2011. január 9., vasárnap

Lawrence Ferlinghetti


Egyes szám negyedik személy

„Körséták, hosszú barangolások végén mindig itt kötöttem ki, mintha az élet színpada lenne, s itt tartanák majd az igazi nagy előadást, itt forgatnák majdan a filmet. És nem tudtam, én vagyok-e maga a másodosztályú főhős, vagy csupán egy statiszta, mint ahogy nem tudtam azt sem, forgatták-e már egyáltalán a filmet.

Mikor megérkeztem, úgy tűnt, már lefutott a képsor, aztán egyszeriben ott találtam magam a jelenet kellős közepében ugyanúgy, ahogy először történt. Úgy mondom először, mintha nem ismétlődött volna minden, valahányszor eljöttem. Újra és újra és mindig ugyanaz. Egyazon kávéház, a Tértől ugrásnyira, egyazon tompa fény belül, és a teraszon is ugyanazok ülnek kikandikálva a Térre a mellékutcából. Megfestettem már e jelenet minden apró részletét, átlapoztam már e fényképalbumot, s megemésztettem lapról lapra. Megfestettem már mindenki festményét ugyanerről a tárgyról, és kitéptem minden képet az albumból, és a képeket szétszórtam a Tér macskakövein, és ott feküdtek mint megannyi zilált lélek és még mindig engem néztek, és az alakok a kávézó teraszán falnak támasztott portrék voltak, amelyeket ugyanarról a témáról már énelőttem megfestettek és újrafestettek mások, csak most a festék újra folyós lett és csepegni kezdett, és az arcok széthulltak mint olvadó tükörben, míg végül csupán a vászon csupasz csontjai maradtak és a házak csupasz csontjai, úgyhogy restaurálni kellene mindent. És mindez egyszer már megesett, mintha valamely rég felejtett távoli lét képei lennének, mely már csak csupasz vázként él emlékeimben.”


Bart István fordítása

2011. január 8., szombat

BLAISE CENDRARS










ÉJ A TENGEREN

Már többször megfigyeltem az estét:
Ha a nap lebukik
Hirtelen elsötétül a tenger
De még sokáig lángol az égen a fény

A vízből száll fel az éj és lassan bevonja a horizontot
A sor ezután az égre kerül bekússza lassacskán a homály
Egy pillanatig korom sötét van
Aztán elefántcsont-szerűen áttetszik az ég
Itt-ott árnyüregekkel s mindez megcsillan a vízen
Egy zsák-alakú folt tűnik fel a Dél Keresztje alatt
És azután a Tejút is fölkanyarog lebegve suhan

Végh György fordítása

A Sztalingrádi csata vége





Számla

2011. január 7., péntek

Sam Shepard

In the early morning hours of January 3, 2009, Shepard was arrested and charged with speeding and drunken driving in Normal, Illinois; his blood alcohol content was allegedly 0.175. Shepard was taken to the McLean County Jail, in Bloomington, IL, and posted bond after processing. He pleaded guilty to both charges on February 11, 2009 and was sentenced to 24 months probation, alcohol education classes, and 100 hours of community service.

2010. december 30., csütörtök

Nikola Madžirov

Elválasztódás

Elválasztottam magam minden egyes igazságtól, amely
a folyók, fák, városok kezdeteiről szól.
Van egy nevem, ami az elválások utcája lesz
és egy szívem, ami látszik a röntgensugaras filmeken.
Elválasztottam magam tőled is, ki minden egek anyja vagy,
és a gondtalan házaké.
Most a vérem egy menekült, aki
számtalan lélekhez és nyílt sebhez tartozik.
Az istenem egy gyufaszál foszforjában lakik,
a hamuban, amely még őrzi a tűzifa alakját.
Nincs szükségem a világ térképére, amikor elalszom.
Most egy búzaszál árnyéka takarja reményemet,
és annyit ér a szavam,
mint egy régi családi óra, amely már nem tartja észben az időt.
Magamtól is elválasztottam magamat, hogy megérkezhessek a bőrödre,
amely méz- és szélillatú, a nevedre,
amely engem megnyugtató nyughatatlanságot jelent,
azoknak a városoknak az ajtaját nyitva ki, amelyekben alszom,
de nem élek.
Elválasztottam magam a levegőtől, a víztől, a tűztől.
A föld, amelyből vétettem
beépült az otthonomba.

Simon Katalin fordítása

2010. december 23., csütörtök

A félreértett Béla

2010.12.21. 19:00 AG 2.0

Ahogyan arról beszámoltam a maga idejében, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztőjének ösztökélésére végre megírtam évekig tervezgetett esszémet vagy mimet Hamvas Béla A bor filozófiája című művében. Amely aztán annak rendje és módja szerint megjelent a lapban, a szám bemutatóján is részt vettem, noha nem vagyok a szavak embere. Abban maradtunk, nagyjából mostanában közölhetem újra a szöveget. Egyszer mindennek eljön az ideje. Ezúttal kivételesen van oldaltörés, sőt bekezdések is, hiába vagyok megrögzött, húszezer karaktert én sem ömleszthetek. A félreértett Béla című és Egészen biztos, hogy imakönyv A bor filozófiája? alcímű írásművet tehát tovább után olvashatják-kommentálhatják szeretettel. Már ha el bírnak jutni a végéig.

1996-ban egyik napról a másikra elkezdtem bort inni. Már úgy értem: jó bort. Rosszhoz volt szerencsém korábban is, nagykamaszként iszonyú, direkttermőkből készült házilőrékkel kezdtem Kárpátalján – remélem, apám nem olvassa ezt –, egy Magyarországról származó édes merlot abban a kontextusban a kifinomultság csimborasszójának tűnt, 90-es évek eleji Budapestre disszidálásom után egri bikavérekkel és olcsó balatoni fehérekkel folytattam, és azt hittem, a kocsmákban mért termelői borok jobbak, mint a palackozottak, fogalmam sem volt, hogy valójában szimpla hamisítványok. Úgyhogy egészen 96 februárjáig a sörök addigra szépen kiszínesedett világát is izgalmasabbnak találtam.

Akkor egy jó barátom elment valami pécsi tudományos konferenciára, amelynek keretében a résztvevőket ügyesen megboroztatták Villányban, bónuszként magával hozott onnét ezt-azt. Ez egy csapásra megváltoztatott mindent. Finom volt a siller, a kékoportó, a cabernet, hirtelen rájöttünk, a bor tele van titkokkal, izgalmakkal. Kisebb fáziskésésben voltunk, hiszen a szubkulturális ébredés a rendszerváltás környékén kezdődött, azokkal a villányi termelőkkel, akik először írták rá a nevüket a címkékre, miután rájöttek, hogy egy bort soha nem a fajta minősít, az a termelő és a termőhely dolga, esetleg az évjárat kaphat kisebb cameoszerepet.

Fáziskésésben lenni azonban sehogy sem jó, nem szeretem az ilyet, plusz ha valamibe belehabarodok, akkor meg akarom ismerni alaposan. Tehát belecsaptam a dolgokba minden lehetséges vonalon. Mivel szerintem nemcsak a gyakorlat fontos – bár az a legfontosabb –, hanem az elméletnek is óriási a szerepe, haladéktalanul hozzáfogtam a szakirodalom felderítéséhez. A Rohály Gábor-féle, évente megjelenő Borkalauz – attól tartok, időközben megszűnt ez a kiadvány – rengeteget segített a korai szakaszban, és hozzátette a magáét a Borbarát magazin is, amelynek történetesen 1996 nyarán jött ki az első száma. Úgy emlékszem, épp utóbbiban olvastam először hivatkozást Hamvas Béla A bor filozófiája c. esszéjére, talán Bock József valamely komolyabb küvéjét nevezte drámai bornak az elemző.

Hamvas Bélát azelőtt nem igazán ismertem. A 90-es évek elején olvastam a Karnevált, szórakoztatónak találtam, de a szerző körül akkoriban kialakult, ezoterikus beütésekkel megáldott kultuszt nem értettem. Laikusként az volt a benyomásom, akik írnak vagy beszélnek Hamvasról, azok sokkal komolyabban veszik őt is, magukat is, mint ő saját magát. Persze könnyen lehet, hogy tévedtem, hiszen ahogy mondtam, ide vágó tudásom a szokásosnál is felületesebb volt.

Akárhogy is, amikor fél évtizeddel később borvonalon újra elém keveredett a szerző, tüstént világos volt, hogy kedvenc témámba vágó könyvét magamévá kell tennem. Így is történt, hozzáfogtam lelkesen, de ahogy fogytak az oldalak, úgy lettem egyre csalódottabb. Fel nem foghattam, mi ez az egész. Ha az ember már nem eléggé cinikusan fiatal vagy még nem eléggé okosan öreg, hajlamos szenvedélyesen komolyan venni szenvedélyeit. Mindenekelőtt arra számítottam, hogy Hamvas ért a borhoz. Valahogy úgy, ahogyan a Borkalauz vagy a Borbarát szerzői.

Azt nem vártam, hogy jól beazonosítható termelőket és évjáratokat fog sorolni egy fél évszázaddal korábbi írásban, továbbá illat- és ízjegyeket elemez az erdei gyümölcsöktől a leveszöldségeken és az olajos rongyon át a frissen cserzett bőrig és a sós-rozsdás vasrúdra cseppent vérig, oly módon, hogy abból máig ható tanulságokat vonhassak le, de azt de, hogy konkrétabb lesz, tiszteletteljesebb, ünnepélyesebb. A szenvedélyben ugyanis van helye a pátosznak, de nincs helye a viccnek. A szenvedély nem tréfa.

El kellett telnie néhány évnek, mire megtanultam helyén kezelni rajongásom tárgyát, és vele magamat. Sokat kellett dolgoznom, mire rájöttem, hogy amikor bort iszom, nem kell vigyázzba állnom, és jegyzetelnem is felesleges. Amikor filmet nézek, zenét hallagatok, könyvet olvasok, akkor sem teszem. (Most, amikor a tárgyat megint átvettem negyedszer és ötödször, megtettem, de a nemes cél – miszerint meg akartam írni ezt a szöveget itt – szentesíti eltévelyedésemet.) Hiszen a bor nem az istenek itala, hanem bor. Azért szeretjük, mert szórakoztat, és mert finom. A földön iszunk. (Itt most a borblogom mottóját hasznosítottam újra, pardon, bocsánat.)

Hamvas tudta ezt, amikor írt. Nekem azonban fogalmam sem volt róla az első olvasáskor. A következő alkalmakra sikerült képbe helyeződnöm. A 2000-es évek elején gyors egymásutánban kétszer is felfaltam a művet ismét, és nevettem rengeteget. Egyszer sikerült majdnem párhuzamosan fogyasztanom őt Venyegyikt Jerofejev dettó zseniális Moszkva–Petuskijával, és meghökkentő hasonlóságokat véltem felfedezni a művek közt, hangvételükben, nyelvi leleményességükben okvetlenül. Végkifejletükben, igaz, a legkevésbé sem.

Borrajongói körökben mindazonáltal Hamvasra a legkevésbé sem úgy szokás hivatkozni, mint tréfamesterre. Szigorú, komoly alak ő a horizonton, nagy ember, a borszakírók egyfajta őse. A mint Hamvas is kifejtette kezdetű mondatok szinte kivétel nélkül nagy igazságokat állítanak és felkiáltójellel végződnek, persze képletesen. Így volt ez már az imént felidézett első időkben – és így van azóta is. Ez vezetett tévútra egykor.

Azt hiszem, két tábor van a placcon, ellentéteik antagonisztikusak. Az egyik olvasatában Hamvas a nagybetűs bölcs, aki már akkor is megmondta, és nagyon is jól mondta. A másik is ilyesformának látja, de mivel kritikusan, kételyekkel közelít minden autoritáshoz, ezért nem tiszteli a szerzőt, inkább gúny tárgyává teszi, híveivel együtt. Menjenek ezek a francba a hülye Hamvasukkal. Olyan tábor nincs, amely szerint Hamvas Béla viccel, szórakozik, szórakoztat. Na nem baj, ezután lesz, vegyük úgy, hogy a röpdolgozatom az első lépés ez ügyben.

Kénytelen vagyok feltételezni, hogy a definiált egyik és a másik csoport vehemensei sem olvasták a könyvet. Vagy ha belenéztek, nem jutottak tovább a mottónál. "Végül is ketten maradnak: Isten és a bor." Igen, ez súlyos, határozott közlés, tényleg van benne pátosz, a szkeptikusabbak tán szemforgatást is vélelmezhetnek. Ám utána lapozni sem kell, hogy kiderüljön, mire kell számítani, az első oldalon ott az első kulcsmondat: "Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például a csók, vagy mámor, vagy főtt sonka." Innen, a főtt sonkától világos kellene legyen, nem vérre – mosolyra, örömre megy a játék.

Hamvas Béla 1945 nyarán írta a bor filozófiáját Balatonberényben, néhány hónappal a II. világháború befejezése után, egy szuszra. Ez is fontos kiindulópont az értelmezéshez. A szerző 48 éves volt, a sokévnyi őrület után miért ne érezhette volna úgy, hogy újrakezdődik az élet, és megint lehet élvezni mindent, ami jó benne. Akkor még nem sejthette (ezt a felütést nem bírtam kihagyni), mi vár rá 1948-ban és azután. Örült, hogy süt a nap, kék a tó vize, finom a bor, van szalonna, hagyma, paprika. A bor filozófiája erről szól.

"Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára" – kezdi. Kik azok az ateisták, azok a "köztudomás szerint szánalomraméltó fennhéjázó emberek"? Ki a pietista, aki megkövetelné, hogy "az ember korpán és vízen éljen, a legszebb asszonyokat rossz szabású ruhában járatná, a nevetést eltiltaná s a napot fekete fátyollal borítaná"? Ki a materialista, aki "szánandó lélek, értelme sem erős, szíve néha egészen hülye"? Ki a puritán, "a tömény szívidióta"? kik ezek mind, akik nem tudnak örülni életnek, bornak, frissen, szabadon, hanem elvannak a buta igazságaikkal? Nos: "A puritán a pietista, aki már terrorista lesz; a pietista meg puritán, aki nyafog."

Helyesen teszem-e, amikor már itt vigyorgok, fel-felkacagok, ahelyett, hogy homlokráncolva keresném az ellenséget? Nem szívesen kapaszkodnék filozófiai magaslatokra, nem kenyerem, nem erősségem, ki is taszíthat a gondolatmenet fősodrából, de annyit elmondanék: igen, vallás minden, a vallástalanság is, a hit isten nemlétében is hit. Ám Hamvas istene nem szakállas, mindentudó öregember, fent a mennyekben, hanem valami megfoghatatlan valami, ami ha hagyod, ott van, ahol vagy. Benne mindenben, a főtt sonkában, a borban is.

Hamvasnál a bor az élet metaforája, szinonimája, az életé, amelyet érdemes élni, mindig érdemes volt, akkor is, amikor rossz volt, és most, hogy jobb lesz (még egyszer: 1945-ben járunk), még inkább. "A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és az utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor." Még ennél is több. "Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa."

Az ateista, a materialista, a pietista, a puritán az, aki nem ért semmit, akinek vallásában nincs semmi emelkedett. "Ebből a vigasztalan kotyvalékből, amelyben félelem, tagadás, bujkálás, fennhéjázás, bigottéria együtt fő, alakult ki a materializmus mint vallásszurrogátum." Az ateista az, aki "nem bort iszik, hanem alkoholt", és "a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappan meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel". Az ateista fafejű ökör, ilyen egyszerű ez, elvégre "a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség."

Ezen a ponton el kell mondanom, ismerek rendes ateistákat is, nem kevés barátom van, akik azt állítják, nem hisznek istenben, mégis szeretik a bort, értik a lényegét, és rendszeresen előfordul, hogy önkívületi állapotba kerülnek. Azt hiszem, ezzel plaszikusan sikerült elmagyaráznom, hogy az ateista kifejezést A bor filozófiájában nem muszáj szó szerint érteni. Tovább megyek: aki szó szerint érti, maga is ateista, függetlenül attól, hogy esetleg hetente jár-e templomba.

Mi tagadás, itt volt az ideje, hogy eljussak eddig a gondolatmenetig, mert kezdett nem kívánt mederbe átcsapni a hangütésem. Kezdtem túl komolyan beszélni vidám dolgokról. Át is térhetünk akkor arra a fontos kérdésre, hogy mit kell kezdeni a balfék ateistákkal. Küzdeni kell ellenük? "Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék?" Nem. "Ezért – amint Nietzsche mondja – csak így szabad beszélni: cinikusan és ártatlanul." Az az ateista "vegye tudomásul, hogy szemem sarkából figyelni fogom őt, és minél ünnepélyesebb arcot vág, annál jobban fogok nevetni rajta. Minél jobban méltatlankodik, annál jobban mulatok, és még csak azt sem mondom meg, miért." Kin mulat Hamvas suttyomban? Hát azokon, akik örök igazságokként, ájtatosan idézik tételmondatait. Szőrmentén azokon is, akik dühösen utálják azokat, akik idézik őt. Megijedtem, amikor eszembe ötlött: lehet, hogy rajtam is? De ne szaladjunk előre, nincs még itt az ideje.

Haladjunk. Vérkomolyan gondolja-e a szerző, amikor azt írja, "a bor metafizikájának egyetemes érvényű és időtálló eszméit kívánom leírni"? Vagy amikor a vonatkozó fejezet végén elégedetten megállapítja, célját elérte, az alapvetést rögzítette, "ezen most már századok alatt sem lehet változtatni. Aki csak a borról ír, ezekre a megállapításokra kénytelen lesz visszatérni". Fafejűnek kell lenni ahhoz, hogy bólintsunk erre a kérdésre. Hogy nem a válasz, arra maga is többször utal. "A legjobban az bosszantotta, hogy kenetteljes prédikációt várt, ehelyett azonban ennek csaknem az ellenkezőjét kapta." Mármint tudjuk, hogy kit, nyilván. Illetve: "Azt hiszem, amit az ateista fölényeskedésnek tapasztalt, az nem az volt, hanem minden bizonnyal a valódi fölény."

Sokan tartják, minden írónak van magasabbrendű célja, nemcsak valami tisztes – esetleg minimális – flekkdíjat óhajt kiharcolni a zsugori kiadólktól, nevelni is szeretné az embereket, ha tetszik, előremozdítaná a haza, akár az emberiség ügyét. Nem biztos, hogy ez ma is így van, napjainkban menőbb nyeglének lenni, mint elhivatottnak – nem tagadom, magam is gyakrabban vagyok előbbi, mint utóbbi –, de ahogy nézem, Hamvas sem első szándékból vágyott arra, hogy egész népét taníthassa.

Habár lehet, hogy kicsit mégis. Minimum, mert inni társaságban jó igazán – nekem egyedül is megy, ismerem a szólást az ökörről, de nem értek egyet a vele –, és ha volt célja a művel, annyi lehetett, hogy minél többen értsék meg a lényeget. "A bor spirituális olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül, Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve, és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni. Ezért mondom, hogy egy pohár bor az ateizmus halálugrása." Úgyis érti mindenki most már, nem ismétlem magamat.

Vannak bor- és pálinkanépek, írja Hamvas, előbbieknek "ritkán vannak úgynevezett világtörténelmi becsvágyaik; nem vették fejükbe, hogy a többi népeket megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól megóvja őket." Ez is szép gondolat, de az aktuálpolitikai kitérőktől eltekintenék. Annak ellenére, hogy volna hová elkalandoznom, ráadásul abban sem lehetek biztos, hogy fenntartások nélkül bornépnek nevezhetem magunkat. Magamat borembernek, maximum, kissé nagyképűen, már ez sem rossz érzés. Ha innen nézzük, Hamvas nem jutott semmire, az esszé megírása után három évvel nemcsak a magyarokat váltották meg puskatussal, hanem őt személyesen is. Azt csak remélem, hogy kényszernyugdíjas és raktáros korában hozzájutott egy-két liter badacsonyihoz vagy szentgyörgyhegyihez.

Volt fentebb egy fél mondatom, amelyben azt feszetegettem, értett-e vajon a borhoz a szerző. Ha 2010-es kategóriákban gondolkodunk, a válasz egyértelmű nem. Hamvas nem tudta a bort, hanem érezte. Nem keresett bennük savat és tannint, nem számolta grammokban a maradékcukrot, nem volt kíváncsi az ültetvények tőkeszámára, a hordós érlelés hosszára. Semmi ilyesmi nem érdekelte.

A könyvében metafora a bor, a valóságban a mámor, a kedv, a remények konkrét forrása volt számára. "Én vagyok a materialista, kedvesem, én, aki a töltött paprikához és a szilvás gombóchoz imádkozom, aki az asszonyok füle tövéből áradó illatról álmodozom, aki a drágaköveket imádom, aki poligámiában élek az összes csillagokkal és virágokkal, és aki bort iszom. Bort."

Isten ments, hogy azt a fejezetet, amelyben Magyarország borait veszi sorra borvidékek szerint, afféle borkalauzként értelmezze bárki. Az első olvasáskor itt követtem el a legnagyobb hibát. Fájdalmasan hülye voltam. Tömény szívidióta. Hamvas nem lexikont írt. Költő volt. Akkor, amikor megtalálta a bölcsek borát, azokét az emberekét, "akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt", amikor szenvedélyes szerelemhez csak szekszárdit ajánlott, amikor nem tudta volna "elképzelni, hogy huzamosabb ideig minden nap hegyaljait igyak, bár nem tartom magam hétköznapi embernek", amikor képtelen volt dönteni a badacsonyi és a szentgyörgyhegyi között – "végül is mi akadályozhat meg abban, hogy görög is legyek, meg kínai is?" –, amikor a somlait nevezte az egyetlen egyetemes bornak.

Mindezt ugyanazzal a derűvel helyénvaló befogadnia a netán borértő olvasónak, mint az ideális mennyiségekre – a leves után fogyasztandó negyven csepptől a nagyobb poharak fájó hiánya feletti kesergésig; "szomjúságom hossza három és fél-négy deci" – vonatkozó javaslatokat. Játékról van szó, nem receptkönyvről, hányszor mondjam még? Játékról, de nem bohóckodásról. Vannak megfellebbezhetetlen igazságok is azért, egy közülük: "Szabja meg a bor a pohár mértékét, ne pedig a pohár a borét."

A legnagyobb igazság mindjárt jön. Felvezetésképpen egy-két kisebb még, hadd fokozódjék a drámai feszültség. "Az ivás mennyivel erotikusabb, mint az evés." "A korcsma civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament." "Brahman legmagasabb alakja a táplálék." "Az éhség a gyomor sötétsége. Az étel a gyomor fénye." Ha bennünket helyesen kormányoznának, a különböző ételekhez és borokhoz való dohányok szívását már régen rendelet szabályozná. A jelen ateista kormányzatoktól persze az ilyesmit hiába várjuk." Az aktuálpolitikai kitérőt megint mellőzném, nincs is merre mozdulnom, hogy legyen hova, ahhoz két évvel ezelőtt kellett volna elvégeznem ezt a munkát.

Nem csigázom tovább azokat a nyájas olvasóimat, akik kitartottak, íme a lényeg: "Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég." Biztosan lehet ezt szemforgatva idézni? Lehetséges, hogy vannak, akiknek még itt sem esik le, akik még itt sem értenek semmit? Ha igen, akkor a világ megérett a pusztulásra. Bármikor, bárhol, bárhogyan. Az élet maga az élet. "A mámor anatómiájának végső tanulsága ez: a mámor a köznapi észnél határtalanul magasabb rendű állapot és a tulajdonképpeni éberség kezdete."

Már megint komoly vagyok. Csak most, a végén jövök rá, mi a gond. A bor filozófiájában annyi az idézhető mondat és gondolat, mint réten a fűszál, mint égen a csillag, mint falun a villanyfény. De ha kiveszek bármit a kontextusból, önálló életre kel. Ha megszűnik a szövegkörnyezet, új értelmet nyer az, aminek az eredeti értelme értelmesebb volt. Itt hibáznak azok, akik idéznek, és azok is, akik a lényeget idézetek alapján próbálják kikövetkeztetni, összerakni. Itt hibázok én. Mi mást tehetnék? Az egész könyvet nem másolhattam ide, nem fértem volna bele a húszezer karakterbe.

Mindegy, hátha így is sikerült elmondanom, amit szerettem volna. Nehéz feladat ez, korántsem sikerül mindig, fifti-fiftiben bizakodni is merészség. Arról nem is beszélve, hogy "elárulom nektek, barátaim és barátnőim, hogy a számítások sohasem szoktak beválni". Mi marad ezek után? "Józannak kell lenni. Igazán józannak, vagyis mámorosnak. Bort kell inni. Bort! Megint csak azt mondom, hogy bort igyatok! Aztán majd kedvet kaptok a csókolózásra, a virágszedésre, a barátságra, a jó mély alvásra, a nevetésre, és újság helyett reggel költőket fogtok olvasni."

Hát legyen így, amíg világ a világ. Az meg jó sokáig az lesz még, rengeteg időnk van inni. Jobb, ha tőlem tudják – persze-persze, nem tőlem, Hamvastól –: "A világtörténet akkor ér véget, ha a forrásokból és a kutakból bor fakad, ha a felhőkből bor esik, ha a tavak és a tengerek borrá változnak."

A Hamvas-esszé utolsó mondata ez: "Igyál, a többit majd hozza a bor." Ha én lettem volna a szerkesztő, azt mondtam volna a szerzőnek, legyen inkább ez a mottó. Nem az az istenes, végül csak ketten maradnakos. Hátha akkor nem lett volna belőle félreértett Béla.

Albert gazda

2010. december 20., hétfő

Dylan Thomas













Ha lámpák égnének


Ha lámpák égnének, a szent
Arc, mit nyolcszögletű, szokatlan fény övez,
Hervadna, s látnák szerelmes fiúk,
Hogy a kegyelemvesztés mit jelent.
Meghitt homályban körvonalai
Húsból valók, de csak jöjjön a csalfa nap,
Ajkáról megfakult festék pereg,
S múmia-gyolcs fed föl rég-holt kebelt.

Mondták, hogy szívemet kövessem én,
De szív és ész egyképp gyámoltalan;
Mondták, kövessem érverésemet,
S ha szaporább, szedje lábát a tett,
Míg rét s tető egy síkba nem kerül,
Csak hátam lássa az idő, e lomha úr,
Kinek szakállát számum lengeti.

Hallgattam sok beszédes évet,
Láthatna most már változást sok év.
Labdám, mit földobtam a parkban,
Nem hullt a földre még.


Kálnoky László fordítása

Hűvös a völgy, lángos a csillag

2010. december 19., vasárnap

Tél az égen



ANDRZEJ STASIUK

Karácsonyi történet

Na, ezt hallgassátok meg...

Nagyon régen történt, amikor a férfiak még nem kaptak rá a szépségápolásra, és gyakran feledkeztek el a borotválkozásról. Reggel elindultak otthonról, fölszálltak a harminchatosra vagy a tizenötösre, mentek dolgozni. Akkor még nem voltak olyan népszerűek az autók, mint manapság. Ezért viszonylag könnyű volt átszállni a Marszałkowskán a villamosra, nem csak zebrán vagy aluljárón lehetett megközelíteni a megállót. Tehát mindenki átugrott a sárga korláton, mintha sietne valahová. Valójában nyugodtan otthon is maradhattak volna, legalább jól kialudták volna magukat. Nem vette volna észre senki, hogy hiányoznak a munkahelyükről, mint ahogy azt sem vette észre senki, hogy nem borotválkoztak. Sportból ugráltak, bemelegítésként, hogy megszegjenek valami előírást.

Ha hiszitek, ha nem, kivétel nélkül minden villamos piros volt, mint a tűzoltókocsik. Éjszaka csak két reklám világított az Alkotmány tér fölött: endéká távcsöveket és jugoszláv borokat hirdettek. Ma már egyik sem létezik, mint ahogy nagyon sok más sem, ami talán már örökre eltűnt. Bár a történelem szereti ismételni magát, vajon megmarad-e szklerotikus emlékezetében a Parana bár? Ahová reggel nyolckor tértek be a vénülő, másnapos, dologtalan figurák, és Király sörrel kezdték a napot, de egyikük sem érezte vesztesnek magát, mert övék volt a világ, mint ahogy azoké is, akik átugráltak a korláton vagy színes műanyag kaparókkal ásták ki a hó alól a kispolszkijukat. Szóval nem tudhatjuk, hogyan butul és ismétlődik a történelem. Ki tudja, talán egy távoli korszakban visszakapaszkodhat a létezés körhintájára a Toruńi kocsma, ahol nyugodtan tűrve a kétségbeesést egymás mellett ittak a késői órákban a tetovált vagányok és az idősödő urak, kezükben szoborral díszített sétapálcával? Ezek a pálcák legalább két háborúra emlékeztek. Mivé lesz a kronológia Alzheimere és az a lyuk a történelem agyában? Ettől a különös, varázslatos és csodás ismétlődéstől vajon megint valóságosak lesznek az egykori helyek és órák, események és dolgok, minden ember minden lelki rezdülése és minden kép, ami csak megérintette a tekintetüket, és valóságos lesz a Meglepetés presszó az Alkotmány téren?

Mert pontosan ide lépett be Janek úr egy decemberi délután, valamikor nagyon régen. Kinn az udvaron esett a hó, a belváros fölött párizsi kék volt a levegő, az emberek pedig jobban siettek haza, mint máskor. Janek úr egyáltalán nem sietett. A szokásosnál tovább ült a munkahelyén, és nyilván még tovább ült volna, ha nem lép közbe a portás, aki kulcsait csörgetve megállt az ajtóban kék munkaköpenyben, és azt mondta:

- Szíves elnézését kérem, Jaœ úr, de át kell adnom az emeletet a váltásnak. Ma nem írták rá a munkalapomra, hogy túlóráznak.

Na és most ott állt bizonytalanul, barna táskával a hóna alatt, sötét foltokkal a kabátujján, és csak lassan szokott hozzá a szeme a Meglepetés sűrű sárga fényéhez. Ritkán járt presszóba. Gyermekkorától fogva meg volt győződve arról, hogy laza, nagyvilági, jól szituált emberek töltik meg az ilyen helyeket. Igaz, betért néha egy sült kolbászra vagy pacalra a Tutajosba, de csakis a kollégák társaságában. Rendszerint állva fogyasztottak, mint a pályaudvaron. Csak semmi kilengés, egy vagy két pohár sör untig elég - de még így is enyhe lelkiismeret-furdalással távozott, mintha tiltott mulatságon vett volna részt. Itt pedig kék árnyék borult a füzérek szövevényére, aranyszínben ragyogtak a palackok. Szólt a zenegép, áttetsző belsejében fekete kör forgott, egy külföldi slágert játszott. Úgy ültek ott az emberek, mintha nem sietnének sehová, a mennyezet pedig valószínűtlenül magasan volt. Janek úr hunyorgott, és arra gondolt, most pont ez kell neki ahhoz, hogy elfelejtse, milyen élete van. Megigazította a kabátja hajtókáját, óvatosan kitapogatta, helyén van-e a pénztárcája. Lassan elindult befelé a terembe, azon törte a fejét, hová üljön - a pulthoz vagy az egyik asztalhoz. Felé fordult a pincérnő, ezt biztatásnak vette, és most már gyors lép tekkel ment befelé.

- Tél van - mondta az aranyfürtös, kék szemű nő a pultra támaszkodva, unott pillantást vetve a vendégre.

- Tessék?

- Kérdem én, tél van vagy nyár?

Szfinxre emlékeztette, ezért valami titkot keresett a kérdésben, de hasztalan próbálta megfejteni a rejtélyt.

- Elnézést kérek, de...

- Nem probléma. Becsukhatná az ajtót.

Árnyak vonultak el a nagy ablakok mögött. Bepárásodott az üveg, és Janek úrnak inkább csak sejtelmei lehettek a városi forgalomról, mert alig látott belőle valamit, de azért gondolatban az elképzelt polgárok nyomába eredt. Látta, hogy mozognak a Centrum Áruházak áttetsző belsejében, aztán átmennek a Wars Áruházból a Sawába, átküzdik magukat a Kniewski utca szeles és sötét kanyonján, hogy egyszer csak a Juniorban, a kubai dísztárgyakkal telezsúfolt, nemrég nyílt butikban találják magukat. Nézik a dobokat, maszkokat, a furcsa, teljesen üres és zárt hangszereket, amelyekben csörög valami, az élettelen teknősöket, a nádra festett képeket, a rafiából font díszeket és a Populares cigaretta kék dobozait. Vesznek ezt-azt, a mosolygós eladónők alkalomhoz illő, hóemberrel díszített papírba csomagolják, és átkötik zöld szalaggal. Csomagokkal megrakodva, mint a karácsonyfa, indulnak a villamosmegállóba, és az eget nézik, mert az Esthajnalcsillag még a sötét felhőkön is átragyog.

A pincérnő hangja riasztotta föl szomorkás ábrándjaiból:

- Lesz szíves idefáradni. A kolléganőm kiment a városba. Mit adhatok?

Fölállt az asztaltól, veszedelmesen megingott a váza és a műmargaréta, idegesen kapott utána, aztán elindult rendelni, pedig teknőchátak, dobok és rafiakelimek kavarogtak a fejében.

- Talán ratafiát kérnék... - mondta félénken, a pincérnő pedig megütközve nézett rá.

- Nem tartunk. Nem fogy. Van szovjet Ararát konyak, bolgár Napospart meg román Mandragora.

- Kávét kérek - mondta, hogy időt nyerjen, és amíg a presszógéppel volt elfoglalva a pincérnő, végignézett a sorba állított palackokon, de a címkék nem mondtak neki semmit. Alig tudta megkülönböztetni a bort a ménytől, de azt már jobban látta, melyik az ismerős hazai és melyik a külföldi. A torkában dobogott a szíve, amikor egy jól olvasható "Havana Club" feliratra, egy méretes bronzbarna flaskára siklott a tekintete. Ezen a napon nagyon ünnepélyesnek látta Kubát, a nagy szakállú Fidel Castro pedig még emlékeztette is valamelyest a Mikulásra. A pincérnő vállat vont, kis zsámolyra lépett, és csakis az ő kedvéért bontotta föl az üveget. Óvatosan hozta asztalához a felest és a kísérőt. Most már magabiztosan mozgott, akár egy törzsvendég, diszkréten fixírozta a többi kuncsaftot.

Wiesław Pokropek közlegény "Sarkvidéki" kölnivizet dörzsölt az arcába, és kissé megtántorodott. Kinn, az ablakon túl hullott a hó. Belenézett zsebtükrébe (Marlon Brando volt a hátoldalán), oldalra fésülte szőke haját, igéző mosollyal villogtatta fogsorát, és így biztatta magát:

- Az ész mintha nemet mondana, de mi célt szolgál az erős akarat?

Megigazította egyenruháját, kabátot vett, föltette a kimenősapkáját, és kivonult a századkörlet elé. Hideg volt és sötét. A kapu felé pillantott, látta a kapuügyeletes megvilágított irodáját, fölsóhajtott, majd sétatempóban távozott, eltűnt a garázsok között. Amikor beért a biztonságot adó árnyékba, gyorsított, futólépésben közelítette meg a kerítést. Már meg is kapaszkodott fenn, helyet keresett, ahonnan lábbal elrugaszkodhatna, amikor megállította egy izgatott, reszketeg hang:

- Állj, ki vagy?!

Lassan leengedte a lábát, az őr felé fordult, és csak annyit szólt lemondóan:

- Most mit fosol, Malinowski?

Az őr csípőmagasságban tartotta a Kalasnyikovot, jobbra-balra, le-föl rángatta a fegyver csövét, mintha a kiszámolót mondaná: ecc-pecc, kimehetsz.

- Ne pánikolj, Malinowski. Én vagyok az, Pokropek. Nem ismersz meg? Az öreg, iszapszemű Pokropek. Ma reggel is jól meghajtottalak a körletben...

De Malinowski nem hallotta. Azt próbálta emlékezetébe idézni, amit eligazításon mondtak neki:

- A felállított őr parancsára... állj... őrszolgálat, állj, ki vagy.... állj vagy...

- De hisz állok - mondta Pokropek, lelki szemei előtt pedig végigpergett az élete, a film után mintha imádságot mormolt volna, de ez főként szalonképtelen kifejezésekből és a következő refrénből állt: "Puskát kapott a tápos, a táposnak adtak puskát, szétlőtte az öreget..." Csak nézte a hőmérőző csövet, aztán hirtelen megvilágosodott az elméje. Vigyázzba vágta magát, kezét a nadrágvarrásra szorítva, és ráordított:

- Malinowski közlegény, vi-gyázz! Fegyvert súlyba!

Az őr kihúzta magát, a fegyver vasalt tusa a betonra zuhant, s a következő pillanatban ott találta magát Pokropek szemtől szemben a lenullázott hőssel.

Most pedig már a Czerniakówi úton ment befelé, kedvenc slágerét fütyülte, és elégedetten dörzsölte a tenyerét, mert Malinowski közlegénynek az utolsó pillanatban még a szemébe is csúszott a sisak. Vörös autólámpák hosszú sora haladt Ursynów felé. Pokropek szárnyakat kapott a nagyvárosi ritmustól és láztól. Ilyennek képzelte az igazi életet, és egyáltalán nem örült annak, hogy alig száz napja van a leszerelésig. Itt villannyal mentek a csillagok az égen, pézsmaillata volt a benzinnek, őrületes fények ragyogták be a metálszínben és okkersárgában tündöklő éjszakát, ott náluk meg egészen a horizontig, a hamuszürke melankóliába merült testvéri ország határáig húzódtak a hatalmas répaföldek. Itt csodák labirintusa, tükörszobák, finom emberek és reggeltől estig nyitva tartó helyek hosszú sora, ahol mindenki tekintettel van az egyenruhára, respektálják, megértéssel fogadják a katonát, itt sosincs vége a farsangnak, áll a bál mindenhol, szabad a tánc minden krimóban, a pragai Csigabigától a belvárosi Rotundán át egészen a żoliborzi Kohászig, náluk meg nincs más, csak "búcsúbál, lányoknak belépő feláron, szeszes italt behozni tilos".

Befordult a Gagarin utcába. Pengett a cipősarka, mint a sarkantyú. Álltak már néhányan a megállóban. Rágyújtott, gondolta, ő is vár. Hisz még csak most esteledik, és olyan ígéretesnek tűnik minden, mintha egy hatalmas buliba indulna.

Jadwiga asszony a Marszałkowska és a Hoża sarkán álldogált kigombolt kabátban, retikül nélkül, és nem nagyon tudta, merre induljon. Most intézték az emberek az utolsó bevásárlást a Tokaj Csemegeüzletben. Micsoda ínyencségek! Citrom, narancs, dobozos halva, zöld grépfrút, furmint, aszú és szamorodni ezüstfóliába csomagolt, hossszú nyakú üvegben, a sonka és a füstölt tarja - mi sem természetesebb ennél - már nem is keltett feltűnést, itt a helyük, s mindezt áthatotta a frissen őrölt Orient és Ali Baba kávé egzotikus, aromás illata. A zöld, piros és aranyszín gömbökben megszázszorozódva, varázserőtől kicsinyítve vagy nagyítva tükröződött a hatalmas árubőség.

De Jadwiga asszony rá se nézett a hatalmas kirakatra. Idegesen sétált le-föl, mintha várna valakit. Belépett a Hoża félhomályába, majd rögtön vissza is fordult, hogy elvonuljon a Marszałkowskán egészen a Wilczáig, aztán bizonytalanul elinduljon visszafelé. Rajta kívül mindenkinek volt valami célja. Legalábbis úgy nézett ki. Csak ő ténfergett erre-arra, mintha eltévedt volna, pedig itt lakott pár lépésnyire, az Ezer apró cikk bolt fölött, a negyedik emeleten. Hatalmas karácsonyfa állt a körforgalom közepén, színes villanykörték villogtak rajta, az autók meg úgy keringtek körülötte, mintha szembekötősdit játszanának. Az útkereszteződésben is ünnepélyesen, barátságosan villogtak a lámpák, mindig zöldet mutattak, hisz ma este mindenkinek haza kell érnie. Elállt a szél, nagy hópelyhek röppentek az égbe, mint sok fehér pillangó. Elcsendesedett a város, elnémultak a villamosok csengői és az autódudák, a puha hótakaró alatt egyre finomabbak lettek a hangok, végül már gyermekjátékok távoli visszhangjává szelídült a város zaja.

Jadzia asszony elindult a Fasor felé. Elhagyta a Cserkész Áruházat, megállt a háza előtt, és megszámolta a negyedik emeleti ablakokat. Balról a hatodik és a hetedik sötét volt. Szeretett volna fölmenni, de arra gondolt, hogy az üres lakás megint kiűzi az utcára, ezért inkább folytatta a Żurawia és a Wilcza közti nyugtalan járkálást, miközben egyre ritkult a tömeg. Ideges pillantásokat vetett a mellékutcákba, belebámult a villamosokról, buszokról leszálló emberek képébe, de észre se vette senki. Mindenki csak a közeledő estét látta maga előtt.

Janek úr a kisasztalnál üldögélt új barátjával. Az illető sötétkék orkándzsekiben volt, fején tiroli kalap. Mindketten belemerültek a beszélgetésbe, mintha régi barátok lennének, akik gyermekkorukat idézik fel. Olyanok voltak, mintha a találkozásuk meg lett volna írva a csillagokban, mintha a kocsmai éjszaka anyai szeretettel ölelné magához, és egészen hajnalig akarná ringatni őket. Már sikerült is összetegeződniük.

- Szólíts Waldeknek, barátoknak pedig Waldi vagyok - mondta Janek úr új cimborája. Közeledett egymáshoz a két fej, mintha titkokat vallanának be, férfias kézszorításban fonódott össze a két tenyér, amikor Waldi ki tudja, hányadszor ismételte el:

- Ugye nem haragszol, Jaœ, hogy csak úgy ideültem, de rögtön láttam, hogy művelt emberhez van szerencsém. Nem haragszol, Jaœ?

- Dehogyis, miért haragudnék? Nekem is jólesik elbeszélgetni valakivel.

- Akkor rendelj még egy kört. De ne azt, amit az előbb, mert az olyan... - Waldek úr itt atyai figyelmeztetéssel vegyes enyhe undort kifejező pofát vágott, aztán fölemelte a kezét, hogy magához intse a pincérnőt.

- Igen, Jaœ, egyikünknek sem könnyű. Sőt én mondom neked, nem is ígérte senki, hogy könnyű lesz. Nézzünk meg például engem. Mennyit lót-fut az ember életében, csak gondolj bele. Ma reggel indultam el otthonról, és - láthatod. Csak nem értem oda.

- Akárcsak én - felelte szomorúan Janek úr.

- Talán igen, talán mégsem egészen ugyanúgy - jegyezte meg Waldek úr. - Nem vagyunk egyformák, nem igaz?

Janek úr rábólintott. Odajött a pincérnő, és a tálcájára tette a hat üres poharat. Az asztalon heverő Yves Saint-Laurent feliratú reklámszatyorban megmozdult valami.

Wiesław Pokropek közlegény kiszállt a Centrum Áruházaknál, és hanyag mozdulattal egy lyukkal kijjebb engedte a derékszíját. Sebes árként folyt mellette az élet, ő pedig elhatározta, hogy beleveti magát. A sofőrök megfelelő utasokra, az utasok pedig a sofőröknek megfelelő járatokra vártak. Pokropek közlegény elhaladt e mozdulatlanná dermedt kompozíció mellett, és lement az aluljáróba a Rotundánál. Hogy megjöjjön a bátorsága, halkan dudorászott: "Zsandár járta répaföldön, kisangyalom, ne keress." De az aluljáró üres volt, csak a léptei visszhangja és a laza övcsat csörrenése töltötte be, így a következő versszakot már majdnem teli torokból énekelte Pokropek közlegény. Még attól sem riadt vissza, hogy a kabátzsebébe süllyessze a kezét. Részben azért, hogy megmutassa, ki nem szarja le a szabályzatot és az öltözködési utasítást, részben pedig azért, hogy kitapogassa azt a vékony bankjegyköteget a személyi igazolványa műanyag borítója alatt. Rámosolygott a meztelen próbababa előtti kirakatüvegben látott tükörképére, aztán a Metropolnál följött az utcára. Itt lassított, lusta sétaritmushoz igazította lépteit. A népművészeti boltban szalmából készült hatalmas maci üldögélt. "Akkora, mint egy ház - gondolta Pokropek közlegény. - És egyedül van, mint az ujjam." Korallszemébe nézett, megsajnálta a kivilágított, jéghideg kirakatba zárt állatkát, de eszébe jutott, hogy alig száz napja van a leszerelésig, ezért jó lesz sietni. Otthagyta a kirakatot, és ment tovább a Fasoron, a Polonia Szálló mellett. Lassan haladt, mintha mi sem történt volna, ábrándokba merülve fütyörészett, mint egy laza srác, aki nem tud mit kezdeni a rengeteg szabadidejével, de azért közben szemmel tartotta a környéket a sapka lehúzott ellenzője alól. Kikémlelt, nézelődött, figyelt, pillantása végigpásztázta az utcát, belesett a kapualjakba, benyílókba, kis közökbe, és minden lépés után nőttön-nőtt benne a hitetlenkedéssel vegyes csodálkozás. A Poznańskánál szabályos hátraarcot csinált, hallotta, ahogy csattan a sarka a betonon, és elindult visszafelé, de még mindig üres volt az utca, csak az utolsó villamosok húztak Praga felé "Garázsmenet" felirattal dekorálva.

- Maga is őket várja? - hallott egy félszeg hangot a háta mögül, és megfordult.

- Én...?

Alacsony, egyenruhás alakot pi llantott meg, ösztönösen a sapka ellenzőjéhez emelte a kezét, de rögtön le is engedte, mert az illető erdészegyenruhában volt.

- Dehogy várok, csak sétálgatok.

- Kérem, ne zavartassa magát - mondta az erdész. - Nincs ebben semmi. Tudja, három óra múlva megy a vonatom, gondoltam, kihasználom az időt. Hallottam róluk eleget, meg láttam is őket párszor. Elegáns, nagyvilági dámák. Nálunk nincsenek ilyenek.

Na, ezt aztán nem kéne magyarázgatnia Pokropeknek. Ismerte mindet. Ki tudja, hányszor járt már erre napközben. Itt ért véget minden kimaradás, akármilyen rövid is volt. Mindig erre őgyelgett, mintha csak a kirakatokat nézegetné, épp rágyújtana, a Kultúrpalotát bámulná, sietne a pályaudvarra, csak lesett, amíg meg nem jegyezte mindegyiket. Azt, amelyik leopárdmintás bundában jár, a magas sarkú fehér cipőset, a bőrszoknyásat, a hosszú szipkásat, a piros hajtűset, az oroszlánsörényeset meg azt, akinek az arcán olyan szép volt a festék, mint a szivárvány, azt is, aki akkora aranyláncokat hordott, hogy gondosan aládúcolt melléig értek, meg a másikat, aki egy amerikai filmsorozatban szereplő színésznőre hasonlított, de még annál is szebb volt, és az összes többi illatos, könnyed, ragyogó és hajlékony szépséget, aki a szőrmegalléroknak, cipzáraknak, csipkéknek, csatoknak, cipősarkaknak, azsúroknak és a szűk fekete kesztyűk ujjaira húzott gyűrűknek köszönhette magabiztos fellépését. Igen. Ismerte mindegyiket. De most, hogy végre rászánta magát, nem volt itt egyik sem.

Pokropek közlegény végtelenül magányosnak érezte magát a nagyváros közepén. Mintha nem kapott volna karácsonyi ajándékot, mintha megfeledkezett volna róla az, aki a legközelebb áll hozzá, mintha nem jutott volna neki ebéd, vagy valami ennél is rosszabb történt volna vele.

Otthagyta az erdészt, és elindult visszafelé.

Jadwiga asszony beledobta az utolsó tantuszt. Ugyanolyan volt az anyósa hangja, mint mindig. Gyorsan elmondta a jókívánságait, aztán visszaakasztotta a helyére a hallgatót. "Szóval ott sincs - gondolta. - Aligha hagyná szó nélkül, ha tudna valamit." Kiment a fülkéből. Lassan már sötétkék homályba borult a város. Vörös csillag ragyogott a Kultúrpalota fölött. Két fiatal rendőr a hirdetőoszlop mögé bújva dohányzott. Behajlított tenyerükkel óvták a cigaretta parazsát. "Ha valami baj van, mindig az anyjához megy - gondolta Jadwiga asszony. - Negyvenéves lesz már, de még most is szalad haza a mamához. Ha nem volt Tadekéknál, Nowakéknál és a munkahelyén sem, akkor csakis az anyjához mehetett. Hova máshová? Hányszor mondtam neki, menj el valahová a kollégákkal, rád férne egy kis kikapcsolódás. Mire ő: neki így is jó, látja őket eleget az irodában. Aztán csak elment a végén... Elment a szerencsétlen. Épp ma. Ilyen hidegben, egy ilyen napon. Istenem, ha történik vele valami, sose bocsátom meg magamnak. Megverik vagy kirabolják. Ha egyáltalán van még mit elvenni tőle. Mi a jó fenét csináltam, miért nem tudtam nyugton maradni? Hisz olyan rendes ember. Igaza van az anyósomnak. Nem véletlen hajtogatta az első pillanattól fogva, hogy megérem a pénzem. Mindig ezt hallottam tőle, és be is jött neki. Meg azért a páfrányért is kár volt. És reggel még dühöngtem, hogy nem találtam el. Istenem, mi lesz, ha megfagy? Lefekszik valahol, és alászolgája! Reggel megtalálják, megnézik a személyijét... Nem, ezt nem élem túl. Elmegyek a Wilczára, szólok, hogy keressék, megyek is, de rögtön, ebben a pillanatban, és megmondom, hogy én vagyok az oka, ő nem tehet semmiről, miattam volt, vigyenek, tartóztassanak le, csak már találják meg végre! Hisz olyan tehetetlen, mint egy gyerek a ködben. Még a teáját sem tudja megcukrozni, mindig túl sokat vagy túl keveset szórt bele. Csak én tudom, hány kanállal kell a teájába, mennyitől ízlik neki."

Ilyen gondolatok jártak Jadwiga asszony fejében. Nem tudott mit kezdeni velük. Egyre kihaltabb lett a város, végül már majdnem teljesen egyedül maradt a Marszałkowska és a Hoża sarkán.

- Itt ülhettek és ihattok, amíg csak bírjátok pénzzel - mondta a pincérnő Janek és Waldek úrnak. - Itt dekkolhattok akár zárásig is, ha nem cirkuszol tok, engem nem zavartok. Rendelhettek fölváltva édeset meg szárazat, és amíg nem mocskoljátok össze a presszót, nincs baj, de ameddig én itt vagyok, addig itt nincs állatkínzás - mondta, és elkapta a ponty farkát, kiemelte az Yves Saint-Laurent feliratú reklámszatyorból, beledobta egy vízzel teli piros vödörbe, és kivitte a hátsó helyiségbe.

Waldek úr tiltakozni próbált, de olyan gyors volt az akció, hogy úgy maradt fölemelt kézzel és tátott szájjal.

- Mit gondolsz, Jaœ, hogy bírják a halak?

Janek úr elgondolkodott, majd némi habozás után így felelt:

- A jó ég tudja... Ahogy én látom, egyfolytában úszkálnak, aligha tikkadnak ki. Sose láttam olyat, hogy egy hal épp pihent volna.

- Én se. De nem is erre gondoltam. Azt kérdeztem, szenvednek-e, érted?

- Waldi, mindenki szenved - mondta a tőle telhető legnagyobb meggyőző erővel Janek úr, és karjával hatalmas kört írt le, amibe belefért a Meglepetés presszó, az Alkotmány tér, a belváros, egész Varsó, a legtávolabbi peremkerületekkel együtt, és az egész világ. Międzyzdrojéval bezárólag, ahol egyszer a szabadságát töltötte.

- Valami bánt téged - mondta Waldek úr nagy szakértelemmel. - Biztos nő van a dologban.

- Már nem, Waldi - mondta Janek úr az órájára pillantva. - Már tíz órája nem.

- Meghalt? - kérdezte Waldek úr aggodalmas hangon.

- Nem. Kidobott otthonról.

- Akkor te már egyenesbe jöttél - bólogatott Waldek úr. - Engem még csak eztán dob ki az asszony.

Pokropek közlegény az egyre kihaltabb belvárost járta, kissé el volt érzékenyülve az önsajnálattól. Arra gondolt, milyen igazságtalan a sors. Arra gondolt, mennyi mindenről kellett lemondania az elmúlt hónapokban, mire összespórolta azt az összeget, ami most teljesen hasznavehetetlenül pihent a zsebében. Ott messze, a répaföldek között, az alacsony, ködlepte égbolt alatt elég lenne vagy három búcsúbálra, talán négyre is, még maradna is belőle. Ahogy átvágott a Hoża és a Marszałkowska kereszteződésén, elfogta a honvágy. Jéghidegek, idegenek voltak a neonok és a kirakatok, a legtöbb hel y már zárva volt. Szeretett volna vonatra szállni és elmenni innen minél messzebbre. Most már bánta, hogy nem barátkozott össze az erdésszel. De amikor megint a járdán találta magát, elszállt a szívéből a bánat, és remény költözött belé.

Bár a nőnek nem volt aranyszínű szipkája vagy magas sarkú cipője, nem viselte ragadozó állat bundáját, szemmel láthatóan egyedül volt, és szemmel láthatóan várt valamire. Reflexszerűen ellenőrizte, nem csúszott-e félre a nyakkendője, megigazította a derékszíját, odalépett hozzá, összecsapta a bokáját, és tisztelgett.

- Bocsánat, asszonyom, otthon felejtettem az órám, megmondaná...

Igen, ez kétségbeesett lépés volt Jadwiga asszony részéről. Soha nem ismerkedett utcán, de a történtek után, azután, amit ma reggel művelt, valami leküzdhetetlen sötét erő húzta a mélybe. "Istenem, ha most látna az anyósom" - hajtogatta magában, útban az Alkotmány tér felé. Oldalról sandított a baka pufók arcára. Nagyon fiatalnak látta. "Úgy jövök itt mellette, mintha a nagynénje lennék" - gondolta. Amikor azt felelte a nő, hogy nincs órája, egyáltalán nem tört le a fiatalember, ehelyett gyorsan előállt az ötlettel:

- Beugorhatnánk valahova egy kávéra. Tudok egy helyet. Biztos nyitva van.

Átvágtak a Piękna utcai kereszteződésen, s a következő pillanatban Pokropek közlegény kinyitotta Jadwiga asszony előtt a Meglepetés ajtaját.

Odabenn nem mozdult semmi. Két hidrogénezett hajú nő ült egymással szemben, cigarettáztak. A másik asztalnál két férfi ült. Az egyik az asztal lapjára borulva aludt, a másik csak bámult maga elé, valahová nagyon messzire. Csak a pincérnő mozdult: ásított, kezével eltakarva a száját. Leültek az egyik asztalhoz. Eltakarították már a művirágokat és a szalvétákat. Előjött a pult mögül a pincérnő. Pokropek közlegénynek már nyílt a szája, de a szavába vágott a nő:

- Kávé nincs, tea sincs, kikapcsoltam a presszógépet. Talán valami hideget.

- Akkor bort kérnénk... Édeset.

- Azonnal, csak előbb elirányítom azt a pasast - mondta a pincérnő, és a két férfihoz lépett. Meg rázta a vállát annak, amelyik az asztalon aludt.

- Záróra! Indulás haza aludni!

- Neki nincs otthona - mondta a mozdulatlanná dermedt Waldek úr. A pincérnő most még erősebben rázta meg a hétalvót. Az megingott a székén, egy pillanatra fölemelte a fejét, és azt mondta: Fidel Castro. Aztán kezdett lecsúszni a padlóra, magára húzva az asztalt.

Jadwiga asszony fölpattant.

- Jesszusom! - kiáltott, és rohant az asztalhoz.

Pokropek közlegény szeme egyre tágabbra és tágabbra nyílt, nyilván a végtelenségig tágul, ha nem kiált rá Jadwiga asszony:

- Mit bámul?! Jöjjön gyorsan, segítsen!

A Marszałkowskán mentek, lábnyomokat hagyva maguk után a friss hóban. Pokropek közlegény vezette Janek urat, a tarkóján átvetett karját szorongatva. A másik oldalról Jadwiga asszony támogatta.

- Nem kell izgulni. Van lift - mondta.

- Nem gond. Fölvihetem a lépcsőn is.

- Akkor jó, mert reggel mintha elromlott volna.

Janek úr időnként fölvetette a fejét, és mély meggyőződéssel hajtogatta:

- Mindenki szenved, Waldi, a halak is. Mert a halak is mindenkik.

Amikor végre eljutottak a lakás ajtajáig, Pokropek közlegénynek megremegett a lába. Jadwiga asszony kinyitotta az ajtót, és beléptek. Janek úr eszméletlen állapotban nézett körül, majd így szólt:

- Nem értek egyet.

Lefektették a szétnyitható kanapéra. Karácsonyfa állt az ablak alatt, villogtak rajta a színes égők. Az asztalon fehér abrosz, rajta két teríték. Tűlevél-, szárított gomba- és vaníliaillat volt. És még valami, amit Pokropek közlegény nem ismert föl, bár tudta, hogy ismerős ez az illat, emlékezteti valamire, távoli emlékeket idéz, nyugodt érzéseket kelt benne, amelyek valahol a lelke mélyén örökre összekapcsolódtak a hatalmas répaföldekkel és a szürkéslila horizonttal. De megrázta magát, összecsapta a bokáját, és a sapkája ellenzőjéhez emelte a kezét.

- Akkor én megyek is - mondta.

Jadwiga asszony zavartan állt előtte, a kezét tördelte idegességében.

- Nem maradna mégis? Hisz szenteste van, olyan szomorú egyedül - mondta halkan, a horkoló Janek úrra mutatva. - Nem ébred föl reggelig. Szegényke. Sajnálja majd, hogy nem ismerte meg magát.

Waldek úr óvatosan leengedte a nadrágszíján a piros vödröt, körülnézett, és átugrott a kerítésen. Csendes és fehér volt a Łazienki park. Halkan roppant a hó a lába alatt. Megállt egy hólepte bokor árnyékában, összeszedte a gondolatait, és betájolta magát. Frissen lépkedve indult tovább.

- Ne aggódj, öreg, megtaláljuk. Egy tó az nem tű a szénakazalban. Csak ne legyen befagyva.

PÁLFALVI LAJOS fordítása