a személyijébe.
Másik osztálytársunk, Ertl Miklós (Pertli) igazolványképe vízipólós úszósapkában ábrázolta tulajdonosát, a vízben.
Szemző Gabival hosszú évekig terveztük a disszidálást, a jól bevált útvonalon: Jugoszláviában, a Nova Goriczia - Goriczia határállomás közelében kerítésmászás Olaszországba.
Pipó egyszer azt mondta a Riasztónak: Riadó! (ő így hívta) Te ne diszkózzál, mert téged kint Achtung-nak fognak nevezni. Nem hatott a duma. Riasztó Washingtonban él. Ami miatt a leginkább el akart menni, azt előtte végigcsinálta: kiszolgálta a katonaidejét. Mi gazdagabbak lettünk egy tucat katonatörténettel, de ő mivel lett gazdagabb?
Akkoriban a Belvárosi Jégbüfé előtt volt a gyülekezőhelyünk. Oda járt a „belvárosi galeri”: Sztoján, Scotti, Sündöri, Vak, Pipó, Gyapi, Szegfű, Szőke, Gyugyó, Pipás Pierre, Jean, Vörös Parizer, Létra, Duci, és még sokan mások.
Virágmintás ing, bokáig érő csőnadrág, rózsaszín zokni, és vászon vagy kordbársony cipő volt a kötelező viselet, enervált, görnyedt járással és „belvárosi” frizurával (középen kettéválasztott, fölfelé bodorított haj, kétoldalt hosszú hajpajesszal).
Délutánonként ott gyülekezett az esetenként 40 – 50 fős társaság. Majdnem minden este volt valami buli. Ifjúsági Park, Bem Rakpart, KEX buli a Jókai utcában, a Citadellában, vagy a Párizsi udvarban. Rengeteg buli hely volt.
Hétköznap is voltak bulik. A régi helyek: Goli, Danuvia, Kecskeméti utca eltűntek, de alakultak helyettük újak: Jókai klub a Szabadsághegyen, Gerlóczy utca, Vigyázó Ferenc utca, Várklub, E épület, Csanádi utca a Syrius-szal, Ganz MÁVAG, Törekvés, Kapás utca, és hosszan lehetne sorolni még.
Az aranykor végét az jelentette, amikor megnyílt az első diszkó. Ezután a hanyatlás következett. Lassú, szívós tönkretétele az élőzenének. Eleinte még mi is szívesen jártunk a diszkókba. Akkor még játszottak olyan rossz zenét, mint később. A diszkók számának szaporodásával egyenes arányban csuktak be a régi törzshelyek.
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591&notif_t=wall#!/album.php?aid=2044520&id=1078211194

Kint-bent, ma reggel



Keith Richards él









- ma 67 éves. Ez így leírva az igazán döbbenetes, hiszen Ő maga az orvostudomány cáfolata.

Captain Beefheart Dies at 69

Szent marhaszív – Captain Beefheart (1941-2010)

Visual artist, singer, musician, composer and American iconoclast Don Van Vliet, known throughout the world as Captain Beefheart, has died at the age of 69 from complications related to multiple sclerosis, an artist representative stated on Friday.

2010. december 17., péntek

Hegyen télen








Gas halála

Lantos László Triceps

Nehéz megfogalmazni a barátságot. Huszonkét évesen, naiv lelkesedésemben, ezt gondoltam róla: A barátság nem valamilyen hősies póz, hanem csupa pici, látszólag jelentéktelen, sokszor kínosan nehéz apróság. A barátság nem szentség, hanem egymás elviselése, amíg jólesik, jó szándékkal. Egy olyan állandósult, cinkos állapot, mikor a szavak már régen nem kellenek, csak egy gesztus is elég, egy pillogás. A barátság szenvedélyből fakad, és a megszokással rögződik, mint a szerelem. De ha a megszokás az unalomig ér, minden kötél szakad. Ezért ne hagyjuk egymást elfásulni abban a tudatban, hogy jó barátok vagyunk. Ma, ötvenöt évesen, tudatos kiábrándultságomban, ugyanezt gondolom róla.
Otthagyom ’93-ban Gyergyószentmiklóst, mert valamennyi romániai magyar színház visszautasítja tervezett darabomat, a Magyar Drakulát, amit a házsongárdi temető egyik főúri kriptájának másában akarok előadni, román asszonykórussal. A Figura semmibe vett ezermesterével, Blénesi Csabával Budapestre költözünk, néhány hétig a HangÁrban, Erzsi színiiskolájában alszunk, a padlón, majd kivesszük a kétszobás tetőtéri lakást Zuglóban, az Erzsébet királyné útján. A következő években sokan laknak majd itt, és még többen utaznak át. A kisszobában, ami nem más, mint egy beüvegezett terasz, csak egy felfújható gumimatrac van, ami reggel hatra leenged. Ez a „Micimackó kuckója”, itt húzzák meg magukat az „állandó vendégek”: először Ürmi és Puszti, akik a katonai behívó elől menekültek Szabadkáról, majd Béla és Péter, akik vidékről a Kampec Doloresbe jöttek zenélni. Senki sem dolgozik igazán, nem tudom, miből élünk. Könyvet árulok a PeCsában, a fiúk plakátot ragasztanak, standolnak. Vidámak vagyunk, mindent elvesztettünk, jöhet a minden. Sokat hülyéskedünk, járunk az FMK-ba Korai Örömre táncolni, meg a Tilos az Á-ba. Hetente újabb emigránsokat fogadunk be, kalauzoljuk őket a nagykövetségekre, húznak München, Toronto felé.
Támasztottam egyik éjszaka a pultot a Tilosban, valami koncert után, amikor odalépett hozzám egy kopott fekete ruhás, bordzsekis alak, kezében borospohárral, és megkérdezte, én tartom-e az edzéseket a Buddhista Főiskolán, mert ő szeretne karatézni. Érdekelték a „nagy szellemi és testi tűrőképességet” kívánó előadások is, ahogyan akkoriban az Opál fizikai színház performanszait hirdettem. Mondtam neki, jöjjön hétfőn hétre, és azt hittem, többet nem fogom látni. Ki ez? – kérdeztem a közelben álló punklányt, amikor a fickó elment. Az meg nagy áhítattal azt felelte, hogy ő Gasner János, a gitáros.
Megjelent hétfőn egy kinyúlt sötétkék mackónadrágban, és attól kezdve velünk maradt, haláláig. A társulat 19 darabjában vett részt, mint performer és zenész. Amikor az ezredfordulón megszüntettem a mozgásokat, és gyakorlatilag zenekarrá alakultunk, neki köszönhettük a 2000 ütés, a Tündérbordák, a Bábel, a Balkán Expressz és a Dadalok remek koncertjeit. Zümi, aki az Escurial Quartetben együtt játszott vele, így emlékezik rá: „Egy kép: a Black-Black Galéria pincéjében a kb. másfél négyzetméteres, a világot szimbolizáló deszkán ketten, Gas és Judy elmélyülten kísérik Badát, aki már csak a kifutón, ami egy kétszemélyes szánkó, fér el, és onnét kiabál: csak valami tiszta érzést akarok kicsiholni belőletek! Egy másik: legalább százvalahány zenész, köztük a gitár-szintetizátorokkal a Jánossal mi is, a Műcsarnok lépcsőin: ef Zámbó űrharmonikusai egyentrikóban, felirata: MINDEN UGYANAZ MÁSKÉPPEN, a kotta: három-négy akkord, külön táblákra felírva. (…) 2000-ben az Opál Színház 2000 ütés című performanszában kaptam helyet mellette, amit előbb már, mint agyahagyottnak tűno ötletet, említettem. Hogy mennyire nem volt az, csak azok tudhatják, akik részt vettek benne. Elég nehéz dolog volt, nyolcan seizában körbe ülve, azokat a tulajdonképpen egyszerű ritmusképleteket produkálni a lábasokon, azért, mert egy belső rendet kellett tartani, nem volt mindegy, hogy ki mikor, mit üt, pontosan meg volt határozva, mint az irányok is, hogy az óra járásával egyezők vagy ellentétesek legyenek. Ezeket a ritmikus meditációkat – ahogy a János elnevezte az üléseket – ő is találta ki, és levezette a próbákat, ezzel ismét egy újabb arcát mutatta nekünk. Tényleg meg lehetett lelkesülni ebben a produkcióban.”
Szerette a „városi indiánokat”: a rendetlenkedő Kisbadát, a telitetovált Pillangót, a kocsmafilozófus Dixit, és mindenben segítette őket. Kevesen tudják, hogy a Börtöndalok lemezen ő énekelte fel a szöveget a merevrészeg Pillangó helyett. Sokat vitatkoztam vele, főleg művészetről és életfilozófiáról, mert kíméletlenül igényes volt, és semmit sem fogadott el könnyen. Dekkoltunk a Vörösmarty mozi kávézójában, két asztal volt összesen, és mindenféle népek megfordultak ott: művészek, melósok, klosárok, még egy katonatiszt is. Éppen kedvenc bandáját, a Red Hot Chili Pepperst dicsérte, én meg nagyon untam, és kötekedve beszóltam, hogy soroljon már fel három magyar gitárost, akit jónak tart, mert a kva életbe, nemcsak Amerikában vannak tehetségek. Haláli lassan cigarettára gyújtott, beleszívott a piros Marlboróba, és azt felelte: Dénes József, Bujdosó János, Láposi Farkas.
Ürmi később A semmittevés filozófiájában megírta ezeket a mozis beszélgetéseket az „élhető élet” kudarcáról, közöttük Gas elméletét is a művészet nyomorult karavánjáról: „Képzeljetek el egy hatalmas truppot; zenészekkel, színészekkel, írókkal, festőkkel. Járják a világot, és közben felvidítják, elgondolkodtatják az embereket. A művészet karavánja ez. Éjszakánként történeteket mesélnek a tábortűz körül, csillagos ég alatt alszanak, és ha eljön a reggel, tovább vándorolnak… Amikor faluba vagy városba érnek, megmutatják az embereknek mindazt, ami az életükből hiányzik. Távlatokat, titkos ismereteket, rejtett érzelmeket kínálnak. Ahol megjelennek, ott szórakoztatnak, és lelkeket gyógyítanak. Sajnos, a karaván eltéved. Nem látja a sivatag határát. Tűző napon aszalódik, hideg éjszakákon fagyoskodik… A készletek fogytán, és mindenütt csak délibáb… Hosszú ideje nem járnak már emberek közé. A karaván ott kóborol a sivatagban. Hétről hétre előörsöket küldenek, hogy teveháton járják a környéket, és jelezzék, ha oázist, vagy embereket találnak. Ám csak kevesen térnek vissza közülük… Egyesek eltévednek a homokbuckák között. Mások, ha el is jutnak valamelyik településre, a lakosok elkergetik őket. A sok agyontámogatott, ám érdektelen művész között jelennek meg ok, egyedüliként, spontánul… Sajnos, az emberek többsége nem nekik hisz… Mert elfelejtettük, mi is a muvészet. És ha meghalljuk azt, ami létünk különféle szintjein áthatolva elér a lelkünkig, akkor összerezzenünk és megijedünk…” Szép és szomorú gondolat volt, amilyenekkel időnként meglepett bennünket.
A Kisbadáról szóló emlékfilmünket, a Dada Univerzoomot húsz napig montázsoltuk a Vörösmarty téren levő pincestúdiójában. Gas egyszerűen lenyúlta ezt a helyiséget valami turisztikai cégtől, akik már régen nem használták: feltörte az ajtót, heteken át hordta ki titokban a kukába a kéttonnányi prospektust a görög tengerpartról, majd beköltözött. Amikor évek múlva egyszer odatévedtek, úgy meglepődtek, hogy minden cirkusz nélkül átadták neki… Este 8-kor kezdtünk, és hajnalig keményen dolgoztunk: Gas vágta a zenét, Gili a képet, Zsolti hozta a kaját, én meg okoskodtam. Reggel általában már nem feküdt le, vitte a gyerekeket suliba, több zenekarral próbált, csak délután hunyt pár órát. Közben azon a júliuson váratlanul meghalt három barátunk: a Jimmy, az El Kazovszkij és a Dönci. A Döncinél abbahagytuk a vágást, és elkóvályogtunk a Gödörbe bebaszni.
Ebben a pincében találkoztam vele életében utoljára. Beugrottunk vasárnap este a Tarcival, aki még soha nem látott élőben próbát, Gas meg éppen az új bandájával készült a hétfői bemutatkozó koncertre. Patrick, az ír énekes nem volt ott, csak a Paddy at the Gas Station tejfölösképű zenészei, akikkel átvették a teljes repertoárt. Mit szólsz hozzájuk – kérdezte tőlem büszkén –, ezek a Sólyom testvérek, Bálint a billentyűs, és még egyikük sem nagykorú. A felénél megállította a zenélést, rágyújtott, és feltette nekik a Sickratman Miki videóklipjeit. Ez most mihez kell? – kérdezték tőle. Hogy tanuljatok valamit – válaszolta, kajánul mosolyogva. A koncertre már nem mentem el. Mindenki szupernek találta, pár nap múlva indultak volna turnéra. Hajnali fél 2 körül elpakoltunk – mesélte később az egyikük –, még beszélgettünk, majd intett a kisbusz ablakából és elment. Nem tudtuk, hogy végleg.
Benéztem kedden kora délután a Filagóra könyvesboltba, kicsit netezni a galérián levő szűk, legendásan rendetlen raktárba, ahol a merzes barátokkal sokat filozofáltunk, ökörködtünk és iszogattunk. Ürmi és Zümi voltak fent, de valahogy fagyos volt a levegő. Mi van, skacok – nyerítettem rájuk vigyorogva –, kiégett a Nap? Akkor vettem észre, hogy az Ürmi sír, a Zümi pedig elhalványodott hangon azt mondta: A János meghalt. Nem igaz, azonnal felhívtam a Virágot, de igaz. Tehetetlen dühömben és keserűségemben ököllel belevágtam az íróasztal oldalába. A kurva igazságtalan istenit, miért nem inkább a tehetségtelen, langyosbelű, szarfaszú senkik pusztulnak ki a világból! Elmentek futni reggel, rosszul érezte magát és visszakocogott. Beült egy kád forró vízbe, és azonnal megállt a szíve. Valahogy így történt, soha nem tudtuk meg pontosan. Amikor a hamvasztás után vitték haza, az urnája kiugrott a Gili kezéből, és elgurult a 61-es villamoson. Még egy égetés a karomon, a Kisbadáé mellé: egy kör a kereszt fölé.
2010. november elseje van, Halottak napja. Ülök az új, sokadik konyhában, barna sört iszok, vékony mentolos cigit szívok, csak egyetlen lélekmécses világol, és arra gondolok, szinte mindenkit eltemettem, aki fontos volt nekem. Nem érzek keserűséget, hiszen maradtak-jöttek sokan az élők közül, akik itt vannak mellettem. Megkeseredik a cigarettafüst, elszorul a torkom, a felszabadító sírás előjelei, de nem hozna megkönnyebbülést, tudom. Mari azt mondja, ő régen minden halottjának gyújtott egy gyertyát, ez ma már lehetetlen, hiszen mi ketten rivalgó fényben tündököltetnénk a lakást, annyi kellene. Nehéz volt nekünk ez a két hét, szembenézni a vicsorgó idővel, életünk delelőjén, amikor ok ott vannak, ahol lenniük kell, amit kiérdemeltek, ahol vannak, nélkülünk. Nézem a kezem, ahogy remeg benne a cigaretta, az égések, szúrások behegedt sebeit: hiányzik még egy utolsó történet, a saját. Amikor, majd a bőrömbe sütik mindazt, ami szerelmetesen kijár.

December






2010. december 14., kedd

Kisbada halála

Lantos László Triceps


Minden nemzedék vágyakozik valami éteri élményre, és miután nem kapja meg, kimondja keményen ítéletét a Zéletről. Az én generációm (az ötvenes években születetteké) Nepálban szeretett volna jóféle füveket szívni, a tantrikus szex és a Jefferson Airplane révületében. Ehelyett többszörösen pofán- és tökönrúgták, s rettentő csalódottságát a „Ne higgy senkinek 30 fölött!” maximába sűrítette. A hatvanas években világra jött nemzedékkel ez pontosan fordítva történt meg: először kibaszódtak az életből, és csak később kezdtek el illó szellemi és anyagi javak után sóhajtozni. Tibike, a punkon és újhullámon felcseperedettek savószemű vátesze, húszévesen így öntötte axiómába értékítéletét: „Nyakig a szarban, mint hal a vízben.” Tíz évvel az idealista lángolás után, ő már a lóvéra, a kurvákra és a vinjakra szavazott.
Különösen nehéz nekem egy olyan kontroverz személyiségről beszélni, mint Bada Dada, a mi Tiborunk, az én Kisbada barátom, aki egyszerre volt „tűrhetetlen idióta” és „megváltó zseni”. Valójában minden rajongói túlzás és értetlenkedő ellenségesség hamis: csak nagyon kevesen tudták róla, hogy bölcsészkart és grafikai szakiskolát végzett, és tökéletesen tisztában volt a magyar helyesírás és a festészeti technikák szabályaival. Egyébként meg fütyült rá, ki mit gondolt róla, nem lehetett sem benyalni, sem behúzni neki. Az élete totálisan a művészetről szólt, és nem is nagyon tett különbséget e kettő között.
„Evezz, evezz az Élet tengerén, / de ki ne köss a Boldogság szigetén! / Legyen erőd tovább evezni, / és a Boldogság szigetén kikötni!” A versike, melyet kisiskolás korom Emlékkönyvéből vettem, valamelyik jóindulatú, bár kevésbé jó emlékezőtehetségű pajtásom jóvoltából furcsa értelmet kapott: az életről szóló sztereotip kvázibölcsességek „tengeréből” a filozofikus mélységű/magasságú, vagyis konfliktusokkal, ellentmondásokkal és paradoxonokkal terhes igazságok „szigetére” emelkedett. Ilyenek voltak Tibi versei és grafikái is: a Nagy Kérdéseket bádogdobbal hírül adó és ugyanakkor verebet fogó ösztönös alkotói szenzibilitás tragikomikus képzetei… Kisbada írástagadó költő volt: érzelmeit nem korlátozta bonton, szellemét szórend és helyesírás. Modor, illem, jólneveltség, divat, közszokás nem ütötte át „ős-avantgarde” koponyáját. Ki volt ez a Blek Men, aki talpával a Művészet ege felé szállt? Szemüveges, fehér néger. Pinokkió, a partizán. Rajzszöge minden pikasszók szemébe beleáll.
Az újvidéki Forum Kiadóház lépcsőházában találkoztam vele életemben először, ’84-ben, mentem fel a Sympó szerkesztőségébe, ő meg vágtatott lefelé, és amikor szembekerültünk, rám kiáltott: Lántosë, të kárátëbilder vágy, bássz bë nëkëm ëgyët! Ott erősködött, iszonyú telepi tájszólásban hadart, én meg elröhögtem magam. Rögtön szimpatikus lett. Jöttek azután, váratlanul és kéretlenül, a hülye haverjaival, a Máriás Bécivel, Ecet Gyurival, Rátgéber Öcsivel, és eszement művészeti ötletekkel bombáztak bennünket. Nagyon szerettük őket, a Kerekes meg csak annyit mondott: Pánk!, ami a legnagyobb, cinikus dicséretnek számított nála. Kirobbanóan tehetségesek és szélsőségesen kíméletlenek voltak, Kisbadával az élen, aki, mint egy igazi „természeti kincs”, soha „nem kukoricázott”. Azonnal megtámadták a begyöpesedett vagy szépelgő vagy modernizáló vajdasági irodalmat és festészetet, utálták is őket rendesen.
Szerveztem Szabadkán egy 24 órás, többnyelvű költői maratont, amit a Városi Könyvtárban tartottunk, és felvonultak egész Jugoszláviából a neves avantgárdok: Valent, Mandic, Pashu, Vukov, Ladik, Slavko… Kisbada a Doktor Zsivágó Dark Stars nevű bandájával érkezett, benyomultak a szerb igazgató patinás irodájába, és azonnal megitták az összes repi piát. Durva artpunkot játszottak, a Béci eksztatikusan fújt, a Kisbada meg ordítva skandálta legjobb verseit. Nagy sikerük volt, akkor hallottam először az Apa kocsit hajt számát, ott nyiszegtette a kopott tangóharmonikáját, teljes átéléssel és gyermeki szomorúsággal. A Sympó vajdasági lapbemutatóin mindig velünk volt, az újvidéki Magyar Tanszéken rábeszélt, hogy basszus, gitározzak és énekeljek vele duettet, elo is adtuk a Talking Heads magyari variációját: „Dísz íz nót máj ház – dísz íz nót máj bojler! Dísz íz nót máj feleség – dísz íz nót máj konnektor!” Kész röhej volt, a két akkordról nem is beszélve, amit nem tudtam lefogni, csak az elismerő szájbaköpés hiányzott a közönség részéről, mint az angol pánkoknál.
Mikor a háború miatt valamennyien Budapestre költöztünk, és megnyitottuk az undorgrund klubjainkat, állandóan ott dekkolt, sokat vedelt és a csinálta a fesztivált, de mi nem engedtük, hogy megverjék. 2007 októberében, amikor a halála után nagy harcok folytak ellene-mellette az iWiW közösségi portálon, P. Zsófi ezt írta róla: „Kimondom őszintén, én a Badát nem szerettem élőben. Triceps vitt le a Merzbe, télen, amikor ott nem volt sem fűtés, sem világítás. Bada az összefestett ruhájában ült a merzesek törzsasztalánál, részegen, ellenszenvesen vigyorogva, azzal a három fogával. Triceps nagy tisztelettel bánt vele, hozott neki bada-fröccsöt (ez 2/3 víz volt fehérborral, hogy ne őrüljön meg). Amíg felmentem az (egyetlen) toalettbe, haha, Bada megitta a boromat, majd vigyorogva, picsanéni, kukuríkú! felkiáltással elővette a farkát, és kitette az asztalra… Ez nem (csak) róla szól, hanem valamennyiünkről, akik ebben a nyomorult sorsban osztoztunk/osztozunk vele…”
1993 szeptemberében a Tilos az Á-ban játszottak. A telepi titánokat a lépcsogádorban találom meg, sört iszunk, viccelődünk. Idegeskedés nincs: nem próbáltak össze, de annyit hakniznak élőben, hogy ez már szükségtelen. Rockot meg az Isten sem akar játszani. Máj dzsenerésön! Doktor Máriás köszönti a népet, emlékekről motyog, ő fog basszgitározni és trombitálni élesen. Kovács Bence a másik gitárnál, a doboknál az irokéztarajos Imánuel. Fergeteges tempóban elkaszál tíz szám: panelpunk és nowave mjúzik, Bada Dada recitál és kántál. A feszes és a kibicsakló, a tiszta és a hamisba hajló organikus keveréke. A Jugoszláv Tudósok, akik se nem délszlávok, se nem tudósok, hideghengermuként üzemeltek. Amióta „döglött katonák felől fúj a szél”, a noviszádi vekkerstekkerek megkomolyodtak és megkeményedtek. Mojá generácijá!
A dalok gerincét Kisbada verselményei, álnaiv tézisei és álbölcs rigmusai, állbaverései képezik. Képzavar és bezavarások, Malevics és Conan. Analfabéta lírája lenyugözi, röhögésre és picsogásra készteti közönségét. A DISCO BÁR labor és terep: fuck és kuss; kuss és fuss. A KLEIDER BAUER körúti illúviuma: az aszfaltba bemosott konfekciós felhalmozódás, csapadékos éghajlatú területeken. A PICSÁBA ELMENT AGY imbisze: kis adagonként megformázott, aszpikos-taknyos hidegkonyhai készítmény. A BÁTOR VENTILÁTOR nec pluribus impar lázadása: nincs hozzá fogható! A NE FURÉSZELD A LÁBAMAT azsúr gesztusa: dal helyett elektromos fűrésszel kedveskedek nektek. A TUDD ÉS TEDD sztahanovista virtusa: klöpli faszolás, vert csipke tonnái. A PÉNZT PINÁT PÁLINKÁT! praecoxa: praliné és plömpli és prozit! A Ceylonba küldött tarka NEYLON: fejünk felett elröpül a nikkel szarvár… A hálás nép tombol, skandálva kéri az örökzöldeket. Akarjátok a Szabó Rozáliát? – kérdi a sztár. Oh, yeaha. Mint ahogyan azt a költő is megírta: őtet „agyonbaszta a villám”.
Három kafa kiállítása volt nálunk az évek folyamán: az Egy ilyen srácnak a diszkóban a helye és a Walk this Way a Black-Black Galériában (1998/2001), meg a Cseresznyéskert a Merz Házban (2003). Mindig valami szélsőségesen komikus performansszal nyitott, a legjobb a „dada karaoke” volt, amikor két működo NDK-s mosógép-centrifugán állva énekelte a Demisz Russzósz meg a Boney M átköltött dalait. Miután kimaradt a Tudósokból, Gas és Judy kísérték zenével, mindenfajta egyestés neveken: Hevi Metál Metil Haver, Bada Csony és a Mosoly Trió, meg ilyenek.
Törzshelyén, a Katapult Kávézóban találkoztam vele életében utoljára, ahol évente kiállított, és minden pincérnőnek adott ajándékba grafikát. Akkor már kilenc hónapja absztinens volt, csak egy alkoholmentes sört szopogatott. Animációs filmet akart készíteni a Zrem Stúdióban, Újjászületés címen, centire megterveztük. Többet nem jelentkezett, és két hét múlva öngyilkos lett. Halála „misztikus és egyszerű” – ahogyan ő fogalmazná. Délelőtt még fürdonadrágot vásárolt magának, mert a szerelmével azt tervezték, hogy a hét végén lemennek a Balcsira. Egy körül a szállító elvitte a festményeit, mert másnap kiállítása nyílt volna a Kultiplexben. Késő délután a szülei, István és Johanna hazaérkeztek Jugóból. Látták, hogy a műtermében, a fotelban ül, és azt hitték, szundikál. Szóltak neki, hogy kész a vacsora. Akkor vették észre a nyakán az elmetszett ruháskötelet. Már órák óta halott volt. Felakasztotta magát a csillárra, de valaki levágta. Mindhárom bejárati ajtó nyitva volt, és a konyhai asztalon érintetlenül 200 euró. A rendőrségi nyomozás eredménytelenül zárult, a szobájában nem találtak vágóeszközt, sem búcsúlevelet. Mikor a hamvait a Dunába szórták, elszívtam egy doboz mezítlábas cigit, és az emlékére malevicsi keresztet égettem a bal alkaromba.

EZREDVÉGÜNK

ESZEVESZETT EZREDVÉGÜNK.
VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK
TE VOLTÁL EZIDÁIG KÖTŐFÉKÜNK,
MOST PEDIG TE VAGY AZ EZREDVÉGÜNK.
MERT MI VOLT EZIDÁIG?
LEGELTÜNK CSAK A FŰTŐL FÁIG.
ÉS DICSEKEDTEM FŰNEK, FÁNAK,
HOGY ELTON JOHN BEZAVART A NAGYMAMÁNAK.
ÉS? EZREDVÉGEM?
EZIDÁIG TE VOLTÁL AZ ESZMÉNYKÉPEM!
MOST PEDIG BASZLAK SZÉP SZERÉNYEN.
HOLDFÉNYBEN AZ ÉJJELISZEKRÉNYBEN.
MERT NAGYON IS JÓL TUDJUK,
HOGY 5 PERCCEL MÚLLOTT EL FÉL TÍZ,
ÉS SZARUNKAT NEM MOSSA LE AZ ÁSVÁNYVÍZ.

[Bada Dada verse, 1999]


Ez a hét



Slavko halála

Lantos László Triceps


Hiszek a szerencsében és a véletlenben, hogy nem véletlen, ha valakivel szerencsésen találkozunk. Szerelmek, barátok és mesterek várnak bennünket életünk végtelen terének és véges idejének fordulópontjain. Minden attól függ, hogy észrevesszük-e őket, vagy csak érzéketlenül elhaladunk mellettük az égi konstellációk és földi kényszerek rabságában-bűvöletében… Megismerkedésem Slavko Matkovic szerb költővel örökre meghatározta a sorsomat, és radikálisan megváltoztatta a művészetrol vallott nézeteimet. Ha ő nincs, minden máshogy alakul: szinte semmi sem lenne, amit ma szeretek.
1970, Szabadka. Mindjárt az elején: halál. Felvesznek a mai Kosztolányi Gimnáziumba, ahonnét Dezsőt anno eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy a festőművész rajztanár a nyárutón felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután látok a Tito marsall sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni valakit. Nézd! Az őrült kerekes! – kiáltja a haverom, és én nem tudom, hogy ez az őrült Kerekes, a festő. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel késobb megtudom, hogy ez a legendás neoavantgarde Bosch+Bosch muvészcsoport egyik találkozója volt, amin valószínűleg Slavko is részt vett.
1974, Budapest. A bölcsészkarra járok, de a korszakról szinte semmit sem tudok. Nem azért, mert nem vagyok itt, hanem azért, mert, egyszerűen, nem vagyok jelen. Számomra, akkor, sem az irodalom, sem a művészet nem jelentett semmit. Vastag jugó ösztöndíjat kaptam, de félvállról vettem a tanulást, komolyzenei bakelitokat csempésztem Nyugat-Berlinből, karate versenyzőnek készültem, életem a svábhegyi bérlakás, az egyetem és az edzőterem, meg különbözo olcsó kocsmák aurájában telt. Jártam az Egyetemi Színpadra – minden csütörtökön ott ültem Szabó Balázs remek filmklubjában, és volt még Kex, Spions, Latinovits és Pilinszky is –, láttam a 25. Színház minden előadását, és a fal mellé szorulva, a Metró Klubban előadott Woyzecket. A rockzenei újhullám megjelenését, persze, nem lehetett nem észrevenni, teli volt a város házi gyártású plakátokkal, de mi csak a harmadosztályú bandákat fogtuk ki, még a korai KFT volt a legérdekesebb, jót röhögtünk rajtuk.
1983, Szabadka. Mindjárt utána: halál. Kiutasítanak Magyarországról, két fegyveres detektív megbilincselve visz le a kelebiai határra. (Akkor még nem tudom, hogy ez majd tíz évre szól.) Amíg Szlavóniában katonáskodtam, feleségem, Mixtay Melinda jazzénekesnő disszidált Amerikába, és megírta, hogy soha többet nem fog visszajönni ebbe az országba. Személyes kapcsolataim az adyligeti kommuna és a SZETA művészeivel itt meg is szakadnak. Otthon anyámnál lakom, a régi kis szobámban, néma szemrehányás és keserűség légkörében. Töröltek az ELTE hallgatói névsorából, diploma nélkül nem kapok munkát. Sportoló barátaim elhelyeznek a Spartacus Vívóklubban edzőnek, heti 3x2 órában az en garde!-ot tanítom kezdőknek.
Mind több időt töltök a Városi Könyvtár antikváriumában: ott meleg van, ritka könyvek és egy poeta doctus, akivel megértjük egymást. Ő Matkovity Szlávkó, író és grafikus, meggyőződéses kommunista, „tiszteletbeli magyar” és az én első mesterem, teljes tudatlanságomban. Tőle hallok először a happeningrol és performanszról, a fonikus, vizuális és akcióköltészetről, a hardcore képregényről, a mail artról, a „halott nyúl művészetre való tanításáról” és más, számomra hihetetlenül érdekes és fontos dolgokról. Ahogyan ő mondta az akkor szellemileg teljesen nyitott, délszláv térségben: „Hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni / egy éjszaka alatt / elvetem felhalmozódott ismereteimet / a klasszikus költészetről és festészetről. / Rostirónnal bajuszt kerekítek Mona Lisának / szamárfület mutatok Cézanne-nak. / Idegesen kavarom fel / gondolataim edényét / a művészet lényegét kutatva.” Kedvtelésből elkezdem fordítani a verseit, minden sort átrágunk, magyarul-szerbül vitatkozunk, aki valami nehezet akar mondani, a saját nyelvére vált. Aztán a munkaido végén irány a Zenede melletti kisutcában lapuló talponálló, vinjak és pelinkovac.
Slavko segítségével pillanatok alatt bekerültem az Új Symposion szerkesztoségébe, ahol nem voltak szabott határok – Szombathy Bálint, Kerekes László, Ladik Kati, Miroslav Mandic, Marina Abramovic baráti körébe és védőszárnyai alá. Minden idegen volt és minden vonzó – remek, boldog időszak, ami 1987-ig tartott, amikor megtanulhattam teljesen szabad és őrült lenni. Ez valóban underground volt, száz méterrel a felhők felett. Én soha nem voltam nagyon tehetséges, még csak elkötelezettség sem volt bennem, de nagyon szerencsés pillanatban találkoztam nagyon tehetséges és elkötelezett művészekkel.
Beszélgetünk Slavkóval a családunkról és a közös történelemről, ami hol egybekovácsol, hol szétszakít bennünket. Elém tesz valami díszes albumot, a szabadkai Turul Egyesület évkönyve, és kinyitja egy szigorú arcú, bajuszos honvédtiszt fényképénél. Nézd csak, kiskomám – mondja vigyorogva –, itt a nagyapád! Akkor tudom meg, hogy Lantos Antal az állomáson kitört értelmetlen lövöldözésben esett el, amikor 1945-ben a magyarok kivonultak, a szerbek meg bejöttek. Volt egy megállapodás, hogy nem lesz harc, de ezek kicsit késtek, azok meg kicsit siettek, mindkét csapat megijedt, és mire a tisztek leállították őket, már meghalt vagy húsz ember. És – kérdezem tőle – a te apád mi volt? Hát – mondja, és most nem vigyorog –, partizán.
1990, Budapest. Mindjárt, mindjárt: előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Supek, Slavko és én. Már a sínbuszban elokerül egy liter odžaci szilvapálinka, és mire felérünk a nagyvárosba, mindhárman berúgunk. Handabandázunk a művészetről, nagyon vidáman, nagyon önfeledten. Közben halálosan megéhezünk. Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko félúton feladja, lefekszik a Balettintézet előtt a flaszterra, ott akar maradni reggelig. Röhögünk, mi is legszívesebben balettpatkányok ölében ficánkolnánk. Hosszas rábeszélés után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatárbifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi budai lakásában éjszakázunk, hajnalban utazunk tovább.
1995, Budapest. Az éhezőművész performansz ideje, acélketrecben ülök egy ferencvárosi pincében, és Slavkóra gondolok, akit idoközben kifacsart a májcirózis, csontra itta magát. A kezembe adta egyik délután az antikváriumban Kafka novelláskötetét, hibátlan példány, valaki megvette és ottfelejtette. Ez már a tied – mondta –, megtalálsz benne mindent, ami ránk vár.
1999, Budapest. Mindjárt a végén: halál. Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál, és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában alszik a fiam, aki egy nap híján 4 évvel a halálod után született. Tudom, nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben is elolvashassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután-fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Mibol maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO bombázása, az Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán tavaszra átköltözik. És: "nye sztrahuj, Vologya", nem maradsz egyedül, hamarosan valamennyien átköltözünk.

HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL
(Kako cu umreti iznenada)

Meghalok váratlanul
a tizenkettedik évemben
mialatt a góré mögötti felhőkhöz
kötözöm magam
(egy szerdán)
vékony zsákvarró zsineggel.

Meghalok váratlanul
a ludasi tó ősi vizében
tranzisztoros zenére fuldokolva
miközben B. M. mosolygós arcán
a víz gyöngycseppjei gyülekeznek.

Meghalok váratlanul
repülőgép-szerencsétlenségben
a Belgrád-New York vonalon
amíg a repülőgép
a Csendes óceán végtelenségébe zuhan.

Meghalok váratlanul
mikor nem lesz
többé senki élő
aki emlékezne
hosszú hajamra
és néhány apró
őrültségre az életemből.

Meghalok váratlanul
kézzel nem érintve
néhány nekem drága embert
és két-három jó
és szép dolgot.

Meghalok váratlanul
mert mindig így halunk meg.

[Fordította: Triceps]




Ferkónap




2010. december 1., szerda

Charles Bukovski








Egy újabb ágy

egy újabb ágy
egy újabb nő

még több függöny
egy újabb fürdőszoba
egy újabb konyha

újabb szemek
újabb frizura
újabb lábujjak.

mindenki csak bámul.
örökös szemlélődés.

az ágyban heverészel
ő pedig öltözködik, munkába készül
azt kérded magadtól, mi a fene történhetett
az előbbivel és az azelőttivel...
minden olyan kényelmes -
a szeretkezés
az együttalvás
a gyengéd cirógatás...
amikor elmegy
felkelsz, a fürdőszobába mész
minden olyan intim és különös.
visszabotorkálsz az ágyba
még egy órát alszol.

amikor eltávozol, szomorú vagy
de látni fogod majd úgyis
vajon szép lesz-e a viszontlátás.

elhajtasz a tengerpartig és ott
üldögélsz a kocsiban délig

- egy újabb ágy, újabb fülek,
újabb orca, másik ajak,

másik papucsok, másik ruhák,
színek, ajtók, telefonszámok.

egykoron elég erős voltál, hogy egyedül élj.
de így hatvanhoz közeledve
érzelmesebb is lehetnél.


beindítod a kocsit és
arra gondolsz, felhívod Jeanie-t
ha visszaérsz a városba
nem láttad péntek óta.


Vers 43. születésnapomra

egy kriptaszerű szobában
végzem majd egyedül
cigaretta és bor nélkül -
csak egy villanyégő
és egy pocak
őszülő halánték
és némi elégedettség
hogy van tető a fejem a felett.

...reggelente mindenki
elhagyja a házat
rohan dolgozni:
bírók, favágók, vízvezetékszerelők,
orvosok,
újságkihordók, rendőrök,
borbélyok, autómosók,
fogorvosok, virágárusok,
pincérnők, szakácsok,
taxisofőrök...

te pedig a fal felé fordulsz
hogy a nap inkább
a derekad melegítse
és ne süssön
a szemedbe

Fenyvesi Ottó versfordításai

2010. november 29., hétfő

Analóg 2.0

© Rapi Mariann

Mutti halála

Lantos László Triceps

Azt a szirupos hülyeséget, hogy az embernek csak egy anyja van, én duplán is megcáfolhatom: először, amikor megkaptam anyát, aki volt, és másodszor, amikor elveszítettem, aki lett. Minek szépíteni, magamra hagyott gyerekként, és magához ölelt kiskamasz koromtól. Sokat sírt magányosan, és amikor már megtanultunk őszintén beszélni egymással, azt mondta nekem: Tudod, Lacikám, majd megértesz mindent. Nem értettem meg, nem értettem meg semmit, most, 13 évvel a halála után is csak a bánatot és magányt látom, ha rá gondolok.

Az én muttikám, Morlok Gizella egy elmagyarosodott sváb parasztcsaládban született Újvidéken, a Tata húsz évig tartó bolyongásának valamelyik szálláshelyén. Amikor 18 évesen hozzáment a sármos apámhoz, kétségbeesett és rossz döntést hozott. Menekülni akart a faluból, nagyanyám erőszakosságától meg a rákényszerített cipészségtől, de ez az éretlen leányként kötött házasság egy vadidegen férfival csak rosszul végződhetett. Megszülettem én, azután elváltak, és Mutti elköltözött Szabadkára, ápolónőnek. Ezzel valójában beteljesedett és lezárult az élete, mert megkapott mindent, amire vágyott: a szabadságot, a hivatását és a gyerekét. És semmi mást.

Tata kiállt mellette, városra mentünk, és házat vettünk. Anyám pár évig velünk lakott, azután a rokonoknál, majd kiment külföldre vendégmunkásnak, hamarosan visszajött, és szomszédok lettünk. Mikor 13 évesen magához vett, a kórház ORL műtőjében dolgozott, és én minden szombaton oda jártam fürdeni. A nővérek kényeztettek, finom falatokat csentek nekem a menzai kosztból, és kézbe vehettem az operációs eszközöket is. Különösen a szikék tetszettek. Akkorra már túl voltam a késes bandán – a sugárúti szerb katonatiszt gyerekekkel való véres, bicikliláncos leszámolás után szétverte a rendőrség meg a szülők, és Dumi, a vezér, felakasztotta magát a palicsi strand egyik kabinjában. Számomra a kórházak édeskés aszpirin-, formalin- és éterszaga máig a kölyökkor felhőtlen és felelőtlen boldogságának érzését idézi fel.

A tévében ment a Táncdalfesztivál, és az Illésék dalától, „amikor én még kissrác voltam”, teljesen lehidaltam. Szombat délelőtt mindig én takarítottam, és a könyvespolc nippjeit törölgetve az ágyon ugráltam a belgrádi rádió Minimaks műsorának rockválogatására. Nem volt valami jó ízlésem, mert a Forum Kiadóvállalat szabadkai könyvesboltjában meg akartam venni a Gerilla együttes kislemezét, az Elment Dzsoni Vietnámba című szongit, óh, yeah. Szerencsémre nem kaptak belőle, és az eladó rám sózta valami ismeretlen angol együttes számát, amit elégedetlenül vittem haza. Rögtön fel is tettem a Tesla táskagramofonra, és egyáltalában nem tetszett. Mutti egy sarokházban bérelt lakást, nagy dupla ablakkal az utcára, ahova minden kihallatszott, és a szomszéd gyerekek ott fociztak, dumáltak előtte. Odarohant a Göncöl Gabi, és lázasan beordította nekem: Ez a Revolution! Tedd fel még egyszer! Ez volt a Beatles, életem első bakelitja, amit azután szürkére hallgattunk, csak benyúltunk az ablakon, és fordítottuk a Hey Jude-ra.

Felvesznek a Moša Pijade Gimnáziumba, ahová Kosztolányi is járt, naiv lelkesedéssel a természettudományi tagozatra iratkozom, mert hajóorvos akarok lenni, mint Munk Artúr, meg Karesz, a legkedvesebb unokabátyám és példaképem. Mutti estin végzi az egészségügyi középiskolát, két évig ugyanabban az épületben tanulunk, csak o a földszinten, én meg az első emeleten. Ez az idő a legboldogabb, rájövök, hogy szeretem az irodalmat és az anyámat, komoly barátokat találok, akik egész további életemben jelen lesznek, publikálják első novelláimat, és harmadik leszek a jugoszláv országos bajnokságon párbajtőrben. Ha bulit akarunk tartani, a Mutti hétvégére elmegy hazulról, mindenkinek ott lehet aludni, és nem csesz le bennünket, ha vörös pezsgő spriccel a fehér plafonra, vagy ha tánc közben eldől a karácsonyfa. A fiúk imádják anyát, akkor is eljönnek hozzánk, ha én nem vagyok otthon, csak hogy megbeszéljék vele a gondjaikat. Közben kétszer pótvizsgára bukok matekból, de ez nem ok arra, hogy ne engedjen el nyáron Angliába dolgozni, vagy autóstoppal Isztambulba. A teljes bizalmát élvezem, és fogalmam sincs róla.

Iszonyú lelkiismeret-furdalásom van, ahogyan ezt írom, legszívesebben bognék, de nem lehet, már nem vagyok gyerek. Forró Laci fizikus akar lenni, Búcsú Tibi orvos, én semmi. Pestre készülnek egyetemre, velük akarok menni, talán a magyar szakra vagy a TF-re. Hármas a tanulmányi átlagom, az ösztöndíj reménytelen, és nincs pénzünk. Mutti leül velem, és azt mondja, ha felvesznek, o a Margit nénivel aranyat fog csempészni Triesztből, és rendben lesz minden. Évekig hozza át nekem a határon Budapestre a gagyi 14 karátos gyűrűk, láncok és karkötők tömegét, amit A Noszty fiú esete Tóth Marival című regény vastag kötésének gerincébe rejt. A svercelt ékszerek Magdi néninél landolnak, a Paulay Ede utcában, aki anya szívbéli barátnője és a telefonhívásokat lehallgató osztály vezetője. Nem utazhat külföldre, a megbízhatóság és kedvesség mintaképe. A tehetős parasztok, akik nem akarják az OTP-ben vagy forintban tartani a spórolt pénzüket, hozzá utaznak fel, és kötegnyi adyk cserélnek gazdát kilónyi bóvlival.

Titokban megházasodok, nem fejezem be az egyetemet, Deutsche Grammophon-lemezeket csencselek Berlinből, viszem a magyar disszidensek személyes holmiját Bécsbe, politizálok és börtönbe kerülök, kiutasítanak az országból, összevissza kalandozok városok és munkahelyek között, a színházi előadásaim csupaszak és durvák. A Mutti mindent megbocsát, szomorú szemmel azt mondja nekem: Lacikám, Lacikám, a pokolba fogsz kerülni… Én meg felpattanok, a magasba emelem mindkét karomat, és felkiáltok: Mutti, én és a barátaim a purgatóriumban fogjuk alattad tartani a mennyezetet! Röhögök, nem veszek figyelembe magamon kívül senkit, nem látom anyát. Munkaérdemrendet kap, aztán nyugdíjazzák.

Megbetegszik, leoperálják a bal mellét, évekig tünetmentes. Hisz a gyógyulásban, az orvostudomány erejében. Hevesen vitatkozunk, nem akar életmódot változtatni, török kávét iszik, és falatozza a zsírszalonnát. Próbálom rávenni a Breuss-kúrára, de nem hisz nekem. Végigcsinálom a 40 napos böjtölést élesben, túlélem, kicserélődik a bőröm, a húsom, de nem hisz nekem. Áttét keletkezik, a rák a tüdejét támadja meg, menthetetlen. Dühöng a délszláv polgárháború, nincs orvosság, a haldokló öregeket hazaküldik. Munkatársai az orr-fül-gégészeti osztályon külön szobát szereznek, feldíszítik növényekkel, van külön ventilátora, lopják a morfiumot neki. A lába szörnyen elvizenyősödik, delirál. Minden nap vele vagyok, rákényszerít, hogy felültessem, az ujjaim belenyomódnak a húsába, jajgat a fájdalomtól. Azt hiszi, ülve nem fog meghalni. Ülünk az ágya szélén, hallgatunk, halljuk a leskelődő halál zihálását. Fogom a kezét, már nem kell az oxigénmaszk, hörögve leáll a légzés. Mutti – mondom neki –, vegyél még levegőt! Felém fordítja a fejét, és vesz még egyszer, utoljára, csak befelé.

Egy marslakó cápa pestről...

Őrület, hihetetlen, gigantikus! - hördült fel a fotósvilág ; 60 év után került elő három doboz egy rozoga bőröndből, Robert Capa és élettársa Gerda Taro eredeti negativjaival. A hagyaték - egy diplomata révén - a második világháborúban került Mexikóba. Hogy a koffer milyen kincseket rejt, csak Ernest Hemingway és Federico Garcia Lorca írásos utalásai alapján sejthetjük egyelőre. Capa maga is haláláig meg volt győződve, hogy műveit megsemmísítették…

Innen eltűnnek emberek, máshol világhírre tesznek szert, megváltoztatják a világot. Jogfosztottként menekülnek. Több, egymást megdöntő rendszeren keresztül tiltott a nevük, műveik a szőnyeg alá kerülnek. És egyszer csak újra itt vannak. Van itt valami időkapu? Léteznek szép számmal polgártársak, akik biztosak benne, hogy igen. Egyesek a világ közepét vélik biztosra a Pilisben, és mint misztikus folyomány, különleges kisugárzást tulajdonítanak a magyar tájaknak és a helyi történéseknek. Ezt a feltételezést tűnik alátámasztani az a tény, hogy az első említésre méltó marslakóval is itt Pesten találkozott Szerb Antal 1935-ben. Előzékeny házigazdaként végigkalauzolta vendégét a harmincas évek recesszió utáni Budapestjén, annak minden, szeretetet vagy kritikát érdemlő jellegzetességét bemutatva. A jövőről mit sem sejtve, emlékezik meg Szerb a látogatásról „Budapesti kalauz, Marslakók számára” című művében. Tíz évvel később Mars isten feketeruhás darabontjai segítik át az időkapun, puskatussal verik agyon Radnóti tragédiájának közelében. Másfajta marslakókról beszélt Enrico Fermi, atomfizikus amikor az intelligens földönkívüliek várható eljövetelét taglalta, és amikor Szilárd Leó feltárta előtte, hogy már itt vannak köztünk, és magyarul beszélnek… A beszélgetés helyszíne a hazánknál kevésbé ezoterikus USA volt. Az anekdota révén a későbbiekben a hazánkból elmenekült, világhírre szert tett, többnyire Nobel-díjat vagy más magas elismerést elért, magukat mind végig magyarnak valló tudósokat illette a „marslakó” elnevezés. Csak néhányan az érintettek közül: Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Kármán Tódor, Bárány Róbert, Gábor Dénes, Békésy György, Lánczos Kornél, Oláh György, Telegdi Bálint, Hevesy György, Polányi János.

Kati Marton, az USA-ban élő újságírónő „Kilenc magyar” című könyvének jóvoltából kibővülhetett tudós marslakóink köre. A világot nem a tudomány eszközeivel megváltó két filmes, Michael Curtiz (Kaminer Mihály), a Casablanca és Alexander Korda (Kellner Sándor), a Third Man és sok más film rendezője, két fotóművész Robert Capa (Friedman Endre) és André Kertész, illetve az író Arthur Koestler csatlakozhatott az előkelő társasághoz.

Az idei nagy Hazazatérő, Robert Capa. Ő cikkünk főszereplője, hisz Magyarországra érkezett végre az az ezer fotót tartalmazó gyűjtemény, melyet megvásárolt a magyar állam a Capa-hagyatékot őrző International Center of Photography-tól. A Magyar Nemzeti Múzeum - már bezárt - "grátisz, felvezető" kiállításának anyagát, a gyűjteménnyel együtt vásárolt 48 vintázs nagyítás képezte. A LUMU eljövendő nagy Capa tárlata július 2-án nyitja kapuit.

Robert Capa, Friedmann Ernő Endreként látta meg a pesti napvilágot, hogy már nemsokára a világ szeme lehessen. A tizenhét éves Friedmann jó helyzetfelismerő képességét bizonyítja, hogy amikor 17 évesen egy tüntetésen a Horthy-rendőrség letartóztatja, és bíróság elé állítását helyezi kilátásba, azonnal csomagol. Felismeri, hogy egy országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs túl nagy jövője. A Friedmann család nem volt vallásos, de az antiszemitizmus magyarországi terjedése és Capa kokettálása a baloldali mozgalmakkal távozásra késztették. Útra kélt hát, - Bécsen és a Saar-földön keresztül - hogy csatlakozzon a marslakókhoz, és hogy azután velük együtt távozzon Berlinből is a nemzeti-szocialisták hatalomra kerülése után. Párizsban, még, mint Friedmann ismeri meg Gerda Taro-t, a hasonló csillagzatú német fotósnőt. Sorsuk egészen Gerda tragikus haláláig oly annyira összefonódik, hogy sok Capa-fotóról nem tudjuk pontosan melyikőjük műve. Egy Frida Kahlo kaliberű feminista fejlődésregény főhőse lehetne Gerta Pohorylles, aki Friedmann-tanítványból válik Capa mindenesévé. Gerta képügynökként találkozik André Friedmannal, aki éppen megbízások nélkül vergődik. Friedmann sötétkamráján keresztül szeretőjévé és kvázi menedzserévé lesz. Ő találja ki a képaláírásokat, André frizuráját és öltözködését. Sőt, a hangzatosabb, jobban eladható nevet is ő ötli ki, sajátját is dögösebbre véve. Bob Capa& Gerda Taro, ez valóban meggyőzőbben hangzik… A gazdag, Párizsban élő fotós sztorija, akinek képeivel Gerda és Bob kereskedik, már az első szerkesztőnél megdől. Ekkor veszi fel Friedmann hivatalosan is a baráti kör által ráragasztott „Cápa” nevet. A második világháborút közvetlen megelőző spanyol polgárháborúban a sajtó és a propaganda több száz újságíró, tudósítóval, fotóssal van jelen. Szinte külön hadtestet képeznek. Gerda Taro és Capa is a hadszíntéren vannak. Fotóik egyformán „Copyright Capa” alatt futottak. Gyakran fényképezték ugyanazt a motívumot más-más szögből. Sokan a legendás „Milicista halála”-t is Taro-nak tulajdonítják. A képet a LIFE magazin közölte a Spanyol Polgárháború csúcsán, és az eddigi normákkal gyökeresen szakító kép, heves szakmai vitákat váltott ki. Az a vád is érte, hogy állított a kép, bár a katonát, - aki ott valóban elesett - azonosították. Nem sokkal a szóban forgó katonahalál után Gerda Taro is meghalt huszonhat évesen, mint a háborúk történetének első fotóriporternő áldozata. Temetésén, - Párizsban - több mint ezren vettek részt. Egy év múlva lenne 90 éves. Capa akkor huszonnégy éves, és spanyolországi képei révén a világ legismertebb háborús fotósa; 1938-ban már a japán betolakodók elleni kínai ellenállásról tudósít a helyszínről, 1939-ben a Tour de France-ról, egy évvel később Mexikóból. A második világháború hadszínterein a TIME, a LIFE és a Collier’s megbízásában fényképez. Partraszáll az amerikai csapatokkal 1944-ben Normandiában. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba keveredik. Bergman akár elválni is kész Capáért, de a nyughatatlan fotós nem akarta elkötelezni magát és családot alapítani, az nem fért meg a háborús tudósító szerepével. A háborúk szünetében Capa kitűnő portrékat is készített. A Picasso családról készült képe hihetetlen derűt sugároz; aki eddig nem kedvelte Pablo-t mert távolinak, idegennek tartotta vagy nem értette meg absztrakcióit, az itt megszemélyesítve találkozhat a kedélyes zsenivel és öntörvényű polgárpukkasztóval. Capa dióhéjban megfogalmazta a művészportré lényegét. Ernest Hemingway-t, a „spanyolos” barátot unokájával ábrázolja. Nagy kár, hogy annakidején Madrid határán a halálra ítélt Artur Koestlert nem portrézta meg.

Capa 1948 és 1950 között dokumentálta Izrael megszületését és az első Közel-keleti háborút.

Richard Whelan Capa-biográfiája szerint itt veszélyes kalandba is keveredett; a szebbik nem elkötelezett tisztelőjeként hírhedt Capára rálőttek Tel Aviv-ban és a golyó a combját súrolta. A háborús fotós, aki, mint Siegfried sérthetetlennek gondolta magát, most komolyan megijedt és a következő géppel visszarepült Párizsba. Elhatározta, soha többé nem megy háborús övezetbe, nem éri meg. Persze csak visszatért Izraelbe, igaz kijelentette: „Számomra a háború olyan, mint egy öregedő színésznő – egyre veszélyesebb és egyre kevéssbé fotogén”. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata. „Több fényt!”- szólt Goethe és meghalt. Churchill utolsó szavai „ Óh, milyen bolond is voltam”. Halála előtt Capa csak ennyit mondott: „..most egy kicsit elmegyek, de szóljatok, ha a dolog újra indul…”.

Cápa, a ”Magnum” képügynökség megalapítója, egy rámenős krakéler volt. Lazán, egy cigarettával a szája szélében, - nyakában Leicája - ott termett mindenütt, ahol éppen égett. Szlogenje fotós közhellyé vált: „Ha nem elég jók a fotóid, akkor nem voltál elég közel”, és tudjuk, nem makro-fotózásról beszélt… Bob Capa karrierje a spanyol polgárháborúval indul és további 4 háborún át 1954-ben, Indokínában egy taposóaknával fejeződik be. Bob Capa hazai tisztelői a magyar kulturális élet taposóaknáitól próbálják őt féltve óvni. A szenzációs negatívanyag megvásárlása és a Magyarországra kerülése körüli eufória lelohadni látszik, a gyűjteménnyel kapcsolatos jövőbeli tervek hallatán. Szakmai indokok jogán és a Capa hagyatékért aggódva szólalt meg Kincses Károly fotótörténész és Bánkuti András, a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztályának elnöke. A jelek nem arra utalnak ugyanis, hogy megvalósulna az eredeti elképzelés, a Robert Capa Fotográfiai Intézet és Oktatási Centrum létrehozása, pedig a létjogát a képekkel együtt megváltották. A LUMU-ban nyíló életmű-kiállítás kurátorának kiválasztásával kapcsolatos kérdések sem lettek megnyugtatóan megválaszolva.

A „koffer” keltette figyelem persze a képeken túl Capa kalandos életútjának is szól. A fotográfia iránti fokozott médiális érdeklődés viszont egyben érzékeny búcsú is az analóg médiáktól, többek között az analóg fényképezéstől. E búcsúnak a jegyében emlékezik szinte minden újság és magazin a Capa által is képviselt fénykorra. Felvetődik bennünk a kérdés, mi lett volna, ha lett volna a „cápának” egy digitális fényképezőgépe? Vagy másként: lehet, hogy sokan éppen a Capa-gyűjteménytől és kiállítástól kapják a meghatározó élményt az analóg fotografálás felé forduláshoz és inspirációt a visszatéréshez?

Surányi j András

Sztalingrád