BODOLAND

Mezey András írása

Bodola György karikaturista élete és művészete

Ősök, származás, család

Bodola Györgynek székelyek voltak az ősei, apai és anyai ágon is.
„Az a hetedíziglen székely figura, aki Bodola néven beírta magát a labdarúgás nagykönyvébe, az az édesapám. Anyám is székely: Oltszemi Botos Blanka. Az úgynevezett „Mádéfalvi veszedelem” óta megvan ugyan a család krónikája, csak nem nekem. A Bodolák a Brassó melletti Hétfaluból származnak, de ez a vonal nem került a történelem lapjaira, bár apám testvére, aki tanult masiniszta volt egyszer úgy berúgott, hogy elaludt a vonat alatt, a sínek között, és a szerelvény felette haladt át. Kutyabaja sem lett, bár a családi krónikák szerint, másnap fájt, hasogatott a feje.”
A székely lófő Zágoni és Felsődobolyi Bodola család, mely 1767.-ben Apafi Mihály Erdélyi Fejedelemtől kapta a címeres levelet, református püspököket, (Bodola János és Bodola Sámuel) 1848.-as honvéd tiszteket, (Bodola Ferenc és idősebb Bodola Lajos) és tudós mérnököt is (ifjú Bodola Lajos) adott a hazának, valamint egy világhírű futballistát, Bodola Gyulát.Bodola György legbüszkébb természetesen édesapjára, „Dudus”-ra volt, a Nagyváradi AC mai napig legendás játékosára, akiről 2008. novemberében nevezték el a Nagyváradi városi stadiont. Bodola Gyula összesen 334 mérkőzésen játszott a román és a magyar első ligában, 48-szoros román és 13-szoros magyar válogatott volt. Két futball világbajnokságon vett részt csatárként. 58 évig volt Románia gólkirálya. Játszott a CAO Oradea, Venus Bukarest, IAR Brassó, Ferar Cluj, és a Nagyváradi AC csapatában. 1945-től 1949.-ig az MTK játékosa volt. Aktív pályafutása után edzőként dolgozott Szombathelyen, Pécsett, Diósgyőrön, és Ormosbányán.
Néhány idézet Dudusról, a korabeli sajtóból:
„Az 1941-es őszi első hazai mérkőzésen több száz román ajkú szurkoló kiabálta kórusban: Nindzsala Bodola ! vagyis labdát Bodolának! A Nagyváradi AC 1944 tavaszán 13 pontos előnnyel nyerte meg a bajnokságot. A második helyezett Ferencvárost viharos szélben, az Üllői úton, Bodola világklasszis játékával 4:1 -re verte meg a NAC. Az 1944. szeptember 6.-i angol légitámadás szőnyegbombázása felszántotta a NAC pályát. Könnyes szemmel mentünk át a Törekvés pályára, ahol elcsukló hangon énekeltük a NAC indulót: Tizenegyen megszálljuk a pályát, Kitűzzük a zöld – fehér kokárdát, Aki nem tud kapura suttolni, Ki fogjuk a csapatunkból zárni.”
„A magyar, a székely szív mindig hevesen dobogott bennem. A kínok kínját éltük át, amikor 1936. majd 1939. októberében Bukarestben a román válogatott mezében kellett játszani a magyar fiúk ellen. Képzeljen el egy olyan csapatot, amelyikből a magyar himnusz akkordjai alatt, heten, ott a pálya közepén hangosan sírtak. Úgy hívtuk egymást, - székelyesen - hogy lelkecskéim. Ha valami baj volt, összebújtunk a pályán, mint télen a kismadarak. Lelkecskéim, legyetek legkedvesebb játékunk, örök szerelmünk Csaba királyfiai!”
„Bodola univerzális tehetség volt. Óriási munkabírással rendelkezett. Kitűnően lőtt jobbal, ballal, futtában és kapásból. Bodola 20 – 30 méteres keresztlabdái éppúgy, mint fejes góljai élményszámba mentek. Bodola olyan tiszteletnek és csodálatnak örvendett Váradon, amely senkinek sem jutott ki osztályrészéül. Bodoláról még ma is – negyven év távlatából – regéket mesélnek. Az idősebb korosztály előtt neve úgy cseng, mint az irodalom terén Adyé vagy Juhász Gyuláé.”
„Ha ma Maradonát kiáltják ki a világ legjobbjának, ugyanazt Bodola mindkét lábával megcsinálta.” (Berkesi Elemér, Barcelona, 1984)
„A Bosnyák téri vendéglőjében az esti órákban Dudus mérte a sört a vendégeknek. Amikor kilencet mutatott az óra, s történetesen a kezében még csak félig telt meg a söröspohár, - Bodola elzárta a csapot. A poharat átadta a feleségének és bevonult a söntés mögötti lakásba.”
„1989. december 31.-én, déli harangszóra kezdődik a Budapest – Vidék labdarúgó mérkőzés az MTK pályán a szabad Romániáért. A kezdőrúgást az a Bodola Gyula végzi majd el, aki 48-szor a román és 13-szor a magyar válogatott mezét is felhúzhatta.”
„Bodola Gyula neve mostantól nem csak a sportlexikonokban fedezhető fel, hanem ott van egy erdélyi temető egyik friss fejfáján is. Született 1912-ben, meghalt 1992.-ben.”
Az anyai ág, az Oltszemi Botos család is ősi székely lófő család. 1764.-ben a Madéfalvi veszedelem idején négy Botos testvér közül hármat végeztettek ki Mária Terézia katonái, csak egy menekült meg a haláltól. Az ősi családi birtokot is elkobozták. A Botos család, később, házasság révén összeköttetésbe került a gróf Rhédeyekkel, és mivel Erzsébet Brit királynő ősei között ott vannak a Rhédeyek is, Bodola György, ha igen távoli, de mégis csak „rokoni” kapcsolatban állt a Brit uralkodóházzal. Ezt persze a Borpatikában, meg a többi kocsmában hiába is mesélte volna.
A Botos család a Nagyenyedi Református Kollégium alapítói közé tartozott, így aztán nekik sohasem kellett tandíjat fizetniük ott. Nagyapja, Botos István is nagyenyedi diákként kezdte tanulmányait, majd Kolozsvárott jogot végzett, és később ügyvéd, főszolgabíró, majd brassói rendőrkapitány lett.
A legenda szerint, a családban született ikergyermekek közül az egyik sohasem érte meg a 40. életévét. Botos István is ikerként született, így 40 éves kora előtt a legenda beteljesülésétől való félelmében az alkoholba menekült, tönkretéve ezzel az egész család életét. Nem teljesedett be a végzet, aggastyán korban halt meg.
Fia, Botos Béla –Bodola nagybátyja - már kamaszkorában kártyázott, ivott, nőzött és mulatozott. De később fogadásból megszerezte a Brassói egyetemen a jogi diplomát, majd az ügyvédi vizsgát is letette. 1945 után átjött Magyarországra, itt újra vizsgázott. Az ötvenes évek elején egy határszéli faluba utazott egy barátjához karácsonyra. A soproni vasútállomáson az ávósok letartóztatták, és egy koncepciós perben több év börtönt kapott disszidálási kísérletért. 1956.-ban részt vett a forradalomban, majd elhagyta az országot és előbb Kaliforniában, majd Arizonában lett sikeres ügyvéd, negyedszerre 70 évesen tette le az ügyvédi vizsgát.
A nagybácsi (Buba) 1993-ban felkérte Bodolát, hogy illusztrálja a nagyapa, Botos István székely népmeséit. Nagy példányszámban akarta kiadni a könyvet. Ő azonban egyetlen rajzott sem készített el. Passzivitása nem érdektelenségből fakadt. Ragaszkodott alkotói szabadságához. Csak akkor rajzolt, ha a maga mulatságára tehette azt, ha ő talált ki valamit. Megrendelésre csak egyszer dolgozott életében: amikor a Rock lexikont illusztrálta. Nemegyszer megtörtént, hogy megbízói bezárták, és addig nem engedték ki, amíg el nem készült a munkával.
„Ez egy nagyon jó plakátunk volt. Kivittük Angliába, hát beszartak tőle. Bodola Gyuri készítette a grafikáját. Bezártuk egy hétre egy szobába, csomó piával, és mondtam neki, addig nem jöhet ki, amíg nincs kész. Ebből lesz egyébként a P. Mobil egyik új klipje is. Ezeket a figurákat mozgatják majd meg.” Schuszter Lóránt.

Gyerekkor

Az első barátok, tíz éves kora körül, a Bartók Béla út környékén tűnnek fel. Mindenekelőtt Szombathelyi István, aki még ma is őrzi a közös gyerekkor emlékeit, a fotókat a Fradi kölyökben, és Gyuri leveleit Ormosbányáról, első száműzetése színhelyéről.
Amikor verekedései miatt már az ország összes gimnáziumából kitiltották, - pedig a mama - Blanka Néni (közismert nevén Botos Pipi) - eltökélte, hogy Gyurka fia maturálni fog. Mentő ötletként jött, hogy a világhírű Ormosbányai tanintézetben folytassa tanulmányait, hiszen épp az ottani futballcsapatnál volt edző Dudus Bácsi.
Két levél, melyet Szombathelyi Istvánnak 16 évesen írt, az Isten háta mögül, Kazincbarcika mellől, egy kis bányász településről:
„Pisti! 1968. Szeptember 23. Hétfő. Az Úr iskola esztendejének tizenkilencedik napján. Üdv neked, innen Ormosbánya nevű Metropoliszból. Most magyar óra van, és írok neked egy pár sort. Én oskolába járok, és azt hiszem, nemsokára kilehelem bűnös lelkem, mert már kezdek itt meghülyülni. Ha azt akarod mondani, hogy ez az aktus már rég túlhaladott, akkor, ha hazatérek, kitolom a két szemed! Most valami Balassi nevű gazfickóról tanulunk, aki különböző verseket írt a boldogtalan utókor bosszantására. Azt hiszem te is hasonlóképpen vélekedsz a matematikusok munkásságáról. Vagy talán nem? Én sokat focizok, és keveset tanulok, és ez így van rendjén! Meggyőződésem, hogy te is ezt az elvet vallod! Fociban mi újság otthon? Hogy álltok fel, és vasárnap kivel játszotok? Ezt azért kérdem, mert hazanézek! Örülsz mi? Porszívó milyen eredménnyel rugdossa a döngőt? Anyja mikor késelte meg utoljára? Én innen a távolból úgy képzelem el a Kormosék magánéletét, hogy a Porszívó elbarikádozta magát a kis szobában, és az anyja könnygáz bombákat hajigál rá, és a Porszívó időnként kénköves Istennyilát és görögtüzet fúj ki az orrán, (hja, neki könnyű!) és így próbálja anyját távol tartani. Nem így van? Az osztályról valamit. 7 fiú, és millió egy lány. Szombaton volt egy úgynevezett ismerkedési est az iskolában, amit én így kereszteltem el: „Tömegmegmozdulás, amely keretében kedélyes husáng legények kitárhatják szívüket az enyhén nyomott, helybeli hajadonoknak!” Most már kémia óra van és épp most feleltem. Nem fogod elhinni: négyesre! Most először életemben! Ha félévben a bizonyítványom megfelelő, akkor haza mehetek! Hidd el, hogy nincs rosszabb annál, ha valakit, - aki rajongásig szereti a környezetét, ahol neki barátai vannak, - onnan, abból a közösségből kiszakítják, és olyan helyre kényszerítik, ahol nincs neki való társaság, és ott nem tud örülni annak, hogy él! Na szevasz, várom leveled, írjál mindenről, és szólj Gyuszinak is, hogy ő is írjon, és nehogy megsértődjön az előbbi tréfálkozásomért! Isten – Isten! Gyuri. Tanuljatok mer mekbux.”
„Pistikém! 1969. 02. 24. hétfő. Talán kezdjem azzal, hogy farmerom sajnos nekem sincsen. Egyébként kutya módon pengetem életemet. A hajadonok igen kretének. Szombat este voltam egy bálon, 8-kor kezdődött, és elvileg pitymallatig kellett volna tartania. Már úgy fél tíz lehetett, mikor az együttes tagjai rángatózni kezdtek, és furcsa arckifejezéssel kezdtek szökdécselni. Először azt gondoltam, extázisba jöttek, de aztán kiderült, hogy korántsem erről van szó, csupán az történt, hogy leégett az erősítőjük, és rázta őket az áram. Így ért véget a szerfölött nagyszerű bál. Az úri közönség a belépődíjat kezdte visszakövetelni, és miután kérésük nem talált meghallgatásra, megdorgálták az egyik rendezőt. Ha erős a szervezete, akkor talán életben fog maradni. Az iskolában volt egy vetélkedő, „Tudni illik, hogy mi illek” címmel. Te is tudod, hogy jól nevelt gyerek voltam világ életemben, és így a vetélkedőn én lettem holtversenyben a harmadik, Ne röhögj te disznó! Hát ami az itt lakódzó hajadonokat illeti, ezen a téren szomorú a helyzet. Vagy hülyék, vagy rondák, vagy mind a kettő egyszerre. Ez az utóbbi a leggyakoribb. Egyik rondább, mint a másik, na de amikor reggelenként a sok rusnya állat fésülködik, és nézi ragyás képét a kézi tükrében, az borzasztó. Mindezt itt az iskolában. Azért jól eldilizzük az időt. Van egy egész jó fej, és azzal jókat röhögünk a furkókon. Magyarból elvileg mindenkinek két füzete kellene legyen, egy iskolai és egy házi. Nekünk persze egy sincs. Magyar órán a haverom elővesz egy gyűrött, félig teleírt matek lapot. A tanárnő kérdezi tőle, hogy hol vannak a füzetei? Erre ez a dili megmutatja az előbb említett lapot, és azt mondja: ez a házi füzetem, majd megfordítja a lapot, és folytatja: ez pedig az iskolai. Rögtön kidűltem a röhögéstől. Na meg ilyen szöveg: Az osztályfőnökünk egy kicsit süket. Egyik nap belép a tanterembe, és imígyen szól. Nagy a zsivaj, lárma! Mire én: Miből tetszik gondolni?! Március 19.-én megyek fel hazánk fővárosába, és 23.-ig maradok. Írd meg, hogy hol lesz meccsetek, és én kimegyek. Miután Apám, Anyám aláhamisították az átigazolási lapomat, ennek köszönhetően az Ormosbánya S.C. igazolt tagja lettem, de minekutána ősztől ismét pesti lakos leszek, szeretnék visszamenni a Fradiba. Gondolom ezt János Bá’ nem fogja kitörő örömmel fogadni. Kormos Cyrano hogy él? Múltkor volt itt egy farsangi bál, a Syconor együttes játszott, egész jól. Minden jó volt, csak egy gyerek mutatott ellenszenvet irányomban. Ezt a cimborát atyai intelmekben részesítettem, rúgások formájában. Új kiegészítő sportot fedeztem fel. Ez az ökölvívás. Szereztünk két pár kesztyűt, és a szálló pincéjében komoly boksz és pingpong méták mennek. Valamint sokat fejlődtem a biliárd nevű játékban. Most én kérek tőled valamit, ha tudsz szerezni olyan cseh tornacipőt, akkor vedd meg nekem és én kifizetem. Egyébként a környéken divatba jöttek a rablógyilkosságok, már három ilyen történt a közelmúltban. A tanulás jobban megy, mint az első félévben, amikor közepes voltam. Közöld a Porszívóval, hogy írjon, és akkor én is írok neki. Az FTC-ben add át mindenkinek üdvözletem légy szíves! Téged is üdvözöllek: Gyuri.”
Az egykori csapat társak még most is emlékeznek rá Ormosbányán. Egyikük 2008.-ban, Kazincbarcikáról írja:
„Bodola Gyula bácsi 1965 és 1969 között volt edző Ormosbányán. Ez a kis 3 ezres település NB 2 -be került. Amikor az öreg Gyula bácsi Ormoson volt edző akkor lehozta Gyurit is Ormosra, aki ott járt gimnáziumba. Közben az ifiben és a tartalék csapatban együtt futballoztunk. Technikás, kicsit Törőcsik stílusú játékos volt. A kötényeket szerette a legjobban osztani - mindig elmosolyogta magát utána. Az édesapját tisztelettel, de szórakozva kezelte, és szerette. A rajzai és karikatúrái a futballpályára is "belenyúltak". Ormosbányán velem együtt sok akkori barátja szerette. Barnóczki Zoltán.”
Szombathelyi Istvánnal találják ki életük első tréfáit, balhéit. Egyik osztálytársuk így emlékezik erre:
„Jót mulattam a Bodola kiállítás megnyitóján, amikor a szónok azt fejtegette, hogy a székelyek ritkán raccsolnak, de lám-lám Gyuri még ebben is különbözött! Hát nem! Ő sem raccsolt! 17 éves volt, amikor Szombathelyi Pistivel azt játszották, hogy selypítve, pöszén, vagy raccsolva beszéljenek? Mind a kettejüknek a raccsolás tetszett. Másfél év után a Pisti abbahagyta. Gyuri, meg úgy gondolta, hogy ez illik az ő "image” -ához! Szóval tetszett neki, és úgy maradt. A mamája ezért külön mindig jól nyakon verte. Szerintem, ha jól utána gondolsz, amikor nagyon be volt nyomva, erről elfeledkezett, és normálisan beszélt.” Heringer Ágnes.

Barátok

Világ életében rengeteg barátja volt. Igen sokan közülük nem is ismerték egymást. Korszakai voltak, időben és térben is, és minden korszaknak megvoltak a maga barátságai.
Bartók Béla út, Fradi Kölyök, Ormosbánya, Citadella, KSI, III. kerületi TTVE, Tabán, Palatinus, Gellért, grundok, Belváros, Erzsébet Söröző, Balatonföldvár, piacok, kocsmák, Borpatika, Bem Rakpart, Ifjúsági Park, E Klub, Essen, Vancouver, - mindmegannyi baráti kör.
Nem törekedett kizárólagosságra. Nem volt féltékeny, és nem engedte, hogy mások féltékenyek legyenek rá. Évek telhettek el, úgy, hogy nem találkozott valakivel, és ha megint összefutottak, akkor úgy dumált vele, mintha tegnap váltak volna el.
Vancouverben, az emigrációban egy füzetbe leírta barátai listáját. Az egész életét dokumentálta. Mindent meg akart örökíteni, nem csak rajzban és fotóban, hanem szövegekben is.
Ki nem számolgatta, hány barátja volt életében. De ki vette a fáradtságot, és írta le, hogy kikre emlékszik. És ki tudna négyszáz nevet leírni. Igaz, a négyszáz névből jó, ha kettő lány. Nem mintha nem lettek volna fontosak a nők az életében, de a barátok, a haverok, a buli, és a poénok még fontosabbak voltak.

Emlékek nyomában a Bartók Béla úton

A kérdőjelek sokasodtak körülötte, ahogy egyre mélyebbre ástam az emlékek között.
Egy este elmentem szülei egykori lakásához, a Bartók Béla út 134. számú ház elé. Tudtam, hogy ott már nincs semmi, ami a Bodola családra emlékeztetne. De akkor, ahogy a lassan leszálló sötétben álltam a remízzel szemben, és magamba szívtam azt a kora őszi, külvárosi, kelenföldi levegőt, és ahogy hallgattam a remízbe kanyarodó villamosok csikorgását, egy kicsit közelebb férkőztem hozzá.
Aznap betértem egykori törzshelyére, a Borpatikába is, hátha találok valakit, vagy valamit. Igazából nem is tudtam, mit remélek húsz év után. De ahogy kimondtam a nevét, a kocsmáros nő a legtermészetesebb mozdulattal mutatott egy, a kocsma félhomályos sarkában bóbiskoló törzsvendégre. Idős, lelakott alkoholista. Bemutatkoztam, de ő rám kiáltott: „Golyó, nem ismersz meg? Crazy vagyok!” Nem hittem a szememnek, az egykori barát, Viglás János még mindig itt ül, és húsz éve várja, hogy az életét poénokkal bearanyozó cimbora, raccsoló barátja egyszer csak visszatér a közös mulatságok színhelyére.
Ahogy mentem kifelé a Bartók Béla úton, sorba tűntek fel gyerekkorának színhelyei. Itt lakott a gyerekkori barát és majdani feleség, Udvardy Zsuzsa, amott „Ari” (József Aranka), ez a Horváth Ervinék háza a Körtéren, az egykori Bartók mozival, - ott lakott a Bender Tomi is. Ez a Váli utcai általános, kijjebb, a külváros, Kelenföld felé a többi iskola, ahova járt. Van belőle egy pár. Nem beszélve most Pécsről, és Miskolcról, csak Budán három tanintézménynek volt a növendéke. A Váli utcai volt a meghatározó. Onnan kerültek ki a barátok is.

Iskola

Egy alkalommal kiugrott az iskola emeleti ablakából, és eltörte a bokáját. Nem merte otthon elmondani, hogy mi történt. A szülei megijedtek, talán csak nem valami kezdődő gyermekbénulás miatt jár olyan furcsán? Orvostól orvosig rohantak. Hetek múlva derült fény az igazságra. Gyuri nem szólt volna, inkább az összes fájdalmas vizsgálatot eltűrte.
Rossz tanuló volt, de történelemből olyan kiváló, hogy a bizonyítványába külön beírta az osztályfőnöke a kitüntető dicséretet a sok gyenge osztályzat mellé. Kezdett kibontakozni rajztehetsége.
Egykori osztálytársai így emlékeznek erre az időre:
”Nagyon jól emlékszem a Gyurira, osztálytársak voltunk a Váli utcai Általános Iskola felső tagozatán. Olyan régen volt, de őt sohasem felejtettem el. Emlékszem, amikor megjelent az osztályban, szinte már az első pillanatban megtetszett nekem. Ő engem észre sem vett akkor, később igen, de sajnos csak rövid időre. Amolyan diákszerelem alakult ki közöttünk. De boldog voltam, amikor kézen fogva együtt korcsolyáztunk a kispiac és a Feneketlen tó melletti teniszpálya fellocsolt jegén. A legendás Eszék utcában is sokat sétáltunk, gyakran jártunk a közeli Farkas cukrászdába is, ahol igen jó fagyikat lehetett venni. (50 fillérbe került egy gombóc!) Gyuri értelmes és igen tehetséges fiú volt. Nemcsak a művészetben, de a focizásban is igen jól megállta a helyét. A tornaórákon mindig figyeltem, hogy milyen jól bánik a labdával. Az iskolában egyébként ő volt az egyik fenegyerek. Az ilyen típusú fiúk mindig is érdekeltek, nem ám a nyámnyilák! Néhányszor láttam őt az osztályban és a folyosón verekedni. Mindig ő győzött! Na persze nem komolyan, de az elég volt ahhoz, hogy anyukáját az osztályfőnök behivassa egy kis beszélgetésre. Gyuri sokszor rajzolt - még néha az órákon is - és igen élvezte, amit csinált. Dicséreteket állandóan kapott mindenkitől, irigykedtek is rá. A karikatúrái pedig egyenesen fantasztikusak voltak. Emlékszem, hogy kártyákat is készített különféle vicces figurákkal és kísérő szövegekkel. Nagyon jó humora volt. Édesanyám akkoriban a Magyar Néphadsereg Központi Klubjának Kulturális Osztályán dolgozott, ahol Gyuri alkotásait kiállíttatta. Mondanom sem kell, hogy nagy sikere volt. Azután népszerűsége, nevezetessége csak felfelé ívelt, nem is történhetett másképpen. Igazán megérdemelte a sikert. Utoljára a Fehérvári úti piacon láttam. Valaki rám szólt, ismerős hangnak tűnt, pedig közben elrepült vagy 10 év. Amikor megfordultam, azonnal felismertem gyerekkori szerelmemet. Zöldségeket, gyümölcsöket, tojásokat árult. Nem mertem sokat kérdezősködni, belemerülni az emlékekbe. Akkor én már férjnél voltam két gyerekkel, gondolom, hogy ő is foglalt volt már. A mai napig sem tudom megemészteni, hogy nincs az élők sorában. Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy miért ment el olyan hamar. Az biztos, hogy emlékét örökké a szívemben fogom őrizni.” Horváth (Quercia) Valéria, Phoenix, USA.
„Bodola Gyurival általános iskolában jártam együtt, felső tagozatban. A padjait folyton telefirkálta, gondolhatod, mit kapott érte. Én "jó kislány" voltam, ezért volt, hogy úttörő feladatként azt a megbízást kaptam, hogy el kellett vinnem az aznapi leckét, másnap ne hivatkozhasson arra, hogy nem írta fel, mi a feladat. A Gyuri nagyon helyes srác volt és én természetesen bele voltam zúgva. Mindig szörnyen zavarban voltam, mikor fel kellett mennem hozzájuk, de Ő nagyon kedvesen, amolyan "leereszkedő" kedvességgel fogadott. A legnagyobb megaláztatást mégis az okozta, hogy egy - egy ilyen alkalommal kaptam egy szelet piros mogyorós csokit a Gyuritól, amit azután otthon a tesóm rögtön lenyúlt. Szóval a lényeg az, hogy a Gyuri engem észre sem vett. Most felnőtt fejjel, mosolygok persze az egészen. Ha visszagondolok az emlékeimre, a Gyuri úgy él bennem, mint egy olyan fiú, aki mindig feszegeti a korlátait.” Bujáki Katalin
„Horváth Ervin volt jó barátom, ők már akkor "nagy fiúk", én még csitri. De Ervinnel nagyon jóban voltam és általa ismertem meg Gyurit. Hamarosan nadrágot cseréltünk, én lesírtam róla egy zöld franciabársony gatyát, cserébe adtam egy Lee farmert. Jól kikaptam otthon, de én boldog voltam az áhított nadrággal. Mert Gyuri olyan volt, bármit kérhettél tőle, akkor, ott, azokban a szép éveinkben, Ő adott.” Sóti Éva

Big Nose

A szülői ház, ahol ifjúságát töltötte, elég sivár külsejű. Szokvány, körgangos ház, de még a stukkókat is lespórolták a homlokzatáról. Ahogy belépek, meglátom a legendás lengőajtót, amit előszeretettel rúgott be, hazafelé menet, hogy a kilengés ideje alatt sportosan átszaladjon az akadályon. Egy alkalommal azonban valaki kitámasztotta, és ő ezerrel egyenest belerohant. Akkor született meg legendás orra, a „Big Nose”.
Mamája, Pipi Néni ekkor is jól elverte vérző fiát, aki szinte a kezében tartotta az orra maradványait. Később gondolt rá, hogy megplasztikáztatja, de hála Istennek nem tette. Így megmaradt „logo” – ja, amit számtalan fotóján és rajzán „csodálhatunk” meg.
Már felnőtt fejjel csináltatott egy névjegykártyát: „Bodola „Big Nose” George. „Nemakárki” Lakás: ?????????” felirattal. Mindez fehér alapon arany betűkkel.

Balhés Gyuri

„Gyuri kedvenc filmje a "Bilincs és mosoly" volt. Balhés Luke-nak a szerepét teljesen magáénak érezte, szinte azonosult vele. A fél mozi felháborodott, amikor ő harsányan kacagott a balhékon. A nézők a moziban sajnálták Luke-ot, amikor ette fogadásból a kemény tojásokat szakadásig, a filmben a smasszereket idegesítette, a rabtársait szórakoztatta, "Balhés Luke majdnem belehalt. Gyuri hogyan tudott nevetni! ...Úristen! Gurgulázva, meggörnyedve, csapkodta a térdét, - jaj de jó volt! Megemlítem, hogy az Akácfa utcában volt egy kicsi mozi, azt hiszem Gorkij, én négyszer láttam vele ezt a filmet. Ráadásul akkor, amikor ő leszerelt a katonaságtól. Ő ott, "Balhés" volt. Öngyilkosságig. Gyerekek voltunk. Erőszaknak érezte. Megszenvedte. Lehet, hogy minden rossznak ez volt az eredője.” Heringer Ágnes.
Mint akkoriban mindannyian, ő is mindent elkövetett, hogy megússza a behívást. Nem úszta meg, 1972.-ben be kellett vonulnia Pécsre. Fogadásokat kötött a barátaival, hogy nagyon gyorsan le fogják szerelni pszichés alapon, még Freudot is tanulmányozta. A vége az lett, hogy amikor egy őrmester megparancsolta neki, hogy mosogasson el több száz szennyes edényt, ő egyszerűen elverte elöljáróját. Az volt a szerencséje, hogy még nem tette le a katonai esküt, és így csak 8 hónap futkosót (büntetőszázadban letöltendő fogdát) szabott ki rá a katonai bíróság, amit Kaposváron kellett letöltenie. Itt ismerkedett össze Takács Attilával, a „Rikkancskirállyal”. Azt viszont elérte, hogy büntetésének a letöltése után azonnal leszerelték, pszichés alapon.
Központi Sportiskolás korában eladta a Vailant, francia karikatúra újság féltve őrzött egész éves kötetét 100 forintért, majd a teljes vételárból fagylaltot vett, - 50 fillér per gombóc áron – és állítólag az egészet egy ültő helyében megette. Aki nem hiszi, járjon utána.
A lényeg mindig az volt, hogy megbotránkoztassa a környezetét. Egyszer a Bender Tominál házibuli volt. Tomi végzős orvos egyetemista évfolyamtársai, medikusok, medikák jöttek össze, öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, és kiskosztümben, hogy megünnepeljék friss diplomájukat. Ő csak annyit tudott, hogy buli van a Bendernél. Beállított kócosan, mezítláb, klumpában, egy összegörbített alumínium villával a csuklóján, oldalán egy hippi öltözetű csajjal, majd a döbbent csendben megszólalt: Bocs, azt hittem ez egy kúrós buli!, és elviharzott.
Pia, haverok, kölcsönök
Szeretett baráti körben egy kis ital mellett, csöndes helyen ücsörögni és beszélgetni. Ilyen csöndes hely volt Kun Ferenc Vásárhelyi Pál utcai bőrfestészeti műhelye. Délelőttönként, a Bartók Béla út kocsmáit útba ejtve, (akad egy pár) előbb utóbb a bőrfestő üzletben kötött ki. Nem csak azért, mert fociról, irodalomról, Erdélyről lehetett beszélgetni, hanem egy kis donációhoz is hozzá lehetett jutni néhány kisfröccs finanszírozásának erejéig. Na és ott volt Feri öccse, Kun Tamás, Radics Béla egykori basszus gitárosa, aki bármikor kapható volt egy meszely bor elkortyolgatására.
Gyuri csak néhány hónappal élte túl Tamást….
Mint afféle XI. kerületi gyereknek, meghatározó hely volt számára a Gellért hegy a Citadellával. Úgy hívta a hegyet: a Púp, és rajta a „Cita”. Itt dolgozó barátaival, Kiss Ervinnel, Kovácshegyi Pállal, és Cziglényi Alpárral igen sok kellemes órát töltött a „Citán”. Sok fénykép készült itt. Tolcsvay Bélát is sokszor magával hozta ide.
Sokszor, sokaktól kért kölcsön kisebb – nagyobb összegeket. Nem bizonyított, hogy mindet visszaadta volna. Egyszer egy általa nagyon szeretett rokonától kért kölcsönbe jelentősebb összeget, amit az többé nem látott. Becsületére legyen mondva, nem orrolt meg Gyurira, továbbra is jóban volt vele. Talán sejtette is, amikor oda adta a pénzt, hogy búcsút inthet annak.
Franyó „Brúder” Lászlónak komolyabb összeggel tartozott. Egyszer véletlenül összefutottak az utcán, mire ő beszaladt egy kapualjba, és beugrott egy szemetes kukába. Brúder utánament, fölemelte a kuka fedelét, és megkérdezte tőle: Ne adjak kölcsön egy kis pénzt?
Amikor 1989 februárban végleg elhagyta az országot, Zsuzsától kért pénzt, hogy becsületbeli, „úri” tartozásait kiegyenlítse, legalább is azok felé, akiket nagy becsben tartott.
Így ment el Kun Feri bőrfestő üzletébe, és raccsolva nyitott be: Fevi Úv ! Két dolog miatt jöttem. Egyvészt szevetnék elbúcsúzni, másvészt megadnám a kisfrhöccsök árhát! És ezzel átadott néhány ezer forintot.

Őrület

Egy időben Crazyvel a Balatonra jártak horgászni. Van egy kép, amit ő készített Crazyről, amint kirántja a vízből a horgászbotját, és Csiri egészen közelről a blende elé tart egy kis keszeget. A jelenet úgy néz ki a képen, mintha egy hatalmas tőkehalat akadt volna horogra.
Az esti horgászat közben részegen beavatta Crazyt: elege van, becsukja a boltot aznap éjjel. Van a gatyája szárába varrva egy csomó gyógyszer, és azt beveszi. Amint elaludt, Crazy kiszedte a gyógyszereket a nadrágszárból, és a vízbe hajította. Hajnalban hallotta, ahogy barátja kotorászik a nadrágjában, majd dühödten visszafekszik. Másnap szó sem esett az ügyről.
Essenben, a frissen érkezett Crazynek paprikás krumplit kellett főznie az „őshonos” disszidenseknek, német alapanyagból. Bodola, kellő mennyiségű szesz elfogyasztása után, és némi obszcén bevezetéssel szájába kapott egy frankfurti virslit, és megpróbálta egyben lenyelni. Majdnem megfulladt a barátai szeme láttára. Most is Crazynek köszönhette az életét, aki ököllel gigán vágta, és így kiugrott a kolbász a torkából.

Népszerűség

Alig találni olyan embert, aki ne ismerte volna. Hogy a korosztályából szinte mindenkivel jóban volt, aki bulizott, focizott, vagy zöldséges volt, természetes. De hogy egy színi kritikus a Pesti Színházban a Bodola név hallatára fölkiált: „A hetvenes években minden nyáron együtt fociztam vele, a Kis Ebedlivel, és a Törővel Földváron!”, vagy az Állampusztai fegyintézetben börtön büntetését töltő belvárosi ügyvéd a Bodola kiállítás hírére rögtön rávágja: „Hol lesz a Dudusnak kiállítása?”
Ismerte az összes pesti és budai kocsma törzsközönsége, az egész futball világ, a zenészek, a csibészek, zöldségesek, színészek, írók.
Szinte elképzelhetetlen, hogyan fért bele ennyi minden az életébe. A tehetsége, a sok száz rajz, a sok ezer fénykép, műveltsége, ismeretei, szókincse, futballtudása, kártyajátékok, biliárd, rengeteg barát, ismerős, szerelmek, három családalapítás, két gyermek, négy disszidálás, két emigráció, több tucat munkahely, és közben állandóan buli és kocsmázás, mintha neki nem 24 órából állt volna egy nap.

Irodalom, könyvek, szavak

Mindig volt a hóna alatt egy könyv, vagy folyóirat. A „Nagyvilág”-ot szisztematikusan gyűjtötte. Keresztrejtvényfejtésben verhetetlen volt. Annyira szerette a nyelvet, a szavakat, hogy kedvenc szavait, kifejezéseit „gyűjtötte”, lejegyzetelte egy füzetbe:
„cselszövény áldozata; leköteleznél ha elárulnád; kiseprűzni a városból; rajongóim jogos felháborodására; mint partizán a tajgában; könnycseppet morzsol szét szeme sarkában; buja bajadér; pintre egy meszely; a szokásjog alapján; ritkaság, mint a félkarú cigányprímás; mint hun szanitécek a catalaunumi csatában; molyette; középparaszt; eburafakózunk; gáláns hegyi martalóc; fülhallomást; pogány eleim varkocsára; ázott ló szagú lehellet; …”

A tékozló fiú

A mama nagyon szigorú asszony volt. Férjéhez is, gyerekeihez is. Ha Gyuri kiskorában nem ette meg az ebédet, anyja órákra bezárta a sötét éléskamrába, de ő nem engedett, akármeddig ott maradt volna, nem adta be a derekát.
Viselt dolgai miatt rendszeres időközönként kitiltotta hazulról az édesanyja, úgyhogy sokszor, sok helyen csövezett. Sokszor menekült nővére szentendrei otthonába. Egyszer, még 1984-ben felajánlotta neki az anyja, hogy ha kijelentkezik a lakásból, azonnal kap 100.000. Ft.-ot. Még aznap elment Mitribusz „Troli” Gáborhoz, és tízezer forintot felkínált neki, ha bejelentkezhet a lakásába. Az üzletet másnap nyélbe ütötték. A mai napig megvan az a takarékbetétkönyv, amelybe berakta a 100.000. Ft.-ot, és megvannak azok a fényképek, melyeken egy görög nemzeti lobogó előtt dobálja az ezreseket a levegőbe. A betétkönyv tanúsága szerint egy hónapig tartott a pénz. Állítólag a java kisfröccsé változott.
A hetvenes évek elején amerikai nagybátyja ajánlott fel neki egy Fiat 127-est, azzal a feltétellel, hogy levágatja hosszú haját, és megszerzi a jogosítványt. Egy hétig az autóban – az autójában – aludt. Aztán nem vágatta le a haját, és nem szerezte meg a jogosítványt. Nem is kapta meg az autót.
A nagybácsi (Botos Buba) később egy komoly összeget adott neki, hogy legyen rajzművész, függetlenítse magát, alakítsa ki a megfelelő körülményeket. Erről a pénzről aztán legendák keringenek: taxival Pécsre, szállodai szoba egy hétig a Hotel Wien-ben, stb., stb. Crazyt felhívta Siófokról, a Borpatikában, hogy megy fel érte egy taxi két lengyel gádzsival, és azonnal jöjjön le Siófokra. A taxi hamarosan elő is állt a lengyel lányokkal, és Crazy máris száguldott két csajjal a Balcsira a hetesen. Az Aranypart legelőkelőbb szállodájában közölték vele, hogy Bodola Úr az elnöki lakosztályt vette ki, de most kint alszik a Balaton partján.

Foci

A foci fontos volt. Nem csak édesapja miatt. Akkoriban majdnem minden srácnak a foci volt a sport, a játék, a közösségi élmény. Ügyes, technikás játékos volt, de nem örökölte apja ragyogó tehetségét, és kitartását. Édesapja úgy jellemezte: nem rossz, de lehetne gyorsabb. Játszott a Fradi kölyökben, a KSI –ben és a III. kerületi TTVE –ben.
Nagyon szeretett kötényt adni. Az egész élete a stuff, a húzás, a játékos kötözködés volt. És ha bejött valami, akkor megjelent a kissé gúnyos, csibész mosoly, nevetés az arcán: mikor egy születésnapi tortát nyomott Karsai „Tüdő” képébe, vagy amikor bezúzta a lasztit a léc alá. Ez a pajkos mosoly és nevetés is Balhés Luke lelki rokonává tette.
Egykori csapattársa, Udvarhelyi András így emlékszik:
„Gyurival sokat hülyéskedtünk a meccsek alatt, mindig vidám és jókedvű volt. Ő volt a III. Ker. TTVE. ifi csapatának a vezető eleme. Már akkor le voltunk döbbenve a rajzain, bár lenne belőle most. Mint kanadai lakos sajnálattal olvastam, hogy itt hunyt el, és nekem nem volt tudomásom róla. Van még egy képem róla: meccs közben épp előlem fejeli el a labdát (én vagyok a kapus) Az a csapat, ami nekünk volt a kerületben, olyan nem lesz soha! Minden meccs után összejöttünk, senki nem ment haza, amíg meg nem beszéltük a meccset! A következő héten jobban játszottunk. Ez volt a III. Ker. TTVE legjobb NB. I. -es ifi csapata!”
Margit, Barnabás

Az általános iskola után először szerszámkészítőnek tanult a Fáy András szakközépiskolában, aztán jött Ormosbánya, majd néhány sikertelen beiratkozás anyai unszolásra a Kaffka Margit Gimnázium esti, dolgozói tagozatára. Nem jött össze az érettségi. A katonaság előtti utolsó nyarat a Palatinuszon töltötte kabinosként. Aztán sorozás, behívó, és a nagy balhé.
A leszerelés után a szerelem és a házasság Lakatos Margittal, majd megszületett első fia, Barnabás Herkules.
Lakatos Margit így emlékezik kapcsolatukra:
„Szégyen ide vagy oda, de már nem emlékszem mindenre, pedig Gyurit 17 éves kora óta ismertem, és tudtam róla mindent, a családi sztorikat, de már az óta eltelt harminc év.
Például arra emlékszem, volt katona is, néhány hónapig, de a bevonulása előtt fogadott a haverjaival, hogy megjátssza a bolondot, úgy is lett, leszerelték, valami dili flepnivel.
A középiskoláiról is csak arra emlékszem, ez se biztos, hogy a Kaffkába járt negyedikbe, de valami botrány miatt kicsapták az ország összes középiskolájából, érettségi előtt. Anyukája évekig könyörgött, ígért neki fűt-fát, hogy legalább érettségizzen le, de még pénzért sem volt hajlandó, mint ahogyan a haját sem vágatta le, semennyi összegért, sőt, az amerikai nagybácsija egyszer hozott neki egy kellemes Fiat autót Németországból, de azért sem volt hajlandó, úgyhogy vissza is vitte. Demszkynek volt osztálytársa anno, és többször megverte.
Gyuri az egyik legintelligensebb pasi volt, akivel valaha találkoztam, anyukája szerint sorra nyerte a történelem versenyeket általánosban, és ha jó könyvről hallottam, azokat mind ő említette. Hihetetlen szókincse és dumája volt, a humora fantasztikus, Fábry Sanyi csak halvány után érzet.
Csak akkor rajzolt, ha kedve volt. Tolcsvay például egyszer konkrétan bezárta a lakásba, mert kellett gyorsan egy lemezborító. Van olyan rajza, benne van a rock lexikonban, amit az alatt készített, amíg lezuhanyoztam, kb. 1o perc, perc alatt.
Mi eleinte haverok voltunk, de nagyon bírtam, hogy mennyit lehetett röhögni vele, aztán 73. őszén elkezdtünk járni, az első randink a Filmmúzeum előtt volt, azt mindig emlegette, ott többet nem volt hajlandó találkozni senkivel, azt mondta.
74. januárjában volt az eljegyzésünk egy sörözőben, természetesen, hol máshol, mégpedig az Eötvös klub mellett, a kis utcában. Egy ötvös tanuló haverja készítette a jegygyűrűinket, abból az ezüstpohárból, amit Gyuri rutinszerűen ellopott otthonról. 74 februárjában voltunk kötelező szexuális felvilágosításon, mai napig őrizgetem a papírt. Persze ott is volt nagy műsor. Előtte rávett arra, mondjuk azt, hogy négy gyereket akarunk. Külön – külön beszélgettek el velünk. Én tartottam magam a megállapodáshoz, de ő persze azt mondta, hogy utálja a gyerekeket, egyet sem akar.
74. május 14.-én volt az esküvőnk. Gyülekező a Pingvin büfében, a Feneketlen tó mellett. Rajtam bugyit alig takaró virágmintás bordó mini ruha volt, Gyurin farmer, farmering, az egyik tanú mezítláb, klumpában. A zenét is mi vittük az esküvőre. Szerette Leonard Cohen dalait. Az anyakönyvvezetőt utána vizes ronggyal borogatták az irodában, ezt láttam kifelé menet.
Gyuri akkoriban keményen dolgozott, kabinos volt a Palán...
Az esküvő utáni nyáron pl. annyira ovisok voltunk, hogy emlékszem, bújócskát játszottunk a lakásban, bebújtunk a ruhásszekrénybe, mindenhová, de a lényeg az volt, hogy tele volt a pofánk vízzel, és aki megtalálta a másikat, jól leköpte, rengeteget röhögtünk.
Vasárnaponként szertartásosan elvonult a Tabánba focizni, persze, csakis nagyon tuti szerkókban, és soha nem ért haza a megígért időpontban. Ezt is rosszul viseltem, én szűz jegyű vagyok, szeretem tudni, mi lesz, hogy lesz, miből fizetem ki a számlákat. Gyurit ezek a dolgok hidegen hagyták. Volt, hogy egész vasárnap délelőtt főztem, pontosan emlékszem, rakott krumplit, és olyan későn érkezett, valami 5 óra körül, hogy kihűlt, tönkrement, és az egészet a fejére borítottam, a bejárati ajtó előtt.
Ha valahol a városban 5 - 10 ember körben állt, és nagyon röhögtek, akkor a kör közepén egészen biztos, hogy a Gyuri állt, csak valahogy haza nem tudott érni időben. Útközben mindig voltak kocsmák és cimbik.
Barnabás 74. november 7.-én (!) született. Amikor elindultam a kórházba, Gyuri természetesen nem volt otthon, mulatozott valahol, és csak akkor tudta meg, hogy fia született, amikor hajnalban hazatántorgott.
Annyira gyerekek voltunk mi is, 20 - 21 évesek, nem kellett volna összeházasodnunk, de Gyuri ragaszkodott hozzá, otthonról menekültünk mind a ketten. De elválni meg végképp nem kellett volna, mégis beadtam a papírokat 75. májusában, és ősszel ki is mondták a válást.
A bili azon borult ki, hogy három hétig minden reggel elment dolgozni, aztán kiderült, hogy nincs is munkahelye. Persze, pénz se volt, hazudozott, piázott. Amikor megismertem, mindig csak hétvégén rúgott be, aztán már minden nap, ezt nem tudtam elviselni, azt hittem, majd én meg tudom változtatni, ennyire rosszul mértem fel a helyzetet.
Nem akart elválni, és amikor bedurrant a fejem, és elindultam a bíróságra, beadni a papírokat, kinevetett, az erkélyről fényképezett. Aztán már nem nevetett, jött a tárgyalásra, virágcsokorral, és vacsorázni vitt. Csak akkor egyezett bele a közös megegyezésbe, amikor megfenyegettem, hogy megidéztetem tanúnak a mutteromat, aki főállású szipirtyó.
A válás kimondása után már jobban bírtuk a gyűrődést, de még így is aludt néhány éjszakán az ajtó előtt, a lábtörlőn, mert a szaglószonda úgy ítélte meg, hogy nem jöhet be. Vagy hazaküldtem az ő mutterjához, boldogítsa őt.
Utána Gyuri olyan rendesen viselkedett, hogy itt lakott nálunk a válás után évekig, csak valamikor 80. – 82. körül nyúlta le a Klári, amikorra pedig már totál beletörődtem, hogy marad. Végig segített, amíg, négy évig főiskolára jártam Egerbe, vigyázott a gyerekre, megcsinált mindent.
A gyerektartás fizetése sose volt erőssége, és néha eltűnt, a gyereket hetekig nem látta, de fátylat rá, most már mindegy.
Barnabásban vannak tüskék. Tök normális polgárember lett belőle, ami szép mutatvány ilyen szülők mellett.
Gyuri egy aranyos bohém volt, akiből hiányzott minden rosszindulat, tele volt jó tulajdonságokkal, csak éppen férjnek és apának volt alkalmatlan.
Amikor előkészítőre jártam a magyar - töri szakra, szeptembertől májusig, a Közgázra, akkor eléggé fasírtban voltunk. Ez 1976. – 1977. - ben volt. Anyukájánál lakott, és minden szerdán és csütörtökön délután átjött Újpalotára, halál pontosan, én elmentem az előkészítőre, majd este 8-ra hazaértem, gyerek megfürdetve, lefektetve, udvariasan el-és megköszöntem, és hazabuszozott a Bartók Bélára, mert annyira azért nem voltunk jóban, hogy ott aludhasson.
Ha jó pontokat akart szerezni, akkor tudta, csak a gyereken keresztül tud, hozott neki szupi babakocsit, rajzolt hatalmas meseillusztrációt, tényleg, az meg is van, itt van, nagyon helyes macik, szép színes mesefigurák.
Aztán felvettek a főiskolára, levelezőre, és próbált csak annyit inni, hogy beengedjem, és akkor sokat segített, néha 2 hetet is Egerben voltam, ő gondoskodott a gyerekről. Beteg is voltam 77.-ben, akkor is mindent megtett, amit csak tudott.
De volt olyan is, hogy üzentem neki, hétfőn, hogy beteg a gyerek, de csak pénteken járt arra. Köszi! Meg olyan is, hogy megígérte, hogy elviszi a gyereket vasárnap délelőtt. A kissrác kabátban, sapkában állt az előszobában, Gyuri nem jött. Akkoriban még telefonunk se volt, meg mentsége se.
Aztán jött a Zsuzsi, és kivitte Kanadába, de még onnan is segített, ők küldtek pénzt, amikor hirtelen meg lehetett venni a lakásomat.
Barnabás volt kint 1 hónapig, katonaság után, 1994-ben.”

Csiri, Péter, disszidálások

1982-ben beleszeretett Csiribe, és feleségül vette. 1983. novemberében megszületett második gyermeke: Archibald Péter.
Ez a házasság sem volt probléma mentes. Gyuri kétszer is disszidált.
Az elsőre úgy került sor, hogy egy veszekedés során hajba kaptak Csirivel. Csiri elrohant hazulról. Gyuri még aznap reggel felkereste Mitribusz „Troli” Gábor barátját, aki akkoriban road volt különböző zenekaroknál, hogy disszidáljanak együtt, de most azonnal. Egy jó barát nem sokat teketóriázik, és mivel mind a kettejüknek volt Jugoszláviába érvényes kiutazási engedélye, délben már a Mistral expressz vonaton ültek Ljubjana felé száguldva. Onnan valahogy elkeveredtek Nova Gorizába, és a legendás kerítést ők is átlépve, máris Goriziában, Olaszországban voltak, „szabad földön”. Negyed óra múlva leszedték őket a rendőrök szirénázó rohamkocsival a buszról és irány az őrs. Nagy nehezen kaptak egy ingyenes vonatjegyet a Róma melletti menekült táborig, Latinába. A hely a barakkokkal és a sok albán és egyéb emigránssal nem tetszett, így aztán rövid kirándulás a Nápoly melletti Capuába, ahonnan még gyorsabban leléptek, és az ingyenjeggyel most már ellenkező irányba igyekeztek volna – Torinó felé, a kalauzok súrű kötözködése közepette. Torinóból stoppal az Alpokba, Mont Blanc irányába a francia határ felé, hegyeken, völgyeken, toronyiránt a méteres hóban egy fillér nélkül. A francia határon ők sem jártak jobban, mint Háry János, mindenesetre egy dzsippel 3 óra alatt tették meg azt az utat visszafelé, amit odafele 3 napig jártak végig. Nélkülözéseik még nem értek véget, a Latinába szóló jeggyel kellett eljutniuk Triesztbe, mivel addigra elfogyott a disszidálási lázuk. Triesztből a hegyeken át vissza kellett szökniük Jugoszláviába, ahol a Jugoszláv határőr elkapta őket, de intett nekik, hogy háromig számol, tűnjenek el, mert különben bilincs. Ismét Ljubjana, ismét Mistral, de most már visszafele és jegy nélkül. Nagy dumások lévén, erre a kalauz már csak Kelenföldön jött rá.
Visszakönyörögte magát az óbudai Szél utcába, feleségéhez. Az idill nem tartott sokáig. 1985. április végén újból útra kel. Ezúttal nyugatra érvényes „kék” útlevelet és hivatalos valuta kiutalást kér és kap 30 napra. Úti tervébe azonban feleségét nem avatja be, ő csak néhány nap múlva tudja meg az igazat Trekótól.
Essenben egykori katonatársa, Takács Attila a „Rikkancs király” várja, és beajánlja őt Doleviczényi Miklós Ex - Kex zenészhez, hangszer restaurátorhoz.
Az itt készült fotókon egy boldogtalan ember néz ránk. Sokszor fekszik ájult részegen, fegyverrel a halántékának támasztva, és rosszkedvűen, ami nála azért ritkaság. Szinte érezni, hogy menekült valami elől, ami ugyanakkor nagyon hiányzott neki.
364 nap múlva visszatért, így nem lett rendőrségi ügy, csak útlevél bevonás 5 évre.
Még megpróbálja helyrehozni második házasságát, - nem sok sikerrel.
Munka és meló
A munkahelyek sűrűn váltották egymást életében. Ez is a korra volt jellemző, kellett valami melóhelynek lenni a személyiben, hogy ne legyél káemkás! Ezek persze jórészben bedolgozói, TSZ. Melléküzemági, „kamu” melóhelyek voltak.
Megőrzött több tucat BKV büntetést munkabér letiltásra, vagy elzárásra változtató bírói végzést is. Állítólag az öreg Dudus nem engedte be a végrehajtókat, és a rendőröket a lakásba, azt mondta: A Bodola név kötelez, ide nem tehetik be a lábukat!
Az évek egyre telnek, és hiába a tehetség, csak egy rock lexikon, és két további könyv (Anekdoták a hőskorból, Vakáció ’86) illusztrálására, újságokban megjelent rajzokra, cikkekre, egy - két lemezborítóra, (Verkli, Bikini, Tolcsvay) film és koncert plakátra (Bikini, P. Mobil, Piramis, Mini) futja erejéből, lehetőségeiből. Hogy ebből mennyi volt a kor kontraszelekciója, és mennyi szinte tudatos önpusztító élete, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, többet érdemelt volna az élettől és magától.
Néhány cikk róla a hetvenes, nyolcvanas évekből:
„BIKINI könyv? Igen, az is készül. Hogyan lettünk BIKINI? Elmeséli Németh Lojzi. A történetet Bodola György képregénye illusztrálja.”
„Bodola György a saját karikatúráját is megrajzolta, ahogy annyi másét. Az Ifjúsági Magazin lapjain gyakran feltűnnek a popvilág hazai és külföldi nagyságairól készített parodisztikus portréi. Sokan az egyik legjobb hazai karikaturistának tartják. Legutoljára mégis, mint szőnyegtisztító kápráztatta el hódolóit. Hogy is van ez? – Egyszerű! Dolgozok! Kell a pénz. Nem ez az első, hogy fizikai munkát végzek, voltam már sokfelé. Nemrégen keszonmunkát végeztem a metróépítésnél. Amikor pedig megkerestek, hogy készítsem el a karikatúrákat Tardos Péter rock lexikonjához, éppen barackot árultam a Körtéren. – Tudod, az emberben él egy olyan furcsa kényszerképzet, hogy a rajzolónak az a dolga, hogy rajzoljon… - Én is azt szeretném, de ez nem olyan egyszerű. Semmiféle objektív lehetőségem nincs rá, hogy nyugodtan szétpakolhassak, elmélyülhessek a munkában. Se lakásom, se munkaasztalom… - Azért szerencsére időnként mégis sikerül dolgoznod. Munkáidból akár egy önálló kötet is összeállhatna. – Volna rá igény, és el is kelne, ha kiadnák. A közelmúltban készítettem egy nagyalakú posztert. Egy vadnyugati csehót ábrázol, rengeteg mulatságos figurával. Ha ki tudnám adatni, biztos, hogy szétkapkodnák. De… azt hiszem, rosszul menedzselem magam. Szórakozásból rajzolok, látod, nem ebből élek. – Ahhoz képest igen sokan ismernek és kedvelnek. Mi volt eddig a legnagyobb sikered? - Az, hogy az általam legnagyobbra tartott amerikai karikaturista, David Levin elismerőleg nyilatkozott a rajzaimról.”
„Rock Lexikon. Bodola György karikaturista – grafikus, görbe tükör elé állította a pop nagyjait. Olyan sikeresen, hogy néhány portré többkötetes életművel vetekszik.”
„Esti láz a Dunán. Indulás 21 órakor a Vigadó térről. Akire kíváncsiak vagyunk: Bodola György karikaturista. Karikaturpisságok.„
Rajzaiból nem tudott megélni. Budapest szinte összes piacán dolgozott zöldségesként, volt keszonmunkás, TSZ. melléküzemág bedolgozója, kabinos a Palán, és néha rajzolt is. P Mobil, Mini, Piramis, Illés, Fonográf, Tolcsvay plakátok, rajzok az Ifjúsági Magazinba. Dunai zenés hajón karikatúra est az ő főszereplésével, és 1980.-ban, hatvan ezres példányszámban a Rock Lexikon. (Második kiadás 1982) Az egy csoda volt, hogy összejött. Hiszen mindig leállt, ha megbízást kapott. Nem tudott dolgozni felkérésre, csak szabad elhatározásából. Ezért nem hívták aztán később sehova.
Egyik barátja, Földes István így emlékszik:
„Keresgélem a relikviákat, de a legfontosabb, sajna egy lakás eladás martaléka lett. Budapest, Csalogány utca 6. – 10. IV. em. 156. Ez volt az én garzonom a 70-es évek közepén, melynek falait a ” Nagy Bezártság” idején sikerült tele firkálni az én drága barátomnak. Ide zártam be egy pár napra, hogy dolgozzon egy Tamási Áron könyv illusztrációin. Innen még az is előfordult, hogy a Dunán átkelve, éjjel menedékjogot szerettünk volna kérni a Parlamenttől. (Cigiért indultunk a Casanovába, egy szál törülközőben, hátunkon egy gumicsónakkal). Azóta is nagyon szomorú vagyok. Földes Pisti („Színész”).
Gyuri nem tudott elaludni Földes lakásában, mert, mint mondta, bevilágított a Parlament tetején lévő vörös csillag, valamint a Pisti Faterjának a Lenin szobra is őt bámulta, így a nagy forradalmárt mindig befordította a fal felé.
Karnyújtásnyira a sikertől
Az egész zenei karikatúra ügy úgy kezdődött, hogy rengeteg rock zenésszel kötött barátságot, bulik, piálások, és foci kapcsán. Török Ádám, Závodi János, Komár László, Frenreisz Károly, Tolcsvay Béla, Horváth Attila, Karácsony János, hogy csak néhányat említsünk. Akkoriban a zenészek törzshelye esténként az Erzsébet Sörözőben volt, ahol Bodola, ha elfogyott a pénzük szó nélkül lerajzolta a szomszéd asztaltársaság tagjait egy kör piáért. Volt, hogy egyszerre két kézzel rajzolt meg egy portrét, de általában jellemző volt rá, hogy néhány másodperc alatt, néhány röpke vonallal tudott jellemrajzokat készíteni. Híre ment. Eljutott Tardos Péterhez, aki őt választotta. A Rock lexikonhoz egyébként a Rózsavölgyi Zeneműboltban készítette a karikatúrákat, ahol Horváth Attila eladóként dolgozott, és a pult alól odaadta Gyurinak a nagylemezek borítóit. Gyuri jobb híján azokról készítette a zenész portrékat, a bolt egy kis zugában.
Közben készültek saját és barátai szórakoztatására nagyobb művei, a „Western” sorozat. Vadnyugati fickók, jelenetek, kocsmák, körözési táblák. A legnagyobb műgonddal és aprólékossággal készítette ezeket a képeket, rengeteg kiegészítővel, igazi prémkucsmával, igazi indián tollal, sárgaréz nyaklánccal és kereszttel, és természetesen telis – de tele poénokkal.
Ha befuthatott volna, hát ezekkel a mesterművekkel be kellett volna futnia. És nem csak idehaza. Ezeket a rajzokat Amerikában is megvették volna.
Egész munkásságát végig kísérte nárcisszizmusa, önmaga folytonos és megunhatatlan megörökítése, a világ minden elképzelhető pózában, ruhájában, állatával és tevékenysége közben.
Bodola, mint cézár, mint vámpír, Yeti, Mikulás, Ferenc József, Forma 1.es autóversenyző, homeless, futball sztár, rab, angyal, csikós, Vak Bottyán, western hős, gladiátor, vörös katona.
Ugyanez a fotóknál: Japán szamuráj, vécés néni, svájci sapkás proli, dobos, trombítás, szaxofonos, utcaseprő, kanász, nőimitátor, próféta, szobafestő, gyermekét kocsiban toló apa, easy rider, fotós, rajzoló, lebukott bliccelő, zongorahangoló, hawaii hastáncos, indián, öngyilkosjelölt, kabinos, zöldséges, könnyűbúvár, tengerész, lovas, csapos, futballista, cimbalmos, stb, stb., stb….
Nem az volt a leglényegesebb az ő fotó művészetében, hogy milyen képeket készített, bár mindig volt nála gép, és nagyon sok mindent megörökített az őt körülvevő világból, úgyhogy mára ezek a tabáni és egyéb gyülekező helyeken készült portrék és csoportképek az akkori fejekről igazi relikviák, és kortörténeti dokumentumok.
Hozzá kell tenni, Gyuri nem csak készítette a fotókat, hanem azokat szisztematikusan gyűjtötte, hogy ne mondjuk, lopkodta. Volt egy nagy terve arról, hogy egy élő „pantheont” gyűjt össze fiatalsága baráti, haveri köréről. Sikerült is vagy legalább 500 ember „arclemezét” összegyűjtenie, ahogy ő mondta. Mára már részben valódi pantheon lett ebből a gyűjteményből. Annyian eltávoztak már közülük.
Ennél azonban sokkal fontosabb volt az a tudatos tevékenysége, ahogy a saját életét folytonosan dokumentáltatta valakivel, akit nevezzünk ismeretlen fotósnak. Folyamatosan gondoskodott arról, hogy élete minden fontos eseményét és poénjait, ötleteit megörökíttesse valakivel. Valaki mindig volt vele, mellette, akinek mindig tudott egy gépet a kezébe adni, és akinek mindig el tudta mondani, hogy milyen képet szeretne. Ezek a képek beállított felvételek, mégis spontánok.
Mindannyiunkat kapott el már a kalauz jegy nélkül a vonaton, de még egyikünk sem térdelt le a földre, és nem könyörgött össze tett kézzel a kalauznak, és mindezt nem fotóztatta le azonnal valakivel. Ha nagyobb pénzhez jutottunk nem pózoltunk a görög lobogó előtt a pénzt a levegőbe dobálva. Nem vettünk a kezünkbe majmot, nyulat, kismacskát, nagymacskát, kiskutyát, nagykutyát, iguánát, papagájt, és tengerimalacot egy felvétel kedvéért. Nem ültünk motorra, nem doboltunk, nem hegedültünk, cimbalmoztunk, szaxiztunk, trombitáltunk, nem pisiltünk, nem ültünk vécére, nem szaunáztunk egy felvételért, és ha egy üveggel fejbe vágtak minket, akkor az első gondolatunk nem az volt, hogy készíttetünk egy premier plánt vérben ázó fejünkről.
Valójában nem is fotós volt, hanem „fotószínész”, bohóc, mulattató, aki nem csak magát, hanem barátait, és egész környezetét szórakoztatta. Egész élete bulizás volt. Fontosabb a megörökítés, mint a pillanat megélése. Megosztotta életszeretetét, humorát a világgal. Csak semmi komolyság, az úgy is van az életben éppen elég. Az dolga színessé, vidámmá tenni azt.
Ezért ölelkezik össze, vállukon pótgumival utazó motoros cigány házaspárral, hajol érdeklődve a koldushoz, kacsint össze a borozó 90 éves legtörzsebb vendégével, ölel át egy gázálarcos, légó riadós bábút, hallgatja a Népstadion néma szobor zenészeit, ugrik csukatalpast a vízbe, húz svájci sapkát a fejére, ül háztetőn magas süveggel, ölt motoros bőrsityakot, guggol a Szabadság szobor fölé, focizik a villamoson, kacsint a tetemes mennyiségű visszaváltandó piás üveggel, táncol kókuszháncs szoknyában, és pózol, fityiszt mutat, grimaszol, és néz ezerféle módon.
A mélypont. Új élet ígérete. Zsuzsa.
1988 őszén Gyuri mélyponton volt. Mögötte két tönkrement házasság, két elhagyott gyermek, két félresikerült disszidálás, tucatnyi munkahely, befejezetlen iskolák, félbe – negyedbe tört rajz karrier, katonaság, büntetőszázad, komoly mennyiségű alkohol, és egyre kevesebb barát, egyre több halott, beszűkülő lehetőségek, szórakozó helyek, ahol új arcok tűntek fel, és eltűntek a régiek. Házassága Csirivel végképp tönkrement. Elköltözött, de otthon nem fogadták vissza, így Viglás „Crazy”-nél húzta meg magát.
Ekkor fut zátonyra Udvardy Zsuzsa házassága Vancouverben Gyuri gyerekkori barátjával, Horváth Ervinnel. Zsuzsa bánatában hazajön, és kamaszkori barátnőjénél, József Arankánál (Arinál) köt ki, akinek így fakad ki: Kerítsd elő nekem a Bodolát! Első ötletük az volt, hogy lementek a Bartók Béla úti ház borozójába, ahol rögtön Crazyre bukkantak, aki a nem tudod hol van Bodola kérdésre a világ legtermészetesebb hangján azt válaszolta, dehogynem, itt alszik két sarokra, nálam. Szó szót követett, Gyuri is előkerült, aki rövid tájékozódás után megkérte Zsuzsi kezét, imígyen: „Vigyél magaddal Kanadába!” A válasz kétszeres igen, és az öröm olyképpen hágott a tetőfokra, mint a népmesékben: Crazy megkérte Ari kezét, aki szintén igent mondott. Egy hónapon belül esküvő. Most persze kapóra jött, hogy Csiri még az év elején elintézte a válást. (Akkor persze az még fájt Gyurinak.)
1988 végén szerezte meg a szükséges papírokat az utazáshoz. Ekkor még 30 napos kiutazási engedély, és ahhoz oda - vissza repülő jegy dukált. De ez már valójában one way ticket volt. A harmadik „disszidálása”. Talán ő volt az utolsó magyar télakos. Odafele a Romeó és Júlia opera megtekintése a Veronai Arénában. Mindez nem sokkal azután, hogy Gyuri homeless közeli állapotban vegetált Pesten.
Vancouverben maga a csoda várta. Zsuzsa akkor még menő üzletasszony volt, híres éttermet vezetett (Szász Restaurant) ahol még Szász Endre és Faludy György is megfordultak. Szép lakás, jó autó, gondtalan élet, anyagi jólét. Tiszta, gazdag város, havas hegyekkel és fenyőerdőkkel ölelve, a Csendes Óceán partján. Egész kis magyar kolónia: Gruber, Csere, Dóczi, Sztoján, később Karsai „Tüdő” Tamás, Imre „Imóka” Péter, a „közelben” L.A.-ben és Hawaiin, valamint Washingtonban Nagy Gabesz, Baráti Balogh Aladár, Fekete Barna, Barca „Jean” György, Szemző „Riasztó” Gábor, Szabó „Keki” György, Szekfű „Gino” Jenő, Csolák András, a „Gyalogos, szóval egész futball csapatot ki lehetett állítani. És munka. Méghozzá festészet, ha nem is művészi, de fal. Viszont igen jól lehet vele keresni. Gyuri végre kiélheti tárgy és ruha, valamint könyv gyűjtési mániáját. Mini könyvek száz számra, teljes Omar Khajjam életmű több tucat nyelven, japán díszkardok, festmények, féldecis kisüvegek százai, Vonnegut és Hrabal könyvek, Leonard Cohen és AC/DC lemezek, hétvégi kirándulások, hawaii nyaralások, utak LA.-be, Seattle-be, Washingtonba, San Fransiscoba, fel a hegyekbe, a síparadicsomba, a Whistlerre. És szerelem és szeretet Zsuzsival. Béke, harmónia, jólét, egy újra megtalált élet. Foci és lábtengó a haverokkal, rendes piás, marháskodó munkahelyi kollektíva, és hábék és hábék egymás után.
Így persze a pia sem maradt el, de valahogy kultúráltabban folyt a szesz. És Gyuri újra rajzolni kezdett. Bizakodott, hogy be fog futni. Persze angolul nem tanult meg, ami azért ott komoly hátrány. Mindenesetre megjelent néhány újságcikk róla a hazai sajtóban:

1993.-ban feleségemmel amerikai körútra utaztunk. A repülőjegyünk nem volt érvényes Kanadába, csak az USÁ-ba, de Gyuri annyira erősködött, hogy elrepültünk Seattle-be, ő meg Karsai Gergővel értünk jött kocsival. (Oda vissza kétszer: összesen 1600 km.) Tekintettel arra, hogy Gyuri nem tudott vezetni, Karsai Tüdőnek meg nem volt útlevele, így a 17 éves Gergő oldotta meg a problémát, neki jogsija és útlevele is volt. Kitörő örömmel fogadott Gyuri minket a reptéren, mintha a legjobb barátok lennénk, és mindezt a világ legtermészetesebb módján.
Mikor megérkeztünk hozzájuk, a lépcsőházban, minden lépcsőfordulónál mécses égett, és egy – egy kupica ital várt minket. Hihetetlen volt az a gondoskodás és kedvesség, ahogy vártak. Egy hétig program - program hátán. Kirándulás a hegyekbe, Whistlerbe, sí centrumba, a fenyvesekbe, a kanyonba, a híres nevezetes függőhídra, ahol annyira szeretett nézelődni. Reggeli az ő éttermükben, esténként mexikói éttermek, blues klubok, házi bulik náluk, a teljes vancouveri emigráció részvételével, egyszóval parádés hetet töltöttünk ott. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy Bodola György a mi házigazdánk. Az a Bodola György, akinek 37 éves koráig sohasem volt igazi otthona, most egy ízlésesen berendezett, tágas, meleg otthonban fogadhatja a vendégeit. Nagyon élvezte a helyzetet, igazán büszke volt.
Most derült ki a „lejmos” Gyuriról, - amit azért a nyitott szeműek eddig is tudtak, - hogy ő jobban szeretett volna adni egész életében, mint kapni, ha módja lett volna rá, és ha módja volt, akkor adott, akkor is amikor a 100.000. Ft.-ját kisfröccsök és egyéb italok, ételek formájában javarészt a barátaira költötte, és most is, hogy életében először jómódban élt.
„Számomra fontos tényező, megjegyeznem, hogy Gyuri, anno, a Rock lexikonból egyszeri "bagót" kapott, cca. 50 ezer forintot, pedig tudvalévő, hogy több, nagy példány számú kiadást is megért a könyv. Azt is el kell mondanom, hogy az akkori időkben a "summás" örökség nem bírta volna a kisfröccs mennyiségét azon rövid idő alatt. De ő bőven segített belőle mindenkin a köreiben, ahogy mondani szokás, két kézzel. Nemes italokkal járt kedvünkben! Ha már bor, akkor az Somlói Juhfark (imádta!), égetett szeszek, mégpedig a fölső polcról, ami akkoriban a piacokon a bitangoknak a "kétdekás", angolszász típusú volt.” Somogyi Sebestyén (Töpi)
És megindult a vendég áradat. Gyuriékhoz mindenki szeretett menni. Nem csak a vendég szeretete, hanem színes egyénisége miatt is. Egyszer egy bulin felsorolta, hogy ki mit hozzon. A végén valaki megkérdezte: És te mit hozol? Válasz: én magamat hozom! És ezt joggal mondhatta, megengedhette magának, hiszen aki vele mulatott, annak ténylegesen biztosítva volt a szórakozása.
Rendszeresek voltak a közös házibulik a vancouveri magyarokkal, de jöttek messze földről is. Karsai „Tüdő” Tamás miatta települt át egész családjával, egy sárga iskolabusszal Torontóból Vancouverbe.
Vancouveri levelek
Megkezdte kiterjedt levelezését, nővérével, Iványi Pierre-el, Szemző Gáborral, Schneider Györggyel és még másokkal. 10 - 12 oldalas, naplószerű, élménybeszámoló, humoros, és töprengő írásokat küldött szerte a világba. Ezekből a levelekből legalább annyit meg lehet tudni róla, mint a vele töltött napokból, hetekből.
Néhány részlet Iványi Pierre-hez és Schneider Györgyhöz írt leveleiből:
„Öregségemre teljesen új dolgokkal ismerkedem meg. Ilyen például rögtön a munka. Ugyanis dolgozgatom. Teljesen szakmába vágó munkakört látok el. Szobafestő és mázoló lettem, és naphosszat talicskolom a rollereket a falakon, ezáltal szekálva az ott tanyát vert pókokat. Nos, mindezért fizetnek mindenféle pénzeket.”
„Amikor éppen nem dolgozom akkor lakásunkat alakítgatjuk, gyöngyözzük. Miután, az eddig eltelt 36 évben nem igazán mondhatom, hogy volt igazi otthonom, így most pazarul érzem magam itthon. Eljárogatunk kirándulni, és elnézve a környéket akár száz évig minden napra akadna új látnivaló. Nagyon gyönyörű az egész.”
„ A kínai negyedben azért úgy estebéd után már rizikós sétafikálni, mert történhet akármi is, hacsak nem álcázod magad. Az álcázás legegyszerűbb módja a mocsok másnaposság, mert akkor az ember szeme megközelítőleg mongoloid formát képez az ábrázatjában. Van még egy kupac iszonyatosan lepusztult őslakó indiánus, akik gyakorlatilag kivétel nélkül nagy tisztelői és imádói a tüzes víznek. A mostani totemoszlopokon szerintem már nem lenne kialakított sas meg medve, hanem a sörös doboz motívum dominálna, amit összegyűjtenek, visszavisznek, majd telét vásárolnak és indul elölről a ringlispíl. Ami az én tüzes víz pusztításomat illeti, csak annyit írok, hogy negyedév alatt még nem voltam abban, az otthon általánosan megszokott állapotban, amit a totál kakukk címszó alatt említenek a lexikonok. Megiszogatjuk a kis szipkánkat, de visszafogottan. Ami marha furcsa volt Magyarország után, a kocsmák száma. Kb. annyi csárda van ebben a böhöm nagyvárosban, mint a Körtér környékén úgy kétszáz méteres sugárban. Otthon meg nem állatiasodik le a polgár, mert hiányoznak a feltételek, amit megszokott egy pesti italmérésben úgy, mint anyázás, kekeckedés, matematika, igehirdetés stb., stb.”
„Ami a honvágyat illeti, nagyon hiányoznak a villamos ellenőrök, az izzadságszag meg a Danubius rádió. Kis feleségemmel fenemód jól vagyunk és számomra teljesen szokatlan módon – boldogan - élünk. Van itt egy csomó magyar, de a nagy többség abból a kategóriából kerül ki, akikkel otthon sem komáztam volna, akkor meg itt minek? Tanulom a nyelvet, meg rajzolgatok is. Már van ez ügyben néhány sikerélményem. Anyagilag is! Ami a magyar „cimborákat” illeti, csak annyit, hogy kaptam leveleket Ausztráliából, USA-ból, NSZK-ból, Tanganyikából, meg Tűzföldről is, csak szép hazánkban működik visszafogottan a posta. Már rég túl vagyok rajta, hogy ez bármilyen szinten is bosszantson. A lakásunkat betelepítettük mindenféle zöld növényzettel, így nagyon kellemes vadon jellege van, remélem, nem üti fel fejét valami erdei haramia.”
„Ma éppen Zsuzsának születésnapját ünnepeljük, bár a történelmi hűség kedvéért bevallom, már vagy két hete ezt tesszük.”
„Ma kapom meg az „állatbolgárositási” papírjaimat, amit beadok igen záros határidőn belül. Most ippeg a himnuszt fogom bebiflázni. A lakásunkban is vannak minőségi és mennyiségi változások. Gyűjteményeink szépen gyarapodnak, sőt már újabb hülyeséget is gyűjtünk, nevezetesen Omar Khayam könyveit. Mostanság kissé mozgalmas volt az életünk, ugyanis két ismerős is áttelepült Torontóból, akik rövidebb ideig használták lakásunk berendezését, étkünket, és ami felettébb kínos ital állományunkat. Most azon a ponton vagyunk, hogy géppuskafészket fogok felállítani az erkélyen a kedves vizitálók fogadására. Az külön emelte hangulatunkat a sáskajárás idején, hogy semminket nem találtuk meg, viszont igen érdekes felfedezéseket tudtunk tenni. Például benyúlok a szekrénybe, hogy kivételezzem a vasalót, amit ugyan nem leltem meg a szokott tartózkodási helyén, ellenben találtam egy bukósisakot, két pincér dolmányt, egy komputert, két teniszütőt, egy gyantát a nem létező hegedűhöz, és még néhány kis ezt-azt. Karsai Tamás „Tüdő” aki az egyik bentlakónk volt, naponta - viccen kívül - kb. harminc kávét ivott meg, elszívott vagy két doboz cigim, nem beszélve a már-már merénylet számba menő cselekedeteiről, amikor komoly barátságot kötött a whiskymmel. … Lehet, hogy már írtam a helybeli magyar értelmiség nívós találka helyéről a roppant népszerű billiárd klubról. Hát ez az a helyszín ahol még a Trekó is akadémikus elmének minősülhetne.”
„Rágyüttünk, hogy a népszerűségnek is megvannak a hátulütői. Mostanság minden ismerősünk fejébe vette, hogy üdítő társaságunkban akar üdülni, vakációzni. Egész idáig úgy volt, hogy január környékén visszaevezünk Hawaiira, azután jött egy meghívás Costa Rica irányába. Ma jött egy levél az unokatesómtól, hogy január-február tájékán, sipirc, a mexikói Cancunba. Ezen kívül még kis famíliám is érdeklődött, hogy mikor látogatunk arrafelé. Hát hogy egész pontosan fogalmazzak, a faszom sem tudja mitévők legyünk. Azaz valamit már kapizsgálok, és úgy érzem, büszke lehetsz barátod választására. Ebben a szekundumban ugyanis iszom egy kupica whiskyt. …(Itt a levél más színű tollal folytatódik) Na, itt egy kicsinykét elkalandoztam úgy kb. két hétig, és ez idő alatt igencsak megdördült az ég.”
„Cserééknél lesz 21.-én egy karácsonyi buli, és ha belegondolsz elég érdekes, hogy Pesttől faszom tudja, hány ezer kilométerre együtt bulizik a Csere, Dóczi, Sztoján, Karsai „Tüdő”, Bodola féle társulat. Sztoján bácsi a világ legnagyobb misztériumai közé tartozik, senki nem tudja miből él, annyi neve van, mint Ságvári Endrének, különféle aukciókra jár, ahol veri az árat, és nem tudsz mondani olyan dolgot, ami neki nem, lenne. Karsai „Tüdőt” benyomtuk a helyi, egyik VW szervizbe --18 $ per óra - tehát kezd happy lenni. Új nevet kapott a Tüdő helyett, most Zsazsának hívjuk, nagyszerű honlányunk után, hisz mint kiderült, ez idáig háromszor vált el, és négyszer nősült, egy és ugyanazon női személlyel. Nem semmi, bár szerintem orvosi eset. Más. Néha–néha azért rajzolgatok is. Nemsokára jelenik meg egy könyv az illusztrációimmal, meg most kezdek el hirdetni, hogy alkalmi nyomtatványok tervezését vállalom.”
„Nos, Nektek meg a cimboráknak mindenféle közhelyet kívánunk az ünnepekre. Remélem, hamarosan látjuk egymást, bár honvágyam, az változatlanul nem létezik, de néhány régi komámmal elbutykáznék egy kicsit.”
„ Itt kezd tavaszodni, ami gyönyörűséges errefelé, sétafikálok a tengerparton, és nézegetem a havas hegyeket, miközben napfény bizsergeti bőrfelületeimet. Most viszont egy kis Smirnoff fogja igen behatárolt időn belül csiklandozni gyomrom falát. Elhatározást máris követte tett, késedelem nélkül.”
„ Marha jó érzés, egyszersmind totálisan szokatlan, hogy úgy megyek nyaralni, hogy ki van perkálva a szállásunk, a másik helyen a szállodánk a kocsi bérlésünk, és a repülőjegyünk, szöges ellentétet képezve a régebbi haknikkal, amikor is a 49-es villamoson nálam részegebb ösmerőseim letarhálása nyomán keletkezett javakkal indultam a Kelenföldi pályaudvarra, és még akkor sem volt tuti az utazás, hisz ott tornyosult előttem a resti és tsa.”
„Hawaii. Van még egy szemrevaló kétnapos úti program, mikor is egy üvegfenekű bárkával kivisznek, arra a helyre a tengeren, ahol a gyilkos bálnák rajcsúroznak, oszt nulláról lehet őket hesszelni, miközben a gyomrunk fordul ki a tengeri betegségtől, ami azonos az akut katzenjammerral.”
„ Apropó, gondolom, furcsán hangzik, úgy lement a benzin ára, mint a nap. Azért van itt is, egy kis recesszió, de nem hiszem, hogy hasonló az ottanival. Most van a tavalyi adóbevallás ideje, és van vakaródzás, mint leltárnál a Fény utcában. Nos, ez volt a mai levél, most elhatolok lottózni. Hátha?”
„A Trexinek különben tervezünk küldeni egy zipzáras, tolóajtós, kivehető nylon gyomrot, hátha segít. Meglepett, mikor mondta, hogy hű Novákunk Bécsben van, üzletileg, ahol Béres cseppeket organizál el. Az említett medicinát mi is szedtük egy darabig, mert azt híresztelték, hogy a hatása csudás, a vakok járni fognak, a nyomorékok meg látni. Bécs városát, várát meg sajnálom kicsit, előbb Mátyás bús hada, most meg a Novák. Szóval rájuk jár a rúd.”
„A sarkunkon tarháló indiánok már negyven méterről üdvözölnek, mint a cherokee nagyfőnököt, tudván, hogy nagy a valószínűsége, hogy leesik nekik egy negyeddolláros. Néha kicsit kínos, mikor megyünk Zsuzsával a bankba, az utcán meg millió ismerős, ugyanis a Zsuzsa mellette dolgozott az étteremben tizenpár évig. Oszt a törzs már a másik oldalról üvöltözik, hogy –HI PARTNER! Más.
Van itt magyar újság, meg Magyar Ház stb., amiket mind egy szálig 56-os, árvalányhajas, kokárdás, egy hullámsávos agyú emberek írnak, és akkora hülyeségek mellett törnek pálcát, minden kategóriában, hogy csak akkor veszem kezembe ezt a fajta sajtót, ha nagyon rossz hangulatom van, mert akkor degeszre röhögöm magam a hülyeségükön. És mert rossz, sőt még fél rossz kedvem ez idáig még nem volt, így nem is olvasom ezeket a baromságokat. A magyarok különben itt is, mint bárhol a világon, a kedvenc társas társadalmi játékukat játsszák, aminek neve lehet a „kis áskálódás”, avagy a „széthúzósdi”, netán a „hogyan basszunk ki a másikkal, minden ok híján is.” Az újságok mostanában kizárólag a magyar áremelésről tettek említést. Egy komám elküldött egy kupac választási kortes cetlit nem kis mulatságot okozva nekünk. Amíg visszamenőleg nem akolbólintják fejbe a tetves komenyistákat addig úgy sem lesz semmi érdemleges változás. Nem értem, hogy miképpen létezik az, hogy olyan férgek, mint Ribánszki, Czinege, Maróthi, Berecz, etc, etc, még mindig nyugodtan ücsörögnek a kis tuszkuleánumukban, holott már réges - régen aktuális lett volna a piros kakast behajítani a portájukra! Ha kapok újságokat otthonról, akkor még mindig feldúlom magam a helyzeten.”
„Hét közben tisztességes polgárként józan életmódot folytatunk, de hétvégén bizony-bizony előfordul, hogy komoly kísérleteket végzek tudományos alapossággal, abban a roppant érdekfeszítő tárgykörben, hogy vajon mi is lehet a pohár alján. Ez a probléma, mint tudjuk, évezredek óta furdalja az emberiség oldalát, persze egy idő után mást is furdal, mint azt másik rendkívül kíváncsi, felfedező vágytól hajtott Trekó cimboránk élete is példázza. Ezt tudva igen jóízűeket eszem romlott anyagot termelve belsőmbe.”
„A kocsmák sokban különböznek az otthoniaktól. Nyolcvan százalékban, nem csak piát mérnek, hanem mindenféle ledér fehérnépek is produkálják magukat a páston, oly módon, hogy ki-be fordítgatják a micsudájukat, a helybéli sutyerákok nagy boldogságára, akik alig várják, hogy hazatérve kikalapálják a farkukat a baseball sapkájukba, amely ruhadarab a bunkók egyezményes viselete errefelé.”
„Cső! Aloha! Kissé megkésve, ámde törve nem, írok néhány sort. A Hawaii szigeteken (Oahu, Maui) tett rövid háromhetes hakninkról keveset írok, mert úgy sem hinnétek el miket láttunk. Csudás volt. Az Isten bizonyosan remek hangulatban volt mikor az említett környéket teremté, sőt megkockáztatom, hogy ne tán - tán még ivott is valami bizarr ötleteket fokozó szeszes italt is, minden esetre fényes jó kedvében lehetett, ellentétben mikor kreálta a csótány bogarat, Lenint, Marxot, néhány rokonomat, volt barátaim egy részét, a sóska főzeléket, az adó ellenőröket, Fehér Klárát, Bende Ibolyát, és még sorolhatnám baklövéseit. Minden el van nézve Maui miatt. Ez a sziget maga a paradicsom. Koránt sincs annyi súlyos buzi amerikai és japán turista, mint Honoluluban, és olyan helyek vannak, hogy én sem hittem a szememnek. Kráterek, holdbéli, vagy Marsbéli tájak, dzsungel, vízesések, fantasztikusan gyúrt hegyek, és akkor még szót sem ejtettem a tengerről, annak öbleiről, szigeteiről, hullámairól és nem utolsó sorban színéről, hőfokáról.”
„Voltunk úgynevezett Luaun, ami a helybéli disznóvágási szertartás. Úgy történik, hogy reggelre kelve levadásszák a sertést, oszt forró kövekkel fenekezett gödörbe hantolják, letakarva banánlevéllel, és földet kotornak rá. Este meg exhumálják az ártányt és tűztánc, meg hula, meg minden mutatvány között, egy kupac más finomság mellett feltálalják. (többek közt itt ettem először delfin húst, ami igen ízletes) A mulatság fényét emeli, hogy a műsor közben, a produkció árában benne foglaltatva Bár működik, márpedig bár ahogy! Mi adtunk a bárfiúnak 2 dollár jattot és ezt követően olyan Bloody Maryket kaptunk, aminek pont olyan színe volt, mint a gyenge málnaszörpnek, bizonyítván a vodka komponens alapos túlsúlyát.”
„Aztán hazaérkeztünk kissé kalandosan, ugyanis nem egy helyre ültettek minket a repülőgépen, hisz én Bodola, a Zsuzsám meg Horváth néven utazott. Először szaporán anyáztunk, de rövidesen kinyitott a gépmadár bárja. A további eseményeket, csupán szegényesebb fantáziájú ismerőseimnek kellene le körmölni. Csak annyit, hogy a Honolulu - Vancouver út öt óra hosszúnyi. Az itthoni reptéren íziben béreltünk egy kb. nyolc méteres limuzint, és azzal hajtattunk haza a tömérdek vásárfiával, többek között 84 (nyolcvannégy) db kisüvegemmel. „
„Sajnos a múlt hétvégén rossz fát tettem a tűzre. Történt, hogy elmentünk egy ösmerősünkhöz látogatóba. Ott aztán gallér mögé hajintottam három pohár moonsline nevű, folyékony állapotú, biológiai fegyvert, oszt köd előttem, köd utánam. Mindmáig nem tudom, mért akartam elkocsikázni a helyszínről, de tény és való, hogy beültem az edénybe, és megtettem egy, egy méteres távot. Pont ennyire parkolt előttünk egy másik verda. Mire kimondtam, hogy ukmukfukk (fuck) már neki is mentem. Sebaj, komoly kár nem keletkezett, viszont azóta rajtam röhög a Zsuzsám és a komáim, és elneveztek Prosztnak, csak egy „ó” hangzót még mellé biggyesztettek a végire.”
„Az imént gyüttem haza léleknemesítő munkából, oszt nagy örömömre szolgált, hogy a dongalábú postás ember is járt erre időközben. Leveledben rövid kutató munkám eredményeként ráleltem a nyomdai parányra, és rögvest tárcsáztam Zsuzsámat, hogy értesítsem a tüneményes kulturális amőba érkezéséről. Zsuzsa haza is ugrott néhány gyorsan futó percre, meglátta a könyvet, néhányszor körberepülte a szobát örömében, majd visszavonult a munkahelyére, ami távoli messzeségben van, úgy uszkve hatvanméternyire piciny borzbarlangunktól.”
„Beköszöntött az ősz (azt mondta, hogy szerbuc) ami azt jelenti, hogy közeleg a vége a pingálási szezonnak, és Gyuri sajnos-sajnos (?) elvonul munkanélküli segélyre, ami egy káprázatos állapot. Csak gondolj bele. Az emberfia otthon ül, hébe-hóba megcsinál egy-két melót kápé ellenében, és kéthetente gyün a postai alkalmazott, és zsupsz, hoz egy csekket 560 $-ról. Korántsem tartom elviselhetetlen állapotnak.”
„Neki láttam rajzolni. Éppen egy duhaj csárda jelenetet alkotok, mindenféle huncut betyárokkal, ledér fehérnépekkel, nyalka kondásokkal, és egyéb haramiákkal, perzekutorokal stb. Már az eddig elkészült figurák is szemrevalóak. Ha elkészült lerepróztatom, és majd küldök egy példányt.”
„Télen, valamikor el kirándulunk Hawaiiba, mert néhány hiteles szemtanú azt állítja, hogy ott abban az időszakban, van valami nagy sárga az égen. Mit ne mondjak, kíváncsivá vagyok téve.”
„Meghívtak idén is egy Hallowen partira, ami a helyi busójárás. Én azt hiszem rendkívül találó jelmezt eszeltem ki, ráadásul olcsó is. Nylon fóliából kialakítok egy kapitális kotont, oszt én leszek egy nagy fasz. Olybá tűnik, hogy az ismerőseink azért megfognak ösmérni.”
„Addig is bízzál Istenben és tartsd kezed ügyében a dugóhúzót!”
„Na, Szia! Hát bizony sok sör folyt le torkunkon mióta nem írtam. Az az igazság, hogy túl sok vérpezsdítő, avagy vérfagyasztó történés vagyon körülöttünk. Nem is tudom, hogy egyáltalán írtam-e már a mostani kéglinkből. Mindenesetre még mindig imádunk itt tanyázni a 15-ik emeleten, kilátás a hegyekre, közvetlenül előttünk egy kb. 60 méteres fenyőfa, amin hatalmas madár és mókus forgalom zajlik. A madár tömeget leginkább macskánk, Bodola Muki komálja, miután azokat az elmeháborodott szárnyasokat, akik bereppennek az erkélyünkre azon nyomban levadássza, zakójukat legombolja róluk, őt magukat pedig halálra csiklandozza. Ja, az erkély mérete 2 x 8,5 méter, itt van a nyáridőben az ebédlő garnitúra, meg kávézó, amit két kocsi ülés és üveglappal a tetején egy kocsikerék képez. Itt leledzenek még az üres üvegek is, úgy átlagban két- háromszázan. Nagy nehézségek árán sikerült elérnem a munkanélküli segélyjogosító óra számot, úgy, hogy most 20 hétig kapok havi ezerhármat. Na persze amikor tudok, melózgatok, most éppen olyan vagyok, mint egy martonvásári bejáró.
Itt a legnagyobb a bűnözési arány, sőt itt lopják az egész kontinensen (!) a legtöbb autót. Most csíptek meg egy hatalmas tolvaj gang-et, aminek főnöke természetesen magyar volt. A magyarok különben tömegesen érkeztek ide, és cigányszármazásra meg hasonló baromságokra hivatkozva menekült jogot próbáltak szerezni. Két év alatt 7500 magyart hajintottak ki az országból. Ahol mi lakunk (ha már a csúcsoknál tartok) ez a leggazdagabb városrész egész Amerikában, mi mint statisztika rontók szerepelünk errefelé. Az a jó, hogy a környék szépségét azért nem tudjuk elbaszni.”
„Már csak nagy álmom hiányzik, egy huszárdolmány. Kéne tárgyalni Újlaki Dinivel, mert ő biztos tud neppelni valami kelléktárból.”
„Sztoján című világpolgár haverom huszonkét év után felvette az amerikai állampolgárságot, tehát most jenki állat bolgár lett. Másik főkomám Karsai Tüdő már a farkam tudja hányadik másodállását vállalja, már legalább negyven kiló, és a bajsza is olajos a melótól. Nagy keservesen rádumáltam, hogy settenkedjék el velünk Hawaiiba. Már vagy 8 hónapja nem iszik jellemkoordináló, lengéscsillapító italokat, ami meg is látszik rajta.”
„Időközben megalapítottuk a kis focicsapatunkat, mint láthatod igen hercig kis fallikus emblémát eszkábáltam a női közönség nagy örömére. Én magam szimbólum gyanánt a 00-ás trikómban fogok a bajnokságban pályára futni.”
„Hosszas lelki tusa után önkezűleg lekaszaboltam pajeszomat, ami pedig már igencsak kalauzi méreteket öltött, sőt Zsuzsi a kanócomból is lenyesett valamelyest, mert már csiklandozta a seggem.”
„Mostanság majd kicsit lelassulunk melóban, oszt lesz időm rajzolni meg ilyenek. Kellene, illusztráljam nagyapám székely meséit, amit a nagybátyám ki akar adatni. Tizenvalahány év után hajlandó volt írni egy rövid levelet. Hát ebből is kijöhet valami. A vén egyed eladta Californiában a golf club tagságát és a nővérem fia meg a Barnabás kap állítólag tíz-tíz rongyot valutában.
„Még mindig nem tettem le róla, hogy hihetetlen bicepszemre tetoválom, az Erdély címerében szereplő napot és holdat a székelység szimbólumait, bár Zsuzsa erre az esetre válással fenyeget.”
„Nos, a főnök itt volt, hozott egy kisebb rakás javat, meg egy kis whiskyt is, úgy hogy már egészen kötöznivaló bolond jókedvem kerekedett. Lehet, hogy meg is eszem egy medvegombával töltött szarvas talpat, vagy fordítva, de az már eldöntött, hogy megiszom egy sört, a teremburáját nékije!”
„Időközben Karsai is betoppant „roppant szellemes” ajándékával, ami egy valami kínai, disznót formázó tartóban lakó pazar vonalvezetésű klotyókefe. Na, úgy is jó, legalább ha váratlan vendég jön, akkor lesz fogkeféje.”
„A fehérnél is halványabb gőzük sincs a helyi, bennszülött durungoknak, hogy ki is az, az R-GO, a Napoleon Boulevardról meg még a vájt fülűek sem tudnak semmit. Viszont, elmondásokból tudom, hogy Koós János, Harangozó Teri és hasonszőrű társaik meg-megfordulnak a Magyar Házban tarhálási prostitutiv haknijaikon. Az említett intézmény, mint a világon az összes hasonló, bizonyára a csudák csudája lehet nívóilag. (NSZK-ban voltam-egyszer és utoljára) Itt gyűlnek össze azok a kokárdás, árvalányhajas, 56-os pacákok, akik mind egy szálig ízig-vérig forradalmárok. 1955-ben egy ízben talajmenti részegen leszakították a szomszéd disznó óljának a hullám paláját, és az elmúlt negyven néhány év kikristályosította elméjükben a forradalmi öntudatukat. A magyarok kedvenc időtöltése (nem csak itt), hogy ha valaki ide (oda) jön, akkor jól összehaverkodnak, lapogatják egymás hátát, oszt jól kirabolják a frissen jöttet. Ezt hívják, gondolom beszálló pénznek, vagy tanuló lóvénak. A mi taktikánk a következő. Ha valahol magyar szót hallunk, akkor úgy csinálunk, mint a palackba zárt dzsin (nem gin), és nem szólunk egy szót sem, vagy pedig ashanti és amhara nyelven kezdünk el társalogni, és közben vészterhes, véreres szemeket meresztünk, sőt forgatjuk is őket, veszély esetén morgunk is.”
„Megérne egy misét, ha utána néznél a Zsuzsa édesanyja családjának, az ÚJFALUSSY családnak. Érdekes buli, már csak azért is, hogy minket, magunkat ismerve ki tudnád deríteni, hogy mivé fajzanak a százados családfák eme vadhajtásai.”
„Hétvégén néhány vásárlást tervezünk, mert már legalább két hete nem rendeztük át lakásunkat, és furmányos ötletek kavarognak csavaros agyamban, egy tenor szaxofonban kialakítandó japánkerttől kezdve, egy kandeláber jellegű virágtartóig stb, stb…..”
„Mindenkinek mindent kívánunk, a gyengélkedőknek egészséget, a piásoknak mindig teli meszelyt, társat a magányosoknak, és tulajdonképpen tartalmat az ürességnek, és bár bárki nevezhet, - ezért ami nekem van - mázlistának, de senki ne adja fel. Mielőtt további hordó szónoki faszságokat, frázisokat, közhelyeket vetnék papírra, be is végzem soros levelemet, de azért tényleg szeretnék felszabadult mosolyt látni az Alpi arcán, kézen fogva egy lánnyal sétálni a Tomit anélkül, hogy ridikülje tartalmára gondol, nyugodt fedelet a Trexi felett, megnyugvását Gyulának, Attilának. Neked meg, fakultatív azt, amit te kívánsz. (Úgy legyen) Megittam reggeli seremet és most fel vidám pingálásra.”




















Levél a régvolt bulikról
A kilencvenes években elküldtem Gyurinak az „Én korosztályom” című visszaemlékezéseimet. Válasza:
„Sziasztok Golyóék! Parádés írásmű, eltekintve kisebb hibáitól. Például, valahogy nem derül ki pontosan a leírtakból, hogy én, milyen kurva jó fej vagyok. Sokat írsz a zenei érdeklődésedről, amihez hozzáfűzném, hogy már vagy tíz éve ismertelek, amikor először tudtad megkülönböztetni Joe Cockert, Karel Gottól, sőt a rossz nyelvek szerint, a legnagyobb titokban Josif Kobzon kislemezeit gyűjtötted. No, sebaj, leírok néhány apró poént a könyvben szereplő figurákról.
A Kukszi (QXY) személyi igazolványából ki volt kaparva a jó hangzású Melcsák Béla név, és be lett írva, hogy: Ben Hur. A foglalkozás bejegyzésnél egy valami olvashatatlan bélyegző alatt az állt, hogy: gladiátor.
A Scotty pedig elásta a személyijét, mert mint mondotta: a nincs személyi még mindig jobb a rossz személyinél. Aztán még ebből a témakörből az úgynevezett bedolgozói fecni papírok. Amikor majd kétméteres, életerős és vidám egyedeket igazoltattak, oszt a rendőr olvasgatja, hogy az egyik partedli varró a másik meg babatömő kisiparosnál van alkalmilag alkalmazásban. Mondjuk, még tudnék olyan harminc-negyven poént személyi igazolványokkal kapcsolatban, lehet, hogy egyszer én is írok egy visszaemlékezést a daliás időkről.
Agárdon különben szerintem az volt a legnagyobb sutka, hogy a rendőr vitt ki minket motoron a focipályára, még pedig egyszerre kettőnket. Én ültem mögötte és a setét lelkű horgas fejű Klamár meg mögöttem, aki egész úton valami szövevényes módon szerzett fogkrémet nyomott a manus bukósisakjára. Én kis híján leszartam a motort a röhögéstől.
Riasztó: bérelt tornaterem, valahol a belvárosban, héttől nyolcig miénk a pálya utána a kislányoknak kosárlabda vagy hasonló edzés. Mi nyolckor kezdtünk fürödni, anekdotázni az öltözőben. Kiscsajok edzőnője lejön és rikácsol, hogy már percek óta lejárt az időnk. Nem nagyon foglalkoztunk vele, csupán néhány veretes megjegyzés. Riasztás érkezik a fürdőből, egy szál törölközőben. Észreveszi az edző bulát. Azon nyomban vállára kanyarítja a törölközőt, át öleli a nőt, aki pillanatokig észre sem veszi, hogy Gabi úgy fest, mint egy ma született barom. Gabi hárfa hangon, de kissé feddő hangsúlyban mondókájába kezd: Gyerekek, ki mondta erről a kedves, szimpatikus középkorú hölgyről, hirtelen maximumra kapcsolja hangerejét- hogy egy fasz szopó kurva! Mondanom sem kell, hogy utoljára játszottunk akkor ott.
Az már megint egy másik sztori, ha annak idején nem az MLSZ-ből lopnak a komák oklevelet (kitöltetlen) és az OTSH-ból pecsétet, hanem a rendőrtiszti főiskoláról akkor Riasztó nem fociedző Washingtonban, hanem valószínű rendőrkapitány valahol Virginiában.
Az már más, hogy nyári foci táborának prospektusában úgy mutatja be magát, hogy szerepelt mind a magyar, mind az angol bajnokságban. Persze ez nem nélkülözi a valóság elemeket, csak azt nem említi, hogy mint néző nyújtott maradandót.
Karsai Tüdő azért a mostani fizimiskájával nem hiszem, hogy teli találat lenne egy Móricz könyv filmbeli szereplőjeként, hacsak nem egy faggyas bajszú napszámosként (azért ő egy arany pofa, bár múlt héten kísérletet tett, hogy lerúgjon két jó lábamról a meccsen).
Ha már írsz Belga pajtás viselt dolgairól nem felejthető el az a pár esemény, amikor megkérte az öt éves gyereket, hogy hozza el neki a csomagjából a fényképezőgépet. Igaz a batyu koránt sem képezte a tulajdonát. Meg mikor egy hirdető oszlop méretű alak reája szólott Belgára, aki pont derékig bent tartózkodott az illetőnek a sporttáskájában, hogy: Ecsém, ha valamit bele tettél, akkor vedd, ki ha nem akkor…….!
Meg, hogy a Belga hallgatta az időjárás jelentést, ha futó zápor volt jelezve megérkezett a strandra, oszt ha neki eredt az eső és mindenki kapkodta a cuccát és fedél alá iparkodott, akkor Ő is felkapott ezt-azt, és a hátsó kerítés irányába szaporázta a lépteit.
Szilvi egy ízben úgy hívott meg a borozóba inni, a női személy Rudas L. utcai lakásából ahol ideiglenesen tartózkodott, és én meglátogattam. Mondja: ha most lemegyünk a csárdába az annyi hogy három villa, egy merő kanál, plusz néhány kiskanál! Igaza volt, bár a leányzó ezüst étkészlete már akkor is igen fog híjas állapotba keveredett.
A Szilviről különben könyvet lehetne írni csak úgy, mint a QXY-ról és még néhány ösmerősről szintén.
Pipóval most dumáztam pár napja. Szerintem már harmadik generációval bulizza végig az éjszakákat, ami majd ötven évesen szép teljesítmény.
Zimakó pajtás nemsokára bekorcsolyázik felétek, bár olybá tűnik, jól megvan Hawaii szigetén, amit teljesen megértek, és lehetséges, hogy követjük iránymutató példáját mi is.
Ugyanez motoszkál Sztoján fejében is. Nekem is most küld a Fekete Barna (szintén regényes életű) egy munkáltatói papírt Hawaiiból, miszerint július 1.- től alkalmaz a cégénél, mint grafikust, és ezzel a papírral beadom kérelmemet a misztikus zöld kártyaigényléshez. Utána, valószínű a Zsuzsám tesz egy rövid hetes utazást felmérés céljából, meló, kégli, beteg biztosítás stb. stb.….
Aztán meg úgy hirtelen eszembe ötlik néhány érdekes név, hátha bővíteni akarod a könyved, majd a nagy Gyapi lektorálja a fejek jegyzékét. Nevek, többek közt: Degesz, nagy Lackó (emeletről lepottyanós - kutyabaj) Németh Kálmán, Baráth Balog Ali (L.Á.), Sepsi, Lencz Pityú (D) , Trekó, Ambrus Attila, Stanley, Motyovszki Tacsi, és Misi, Föci, Béci, Lafi, Baka Csuti, Raccsos (+), a görög disszidens csoport, akik majd elsőként koptak a korosztályból : a két Csutak, Rucsisz, Fundasz, Evan, Szpiros, stb., Kacsa (nagyfa), Bartha Richard (a költő, aki fényes nappal képes volt rá lépni a nyílt utcán a QXI kezére, aki már a földön hevert), Fityma, Vörös Karcsi és öccse Lutyu ( igen régi fiúk voltak), Gerencsér Attila (+), Rocco öccse Dóczi Pityu (Vancouver) , Csere, Holubek „Spencer” (ő csinálta a balhét többek közt a pénteki, első koncerten innen a neve). Iványi Pierre (komoly leírt anyaga van a korról), Gréfi, Tony (az egyik legidősebb mester) aztán még sorolhatnám naphosszat, nem beszélve a tuti csajokról: Gizi, Zsóka, kis és nagy Lófejű, Joplin, stb.
Néhány hozzáfűzés. A Sztojánékról ne írd, hogy kábítószerben utaznak, mert az már rég volt. A Kyril már sok éve esztergályos L.A. -ben és dupla műszakot nyom. A Péter, azon kívül, hogy fest velem a becsületes ószeres szakmában vitézkedik ( szart, szemetet vesz és ebből antikot árul ki).
A Pipó bácsi bele szarik minden jellegű maffiába viszont ő a legnagyobb beköltöző LA-ben. Mindenhova behurcolkodik, és minden ilyen helyen megajándékozza az őt koszt kvártélyon tartó háziakat egy általa kiagyalt pálcika polccal, ami mű értékét tekintve azért jóval felülmúlja a háromhavi ellátását, kajával (ez nem tétel) piával és mókás füstölni valóval (ebben igényes).
Ami a focit illeti, ne említsd a Katavics Zolit másodlagosan, hisz ő azért játszik az NB I B-ben (Székesfehérvári Máv Előre) Megemlítem, hogy én is játszottam két NB II. -es felnőtt csapatban is (Ormosbánya, III.ker.TTVE)
Dárdai Durung, akárhogy is nézzük világbajnok páros lábteniszben (ez hivatalos eredmény).
A QXI tudtommal kilenc évet csücsült a vascsöves trükkjéért, de nem a leányzót, hanem az állítólagos gaz csábítót dorgálta meg.
Riasztó keresztapja a Scotty volt, csak úgy, mint Sündörinek. Az előbbi valami csíkos vagy kockás nadrágból alakult ki, amit Gáborunk viselt éppen, és a teljes név Zebra Riasztó volt.
A Sündörinek meg sehogy sem akart kialakulni a fején az akkor tájt divatos szökőkút frizura és a Scotty szerint csak sündörgött a kanóc a feje búbján. (Különben ha találkozol, vele puszilom Őt, ugyanis volt egyszer valami konfrontációnk, de szerintem véletlenül, nekem soha nem ártott és Én sem neki. Sőt valami fénykép is érkezhetne róla.).
Ami a véleményemet illeti, én kibővíteném az írásművet egy csomó poénnal, és egy csomó nem említett karakterrel, mert szerintem érdekesebb lenne, bár így is jó. Ami a sztorik fellelhetőségét illeti ott a Gyapi, az anekdotázó Köteles, az egyik, talán legrégebbi találkahely, a Vörös postakocsiban fellelhető Hallai Cila, Iványi Pierre (a régebbiekről), A Szekfű (Gino) Jenő L.A.-ből is még sokan mások, oszt sokkal színesebb lenne a mű, azzal együtt, hogy megmaradna az önéletrajzi gerinc is.
Kurva érdekes, hogy pont akkor kb. két nappal előtte kezdtem szidolozni a diktafonomat, hogy neki látok egy hasonló könyvnek mikor dumáztunk telefonon. Ha valami bővítés mellett döntesz, hát írok én is ezt-azt neked szívesen erről a temérdek hülyéről, akit itt a kontinensen található, meg miután megjártam a poklok összes bugyrát, hát van egy pár történet a tarsolyban, hisz történt egy s más az elmúlt huszonnyolc év alatt. Én 67-től számítom a bulista korszakomat, ami Isten segedelmével, meg főleg a megszámlálhatatlan „idióta” barátommal, akikkel találkozom bárhol a világban mai napig tart. Úgy legyen.
Különben Én nagyon szívesen lekópizok egy katonaládányi fotót, ha szükségeltetik, és elküldöm, vagy a Snecivel ha beérkezteti magát, vagy postai úton, amit utálok rossz tapasztalataim miatt. Majd mindenkiről van arclemezem az archívumban, sőt a legtöbbről régivel, és majd naprakésszel rendelkezem. Az eredetik maradnak ittel benne a szekrényben, ugyanis féltem őket, hisz húszon valahány évembe került mire összetarháltam, összelopkodtam, elsikkasztottam (még van, gondolom néhány, a büntető jogban használt kifejezés) őket. Sajnos a Parizernél csak egy ízben voltam, de akkor nagyon lekötötte figyelmemet egy Dali album.
Itt is hozzájutok időnként fura fotókhoz. A Scotty, a Gyapi, és a Pierre küldött egész helyes anyagot, többek közt, és a minap a Horváth Ervinnél (kibékültünk időközben) találtam egy muzeális felvételt. Dárdai Durung (ejtsd: Dürünzs) rongyol, a tőle megszokott lendülettel a Tabán üde szürke betonján a kapu irányába, a saját maga által formatervezett (design) sport felszerelésében. Ez áll egy magát fürdőnadrágnak álcázó lengyel alsógatyából, egy nylon közép rövid zokniból, valamint egy csehszlovák magas szárú, kék-fehér „tornászcipőből”. A felsőruházatot Dárdai Ervin frenetikus felsőteste helyettesíti, igen rossz ízléssel. Ha jól látom a képen, akkor a fél homlokán, egy negyed svájci sapkát visel, rendkívül tartós mohaire anyagból.
Egy pillanatra még vissza zsupsz a könyvhöz. A Jean kb. tíz éve, ha nem régebben vezette a csillagjós műsorát, amikor a legnagyobb titokban tartózkodót Oahu szigetén, hisz semmiféle engedélye nem volt, ki is rúgták, vissza Svédországba, ahol papírokat és feleséget szerzett (feleség, egyszerű teremtés, tiszta lapp). Majd legálisan visszabödönölt Hawaiira, és most már rég, mint biztonsági éjjeli őr működik, valami meteorológiai intézetben és állítása szerint az maga a PARADICSOM (nem a konyhakerti).
Apropó egy poén! Leírhatnád, hogy ez a számottevő bulizó csapat jóformán becenevekről ismerte egymást, és pár együtt töltött év után legjobb barátodnak nevezheted a cimborádat, de nevét nem tudtad.
Én magam vagy tíz év után tudtam meg, hogy a Szpari böcsületes, polgári neve: Hluchány Géza.
Én sem tudom Golyókám mi a terved, de ha már neki feszelkedtél annak, amit eddig leírtál bővítsd ki egy írógép koppanásnyit. Gondolok néhány párbeszédes leírásra, sokkal több szabadszájúságra, néhány keményebb sztorira. (volt elég egymás közt is)
Beszélj, tulajdonképpen 300-400 emberről, biz ennyi minimum volt, csak különböző klikkekben, de mindenki ismert mindenkit és valahogy mindenki együtt volt, ott és akkor azon, az épp soron következő bulin. Aztán (ezt jól írtad le) a társulat fele lekopott. Van, akiről tudunk, van, aki végleg eltűnt (pl. Nagy Tibi). Aztán lett néhány nagyon defektes fazon is (Dixi, Qxi), lett egy csomó „polgári” egyed is, vannak karrier sztorik, és megvan, sőt gyarapszik a tragédiák száma is (Kristóf, Raccsos, Péli Tamás, Gerencsér Attila, Keki, Anton, stb.stb… Idekint meg szintén furcsán alakulnak embereink életei.
Így szerintem a „mű” kedves, de kevés ahhoz, hogy még akár siker is legyen, bár benne van az esély. Szintén nem tudom mennyi időt, energiát akarsz befeccölni, vagy mennyit tudsz, ebbe a könyvbe, de szerintem megérné, mert ezt a korosztályt, vedd alapul a Gyapi, és az öccse közötti buli intervallumot, még senki nem próbálta meg toll élre hányni. Én a magam részéről, bármiben, bármikor segédkezem, hogy ha nem is háborús békés nagyságrendben, de összeállna kezed alatt egy furcsa bibliográfia erről a kibaszott társulatról (nemzedékről?) Kurva hülyén hangzik.
Már csak azért is érdekes lenne leírni, mert furcsa hogy az a Gyapi a telefonban azt mondta nekem, hogy „Gyurikám”, akinek 1967-ben a visszaköszönésétől frenetikus hangulatom lett. És találkozunk egymással a világ bármely pontján, és bár hosszú- hosszú évek teltek el, és csupán periférikus haverok voltunk, úgy dumázunk egymással, mintha múlt héten ittunk volna egy vizezett vodkát a faszom tudja melyik suli bulin, vállalati bálon, valamelyik klubban. (Én a Fekete Barnát, úgy húsz évig nem láttam, s nem is dumáltunk soha, aztán L. A.-ban úgy fogadott mintha tényleg előző napon támogattuk volna haza egymást kamasz berúgásunk után). Ugyanez pl. Riasztó (tizenegynéhány év) Nagy Gabesz (13 év) Emmer Gyula (telefon (?!)~25év után).
Szóval fejek abszolút puszilunk benneteket, úgy is, mint házi (sárkány) Editet (nagyon nagy puszi). Meg a leánykákat, remélve, hogy nem hozza össze a balsors őket az Imóka Dáviddal (esetleg Bodola Barnabás Herkulessel), mert akkor biz a nehéz, vérzivataros, felhőcsatakos esztendők következnek a Golyó családban, bár Te elég bulett proof vagy. A jampec maradványokat is pusszantjuk, téged meg sok barátsággal csókozunk (he-he ezt jól leírtam, de most kezdődött a hocky game) Szeretném, ha megcsinálnád! Szeretettel: Gyuri.
P.S. Ne nevezz Dudusnak, hanem Dudának. Apukám volt az igazi Dudus.”

Vancouveri hobbyk

Végre kiélhette dísztárgy és csecse becse gyűjtési hajlamait is. A lakásuk valóságos múzeum volt. Legfőbb beszerzője Sztoján volt, aki bolhapiacokra járt kereskedni egy kacatokkal teli régi iskola busszal. Volt egy betörő ismerőse is Gyurinak, bizonyos Gyalogos, aki mindig gyalogosan hajtotta végre besurranó tolvajlásait, és vigyázott arra, hogy csak néhány dolgot lopjon el, és ne okozzon kárt. Így a legtöbbször vagy észre sem vették, vagy csak hónapok múlva, hogy betörő járt a lakásban. Gyuri nem habozott Gyalogostól jó áron átvenni hasznos vagy érdekes tárgyakat.
A Vancouveri brigád futball csapatot is alapított Old Hungarian Straycats Soccer Club néven. Természetesen olyan jól sikerült a Gyuri által készített csapat logo (első nézésre macskáknak tűnő fallosok), hogy megrendelések tucatjai jöttek: Hawaii Huns, Washington Philosopher, és a többi, valóságos új műfaj született.
Másik kedvenc szórakozása a baráti kört bemutató fotó montázsok készítése volt. Több tucatot készített nagyszerű jellemábrázolással és humorral, újság kivágásokból és összeollózott fotókból, szövegekből.
Nehéz esztendők
Aztán egyszer csak vége szakadt a siker sorozatnak, és beütött a córesz. Zsuzsa étterme tönkrement, Gyuri munkái is megcsappantak. Csődbe mentek. Fel kellett adni a lakást, a kocsit, a hawaii utakat, a bulikat. Zsuzsa kétségbe esésében el kezdett inni, még 500 darabos féldecis piás üveg gyűjteményüket is megcsapolta, és hogy Gyuri ne vegye észre, teával töltötte fel az üres üvegeket.
Megroppant az egészségük, néhány év szenvedés és nélkülözés hatására valósággal megöregedtek. Szép lassan kezdtek elmaradozni a barátok is, nem jöttek a levelek sem. Sztoján felesége Bozsó Lia öngyilkos lett, Nagy Gabesz meghalt, Sztoján elköltözött, Karsaival is megromlott a barátság. Széthullott a Gyuri köré szövődött vancouveri magyar kolónia.
Utoljára itthon
2004.-ben beállított hozzá egy barátja, - egykori dunaújvárosi masiniszta, - és megkérdezte tőle, hogy mikor látta utoljára beteg, idős édesanyját. Gyuri gondolkodás nélkül vágta rá: van vagy annak 15 éve. Mire a barát: Nos pajtás, itt van 2000 kanadai dollár, vegyél belőle repülőjegyet és utazz haza. Gyuri elmélázva nézte a pénzt, nem nyúlt utána és azt mondta: Ha még megdobnád két rhonggyal, akkorh a fogaimat is meg tudnám csináltatni. A haver – aki jól keresett, kis gondolkodás után kirakott két újabb ezrest az asztalra. Az igazsághoz tartozik, hogy a fogászati költségeket idehaza néhány további gyerekkori barátjától is elkérte.
Amikor megérkezett, poénból megszökött a repülőtéri terminálról, az őt váró családtagok és barátok elől, úgy, hogy azok észre sem vették. A fogadó bizottság egy órás tanácstalan várakozás után úgy döntött, hogy kocsiba ülnek, és végig járják egykori törzshelyeit. Így bukkantak rá a Borpatikában, amint egy csilingelő piros bohócsapkában, kerek, szódás üveg szemüvegben Crazyvel iddogált. Crazy időnként felkiáltott: „Hát visszajöttél Bodola barátom, 15 év után?!”
Gyuri felesége szüleinek Bartók Béla úti lakásában szállt meg. Első dolga volt, hogy megérkezését egy óriási kanadai lobogóval jelezze, amit az ablakon kilógatott. Naná hogy napokon belül mindenki tudta a városban, hogy befutott. Csak azt felejtette el, hogy bizonyos fizetési kötelezettségének nem tett eleget, amiből bírósági ügy lett. Mivel nem jelent meg a tárgyalásokon, körözést adtak ki ellene. Majdnem baj lett a dologból. Csak úgy tudott elmenekülni az országból, hogy egy barátja kölcsön adta az útlevelét. Ekkor „disszidált” negyedszer az országból.
Az utolsó évek
Vancouverben nem fordult jobbra a helyzet. Sorozatos anyagi gondok, betegségek, munkanélküli segély, és ital, ital, ital. És akkor bekövetkezett a tragédia, a végzetes betegség. Gyuri bátran, méltósággal viselte. Még megélhette, hogy 2004.-ben Vancouverben az ő illusztrációival jelent meg Hegedős Györgyi „Cicanapló” című könyve, és 2005. októberében zenész karikatúráival részt vehetett egy prágai nemzetközi kiállításon. („Zene görbe tükörben”)
Hawaiin nagyon szeretett az Örökkévalóság Parton (Eternity Beach) időzni, és elnézni a messzeségbe. Arra gondolt, hogy halála után itt szórják majd szét hamvait. De 2007-ben már tudta, hogy erre nem lesz mód. Egyik utolsó levelében küldött Crazynek két Vancouveri fényképet. Az egyiken a Capillano folyó kanyonja fölötti erdei függőhídon áll, a másikon a Csendes Óceán partján ül. Az első kép címe: a hídon, a másiké: végtelen.
Utolsó kívánsága teljesült: hamvait Zsuzsa és Imóka erről a függőhídról szórták a végtelen csendes Óceánba igyekvő Capillano folyóba.

Másnap Crazy levitte a Borpatikába a fényképeket, és meggyújtott egy gyertyát.



A kiállítás
2007 –ben Szemző Gábor kölcsönkérte az özvegytől a megmaradt rajzokat és fotókat. Még azon a nyáron két fia és tíz egykori barát megalakította a Bodola György Baráti Társaságot, és elhatározta a kiállítás megrendezését és a Bodola életmű könyv kiadását.
Több mint ötszázan voltak kíváncsiak a kiállításra. A megnyitó buli különleges generációs találkozássá nőtte ki magát.
Néhány visszhang a kiállításról:
„Csak annyit és azért írok, hogy ti szervezők érezzétek: mi az egykori Bodola Gyuri barátok szeretettel és meghatottsággal várjuk a ma esti kiállítás megnyitót, és persze reménykedünk, hogy sokan ott lesznek a régiek közül. Magukon viselve ugyan az idő múlásának nyomait, de emberségüket és a kor szeretetét magukban hordozva.” Tóth Laci
„Egy - pár illetőnek, kiknek szintén kedves lehet az ügy, tán a belépődíj megfizetése nehézséget jelenthet, "per pillanatnyilag". Erre akartam jelzést tenni. Majd a nyakkendőt és a bérletet kiadjuk a rácsos ablakon, vagy ami a tuti, feliratkozunk a zenekarhoz, oszt, majd kijön valaki és bevisz. Nem elhanyagolandó tény, amiről Te' nem tudsz nékem abba kultúrházba egy szerintem máig is érvényes, fényképes bérletem van a SAKK - MATT bulikra. Gondolom Nektek nem kell részleteznem, hogy kik "muzsikáltak".” Somogyi Sebestyén (Töpi)
„Ott voltam tegnap. A Gyuri megkapta, ami jár neki. Remélem, ahogy láb lógatva ül egy felhő szélén, elégedetten pödri a bajuszát. Gratulálok a szervezésért, a tegnapi buli minden percét élveztem! Bujáki Kata egykori osztálytárs.”
„Nektek címeztem a megszólítást, de mindenkit beleértettem, aki segített nektek, vagy tett valamit azért, ami nekem egy feledhetetlen estét, időutazást jelentett egy megélt szép korszakba.
Voltak olyanok, akikkel 30 éve nem találkoztam, nem láttam. Gyurinak még ez is sikerült. Öröm volt nézni a fürkésző tekinteteket, ahogy egy-egy ősz, pocakos, néha konszolidált
pop fej személyében felfedeztük a régi barátot, cimborát, fiatalságunk tettes társát. A lányok meg igenis szépek maradtak... (Nem publikus a három pont, mégiscsak el kellet viselniük bennünket...) Sajnos Gyurin kívül sokan hiányoztak de így, hogy együtt voltunk az Ő hiányukat is könnyebb volt felfogni. Hiányukkal én is kevesebb lettem, de szívemben velem maradnak.
Az idő által ránk rakódott jelmez miatt, sokszor találós kérdés volt, hogy ki-kicsoda. Legközelebb
mindenki kitűzővel jöhetne: becenév, rendes név, hogy ne fecséreljük az időt a pofázás rovására.
Utolsó mondatommal csak azt akartam kérni, hogy ne oszlassátok fel a Bizottságot, inkább találjatok ki valami okot egy újabb találkozóra. Pl.: Húsvéti hajókirándulás, Tabáni fociderby, bármi. Üdvözlettel, azaz csövi: „Gréfi” Gerhardt József”
„Köszönöm nektek a régi hangulatot, a Gyuri földi emlékeit. Visszapörgettétek a múltat a jelenbe, mindenki hozta a régi formáját, a piások most is berúgtak, a beszélősök beszéltek, az akkor kötekedők kötekedtek, a pia most is fogyott, mint régen, Ádámék zenéltek, mint régen, csak az arcvonások változtak, a buli szív az nem, meg a szívóhatás, amit egy buli produkál. El kell menni oda, vajon kik jönnek el? Elindult már? Nem? A gyógyszertárban vagytok? Várjatok, kérjetek nekem is egy brettyet ! A mi emlékeink! Góré Jani.”
„Hát, teremőr, Golyó. Én, sajnos később értem a bulira, és viharos gyorsasággal lementem alfába. Csajoztam, az, biztos. Vasárnap reggel kilenc órára értem haza taxival, igen löttyös állapotban. Hű feleségem nem szólt semmit, mintha az időben eltűnt volna harminc valahány év. De amikor elkezdtem vetkőzni, és pakolásztam a zsebeimet, zakóm bal zsebéből élőkotortam 3 szem rántott gombafejet, kitört a vihar, a rosseb tudja hol mászkáltam. Rutinosan a Bodolára fogtam mindent, de ettől csak rosszabb lett a helyzet, és ez szép, ő is ismerte Gyurit. D. J.”

Kun Ferencz megnyitó beszéde
„Mielőtt elfelejtenék egy igen lényegest a végén, ezért rögtön az elejére tenném. Az pedig úgy szól, hogy van itt néhány ember, akinek köszönünk egy s mást, azt, hogy itt vagyunk, és azt, hogy ez a gyűjtemény itt együtt látható. Hadd nevezzem néven Szemző Jimmy Gábort, aki egy kofferral rohangált Washington, Vancouver és Budapest között, hogy az életművet hazahozza. Hadd említsem Winkler Gyapit, aki pedig éjt nappallá téve készítette az installációt, a grafikai és nyomdai munkákat, és az oroszlánrész Mezey Golyó Andrásé volt, aki egy olyan ügyet vállalt fel, amit ha nem tesz, akkor nagyon könnyen lehet, hogy egy erős szélroham, valahol British Columbiában, úgy szétfújja ezt az anyagot, hogy írmagja sem marad. Úgyhogy én mélyen a földig hajolva tiszteltetem ezt a három urat!
Áldott meglepetés, amit a szabálytalanságok szülnek. Én most itt, ebben a pillanatban, az eltakart tehetségnek a zászlaját lobogtatom, mert ebben a teremben úgy nagyjából mindenki tudta, hogy a Gyuri fotóban, rajzban nagyon jó, hogy egészen jól futballozik, hogy kiváló csevegő, hogy igazi „sármőr”, de azt, hogy íráskészsége meghaladja a publikációs átlagot, - sőt tehetséges – azt én sohse tudtam.
Az már inkább ismert, vagy érthető, amikor érzéseiben, mindennapjaiban valaki úton van, - ne mondjam csavargó – és aki úton van, az igen gyakran elmegy a helyhez kötött boldogság mellett, mégpedig azért megy el, mert nincs cél, hanem az út maga a cél.
Amúgy apai leszármazási ágán székely volt. Na most az érdekes a dologban az, - nem tudom, hogy ez egyáltalán itt és most számít e bármit is – de azért az elég érdekes, hogy a székelyek azok nagyon ritkán raccsolnak! Na inni azt keményen isznak.
Van ott egy kép, majd meg lehet tekinteni, ahol egy hétvégi bevásárlást vett föl valaki a géppel. Se só, se liszt, se cukor, krumpli sincs, csak sör és whisky. A whiskyt, azt úgy öt gallonra becsülöm, esetleg egy kicsivel többre. C’est regular – mondaná egy kanadai francia, aki az ablakából végignézhette Bodola Gyuri és Karsai Tomi hétvégi ital rezervációját.
Ti meg azt várnátok, hogy valami méltatás következzen, de én csak benyomásokat ígértem a felkéréskor is főrendező dr. Mezey „Golyó” Andrásnak.
„Oly korban éltem én e földön…” hangzik a költői mondat.
Nahát akkor milyen volt az a kor, amiben a Gyuri és mi éltünk? Csajok, szólt a zene, és körös körül, mindenhol pia. Ez nem az én szövegem, ezt a George Harrison mondta, amikor a hatvanas éveket jellemezte. Pedig a Harrison soha életében nem járt a Pingvinben, nem iszogatott az Erzsébet sörözőben, nem álldogált a Körtéri büfében, és nem aludt a Palatinusz füvén, tűző napon, állott Kinizsi sörtől kiütve.
A Zelei Miki azt írta, hogy Kárpátalján, a rendszerváltáskor az emberek azt mondták, a sörről, hogy már sokkal jobb, de még mindig ihatatlan. Ez meg a Kinizsi sörről jutott eszembe.
Oly korban, amikor téri csibészek némelyike irodalmi szalonok stílusában tudta kifejezni magát. Egyszer egy meccs előtt a Somogyi Kristóf azt mondta: „Jelöld ki a pályán azt az ellipszist, amin keringeni fogok!”
Oly korban, amikor egyszer a Heves megyei Heréd községben egy Tűzkerék bulin a fiatalok zajosan ünnepelték Radics Bélát. Béla odalépett a mikrofonhoz, és azt mondta: „Gyerekek, búcsúzik a zenekar, most tengerre szállunk, de rövidesen visszatérünk közétek”. Mondta ezt akkor – mármint a tengert – amikor sem ő, sem Bodola Gyuri, sem itt a teremben lévők Győr – Sopron megyéig sem kaptak útlevelet, mert oda már közel a határ. A magnóról meg üvöltött a Steppenwolf, hogy „Born to be free!”
Oly korban, amikor a gyerekek a moncsicsit akartak, az asszonyok, lányok fölfedezték a parókát, és beérkezett középkorú urak pedig zakó helyett blézert hordtak, ha emlékeztek rá! És volt egy autó, az Inserta, amelyikbe elölről kellett beszállni.
Oly korban, amikor a John Lennonról, a Frank Zappáról, és a Bodola Gyuriról azonos fotó őrületek jelentek meg. Fotók pomponos hálósipkában, és fülig behúzott svájci sapkában. Fotók lovon fordítva ülve, vagy éppen bilin ülve. No ebben a trióban a John Lennon egy picit a kakukktojás, mert ugyan kitette az ágyát az utcára, és a japán asszonykájával bebújt a takaró alá, de ő mégis csak kirándult ebbe az egész ügybe, ez nem volt neki a sajátja, mialatt a Gyurinak és a Zappának naponta legalább tíz ekkora ötlete született, mert az ő egész életük happening volt.
Oly korban, amikor a Gyuri nem csatlakozott, ezért hát, ha nem is száműzték, de a sáncok mögé bekerülni nem tudott. Egy olyan felállásban, amikor a tehetség és az adottság érvényesülése nem biztosított, ahol azt a nagyvonalúságot nem ismerték, hogy ha valaki nem áll be a sorba, mert saját csillagot választ, mert a gyárira nem kíváncsi, semmilyen színűre, ezt nehezen viselték.
Ha itt körbe mentek majd a képek előtt, föltűnhet nektek, hogy példának okáért nem jelenik meg soha táj, nem jelenik meg a környezet, alig a természet. Pedig az az érdekes, hogy a leveleiben áradozással ír a kanadai körképről, Vancouver környékéről, de ezt nem tudta ábrázolni. Mint ahogy az is nagyon érdekes, hogy úgy istenigazában nem jelennek meg a nők a képeken, semmiképpen nem túlsúlyban, pedig hát nem lehet azt állítani, hogy ebben a stúdiumban ő elvonásra lett volna ítélve. Egyik oka ennek, - hogy a Gyuri ceruzája nem kalandozott idegen területeken, - az az erős önismeret, ami ezen a világon a királyok erénye csak, ezt higgyétek el. Az úgynevezett művészvilág tele van fércművekkel, hiszen ha tudnának arról, hogy nem szabad olyan területekre kalandozniuk, amiben nem jók, akkor mondjuk a Fehér Klárából sohsem lett volna írónő, a Játékszínt be lehetne csukni, mert az csak kvázi színház, olyan, mintha színház lenne, és mondjuk a Zorán, meg a Hobó nem lenne énekes. ( Szubjektív az előadás!)
Az ő képein erős élmény a végletekig elvitt gúny, de a gúny mellett az önirónia is. Bibircsókos orrok, lírai csibészek, és mindenütt, mindenütt, körbe tivornya.
És akkor, hogy valami rezümét mondjak, ez a kor volt a nappali sötétség kora, - a cím az persze Koestleré, nem az enyém. A nappali sötétség, ami szerencsére elmúlt. A baj az, hogy a Gyuri is elmúlt.
Engem az életemben ketten szólítottak Feri úrnak. Az egyik a „Filozófus” Cseh Laci, a másik a Bodola Gyuri volt. A Cseh Laci a tetejébe még magáz is. Na most ő többek között arról híres, hogy olyan kérdéseket tud föltenni, aminek a tisztességes megválaszolásához, garantálom, hogy megfájdul az ember feje.
Egy alkalommal szinte feltépte az ajtót, és azt kérdezte tőlem, hogy: „Feri Úr, ha Jézus felment a mennybe, le is tudna jönni? Hát kisebb csoportokban megvitathatjuk ezt később, és hogy ha a verdikt az, hogy le is tudna jönni, akkor egy kicsi kéréssel megtoldhatjuk ezt az ügyet, és az úgy szólna, hogy akkor hozza magával a Bodola Gyurit is, meg az azóta ott fönt elkészült rajzokat és fotókat is. Én most, itt írásba adom, hogy a Szent Péternek krumpli nagyságú borvörös orra lesz.
Szóval hozza magával a Gyurit, mert hiányzik. Mert arra azért nem voltunk igazán felkészülve, hogy az is elmegy, aki egész életében, szövegben, rajzban, fotóban a jelenségével elringatta a környezetét. Hogy az is meghal, aki ezt a szolgálatot az élete végéig teljesítette. Sőt, most már azon túl is, mert itt köztünk, és velünk, a falakon van a kópé szelleme, és az ábrázata, a törött porcokkal az orrában, és az arcát keretező csiga hajjal, az arisztokratikusan pergetett „r” hanggal, - az meg örökre a szívben.

És hol az esszencia, hol a lényeg? A lényeg az ott van, a Pierre-hez írt levelének a végén, ahol azt írta:

„Szarok mindenkire, akit illet, titeket pedig szórakoztattalak és szerettelek.”





http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044657&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044637&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044630&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044575&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044629&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044348&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044345&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2031532&id=1078211194

MY GENERATION 5.

Mezey András (Golyó)

Néhány arc villanófényben:

Szabó György „Keki”
Valamikor a hetvenes évek elején, egy őszi napon kisebb bandába verődve elindultunk a Pilisbe kirándulni. Olyanok voltunk, mint Jack London könyveiben a csavargó kölykök, vagy az eszkimó kutyák. Egyenként normális emberek, de bandába verődve félelmetesek. Olyankor eluralkodott a banda szellem, és mindenki túl akarta licitálni a másikat vagányságban.
A pomázi közértet a közértesek szeme láttára fosztottuk ki. Ketten voltak, de azt se tudták, hova kapkodják a fejüket, mert tízen, tíz felé oszlottunk, hatalmas táskáinkkal. Semmit se láttak, de érezték, hogy annál a néhány üveg sörnél, amennyit fizettünk, sokkal többet tettünk a táskáinkba. Italokkal tömött hátizsákokkal távoztunk. Nagy nehezen fölkecmeregtünk a Vöröskőre. Mire fölértünk a turistaházba, már sikerek voltunk. Válogatott, úri társaság: Keki, Sneci, Tóth Csaba, Klamár, Mogyoró, Tüdő, Imóka, jómagam és még néhányan, akikre most nem emlékszem.
Lefelé jövet találtunk egy kunyhót, amibe a tulajdonos begyűjtötte az egész évi naspolya termését. Nem telt bele tíz perc, és a kunyhóból léchalmaz, a naspolyából pedig lekvár lett. Lent a faluban Tüdő belekötött a szénakazlakat rakó parasztokba. A végén lovasok kergettek meg minket, alig tudtunk beugrani a pesti Hévbe.
Úgy ahogy voltunk, koszosan, részegen, bementünk az Eötvös klubba. Keki belekötött a Báróba, és egy akkora pofont adott neki, hogy az átszakította a galéria korlátját, és lezuhant a földszintre Pillanatokon belül tömegverekedés tört ki. Keki, Mogyoró és én joghallgatók voltunk. Kekit mint főkolompost elvitték a rendőrök, és az egyetemről való elcsapástól csak egyik tanárunk – Keki nevelőapjának barátja mentette meg.
Az esküvőjén én voltam az egyik tanú. Imóka volt a másik, aki aznap jött vissza a második, vagy harmadik disszidálásából. Keki szüleinek a szemében Imóka volt a fiuk rossz szelleme. Megtiltották, hogy eljöjjön az esküvőre. Erre Keki tiltotta el a saját szüleit az esküvőről. Még előtte az apja befizette az ifjú párt az akkori vörös Csillag szállodába nászútra, pár napra. Keki, mikor elkergette őket az esküvőről, még utánuk kiabált, hogy basszátok meg a Vörös Csillag Szállótokat is. Késő este a szúk baráti körben megtartott szerény „lagzi” után, úgy gondolta, hogy ha már ki van fizetve, mégis csak föl kéne költözni egy pár napra a Széchenyi hegyi szállodába. Fölkísértük őket, és ott ért minket a meglepetés. Keki apja - jó nevű író - és mostoha anyja - jeles dramaturg - kényelmes budai villalakásukból beköltöztek a szűk szállodai szobába egy pár napra, lelakni a szoba árát. Ott álltunk szobájuk ajtajában. Keki szülei pizsamában, kislámpa mellett olvastak. Mi nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy röhögjünk. Aztán kitört a nevetés, és levonultunk a Bárba kibékülni.
Summa cum laude végezte el az egyetemet, majd belvárosi ügyvédként praktizált. A Nagy Lackót, a Duci bátyját is védte, aki akkoriban teljesen alaptalanul némi aranyak elvételével lett meggyanúsítva, és emiatt a Markó utcában lakott ideiglenesen.
Máté nevű fia született, elvált, majd lelépett Svédországba. Egyszer már évekkel azelőtt disszidált Olaszországba, de akkor visszajött. Svédországból átment Párizsba, ott elvégezte a Sorbonne jogi fakultását.
Párizsban egy utcában lakott Ivanics Riskával, aki addigra már komoly ismeretekre tett szert a drogéria tudományok terén, tehát drogista lett. Reggelente találkoztak. Keki elegánsan, - öltönyben, fehér ingben, elegáns selyem nyakkendővel – indult dolgozni egy Bankba. Riska valami szeánszról botorkált – ahogy ő érezte „repült” - hazafele. Keki félig komolyan, félig tréfásan megfenyegette az esernyőjével: Vigyázz Riska fiam, ebből baj lesz a végén, így nem viszed semmire!
Keki a kilencvenes években, a párizsi diplomata egyetem elvégzése és kaliforniai bankár évek után hazajött és vállalkozásokba kezdett. 93 decemberében elszólította a halál, megállt a szíve.
Imre Péter „Imóka”
ő volt a disszidálás egyik koronázatlan királya. Legalább három lelépéséről tudok. Újra és újra hazajött, és pár év múlva, mindig sikerült új útlevelet szereznie. Mindene megvolt itthon. ő volt az egyik legmenőbb srác köztünk anyagilag. 18 éves korában nagy tételben vett olcsó fehér atlétatrikót a Corvinban, szerzett egy Lewis logó nyomó klisét, és kisiparos faterjának Leonardo da Vinci utcai műhelyében apja tudta nélkül éjszakánként több száz trikót nyomott meg a mintával, amiket aztán busás haszonnal adott el. A sors fintora, hogy a napokban találkoztam 18 éves fiával, Dáviddal, aki pont úgy néz ki, mint akkoriban az Imó, csak sokkal hosszabb a haja, és trikófestésből szerzi be a szórakozásra a pénzt. Imó eleinte Olaszországba disszidált, ahol az egykori szólógitárosnak, Mogyoróssynak segített okirat-hamisító műhelyében. Elsősorban magyar jogosítványokat „javítottak” fel.
A nagy útja India volt. Akkoriban terjedt már a haveri körben is a buddhista misztériumok iránti vonzódás. Nagy Tojás és Jean profi asztrológusok lettek. Kis Tojás is belevetette magát a Kelet tanulmányozásába. Ekkor lépett a színre Baghwan mester, és ebből az Imó sem tudott kimaradni. Moszkvai turistaútról lépett le Indiába, és kalandos úton érkezett meg Punába, a Baghwanisták táborába, ahol már jó néhány magyar tanyázott. A legtöbben az USA-ból vagy Ausztráliából. Több tízezres tábora volt a mesternek. Imó előtt egy varázslatos világ nyílt meg. A „Trupp” egy év múlva átköltözött az USA-ba. Imót Bécsben nem engedték tovább „szocialista” útlevelével. Egy darabig ott húzódott meg, aztán hazajött, hogy fölkészüljön a „még nagyobb útra”. Később kiment Floridába, egy portorikói lányt vett feleségül, pálmakertész volt egy haciendában. Dolgozott egy híres ezoterikus intézetben, átment Los Angelesbe, majd Vancouverbe, néhány éve Hawaiin él.
Antal Szilveszter „Szilvi”
Hű társam volt a csövezésben. Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amikor délutánra rájöttünk, hogy még a legvagányabb havernak is van valahol családja. Csak mi ketten maradtunk az utcán. Minden bezárt, a belvárosi Pilzeni söröző is, az Erzsébet söröző is, és még a Bajtárs kocsma is, és mi az utcán fagyoskodtunk. A humorérzékét akkor sem veszítette el. Mi ketten voltunk talán a legnagyobb lógósok akkoriban Budapest villamosain, buszain. Karácsonyra nekem ajándékozott egy villamosjegyet. Egyszer Füreden indultunk élelmiszer beszerző körútra, és már meg is fogta kiszemelt áldozatát, egy megtermett tyúkot, amikor rendőrjárőr közeledett felénk. Gyorsan egymásra néztünk, Szilvinek hosszú göndör haja válláig ért, egyetlen megoldás maradt, összeölelkeztünk, és kamuból csókolózni kezdtünk. Én miközben fél szemmel a mellettünk tréfálkozva elhaladó rendőröket lestem a sötétben, észrevettem, hogy Szilvi kabátja alól két tyúkláb nyúlik ki lassan, annak jeléül, hogy megadta magát sorsának, és Szilvi két hatalmas lapát kezének.
Szilvi igazi életművész volt. A semmiből is fejedelmien tudott élni. Olyan lepusztult lakásokban is abszolút komfortra rendezkedett be, ahol más semmit sem talált volna. Egyszer egy ilyen lakásban, ahol mindnyájan korgó hassal feküdtünk le, éjjel fölkeltem, és kimentem WC-re. Szilvi a konyha asztalon guggolt egy lila selyem női bugyiban. Egyik kezében egy villára szúrt száraz kenyérszeletet pirít a fali hősugárzón, a másik kezében a Fürge Ujjak című érdekfeszítő olvasmányt tanulmányozza. Ez volt az egyetlen könyv az egész lakásban. Az asztalon hűlt frissen főzött teája, melyet citrompótlóval és szaharinnal ízesített. A fürdőszobában közben készült forró habfürdője.
Megszállottja volt a telefonszámoknak. Legalább százat tudott fejből. Ez volt a létezésének az egyik alapja. Valami valahonnan mindig leesett. Egy kégli, egy buli, egy kajálás, egy váltás alsónadrág, egy „free csaj”, egy parti sakk, vagy legalább zenehallgatás, esetleg Ország-városozás.
Nagyon szeretett játszani. Sűrűn megesett, hogy áthágta a szabályokat. Sakk közben nemritkán elvonta ellenfele figyelmét, és egy parasztot lecsent a táblájáról. Az Ország-városozásban nem ismert lehetetlent. Legyen erre példa egy ű betűs partija: város: Üröm, folyó: Ürömpatak, hegy: Ürömhegy, növény: üröm, ital: ürmösbor, híres ember: Ürgüblü Türgüblü neves török író. Idáig még csak kibírtuk röhögés nélkül, de ekkor elszabadult a pokol. ő, pedig vadul bizonygatta, hogy mi vagyunk a bunkók, mert nem hallottunk még erről a híres költőről, pedig Nazim Hikmet legjobb cimborája volt. Általában úgy hitette el velünk a sületlenségeit, hogy hatalmas, ám de rendezetlen lexikális tudásából mindig hozzákevert találmányához valami valóságot is.
Hatalmas, kisportolt termetű, jóképű fiú volt, manökenként is kereste kenyerét. A már említett kútmérésen kívül legtöbbször tarhálással kereste kenyerét. Néha akadt komolyabb melója is. Egyszer az izbégi görögkeleti templomtornyot restaurálta, egy akrobatát és Rubljovot meghazudtoló ügyességgel. Pedig rosszul látott, a könyveket öt centire tartotta a szeme elé.
Egyszer a Szicsóéknál (Szigeti Peti) volt buli, és egy 17 éves lányért éjfél után jött az apja. Szilveszteri buli volt, ilyenkor Szilvi - Szilveszter - hivatalból is duplán ivott. A lányról pillanatok alatt elterjedt, hogy szűz, ráadásul épp most jött meg neki. Egyedül a Tüdő nem hallotta ezt meg, és félrevonta egy kis szobába a lányt. Ekkor aztán a „jóindulatú” haverok dörömbölni kezdtek az ajtón, Tüdő dohogva nyitotta ki, és a jó barátok beadtak neki egy lecsó konzervet, nyitó nélkül. Tüdő egy másodperc alatt fölfogta a helyzetet, és másnál kereste a vigasztalást.
Ezután érkezett az aggódó édesapa. Hogy félelmei mennyire alaptalanok voltak, arról rögtön meggyőződhetett. Szilveszter anyaszült meztelenül nyitott ajtót a csöngetésre, és udvariasan megkérdezte: Mit tetszik parancsolni?
Egy időben fuvolázott. A Star nevű bandában játszott a Római Parton. Aztán ő is jobbnak látta lelépni. Hollandiában lett egyetemi hallgató, a szociológia fakultáson. Akkoriban felesége, Stefanidu Janula jazz énekesnő mesélte, hogy fiuk, a kis Szilveszter, pont úgy néz ki, mint az apja. Hosszú haja van, és semmi nem érdekli, csak a zene.
A kilencvenes évek végén hazajött, és visszaköltözött a szentendrei házba. 2008 decemberében halt meg autoimmun betegségben a Szt. László Kórházban.
Schneider György „Sneci”.
Az örökifjú. Már kamaszkorában megjárta Olaszországot, a Vasas ifiben focizott, és kivitték Viareggioba egy kupára. Nem jött ki az edzőivel, mindig oda mondogatott nekik. Bármilyen tehetséges is volt, nem került be N. B. I-es csapatba.
Életében az egyik változást az hozta, amikor egyszerre tizenegy ügyes futballistát vettek fel a jogi karra. Köztük volt ő is. Ekkor egy ideig egész jól szerepelt a BEAC futballcsapata. Sneci sohasem vágyódott a jogi doktorátusra. Szerette a szabad egyetemi életet. Annyira, szerette, hogy tíz év alatt végezte el az egyetemet. Fogalom volt hosszú hajával, szakállával, és lehelet finom foci játékával.
Aztán ő is elment. Freiburgban járt újabb 6 évig egyetemre. A nyolcvanas évek végén hazatelepült. Az egyetemi éveknek még sokáig nem fordított hátat. Minden évben beiratkozott valamelyik német egyetemre, és így adómentesen, munkavállalási engedély nélkül tudott Németországban dolgozni, amiből fejedelmien megélt itthon.
Nem lehet ráfogni, hogy a pénz megszállottja lett. Pedig húsz évvel ezelőtt minden nap együtt indultunk a Várba érkező nyugatnémet turisták pénzét beváltani, egy a tízhez. (Ein zu zehn) Aztán a zsákmánnyal irány a Garay piac, ahol húszért adtuk tovább a lengyeleknek.
Mint Páger a Hattyúdalban, ő sem gyűjtött telekre, családi házra. Időnként vonattal útra kelt, és szerelmén, Csehországon át elpöfékelt a német határig, ahol egy álmos cseh határvárosban megitta az utolsó korsó cseh sörét, átballagott a határon, és elindult stoppal a kiszemelt egyetemi városig.
Később egy német cég ügyvezetője, két elegáns budai lakás társtulajdonosa és egy dunakanyari nyaraló tulajdonosa lett.
Ma naplementének hívja magát, és mint mondja, szemlélődve sétálgat.
Karsai Tamás „Tüdő”
Egy mikszáthi, vagy még inkább móriczi vad dzsentri. Kiváló vívó volt, de hát ő sem az a megalkuvó, vagy akár kompromisszumra kész, fajta. Nem is futott be nagy sport karriert, pedig 20 év kihagyás, sportszerűtlen élet után, most Kanadában felvillantott egy olyat, hogy rögtön felkínáltak neki egy edzői állást. A gimnáziumból azért csapták ki, mert óra alatt a tintatartó nyílásán a régi fajta csukott iskolapadba vizelt. Az esti gimnáziumban sem adta alább. Névsorolvasásnál az óráról hiányzó kisgyermekes nők nevei után sorba mondták be barátnőik: szoptat. Mikor a Riasztóra került a sor, Tüdő is megszólalt: szopat.
Tüdőnek mindig volt pénze, igaz, ehhez néha a családi ezüstöket kellett zaciba adni, de ha ő rendelt a haveroknak, akkor pezsgőt ittunk. Volt egyszer egy kerti buli a házukban. Hirtelen támadt indulatában sorra dobálta a tűzbe a magnót, a lemezjátszót, az erősítőt, és a hangfalakat.
Ezen mindenki jót derült, még Gegesi Józsi is is, mígnem viszont nem látta a levegőben a tűz felé szállni kedvenc magnóját. Ekkor azonban már ő is úszott a levegőben és tolta át a tűz fölött féltett kincsét.
Tüdőnek is megvolt látszatra mindene, anyagi gondok sem nyomasztották. Jól menő büféje volt a Rákóczi úton, budai, kertes családi házat örökölt, de mégis, amikor meghallotta, hogy bevezetik a világútlevelet, és többé majd nem lehet jogellenesen külföldre távozni, gyorsan eladta a házrészét, a pénzt bélyeg ritkaságokba fektette, összepakolt, és családostul kiment előbb Ausztriába, majd Kanadába, hogy visszatérjen sosem szeretett mesterségéhez, az autószereléshez.
Esküvőben és válásban is ő tarja a csúcsot, négyszer vette el a feleségét, és négyszer vált el tőle.
Laczkó Csaba „Scotti”
ő nem kapott időben észhez, és már a világútlevél bevezetése után disszidált. Igaz, nem valami világrengető útra indult. Bruck an der Leitha-nál lehorgonyzott, de mentségére legyen mondva, legalább a történelmi Magyarország területét - Burgenlandot - elhagyta, és átkelt a Lajtán. Hamarosan összetűzései támadtak az Osztrák hatóságokkal, és kiutasítás lett a vége. Reménykedve ment el Mogyoróhoz, aki addigra „Beacos” jogászsága után elvégezte Bécsben is a jogi egyetemet, és már praktizált. Scotti szerint mosolyogva széttárta a karját papírjai láttán és azt mondta: Csabi, mindennek vége! Elbasztad az egészet! Haza kell menned. Scotti ebben a megnyilvánulásban a farkas törvények érvényesülését és a kenyéririgységet, az ősi magyar széthúzást látta. Az igazság kiderítéséhez a másik felet is meg kellene hallgatni.
Nagy Gyula
Számomra mindig is a bécsi disszidensek voltak a legfurább szerzet, főleg addig, amíg nem járhattak haza. Szerintem, ha menni kell, akkor minél messzebbre. Nagy Gyula is Bécsben kötött ki, és hosszú évekig a Süd Einkaufzentrum melletti Eldorádó nevű luxusfürdőben volt úszómester, ma biztosítási ügynök. Előadói képességei alapján akár tehetséges színész is lehetett volna belőle. A hetvenes években neves zenekarokba hívták énekelni, pedig csak néhány számot tudott halandzsa szöveggel. Az egyik ilyen volt a XIV. Napóleon, amely valahogy így kezdődött: And they are coming to take me away haha hoho hihi hehe és így tovább.
A zenekar esténként úgy konferálta be, hogy „Nagy Gyula ismét itthon van Amerikából”. Erre mi elkezdtünk tombolni, amit a közönség átvett, bár ők azt sem tudták, ki az a Nagy Gyula. Gyula baromi jól előadta a számot, halandzsa szöveggel. A Pesterzsébeti Ifjúsági Park megnyitó koncertjére is meghívást kapott, csak azt kérték, tanulja be a szám eredeti szövegét. Amikor bekonferálták, jó darabig nem is került elő, egy bokorban aludt, tök részegen, úgy leltek rá, hogy valaki rápisált a kezére. Nagy nehezen föltolták a színpadra, ott hunyorogva állt a reflektorok vakító fényében, belezavarodott a szám félig megtanult szövegébe, aztán legyintett, mondván, le vagytok szarva, és lejött a világot jelentő deszkákról. Gyula törte magát egy darabig, aztán felhagyott vele, elment piálni Azóta csak szűk haveri körét röhögteti halálra.
Fülöp Iván
Azok közé tartozik, akik a társadalomból való kivonulás Rousseau-i elvét valósították meg: „Vissza a természetbe!”. Going up to the country! Mint sok más pesti aszfaltbetyár, ő is vásárolt vidéken egy parasztházat, és leköltözött. Állatokat tart és gazdálkodik. Közben afféle falusi ezermester lett. Mindig nagyon ügyes volt, a legnehezebb fizikai munkát is el tudta végezni, miközben iszonyú mennyiségű szeszt fogyasztott el. Egyszer egy kétszintes házat együtt üvegeztünk be egy nap alatt. Munka közben megivott egy liter vodkát és két liter almabort. Közben úgy vágta méretre és illesztette a helyére a hatalmas üvegtáblákat, hogy a haja szála sem görbült. A költőiség és a vadság egy speciális keveréke munkálkodott benne. Mikor megismerkedtünk, verseket írt, és saját számait játszotta gitáron. Jazz diszkót akart nyitni. Akváriumokat készített, meleg vizű patakokban halkukacot gyűjtött eladásra, gombaszakértő és ínyesmester volt. Egyszer úgy főzött galamblevest, hogy ahhoz a padláson légpuskával lőtte a galambokat. Az egyik haverja döbbenten nézte a főzést, és szinte öntudatlanul kérdezte a kondérra mutatva: Ebből mi lesz? Iván öccse válaszolt helyette, aki selyem alsóban cigarettázott a konyhában: A végén? Bélsár! mondta halálos komolyan. ő még Ivánon is túltett bizonyos dolgokban. Három idegen nyelven beszélt folyékonyan, de a szobájában tíz éve nem takarított, hegyekben állt a csikk, és nem lehetett hozzányúlni.
Vadászagarakat és vadász görényeket tartott. Mélyhűtője mindig tele volt nyúl és őzhússal. Egyszer az egyik hasonszőrű haverjának Kecskemét környéki tanyáján komoly ivászat után elhatározták, hogy birkákra vadásznak. Le is öltek a Tsz hodályban vagy tíz állatot, és elcipelték a tetemeket a tanyára, ahol a „feldolgozás” után mély álomba szenderültek. Arra a nagy részegségben nem is gondoltak, hogy a friss havon a vérnyomok játszi könnyedséggel vezették a pandúrokat búvóhelyükre. Megúszták „pántlikával”, nem kellett bevonulni a „Harvardra”.
Később divatruha készítő, majd asztalos lett. Én a „Randevúban” ismerkedtem meg vele, a WC-n belém kötött, csúnyán összeverekedtünk, a végén átölelt, és azt mondta, kemény gyerek vagy, igyunk még valamit. Most is kint él „birtokán”, egy Pest környéki faluban, a kocsmába, ha bemegy, tisztelettel félrehúzódnak, és a kocsmáros már tölti a „dekát”, hiszen tudja, hogy Iván sohasem iszik felest.
„Tarhás” GYURI
ő egyike volt azoknak a megszállottaknak, akik otthon a „pinyóban” kialakítottak egy kezdetleges gyúrótermet, és egész álló nap csak gyúrtak. Emellett neki is a főzés volt a második kedvenc időtöltése. Aztán kiment Németországba, és egy karate csapat edzője lett Essenben. Egyszer kint voltam orvos keresztapámnál, aki 1956-ban ment ki, és azóta kint él. Szép lakásban laktak. Kértem, vigyen el Tarháshoz a megadott címre. Tarhás munkanélküli segélyből élt, és mellette edzősködött. A Sozialamttól egy gyönyörű villalakást kapott egy tó partján, Essen legszebb vidékén. Keresztapámat elöntötte a düh, hogy ezek a jampik az ő adójából laknak ilyen palotákban.
Egyébként Doleviczényi, az egykori „tamburás ember”, majd Kex billentyűs is Essenben él, és hangszerkészítéssel, javítással, hangolással foglalkozik.
Tarhást is elérte a hazadisszidálási hullám, egyre többet látom itthon, vegetáriánus éttermet akar nyitni.
Vértes Laci „Vércse”
ő is a kései diszkósokhoz tartozik. Izraelbe ment, és egy ideig egy kibucban élt. Édesapja volt az a Vértes László régész, aki megtalálta a vértesszőllősi ősember maradványait. Vércse eleinte egy autóvezető oktató munkaközösség tagja volt. Szenzációs sztorikat mesélt. Egyszer egy női vezetőt oktatott, álmosan ült mellette, sötét este volt, az országúton haladtak Szentendre felé. Előttük semmi, szembeforgalom semmi, csak mögöttük haladt egy gépkocsi. Egyszer csak tanítványa kitette az irányjelzőt balra, átment a bal, szembejövő sávba, gyorsított, majd irányjelző jobbra, visszatérés a jobb sávba, és nyugodtan tovább vezetett. Erre már a Vércse is fölébredt, és döbbenten kérdezte: mit tetszett csinálni? Mire a nő: leelőztem a gépkocsit. Talán nem jól tettem? A Vércse ekkor jött rá, hogy növendéke a középső visszapillantó tükörben „előtte” észlelt gépkocsit előzte meg.
Később Vércse is áttért a ruhakészítésre, vagy „rongyozásra” nagyon jól keresett vele. Volt néhány kiváló kreációja. Az egyik egy hatalmas vászon western kabát, a másik egy börtön jackie, fekete rabszámmal ellátva.
Egy darabig mixer volt egy Jeruzsálemi bárban. Pár éve Haifában él, és jól menő cége van.
Bodola György „Duda”
Édesapja Bodola Gyula volt, a neves nagyváradi futballista. ő is focizott, NB II-es igazolt játékos volt.
ő volt a hőskor krónikása, nyakában az elmaradhatatlan fényképezőgéppel. Mindent megörökített.
Nagyszerű karikaturista volt. ő készítette a karikatúrákat a Rock lexikonhoz.
A nyolcvanas évek elején örökölt 300.000 Ft-ot. Ezt italra váltotta a jó barátokkal. Nem viszkire, vagy konyakra, drága mulatókban, hanem kisfröccsre, olcsó csehókban. A művelet így is csak két hétig tartott.
Háromszor nősült, két fia született, négyszer disszidált.
1989-től Kanadában, Vancouverben élt.
2007-ben halt meg gégerákban.
Vida Mihály „Pipó”
Egyszer még a hatvanas évek végén üres volt nálunk a kégli. Pipó csillogó szemekkel mondta: télen egy free héder! Valóságos kincs! őt sorsoltuk ki, hogy elmenjen piáért. Azt mondta, ha visszajövök az lesz a jel, hogy nem csöngetek! Ebben meg is állapodtunk. ő komolyan vette, órákig állt a poén kedvéért az ajtó előtt, majd amikor már majdnem megfagyott, elkezdett csöngetni. Erre meg mi mondtuk: Nem megyünk ki, ez nem lehet a Pipó, abban maradtunk, hogy ő nem csönget. A végén aztán a pia miatt beengedtük. A pia hamar elfogyott, pénzünk sem volt már, így elkezdtünk vízbe zsugázni, egy pohár víz alapon. Egy-egy vesztett meccs után, főleg, ha kontra, netán rekontra, ne adj isten szubkontra is volt a partiban, kéjesen néztük a vesztes vízivót. Hajnalig mindnyájan rengeteget ittunk, majd szétvetett a sok víz. Egymást már úgy hívtuk: csap, slag, szökőkút, stb.
Ő a korai emigránsok közé tartozott. Kaliforniába ment, a haverjai, a „papír maffia” után, de a végén asztalos lett. Műhelye nem volt, csak szerszámai, úgy járt ki lakásokra javítani a bútorokat. Mostanában már ő is többet van itthon, utoljára a David Bowie koncerten láttam, a security emberek fogták le, mert engedély nélkül árulta ugyanazt a Bowie mintás polót, amit a szekusok. ő kivágta magát, hogy nem árulja, éppenséggel most vette azt az 50 trikót a kollégájuktól, mert annyira megtetszett neki, visz a komáknak is haza falura.
Öregkorára visszament Pécsre, Volt már egy agyvérzése, nem mozdul ki hazúlról.
Cseh Laci
A város egyik jellegzetes figurája volt. A 70-es évek elején Dobai Péter készített vele riportfilmet Archaikus Torzó címmel.
ő volt az első komoly hazai body buildinges. Rettenetesen kidolgozta testét.
Később meghirdette a minimál létet, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egyáltalán nem dolgozott, semmit nem keresett, de nem is költött. Rejtély, hogy gyűjtötte össze több ezres könyvtárát.
Valóságos élő lexikon volt, művészek, költők, filozófusok és sportolók életrajzi adatairól mindent tud.
Egyszer meghívták a szomszédba. vacsorára. Jó hangulatú este volt, Rousseauról beszélgettek. Másnap fölkelt, kinézett az ablakon, és azt látta, hogy egy exkavátor szedi ki a háza előtti térről a fákat. Kiszaladt, valamiért azt hitte, hogy a tegnapi vendéglátója irányítja a munkagépet, és öklét rázva rohant a gép felé, azt kiabálva: És még nektek van pofátok Rousseuról beszélni!
Sokáig láttam marcona alakját a városban, amint spárgával megkötött munkás nadrágban, félretaposott bakancsban, lyukas trikóban magyaráz valakinek egy méltatlanul elfeledett magyar költőről, vagy az 1928-as Tour de France kerékpárbajnokról.
Pár éve gondnokság alá helyezték, és úgy tudom, azóta zárt intézetbe került.
Friedmann Péter „Vörös Parizer”
ő azok közé tartozik, akik itthon maradtak.
Mindene a kártya, a lóverseny és a blues.
Nemrég összefutottam vele a Baross Gábor téren. A butikja előtt állt, több kiló arany volt rajta, és húsz kiló súlyfölösleg. A haja és a szakálla még mindig a régi vörös színben pompázott. Azt mondta nekem: Golyókám! Én nem változtam semmit, még mindig ugyanolyan hipster vagyok, mint régen. Közben bekiáltott valamit a butikba, az alkalmazottaknak. Álltam vele szemben, öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel, ügyvéd táskával, szintén húsz kiló súlyfölösleggel. Mit válaszolhattam volna: Karcsikám én is ugyanolyan hipster maradtam, min te, én sem változtam semmit.
Aztán elbúcsúztunk, és ő elindult az ügető pályára, a törzshelyére, hogy az aznapi bevételt megduplázza vagy elverje.
Azóta annyi a változás, hogy már Ügetőpálya sincs.

Balatonakali – Buda, 1991, 1995, 2010.




http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591&notif_t=wall#!/album.php?aid=2044586&id=1078211194

http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591&notif_t=wall#!/album.php?aid=2044589&id=1078211194

http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591&notif_t=wall#!/album.php?aid=2044604&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044625&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044626&id=1078211194

http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044290&id=1078211194

MY GENERATION 4.

Mezey András (Golyó)

69-ben Agárdon nyaraltam, és úszómester voltam a strandon. Ettől igen megnőtt az ázsióm, hiszen volt egy csónakom, és egy kulcsom a G 6-os kabinhoz. Ott is összeverődött egy igen nagy társaság, és esténként egy fehérvári zenekar játszott Lui vezetésével, a Nádfedelesben. Jó hosszúra meg tudtam növeszteni a nyár végére a hajamat, és ezért az idősebb fehérvári vagányok: Végh Tamás, Nyeka, Kenyő, Pecó, barátságukkal tüntettek ki. A döntő momentum tiszteletbeli vagánnyá avatásomnál az volt, hogy a nyár végén a vízirendőrök levágatták a hajamat. Ettől valóságos nimbusz vett körül.

Agárdról indultam első stop utamra. Füredre igyekeztem. Volt egy régi ócska kofferem, abban kenyér és szalonna, és kb. 50,- Ft. A koffert mindenhol elhagytam, de állandóan utánam hozták. Később, már Füreden, Szilveszternek adtam, aki arra használta, hogy a Szívkórház parkjának egyik padján - mely éjszakai szállásául szolgált - kispárnának használta. Egy éjjel kilopták a feje alól, de az csak akkor koppant, amikor reggel felébredt.
Később összehaverkodtunk egy Tamás Tamás nevű sráccal, aki Arácson lakott, és volt kéglije. Ott aludtunk vagy harmincan. Néha, amikor már nagyon unt minket, egyszerűen nem jött haza. Ilyenkor az egész társaság az arácsi vasútállomás várótermében púposkodott reggelig, vagy amíg el nem zavarták.
Füredről átvonultunk Badacsonyba, mert hírét vettük, hogy a Mini együttes Török Ádám vezetésével, a Tátikában játszik.
Ádámot már régóta ismertük a Várból, egy Guggeros (Wehner Géza) nevű sráchoz jártunk fel gombfoci bajnokságokra, ahol mindenki a saját maga által esztergált „sztárokkal” játszott, akik az akkori nagymenőkről nyertek elnevezést. Ádám itt is kifejezte a gyengébb nem iránti olthatatlan vágyát, játékosait, így nevezte el: Clitoris, Vagina, Rés, Repedés, Pöcök, stb.
Guggeros faterja jó nevű zongoraművész volt, és házuk falán egy táblán hirdette, hogy órákat ad, ezért amikor először mentünk hozzájuk, a Szilvi azt hitte, hogy órás a haverunk faterja.
Ádáméknál egy egész kommuna fogadott. Egy parasztházat béreltek, mely négy személyre kényelmes lett volna, azonban legalább ötvenen aludtunk ott. Azazhogy nemigen aludtunk. Ha például valakinek csak egy szék jutott, és éjszaka meggondolatlanul kiment a WC-re, akkor biztos lehetett abban, hogy mire visszajön, már ketten ülnek a székén.
Akkoriban jelent meg John Mayalltól az Empty Rooms című lemez, ez volt az első Rythm & Blues zenekar, melyben nem játszott dobos. Amikor közöltük Ádámékkal a hírt, dobosuk, Doxa - polgári nevén Dobos Sándor (!) - egész belesápadt. Ki az a buzeráns? - kérdezte. John Mayall! Nahát, ez sem fog már meghülyülni! Dobos nélkül zenekar! Veszve érezte magát, mert tudta, hogy Ádám nagyon szereti Mayallt. Pedig nem volt rossz dobos, pontossága miatt kapta a becenevét.
Azon az őszön nyitották meg Ádámék a Bem Rockparti Klubot. Mi, haverok csináltuk a plakátokat. Én Arthur Brown fejét rajzoltam meg zsírkrétával. A felhevült közönség mindet leszaggatta emlékbe. Nagyon büszke voltam, amikor pár hét múlva barátnőm szobájának falán láttam viszont „művemet”.
Szinte mindenki megpróbált mag is zenész lenni. Így történt például, hogy Szemző Gabi megirigyelte Török Ádám fuvoláját, és ő is vett egyet. Alig tudta megszólaltani a hangszerboltban. Később öccse, Szemző Tibor neves jazz, majd repetitív kortárs muzsikus lett.
Sokan lettek képzőművészek, Szirtes Jancsi, Méhes Zuzu. Bodola György kivételes tehetség volt. ő rajzolta a Tardos féle Rock lexikonhoz bálványaink karikatúráit. A kor, a szocialista összeköttetés hiánya, a kontraszelekció, a kitartás hiánya, és a kebelbarátság a szittyóval, mindez nem tették lehetővé, hogy befusson.
A film vonzása is erős volt. Nem volt még videó, a kommersz amerikai film sem uralta még a piacot, és szinte naponta jártunk moziba. Legendás filmek voltak a Nagyítás, az Eper és Vér, az If, a Zabriskie Point, a Kalandorok, a Hallgatag ember, a Bilincs és mosoly, és a Szelíd motorosok.
Én az érettségi után a Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem rendezői szakra. Hárman készültünk a Szabó Ervin Könyvtárban vizsgára: Baksa Jancsi, Hobó, és én. Én voltam a legfiatalabb. Mind a hármunknak hosszú haja volt. Én megkérdeztem őket, mit gondoltok, levágassam a hajamat, akkor talán nagyobb esélyem lesz? Egyszerre válaszolták: Hülyeség, úgyse vesznek fel. S valóban egyikünket sem vették fel.
Baksa Jancsi parádés rajzokat vitt magával, és szenzációs rajzfilm novellát - vagy képregényt írt vizsgaműként. Én már az első rostán kibuktam, Hobó a másodikon, Jancsi a harmadikon. A tesztkérdések között volt egy olyan, hogy írjon egy jellegzetes pesti utcanevet. Jancsi erre azt írta: Kör utca. Általában mindenre hajlandó volt egy poénért.
Egyszer Pünkösdfürdőn voltunk. ő állt sorba fagyiért. Mi távolabb beszélgettünk. Amikor sorra került, rám kiáltott: Golyó itt a fagyid! És, a szemem közé dobott egy tölcsérrel. Ezután a saját szemébe is belenyomott egy tölcsért, mint egy monoklit, és nekifutásból hasast ugrott a medencébe.
Később tudtam meg, hogy ugyanazon a felvételin jelentkezett szegény Bódi Gabi, akit elsőre fölvettek. Vele dolgozott hosszú évekig jó barátja és első asszisztense, Bonta Zoltán (alias Travolta, vagy Bézé)
Voltak olyanok, akik a filmművészetet lebecsülték, és az irodalomnak kívánták szentelni életüket, mint a „Debreceni” Gazsi, aki az egyetlen kávéházi figura volt köztünk. Gyűrött fehér öltönyben járt, ujjai sárgák voltak a bagótól, és szeme alja karikás az éjszakai írástól. Mindig volt egy kötet a hóna alatt. Nagyon tiszteltük, de egyikünk sem olvasott egy sort sem tőle. Ma nagymenő divatáru kereskedő, Thaiföldre, és New Yorki fashion week-endekre jár beszerző útra.
Tóth Csabáról sem gondoltuk volna, hogy neves irodalmár lesz az USA-ban, hiszen ő akkoriban inkább arról a sztoriról volt híres, amikor tök részegen hazafele a szülei régi barátaival együtt ment fel a lifttel, akik próbáltak vele kedvesen beszélgetni, mígnem észrevették, hogy Csabi mosolyogva bevizelt a felvonóban. Nem tudták humorra venni.
Csabának áldott jó szülei voltak. Az egyik télen három hónapig csöveztem Antal Szilvivel. Összebalhéztam anyámmal, és semmi kedvem nem volt hazamenni. Egyedül nehéz lett volna, de Szilvi szolidaritásból csatlakozott hozzám - ő ugyanis „Bandin”, azaz Szentendrén lakott és lusta volt kijárni. A legtöbbször még éjfélkor sem tudtuk, hogy hol alszunk, de a három hónap alatt csak kétszer kellett vagonban meghúzódnunk a Déli pályaudvaron - az azonban kegyetlen volt. Pénzünk soha nem volt. A Szilvinek - a társaságban egyedül – már gyereke volt.
Ha már nagyon éhesek voltunk, felmentünk a Tóth Csabáékhoz, mintha a Csabit keresnénk, bár tudtuk, hogy nincs otthon. A Csaba édesanyja azonban tudott arról, hogy a Szilvinek van kisgyereke. Elég volt egy-két süket dumát levágni arról, hogy állás után nézünk, meg más effélét, és máris készen volt a kaja szeretetcsomag a kis Szilveszternek, amit aztán a Körtéren a Nagy Szilveszter és a Golyó fogyasztott el. Azon a Móricz Zsigmond Körtéren, melynek nevét hosszú ő-vel írták, és a közeli iskolában Csabi mamája, aki ott volt magyar tanár, minden kezdő osztályát az első órán az ablakhoz terelt, lemutatott a táblára, és azt mondta: Hát így nem szabad írni.
A csövezés különben nehéz iskola volt, és aki még nem próbálta, annak azt ajánlom, nyáron kezdje, mert különben lehet, hogy hamar elveszti a romantikáját. Mi is átázva, átfagyva, éhesen kószáltunk Szilvivel a körúton, és egyszer csak azt mondta a maga dadogós stílusával: Go -golyókám! Úgy érzem, mintha egy kibaszott vörös lámpa vi - villogna az agyamon: csöves, csöves! És valóban, eléggé lerítt rólunk, hogy nem éppen a melóba csattogunk befelé.
Délelőttönként „bélásokat” tarháltunk a Felszabadulás téren, majd a bevételből elmentünk a Rácfürdőbe, ahol nemcsak fürödtünk, de a zokni és gatyamosás után egy jó nagyot horpáztunk is a pihenő ágyakon. Enélkül nehezen bírtuk volna ki. Kilencven nap alatt közel kilencven haverhoz szállásoltuk be magunkat. A legtöbb helyen egy éjszaka után kigyulladtunk. Néha szerencsénk volt, és egy - egy haver szülei elutaztak.
Az egyik ilyen a Tímár Kutyiéknál volt. Ott olyan pazar volt az ellátás, amit a szülők otthon hagytak, hogy az első este bélszínből csináltunk pörköltet.
Aztán a Rozsnyai szülei utaztak el. Itt maradhattunk volna hosszabb ideig, de megjött a Skoda öccse, Rómeó, és eltűnt a házigazda órája. Ráadásul hazajött a Rozsnyai bátyja a honvédségtől kimenőre, és takaros mennyiségű whiskyt hozott magával. Szilvi spagettit főzött aznap este. Amikor éjjel honvédünk ágya mellett elhaladtam, először azt hittem, hogy borotválkozás közben feküdt le, és habos az arca. Csak később vettem észre hogy az egészben lenyelt spagetti tésztát gejzírként hányta álmában a saját arcára. De hát mi sem volt könnyebb, mint mesterszakácsunkat megrágalmazni. Ha jól emlékszem, az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy kutyasétáltatás alkalmával elvesztettük a szülők kutyáját. De lehet, hogy keverem a dolgokat, és egy idegen kutyát szoktattunk a lakásba.
Szerencsére távozásunkkal egy időben „üresedett” meg a Lex Andrisék kéglije. Az időközben Ivanics Riskával trojkává duzzadt csapatunk érkezése után egy nappal azonban a Lex szülők példáját követték a Lex testvérek is, ők sem bírtak minket elviselni. Riskát úgy vettük be a csapatba, hogy eladta a szülei sífelszerelését a bizóban, és a befolyt összegből két napig királyi módon éltünk. Gond ezután sem volt, mert Lexékkel szemben volt egy parádés ABC, nekem meg volt egy hosszú bélelt malaclopó bőrkabátom, melynek bélését középen felhasítottam, és így a kabát valóságos bőségszaruként működött, mígnem egy alkalommal elvetettem a sulykot, a selyem bélés alul kiszakadt, és a pénztár mellett elhaladva potyogott a kabátból a sok étek és itóka.
Ezután kénytelenek voltunk ráfanyalodni a Lex család aranytartalékára. A papa katonatiszt volt, és mérhetetlen mennyiségben volt otthon kincstári pálinkaesszencia, tubusban. Ezt mi teánk ízesítésére használtuk.
Egy ízben, mikor az esszencia hatása alatt voltunk, elzárták a vizet a házban. Mi ebből csak annyit észleltünk, hogy nem jött a csapokból a víz. Kinyitottuk az összes csapot, hátha valamelyik működik, majd boszszúsan távoztunk a lakásból. Télvíz idején!
Nem részletezem. A házmester állítólag csak kajakkal tudott felszlalomozni a lépcsőházban, úgy dőlt ki a lakásból a víz. Riska olyan részeg volt, hogy otthon maradt, és meztelenül aludt egy sezlonon, ami lágyan ringott a vízen. Az egészre úgy jöttek rá, hogy a kettővel alattuk lévő lakás beázott. Az eggyel alattunk levő lakó ugyanis a Lex szülőkkel együtt élvezte a Földközi tengeri hajókörutat, és csak két hónap múlva jött haza, de addigra a TV-je is elrohadt a lakásában. Amikor mi hazaértünk este, Riska egy szemcsepegtetővel gyűjtötte a vizet egy lavórba, és dudorászott. Szerencsére az ajtót tárva nyitva felejtettük, igaz ugyan, hogy így nem lehetett többé becsukni a felpúposodott parkettától, de máskülönben meg nem tudtuk volna többé kinyitni.
Az egyik értékesebb perzsaszőnyeget kiakasztottuk a terasz korlátra száradni, persze hogy megfagyott az éjjel, és a fele leesett az utcára, miután kettétört. Rettenetes botrány lett. Riska még a magnóját is otthagyta, úgy menekültünk.
Hetekkel később elváltoztatott női hangon telefonált oda, de a Lex papa dühkitörései minduntalan eltántorították a magnó visszaszerzésétől.
Az egyik leglidércesebb éjszakám volt, amikor a Scottinál aludtam. ő a Joséval lakott együtt az Iskola utca azóta lebontott egyik öreg földszintes házában. Lehet, hogy még egyszer emléktábla lesz a helyen: itt lakott Scotti és José. A kis Thomas is ott csövezett. ő volt a háború után az első rühes a városban. Amikor az orvos megvizsgálta, gratulált is neki, mondván, hogy 45 óta nem fordult elő ez a megbetegedés a praxisában.
Lényeg az, hogy egész éjjel úgy vakarózott a két lábát összedörzsölve, mint egy kutya, amelyik álmában szalad. Mindannyian forgolódtunk, végül José megelégelte. Szögbelövő kisiparos volt. Fogta a szögbelövő pisztolyát, odament Thomas vackához, a halántékához illesztette, és azt mondta neki: ha azonnal nem hagyod abba, lelőlek, mint egy rühes kutyát. Meg sem moccant egész éjjel.
A meló, az nagy gond volt. Nem csak a pénz miatt, hiszen azt valahogy mindig szereztünk, de ekkor még létezett a „káemká”, és „tré flepnivel” nem sokáig lehetett húzni, hamar elkaptak, és irány Tököl. Ekkoriban híre terjedt, hogy van egy úri melóhely, királyi foglalkozással: nevezetesen a Földmérő Vállalat a Baross utcában, és kútmérőket vesznek fel. Valószínűleg a későbbi lakótelep építkezésekhez kellett a sok méricskélés. A melót Szilvi fedezte fel egy Sáveli nevű lány ajánlására, aki ott dolgozott.
A munka lényege az volt, hogy kaptunk egy föltekercselt mérőszalagot fogantyúval, aminek a végén egy síp volt. Ezt kellett meghatározott kutakba leengedni, és amikor a vízbe ért a vége, a síp fütyült, nekünk, pedig a centit kellett feljegyezni. Hamar kiderült, hogy a heti melót közepes erőbedobással egy nap alatt el lehetett végezni. És egész jó pénzt, havi 1.200,- Ft-ot fizettek érte. Engem később fölvettek az egyetemre, de az állást meg akartam tartani, így papíron kiadtam bérbe a Laczkó „Bálná”-nak, aki örült, hogy van bejegyzett melóhelye. ő vette fel a fizetést, 200-at megtartott és 1.000. -et átadott nekem, aki ténylegesen végeztem a munkát. Ez a ténylegesség persze relatív fogalom, hiszen igen hamar rájöttünk a Duna vízállás szintje és a talaj vízszint közötti szoros összefüggésre. Na már most, az ember esendő. Eleinte csak kéthetente, majd havonta, végül jó ha félévente egyszer mentünk ki a kutakhoz. (Mindenkinek külön területe volt). Sajnos az ellenőrzésre nem is gondoltunk, és egyszer, amikor kiderült, hogy Szilvi két éve mér egy kutat, melyre tévedésből egy négy méter magas sóderhalmot szórtak, kirúgták az egész brigádot.
A társaság első krónikása Beethoven volt, nyakában elmaradhatatlanul ott lógott a fényképezőgép, és rengeteg felvételt csinált. Remélem, ezek még megvannak valahol. ő volt a szűkebb baráti körben az első, aki derékig érő, göndör hajat növesztett. Piros bőrkabátot viselt hozzá. Kőművesként dolgozott, és hajnalonként villamossal döcögött ki a külvárosi melóhelyre. Amit a melósoktól kapott útközben dumából, azt nem irigyeltük tőle. Mindennek hívták: Zsuzsinak, Bözsinek, Csírának, csak éppen fiú nevet nem kapott. Akkoriban még erős idegenkedés volt a melósok között a hosszú hajjal szemben. Ma már alig van, amelyiknek ne lenne fülbevalója.
Beethoven is télázott, állítólag az USA-ban valami művégtaggyárat örökölt egy rokonától.
Később Bodola Gyuri lett a krónikás. ő is rengeteg felvételt készített, ezek nagy része meg is maradt.
Egy nyári este, a tabáni foci után a Zöldfa étterem teraszán ültünk. Valaki fölvetette, hogy le kéne menni a Velencei tóra. Én bedobtam, hogy Agárdon van a családi vityillónk, és el tudom lopni hazulról a kulcsot. Egy órán belül a vonaton ültünk. Tízen voltunk: Schneider „Sneci” Gyuri, Szemző „Riasztó” Gabi, Karsai „Tüdő” Tomi, Szabó „Keki” Gyuri, Imre „Imóka” Peti, Laczkó „Scotty” Csaba, Bodola „Duda” Gyuri, Kyriakidis „Kis Thomas”, Klamár Andris, és én. Jegyet nem vettünk, de a kalauz tőlünk nem is kérte. Egész úton a Klamárral pörölt, aki fölfeküdt a hálós csomagtartóba, mert ott tuti nem veszik észre. Hiába pörölt a kalauz, Agárdig nem volt hajlandó lejönni.
Agárdon benyomultunk az állomás melletti plexi kocsmába. Klamárt a helyi fiatalok összetévesztették Fazekassal, a futballistával. Mély részegségünkben igen gyorsan szoros baráti kötelékek fonódtak köztünk. Van egy képem, amint mosolyogva, átölelkezve állunk, agárdiak, és pestiek. Csak alaposabb tanulmányozás után lehet észrevenni, hogy a Klamár és a Kis Thomas keze is könyékig túr valamelyik helybéli csontrészeg srác zsebében.
Másnapra megbeszéltünk egy nagypályás sörmeccset az agárdi pályára. (Azóta a pályából csak egy fél kapufa maradt.) Kaptunk szerelést, és stoplis cipőt is. Egy emberünk hiányzott, ezért nagylelkűen adtak egy 10 éves fiút kapusnak. A pálya lejtése legalább 10 %-os volt, és az afrikai elefántfű nyírt angol pázsitnak számít az ottani fűviszonyokhoz képest. A bíró is közülük került ki, de olyan hülye volt, hogy lesre bedobást ítélt, erre két méterről úgy fejen rúgták a sajátjai a labdával, hogy le kellet vinni a pályáról. A Scotti egyetlen egyszer sem ért a labdához, ő kizárólag azért játszott, mert az agárdi csapatban lépett fel a helyi rendőr és egész végig azt rugdosta büntetlenül. Eleget rugdosták őt addig a rendőrök. Nem részletezem a meccset, minden összefogott ellenünk, vesztettünk, és sietősen kellett távozni a helyszínről.
A Klamár volt egyébként az első „fekete” taxis a városban, még jóval a vállalkozások kora előtt, és ha jól tudom, a mai napig ragaszkodik ehhez a jogi formulához, tehát egyben ő az utolsó is. Legelőször egy kis Fiatja volt, kinyitható tetővel. Egyszer valahova vidékre mentünk. Egy motorost előztünk. Klamár kinyitotta a tetőt, és vezetés közben felállt, egyik kezével tartotta a volánt, a másikkal egy baseball ütőt emelt a motoros feje fölé, fölvette a motoros sebességét és szigorúan, komolyan a szemébe nézve hosszan mondogatta: Nagyon vigyázz! Nagyon vigyázz! A motoros egy ideig kacsázott, majd behuppant az árokba.
Március 15-én kedvenc szórakozása volt a városban cikázni nyitott tetővel, néha felállt, és azt kiabálta: Emberek! Fel Budára! Gépesített csajozónak hívtuk, mert óriási előnye volt velünk szemben a Fiatjával.
A Köteles egyszer kipróbálta, milyen lehet 3 napig egyfolytában piálni hunyás és kajálás nélkül. Hát mondhatom, nagy sikere volt, hazafelé a fél pár cipője bent ragadt egy villamos sín váltóban. A mamája minden nap bízott benne, hogy hazajön a fiacskája, állandóan ki volt készítve valami kaja a rezsóra. Azon a napon töltött káposzta volt kikészítve. Kötél elkezdett enni belőle, de aztán elaludt. Hosszú haja belelógott a lábosba, és a fűtetlen konyhában hajnalra bele is dermedt. Reggel fél oldalt le kellett vágni a haját, hogy beérjen a melóba.
Nagy vidámság, gondtalanság volt az életünk, és észre sem vettük, hogy közben kezdünk felnőtté válni. Szép lassan kikoptunk az iskolapadokból, úgy ahogy elhelyezkedtünk melóhelyeken, és elkezdődött az „esküvői hullám”.
Ezek még nagyon vidám dolgok voltak. Szerencsétlen anyakönyvvezetők legnagyobb megrökönyödésére, több száz szedett-vedett, torzonborz figura gyülekezett össze egy-egy haver esküvőjére. Az én feleségem szülei is megdermedtek, mikor meglátták újdonsült vejük baráti körét.
Az esküvőket követték a keresztelők, majd a válások.
A halál szele is túl korán megcsapott minket. Brian Jones, Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi Hendrix és Radics Béla.
Egy nagyszerű barátunk, az egyik legtehetségesebb focista ment el legkorábban közülünk: Somogyi Kristóf. Fehérvérűség végzett vele. Sohasem tudjuk meg, mi köze volt halálához az akkori légköri nukleáris robbantásoknak.
Döbbenten álltunk. Addig jóformán azt sem tudtuk, hogy merre vannak a temetők. A gyászjelentés szerint a Farkasréti temetőben vehettünk végső búcsút Kristóftól. Ott álltunk tétován a tabáni ketrecben, aznap elmaradt a foci, de érzelemnyilvánításokra nem igazán voltunk képesek. Degesz megkérdezte: Gyerekek, merre van a Farkasréti temető? Szpari válaszolt: Még ezt sem tudod? A Búfelejtővel szemben!
Nem az volt a lényeg, hogy mit csináltunk, hanem az, hogy hogyan. Hittünk abban, hogy különbözünk mindenki mástól. „Im not like everybody else” (Kinks).
Még érzem a gőzmozdony füstjének szagát, ahogy a vonat lépcsőjén utaztunk a Balaton felé. Jack London hőseinek képzeltük magunkat, pedig a legtöbbször jegyünk is volt, és a galetták sem jöttek.
Egyszer Nagy Gyulával végig a vonat vécéjében utaztunk. Az ezerarcú és szájú Gyula, a híres gyertya elfújós magánszámát adta elő. A szám lényege hogy különböző torz szájúak nem tudják elfújni a gyertyát. Majd bepisiltünk a röhögéstől. Ráadásul a Sneci a lépcsőn utazott, és időnként beköszönt kívülről a WC ablakon.
A rock and roll, a hippi világ és a szexuális forradalom kelet európai aktivistái voltunk, de a kommunizmus és a vasfüggöny összeomlása nem adatott meg nekünk húsz évesen.
Néha arra gondolok, mi lett volna, ha ez a nap nem csak 89-ben, hanem már 68 tavaszán eljött volna. Mi lett volna, ha nem vette volna el tenni akarásunkat egy hazug rendszer. Mennyi félresiklott élet alakulhatott volna másképp. Mennyivel több tehetség került volna az őt megillető helyre. Focisták, zenészek, írók, színészek, festők, fotósok lehettek volna, a ma a helyüket sem találó neuraszténiás, félresiklott ötvenesek, hatvanasok. És legalább százezer emberrel kevesebb emigrált volna. Talán nem lenne ennyire kiégett a nemzedékem. Ennyire lepusztult.
„Nagy Nemzedéknek” hívjuk magunkat, holott tudjuk, hogy nem voltunk nagyobbak sem a megelőző, sem a minket követő korosztályoknál. Csak mások voltunk, senkihez sem hasonlíthatók.
És mi lett belőlünk? Mára semmiben sem különbözünk másoktól.

http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591&notif_t=wall#!/album.php?aid=2044584&id=1078211194

MY GENERATION 3.

Mezey András (Golyó)

Megint elkalandoztam ezekkel az utakkal.

Eleinte a Jégbüfé előtt volt a találkozóhely és ez a csapat egy részének sokáig meg is maradt. Ez volt a BÉVÉ, vagyis a belvárosi galcsi.
Voltak itt keményebb fickók is.
Skoda, aki, amikor leszokott a törvénybeütköző cselekedetekről a Habsburg család jelszavát választotta: „Óh te boldog Ausztria, te csak házasodj!” és elvett egy dúsgazdag nagypolgári lányt.
Kuxi, aki mint maga fogalmazta, szerelemféltésből ült hét évet. Egyszer két haverja, miközben ő aludt, fiatal szerelmét leitatták, és elkábították, majd megerőszakolták. Mikor reggel felébredt, és kiderült a dolog, az egyik mocsadékot egy vasdurunggal ütötte le. A másik elmenekült. A Bíróság csak őt ítélte el: emberölés kísérletéért. A Bíróság szerint csak egyetlen enyhítő körülmény szólt mellette: a vasdurungot, mellyel a rohadékot leütötte, rongyokba bugyolálta, mert mint mondotta, nem akarta hallani azt a hangot, amikor betörik a feje.
Jean irdatlan termetével, szigorú tekintetével, döngő léptekkel járta a belvárosi utcákat. Irigykedett az akkor Pestet ellepő, gépkocsival rendelkező olasz fiatalok szerelmi sikereire. Időnként megállított egy – egy olasz kocsit, kedvesen benézett, a „digók” letekerték az ablakot, erre ő egy iszonyatosat becsulázott, és hozzátette: Mangiare!
Ő a Bosnyák téri piacon kereste hajnalonként a pénzt. Volt egy kétkerekű kocsija, és azzal fuvarozta a termelőktől a zöldséget és gyümölcsöt a kiskereskedők kocsijába. 500,- Ft-ot s egy zacskó primőrt keresett vele naponta.
Egyszer elkértem a kosiját egy napra. Egy kereskedő 200 kiló málnája a mai napig bánja vállalkozásomat, én ugyanis a rámpán a megrakott kocsit magam után húzva egyszer csak a levegőbe emelkedtem, a málna meg rekeszestől lekéredzkedett a kocsiról. Hosszú futásomra, mint mindig, akkor is számítottam.
Ismert belvárosi figura volt Szentjóbi, az ellenálló költő, hosszú, szőke hajával, elmaradhatatlan barna rövid bőrkabátjában, hóna alatt mindig egy verses kötettel. Öt 68 után tíz társával együtt egy hajnalon összeszedték, és felrakták egy zürichi Malév járatra. Iványi Pierrék, - akik egyébként addig a disszidálásról álmodtak – nem így képzelték a dolgot, és kikövetelték a svájci hatóságoktól, hogy tegyék fel őket egy budapesti járatra azonnal. Szentjóbi maradt.
De majdnem mindenki elment. Jean asztrológiai műsort vezet egy honolului rádióban, Sztojan és bátyja, Kirill régiség kereskedők Vancouver és Los Angeles között. Kiment a Szegfű, a Szőke, Tony és még hosszú a sor. Thököly óta legalább a tizedik emigrációs hullám. Csak nem katonák, polgárok és politikusok, hanem egy utat vesztett, talajtalan, kiégett nemzedék, mely nem találta sehol a helyét, és szinte kereste a bajt.
A 60-as évek közepén még tele voltunk reményekkel. Hittünk az elpusztíthatatlanságunkban, az igazunkban, és a másságunkban. Az összes törvénybe ütköző cselekedetünkkel együtt erkölcsileg tiszták voltunk, tisztábbak, mint bíráink, tanáraink.
Még nem tett rontást rajtunk a pénz, az érdek. Még hittünk az örökkévalóságban, és tagadtuk a mulandóságot, nem törődtünk a holnappal, csakis a mának éltünk. Még minden megtörténhetett.
Ezek voltak azok az évek, amikor tanulhattunk volna és felkészülhettünk volna a pályánkra. Mindezt nem tettük, de egyetlen percet sem bánunk ezekből az ”elvesztegetett, elpazarolt” csavargó évekből.
Ez volt a szabadság, az örök nyár, a falkaszellem korszaka, melyben ha nem vettünk volna részt, akkor nem lett volna teljes az életünk.
Ha visszagondolok, tényleg mintha mindig nyár lett volna. A legtöbbször pólóban látom magunkat, szandállal, vagy klumpával a lábunkon. A Duna parti lépcsőkre jártunk, az Erzsébet híd („Böske”) mellett. Akkor még nem a benzingőzt, hanem a Duna illatát lehetett ott érezni, délutánonként. Onnan indultunk a bulikra. Nyaranta legtöbbször az Ifi Parkba.
A ”Nagyfásokat” én személy szerint nem ismertem, csak hallottam róluk. Jóval később futottam össze egy M7-es bulin a Dzsúdóval és az Indiánnal, és csak a kilencvenes évek elején ismertem meg Zord Kánt, immár ötvenévesen, nagypapa jelöltként.
Az Ifi Parkban csaknem minden magyar zenekar fellépett. Mi főleg Sakk Matt és Kex bulikra jártunk Az egyik legemlékezetesebb buli a Nashville Teens koncert volt. Az első igazi angolszász zenekarok fellépése felért egy-egy csodával. Nashville Teens, Spencer Davis Group, Traffic.
Ilyenkor mindig éreztük, hogy óriási erő szunnyad bennünk. A hatalom nem tud velünk mit kezdeni. Tízezres tömegeket nem lehet állandóan kardlappal szétverni, nem lehet mellékes jelenségnek tekinteni. Amit nem értek el az 56-os fiatalok Molotov koktéllal, azt egy későbbi nemzedéknek sikerült elérnie táskarádióval, elektromos gitárral, hajnövesztéssel, öltözködéssel.
Az orosz bolsevik kultúra magja meddő talajra hullott, a mi generációnk néhány KISZ titkár kivételével átlépett rajta, még csak el sem taposta, észre sem vette, úgy szólt a jazz, a rock, a beat, a rhythm and blues, a soul, hogy meg sem hallottuk a KISZ-es indulókat. A kommunizmus katonapolitikai terjeszkedésének csúcspontján az egész belülről kezdett el rothadni. Nem volt emberanyag, nem volt utánpótlás, mely a tankok hadizsákmányát élvezte volna. Hiába volt a birodalom, nem volt, aki belülről szolidáris legyen vele.
Kétféle Magyarország volt. A hivatalos, amit a sajtóorgánumokból lehet reprodukálni, és a beat nemzedék országa, mely sok - sok fényévnyire volt az előzőtől. Nem voltak kapcsolódási pontok. Más országok fiai, lányai már tizenévesen tagozódni kezdenek a társadalomba, keresik helyüket, kezdik átvenni a staféta botot szüleiktől, több generációs öröklött mesterségekre készülnek, nekünk nem voltak ilyen perspektíváink. Öntudatlanul is éreztük, ahhoz, hogy a társadalomban valamire jussunk, már rég fel kellett volna kötni az úttörőnyakkendőt, és a zánkai táborban kellene a tábortűz körül ülni, nem pedig Radics Béla gitárszólóját nézni elbűvölten.
A fejesek gyerekei is a legtöbbször közénk húztak. A Móriczba rengeteg fejes gyereke járt a Káder dűlőről: a Pasarétről és a Rózsadombról, és szinte kivétel nélkül ők is annak a kultúrának lettek a befogadói és terjesztői, amit akkor beatnek neveztek. Sőt ők még inkább, hiszen a papa nyugatra járt, és volt miből hozni lemezjátszót, lemezeket, gitárt, farmert. Ezek a gyerekek a legtöbbször megtagadták szüleik hitvallását, sőt néha magukat a szüleiket is – legalábbis tizenévesen. Olyan is akadt köztük, mint Hobo, - aki az egyik legnépszerűbb ellenzéki, „feketebárány” együttes frontembere lett.
Az új, forradalmi szelekből méltatlanul rekesztettem ki a Kiszeseket, hiszen ekkoriban már a KISZ bulikon sem ”zakatoltak”, hanem rock and roll zenére ismerkedtek a szexualitás rejtelmeivel. Sőt a legvadabb bulik KISZ védnökség álcája alatt jöttek létre. Egyszer - már jóval később - a KISZ Veszprém megyei szervezésében láttam egy új hullámos koncert sorozatot Füreden - soha annyi vad harci színekben pompázó irokéz punkot nem láttam, még nyugat-európai városokban sem. A Nyugatnémet turisták egymás után ütköztek össze Mercedeszeikkel, úgy elámultak a fura hadi népen.
Megint messzire kanyarodtam, cikázok térben és időben.
Most a Nashvill Teens Ifi parkbeli fellépéséről szeretnék írni. Rengetegen kint rekedtünk, lehettünk vagy tízezren. Hallottuk az ütemes basszust, az ádáz dobokat, a sikító gitárt, a cikázó zongorát, és nem láttuk, csak elképzeltük az énekes szétfeszített lábait: szóval Dohányföldek! Tobacco Road!
Ettől úgy bezsongtunk, hogy nem lehetett bírni velünk, szabályos utcai harc tört ki a rendőrök és köztünk. Egyre több rohamkocsi jött, mi megdobáltuk őket mindennel, ami a kezünk ügyébe került, sóder kaviccsal, villamos sínek közti kövekkel, vasdarabokkal, lécekkel. Pedig akkor még mit sem hallottunk nyugat európai vagy dél ázsiai, netán észak amerikai diáklázadásokról. Arra sem gondoltunk, hogy netán két eszmerendszer feszül egymásnak, ebben az ártalmatlan csetepatéban, mi csak egyszerűen be akartunk jutni egy koncertre, ahol őrjítően jó zene szólt.
Sokáig irigyeltem az angol és amerikai fiatalokat, akik esténként Animals, Stones, Doors vagy Kinks bulikra járhattak, és értették a számok szövegeit. Ma már inkább azt mondom, ők irigyelhetnek minket. Ami nekik természetes és mindennapos volt, az nekünk az elérhetetlen csodát jelentette. Ami nekik adott volt, azért nekünk naponta meg kellett harcolnunk a szüleinkkel, tanárainkkal, a rendőrökkel, a bírókkal, az ifi vezetőkkel és mindenkivel. Így aztán a fiatalság felépítette a maga szokásjogát, a maga társadalmát, a maga erkölcseit.
Nem akarok mindent magunknak vindikálni, de a szexuális forradalmat - mely jól tudom, nem az első, és nem is az utolsó volt az emberiség életében, mi indítottuk útjára. Igaz, hogy ennek akkor teremtődtek meg a technikai feltételei is a fogamzásgátlás eszközeinek széles elterjedésével. Abban a korban születtünk, amikor az előző korok álszent, prűd, rejtett és fojtott szexualitása kirobbant a napfényre, a szabad levegőre. A mi nemzedékünk vízválasztó volt abban a tekintetben, hogy a lányoknál férjhezmenetelkor már nem volt elvárás a szüzesség.
A gyakori párváltogatás nem jelentett érzelemmentességet A fiúk néha durván beszéltek a szerelemről és a lányokról, de ez inkább csak felvett modorosság volt. Szerettünk szeretni, és tudtunk is. Akkor még az erotikának semmi köze nem volt az üzleti világhoz, nem voltak szex lapok, peep show-k, massage salonok, csak fiatal lányok feszülő blúzban, és fiatal fiúk feszülő farmer nadrágban és egyszerűen tetszettünk egymásnak, és teret engedtünk érzelmeiknek. Make Love Not War! - szólt a kihívás, és valóban, nehéz erre az egyszerű, de nagyon is igaz tételre cáfolatot adni.
Mint oly sok minden, mára ez is elfajult, ahogy a klubokból diszkók, a rockból funky lett, úgy lett a szabad erkölcsből szenvedély nélküli, profi, mindenki mindenkivel, majd még később bárkivel, akinek van pénze, masszív etikátlanság.
Biztos az öregedés első jelei, de mégis úgy érzem, hogy annak idején, ha megtettem szokásos napi sétámat a Belvárosban, töredék annyi rosszarcú alakkal sem találkoztam, mint ma. A leghíresebb zsiványok is jó kedélyű, nyílt arcú srácok voltak azokhoz a figurákhoz képest, akik manapság ellepik a várost.
A törzshelyeink a Belvárosban, a Vizivárosban és a Várban voltak. Kárpátia, Alabárdos, Corso, Csendes, Halászkert, Régi Országház, Tárnok, és a Belváros egyetlen, azóta már megszűnt kocsmája, a Bajtárs, vagyis a mai Rézkakas.
Később összeverődött egy társaság, akik kitűnően tudtak focizni, és a tabáni ketrecben ütötték fel tanyájukat. Minden kedden és csütörtökön délután 5-től és szombaton délelőtt játszottak. Én elég gyenge képességekkel rendelkeztem, de mivel mindenki a haverom volt, bevettek „portásnak”.
Számos kiváló focista játszott itt, akik a legkülönbözőbb okok miatt nem kerültek be első osztályú csapatba.
A legtöbben másod, vagy harmadosztályú csapatokig viták: Pénzügyőr, Ékszerész, Sütőipar, Auras, Perbál, Debrecen. A legkiválóbbak: Sneci (Schneider Gyuri), Kis Pók (Alapi Karcsi), Öreg (Harsányi Jancsi), Lord (Kun Feri), Gegesi Jocó, Riasztó (Szemző Gabi), Duda (Bodola Gyuri, Bodola György világhírű futballista fia), Töpi (Somogyi Sebestyén), Somogyi Kristóf, Katavics Zoli. Mindenki a játék megszállottja volt: Durung, Hédi, Scotti, Kis Thomas, Szpari, Degesz, Göbbels, Pondró, Tigris. Sokan csak a galcsizás miatt jártak ki, nem is fociztak: Klamár, Pudding, Jose, Köteles, Dög, Kis Lekvár, Serfőző, Sapi, csak úgy zsongnak a nevek a fejemben, a töredékét írom csak le.
Foci után a Rácfürdőben „arénával” tarkított fürdés, ami lényegében azt jelentette, hogy az „éles” burnyákoknak „műburnyák” szerelmi jeleneteket adtunk elő a vízben, ami igen csak felborzolta a kedélyeket. Utána sörökkel villámgyorsan visszavettük az eltékozolt kalóriákat, és nyomás a Sarokházba, vagy a Randevúba, esetleg a Casanovába. Ezek voltak az első diszkók. Akkor még balgán bedőltünk ezeknek, nem látva, milyen zenei világ elburjánzásához nyújtunk segítő kezet, és hogy ezzel saját zenei kultúránk sírásói leszünk.
Egy 20 éves ember nem filozofál, hanem odamegy, ahol jó zene szól, vannak lányok, haverok és ital! Ez akkoriban a Sarokházban, a Casanovában, vagy a Randevúban mind adva volt. Itt éltünk társadalmi életet. Barátságok és szerelmek szövődtek, harag lobbant lángra, verekedés tört ki, folyt a csencselés, jöttek, mentek a hírek, egyszóval olyan volt, mint egy római agora. Úgy éltünk, mint a római hedonisták. Délelőtt a Thermae (Palatinus), délután az Agora (diszkotékák).
A Palatinus volt a „lídó”. Oda nem csak fürödni, napozni jártunk. Ott folytak a foci meccsek és a lábtenisz csaták, egész napos dumálások, és dilizések. Sokunk kabinosként is dolgozott ott. Itt aztán tényleg minden adva volt a jóléthez. Napsütés, víz, focipályák, lányok, sör és teljes gondtalanság. Legfeljebb a belépőjegy okozhatott volna gondot, de ezt a kerítésmászással mindig megoldottuk.
Egyszer kora reggel érkeztem a Palára, és láttam, hogy Scotty kint a nagy medence mellett borotválkozik. A különös az volt a dologban, hogy nemcsak az arca, hanem a szőrös hasa közepe is habos volt, és épp ott borotvált egy vízszintes csíkot. Kíváncsi tekintetemre azt a választ adta, hogy: Ne nézz ilyen hülyén Golyókám, meghúzom a maginot vonalat, hogy a laposok ne kússzanak fel az arcomra.
A Pala egyik színes figurája volt Belga, (Gyarmati József) pontosabban Belgácska. ő mások jogos tulajdonának hivatásszerű elvételéből tartotta fenn szerény életvitelét, ezért amikor megérkezett, mindig azzal kezdte: Szevasztok gyerekek, mindenki mutassa meg a motyóját, nehogy havertól szajrézzak.
Aztán elindult köreire, és a zsákmányból már futott is a Corvin moziba, hogy jegyüzérként fejezze be szorgos napi munkáját. Egyszer a Riasztó kért tőle egy bémallért azaz egy húszast. A Belga mindent és mindenkit becézett, ezét is hívták Belgácskának, és így válaszolt: Riasztócska! Ha én most adok neked egy bémallérocskát, akkor te valójában egy rongyocskát veszel ki a zsebemből, és elmagyarázta, hogy a Corvinban egy nap hogy fial egy húszas egy ezrest 4 előadás alatt.
Egy alkalommal Riasztó belelépett mezítláb egy méhecskébe, és a Belgát kérte meg, hogy szívja ki a talpát. A Belga viszolyogva nézte a nem éppen vonzó bütykös talpat, majd azt mondta: nem tehetem pajtás, mert büdös a szám!
Szokása volt Belgának az ápiszban egy sorszám tömböt vennie, amit a ruhatárakban használtak, majd valamelyik bulin egy üveg sörrel a kezében a ruhatár mellett elmélázni. Közben persze jó alaposan megfigyelte, hogy a legjobb bundákat hányas számra rakják be. Egyszer aztán úgy bukott meg, hogy két irhát erőltetett magára, és vesztére egy befelé nyíló ajtót tolva akart kinyitni, sarkában a felajzott tömeggel. (Mint a Mogyoró Berlinben. A történelem ismétli önmagát!)
Az is kedvenc trükkje volt, hogy elment valamelyik áruház csillár osztályára, ott találomra kézbe vett egy csillárt majd megnyerő modorával odament az eladóhoz, és közölte vele, hogy tegnap vette ezt a csillárt, de a felesége is ugyanilyet vett, ezért szeretné kicserélni, szívesen rá is fizetne. Ezeket a trükköket persze egy helyen csak egyszer lehetett eljátszani.
Volt egy görög srác - sok görög haverunk volt - a nevére már nem emlékszem, mániákusan szerette a társasjátékokat. Olyan bőrönddel járt a Palára, ami tele volt játékkal. Amikor megérkezett, mindig azt kérdezte: játszotok valamit? Mit akarsz játszani: kártya, dominó, sakk, snúr, snóbli, smén? Bármit játszok! Néha, ha az utcán találkoztunk vele, és hívtuk a Palára, mindig azt válaszolta: először Patyolat, aztán Pala! Soha sem tudtuk meg, hogy a Patyolatnál dolgozott, vagy annyi mosnivalójuk volt állandóan.
Óriási sörmeccsek voltak a Palán. Nagyon sok jegyzett futballista is kijárt, (Törő, Nyíl, Ebedli) és ilyenkor kiderült, hogy a tabáni fiúk sem olyan gyengék.
Ha jól emlékszem, a „táncos” lengyel sört lehetett kapni 20,- Ft-ért, és igen hamar megfájdult tőle az ember feje a tűző napon.
A Balaton fogalom volt. Mi nem stoppolhattunk át a Keleti Partról a Nyugati Partra, ezért nekünk az „On the Road again, és a „Route 66” a balatoni stoppolás volt.
Voltak, akik stoppal eljutottak Prágáig, Berlinig, Varsóig, vagy akár egész Bulgáriáig, de a kötelező próbaút mindenkinek „hetes” volt.

http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591&notif_t=wall#!/album.php?aid=2044583&id=1078211194

MY GENERATION 2.

Mezey András (Golyó)

Az első diszkotékát Bulgáriában láttam. Kohuth Tibivel és Novák Gyurival jártam ott. Csak annyi pénzünk volt, hogy kiutazzunk a vonattal. Ahogy megérkeztünk, attól kezdve csöveztünk, stoppoltunk, tarháltunk és koplaltunk.
Ha már az év nagy részében rendes polgári életet kellett élni, legalább nyáron szerettünk volna Kerouac hőseire hasonlítani.
Bulgáriában nagy feltűnést keltettünk hosszú hajunkkal. Dánoknak adtuk ki magunkat, hogy a helyi fiatalok rokonszenvét jobban megnyerjük, ugyanakkor bíztunk benne, hogy dánul viszonylag kevesen beszélnek, és ez magyarázatot adott gyenge angolunkra is.
Bulgár barátaink befizettek Burgaszban egy szállodába. A recepción elő kellett venni az útleveleinket. Ekkor gyorsan módosítottunk, és közöltük velük, hogy egyikünk - a Novák Gyuri – magyar. őt idefele, a vonaton ismertük meg, és mi a dán útleveleinket a haverjainknál felejtettük, akik holnap jönnek utánunk.
Végül is akár bedőltek, akár nem, befizettek és mi egy hét után újra ágyban, párnák közt aludtunk. Volt bennünk annyi előrelátás, hogy a lepedőket a későbbi bizonytalan éjszakákra tekintettel, távozás előtt kidobtuk az szálloda ablakon a parkba.
Neszebarban volt egy kis kellemetlenségünk a helyi hatóságokkal. Éppen konyakot rakodtak egy közért előtt, amikor mi arra sétáltunk. Ekkora ziccert nem hagyhattunk ki. Egy mozdulat és egy üveg Szlancsev Brjag nevű konyakkal gazdagabban sétáltunk a sarokig. Ott befordulva aztán tempósabbra vettük a járást. Novák Gyuri nem értette, hogy mi a Tibivel hova futunk, mert ő nem látta a mozdulatot, csak a nagy zsivajt hallotta.
Mi néhány perc múlva egy elhagyatott tengerparti részen találtuk magunkat, és néhány másodperc alatt kiittuk az üveget. Fél óra múlva felhőtlen jókedvvel dülöngéltünk Neszebar festői utcáin. Két angol lányba botlottunk, akiknek titokzatosan megsúgtuk, hogy dán kémek vagyunk, és a titkosszolgálat emberei üldöznek. ők jót nevettek ezen. Igencsak meglepődtek, amikor a következő percben csikorgó fékezéssel egy bulgár rendőrautó állta el utunkat. A lányok (azóta valószínűleg nagymamák) talán még ma is azt hiszik, hogy tényleg kémek voltunk. A rendőrök első kérdése az volt, hol lakunk. Csöveztünk, de hát akkoriban azt még nem lehetett így azt hazudtuk, hogy a campingben. Egy percen belül szirénázó rendőrautóban száguldottunk a kemping felé. Tibivel nagyon büszkén néztünk egymásra.
A kemping recepciósának németül elmagyaráztuk, hogy mi bungalowban akartunk megszállni, csak már nem volt üres bungalow, és a rendőrök valószínűleg ezt értették félre. Ez az újabb történet némi visszatetszést keltett a rendőrökben. Ezután az őrszobán egy kis megdolgozás következett. Tibi a másik szobából hallotta, amint oroszul azt kiabálom a rendőröknek: Já nye gyélájem eto! Az ital árát fizikai képtelenség lett volna kiverni belőlünk. Nem volt egy fillérünk sem. Egy óra múlva felraktak a Várnába induló szárnyashajóra és kitoloncoltak minket Neszebarból.
Pedig nagyon szerettünk ott lenni. Volt ott egy „66” nevű svéd klub. A 66-os szám erotikus jelentéssel bírt. A klub területén volt a Hakka - Bomba nevű diszkotéka. Belépés egy dollár, de bulgárok nem mehettek be. Már meg is született az üzlet. Útleveleinket kölcsön adtuk bulgároknak egy dollár ellenében. Így mindenki bejutott. Az is, akinek útlevele nem volt, és az is akinek pénze.
Bent kaptunk egy pecsétet a kezünkre, és azzal ki-be lehetett járni. A diszkó közvetlenül a tengerparton volt. A svéd fiatalok a homokban szívták a füvet. Egyiküket megkínáltuk egy zacskó gumicukorral, mondván: kér-e LSD-t. Mire ő: kösz, nem, de ő szívesen ad hasist nekünk. Azt mi köszönettel elfogadtuk. Kérdezte, hogy sodorjon-e cigit nekünk, de mi nem akartunk rutintalannak tűnni, és azt mondtuk, kösz, majd mi megcsináljuk „otthon”, Egy elhagyott építkezésen húzódtunk meg. Néhány szál Porti cigarettából kinyomkodtuk a dohányt, egy zsilettel apró darabokra vágtuk a gyurmát, és a keveréket visszanyomkodtuk a cigarettahüvelyekbe.
Izgatottan mentünk ki a tengerpartra, hogy elszívjuk, de túl nagyra vágtuk a hasis darabokat, és a szél minduntalan kifújta az anyagot a cigiből. A fájdalommal mit sem törődve szedtük össze a homokból az izzó „kincseket”, és tömtük vissza. A hatás azonban elmaradt. Ezt egyikünk sem vallotta be. Rájátszottunk, hogy „látunk”, „repülünk”.
Aznap épp volt valahonnan pénzünk. Bementünk egy bárba, és kárpótlásul jól leittuk magunkat bulgár konyakkal. Lassan azonban a fű is megtette a hatását, és így a kettős támadástól derekasan rosszul lettünk.
Később kirúgtak minket az építkezésről, és ettől kezdve a tengerparti homokban aludtunk pokrócokba bugyolálva, mert istentelen hideg volt éjszakánként. Délben aztán rendszerint arra ébredtünk, hogy turisták fotóznak minket, őrülteket, akik negyven fokos melegben pokrócokba burkolózva napoznak.
A legnagyobb bánatunk oka a Vaszilij Kolarov nevű hajó volt. Ez kétnaponta elindult Isztambulba tele vidám svéd fiatalokkal. Mi meg ott álltunk, zsebeinkben a jó magyar szocialista piros útleveleinkkel tehetetlenül. Én összehaverkodtam egy svéddel, aki kölcsönadta volna az útlevelét, de egyedül nem mertem nekivágni.
Úgy döntöttünk, hogy otthon mindenkinek azt hazudjuk, voltunk Isztambulban. Hazatérésünk után úti beszámolónk ezen részét irigyeink kétkedéssel fogadták. Rengeteg keresztkérdést tettek fel. Főleg Sipos Gabi. Mivel azonban még ők sem jártak ott, könnyűszerrel tudtunk számukra részletes beszámolót adni.
Hazafelé Várnában összefutottunk Farsang Tibivel és Micsosszal. Volt velük két lány, akiknek megesett a szíve rajtunk, és kölcsönöztek pénzt a hazautazásra. Ha esetleg olvassák e sorokat, kérem juttassák el címüket, hogy a kölcsönt tisztességgel visszafizethessük.
Bezártságunkért a kelet európai utazások kárpótoltak valamelyest. A legtöbbször Prágában és Krakkóban jártunk. Prága söreivel, Krakkó jazz és rock koncertjeivel vonzott. Később mindkettő a korlátlan csempész lehetőségekkel.
A prágai utak rendszerint úgy zajlottak le, hogy már a Nyugati pályaudvaron veszteglő vonaton berúgtunk. Végig lefüggönyözött kupéban utaztunk, illetve söröztünk, de ha egy mód volt rá, akkor a büfé kocsiban. Gegesi Józsi egyszer még magyar területen félrehúzta a függönyt, és mielőtt visszaengedte, felkiáltott: „Tipikus csehszlovák táj!”
Prága szinte valamennyi kocsmáját név szerint ismertük: U Fleku, U Szvjata Tomasu, U Kalihu, U Tri Kocseku, stb.
Egyszer mintegy húszan repültünk Prágába, hogy a néhány évvel azelőtt disszidált Szemző Gabival „semleges területen” találkozzunk. Jó volt a hangulat, sorba jártuk a sörözőket, és már 20 korsó körül tartottunk fejenként. A Három Szívhez címzett söröző előtt a járdán üldögélve szívtuk a nedűt, és nem voltunk nagyon csöndesek. Ekkor érkezett meg a rendőrségi Volga, ezúttal nem bulgár, hanem csehszlovák rendőrökkel.
A Schneider Gyurit szúrták ki maguknak, - neki volt a leghosszabb haja és szakálla, - és beültették a kocsi hátuljába. Aztán visszajöttek további áldozatokért. Sneci ez alatt a kocsi túloldalán kiszállt, és besétált a kocsmába egy italra. Ez földühítette a rendőröket, akik szitkozódva hozták vissza a kocsmából és máris indultak volna zsákmányukkal, hiszen mindnyájunkat képtelenség lett volna elvinni. Erre néhányan hőbörögni kezdtünk, hogy akkor minket is vigyenek magukkal. Nosza még hármunkat bevágtak, és ismét szirénázó rendőrautóban találtam magam. Most a Sneci, a Szert Minyó és a Szemző Csipi társaságában. Bevittek az őrsre, ahol vagy 20 rendőrtanonc a Kojakot nézte a TV-ben.
Mindez cseh nyelven olyan komikus volt, hogy görnyedeztünk a röhögéstől. Egy idő múlva elkezdtem követelni, hogy hívják fel a magyar konzult, mert én egy magyar ügyvéd vagyok. Újra a jól bevált orosz nyelvtudásom segített: Já szám vengerszkij juríszt! Erre kaptam egy jó nagy pofont.
Egy óra múlva ismét kocsiba dugtak minket. Egyre kijjebb mentünk a városból. Attól tartottunk, hogy a város határán jól elvernek, és kidobnak minket. A végén megpillantottunk egy épületet, melyre az volt írva: Pszihiatrialnaja Klinicska. Kissé dermedten pislogtunk, ennél még a verés is jobb lett volna. Megérkeztünk a detoxikálóba, vagyis kijózanítóba. („detó„)
Fiatal orvoshoz kerültünk. ő is tudott németül, és mi is, a rendőrök azonban nem. Így elmondhattuk, hogy nem vagyunk részegek, csak jó a kedvünk, és különben is örülünk, hogy ide hoztak minket, mert úgyis szállás gondunk volt.
Le kellett vetkőzni meztelenre. Minden cuccunkat egy zsákba dobálták és kaptunk egy fehér köntöst, meg egy pár vietnami papucsot. A rendőrök elmentek, és az orvosok békén hagytak minket. Bevittek egy hatalmas terembe, ahol volt vagy 50 ágy, de mindegyik üres, frissen vetve. A szoba egyik sarkában egy megtermett ápoló olvasott kis lámpa fényénél. Nem tudtunk elaludni. A falon volt egy kép melyen egy korsó sört ábrázolt, két piros, átlós vonallal áthúzva. Hát mondanom sem kell, ilyesmivel nálunk komolyabb nevelő hatást nem értek el. Viszont majd megfulladtunk a röhögéstől. Aztán lassan elszenderedtünk.
Hajnalban valami különösre ébredtünk. Éjszaka, amikor behoztak, csönd volt, és a nyitott ablakon áradt be a prágai dombokról a bódító nyári virágillat.
Most meg éktelen zajok és fertelmes bűz vett körül. A dolog nyitja hamarosan kiderült. Míg aludtunk, megtelt a kórterem valódi páciensekkel. Gorkij éjjeli menedékhelye ehhez képest leánynevelő intézet lehetett. Szánalmas emberi roncsok hortyogtak, krákogtak, szuszogtak, maguk alá vizeltek, becsináltak, és a saját arcukra hánytak. Kiderült, hogy akit a rendőrök hoztak ide, azokat ők is viszik innen el. Meg kellett tehát várni őket.
Az őrszobán új műszak volt. Már csak a csekk kiállítása volt hátra. Az útlevelekben nem volt lakcím és munkahely, ezért azt nekünk kellett bediktálni. Egy szemvillantás. Ebben nagy rutinunk volt a pesti BKV ellenőri sztorik jóvoltából.
Nekem mindig volt egy lejárt bérletem Kuvasz Róbert névre, Budapest, II- ker. Ribáry u. 6. sz. alá kiállítva, amit idegesen próbáltam az ellenőr elől „elrejteni”, de ő „rutinosan” lecsapott, és abból gúnyos mosolylyal kiírta az adataimat. Ez úton kérek elnézést a Ribáry u. 6. szám alatti ház lakosaitól, az oda kiküldött büntetésekkel kapcsolatos kellemetlenségekért.
Most is bediktáltam az adataimat. Lakcím: Bázakerettye, Rekettye u. 8., munkahely: Nagykunsági Állami Erdőgazdasági Fafeldolgozó Vállalat, Hódmezővásárhely, Görömbölytapolcai u. 12.
A derék prágai rendőröknek nem kis idejükbe tellett, míg a négy hasonló, számukra érthetetlen, magyar nyelvű adathalmazt, mutató ujjal lepötyögték írógépeiken. Fél óra múlva az akkurátusan kitöltött csekkek repülőgépekké hajtogatva suhantak a Károly hídról a Moldva folyóba.
Nem telt bele újabb 10 perc, és újból a Csehszlovák államapparátus karmai közé kerültünk. Nevetgélve utaztunk a villamoson a Vencel tér felé. Egyszer csak ellenőrök léptek mellénk. Kitűzték a jelvényeiket, és a kérték a jegyeket. Sneci is gyorsan kitűzte a mindig magával hordott Lenin jelvényét, és megkérdezte, hogy nem cserélnek-e? Az ellenőröknek nem volt humorérzékük és a villamos csengővel jeleztek a hátsó kocsiból valamit a vezetőnek, aki meg sem állt a Rendőrségig.
Ugyanannál a kapitányságnál állt meg, ahonnan reggel elindultunk. Jót mulattunk, hogy mit fognak szólni, ha minket viszontlátnak. Csakugyan, az ellenőrök legnagyobb megdöbbenésére fél perc alatt kirúgtak a rendőrök. Látni sem akartak minket.
Az ellenőrök még egy darabig követtek minket az utcán, a büntetést követelve. Sneci egykoronásokat dobált nekik a földre, amiket azok buzgón összeszedegettek. A többiek Luzsicza Lajos festő barátunknál aludtak, iszonyú körülmények között, a földön. Mi büszkén meséltük, milyen pazar, puha ágyakban éjszakáztunk.
Prágában soha sem volt gond a szállással. Legtöbbször a Spartakiád Stadion melletti kollégiumba mentünk. Ott a főiskolások mindig befogadtak egy két éjszakára.
Sok emlékezetes utunk vezetett Prágába, ebbe az akkoriban még békésen szunyókáló városba. A sikátorok között megbújó hűvös csapszékekben habzó Prázdrojt, Budveisert, Kozelt vagy Staroprament ittunk, és mellettünk idős urak burnótszelencékből tubákoltak.
Egyszer, a régi zsidó temető melletti, Párizka ulicai sörözőben Gegesi Jocó az asztal alatt üldögélve itta a sörét, és nem mulasztotta el egyetlen, arra elhaladó pincérlány lábának a megfogását.
A sörözőben összebarátkoztunk két cseh fiúval, akik meghívtak minket a Zimnij Stadionba, a Kanada - Csehszlovákia jéghoki mérkőzésre. Egyikük nyakába vette Gegesi Józsit, aki kezeiben egy-egy korsó sörrel peckesen ült a magasban. A Moldva hídjára érve megálljt parancsolt, megitta mind a két korsót egy-egy hajtásra, majd az üres krigliket behajította a folyóba.
A Stadionba a hátramutatós trükkel mentünk be, melynek következtében a négy mögöttünk lévőt csak hosszabb idő múlva és hosszas magyarázkodás után engedték be. Addigra mi már messze jártunk. A meccsre különösebben már nem emlékszem, csak arra, hogy Józsi minden egyes gólnál magasra, a levegőbe dobta az aznap vásárolt cipőt dobozostul dobta magasra a levegőbe, mely így minden alkalommal más szektorban landolt. A derék prágai szurkolók, ahelyett hogy zokon vették volna, minden egyes alkalommal élőlánccal visszaküldték azt jogos tulajdonosához.
Hazafele a vonaton már csak az volt az egyetlen gondunk, hogy az eladásra szánt mintegy 100 db farmert hogyan rejtsük el a fináncok elől. Szicsó azonban sasszemmel kiszúrta, hogy egy nagy létszámú úttörőcsapat is utazik a vonaton, így aztán percek alatt szétosztottuk közöttük az árut.
Nem mindig jártunk ilyen szerencsésen. Egyszer a Mogyoró Ferivel voltam Kelet Berlinben, farmer beszerző úton, és az rosszabbul sült el. Akkor már nagyon elbíztuk magunkat. Eleve fejenként 2-2 üres bőrönddel mentünk ki. A schönefeldi repülőtéren a vámos kinyittatta velünk mind a négy bőröndöt, majd azok tartalma láttán bölcsen bólogatott és feljegyzett magának valamit.
Az S Bahnon a városba befelé Mogyoró elővett egy könyvet és mindenki szeme láttára széttépte annak öszszeragasztott lapjait, és kivette közülük a dollár és márka bankókat. Azon az S Bahnon ahol a D. D. R. bürgerek felszálláskor egymásnak mutatták fel a bérletet és a jegy automatába mindenki dobott jegyváltásnál pénzt, pedig az pénzbedobás nélkül is működött. Mondanom sem kell, hogy az NDK-ban sohasem gyűlt meg a bajunk az ellenőrökkel, mert mindig egy valóságos szerpentin füzér lógott a nyakunkban az automatából kitekert jegyekből.
A Mogyoró féle valutabűvészkedéstől megfagyott a vonaton a levegő. Ráadásul az intershopban a kiválasztott farmerokat úgy kezdte a táskába rakodni, hogy kettőt összefogott, és szemérmesen az eladó szemébe nézve közölte vele: ein, és így számolt tovább.
Lukas csizmáját a cipőboltban lecserélte egy vadonatújra. Az eladók észrevették, és kifele futtában iszonyú erővel nyomta a ziehen (húzni) feliratú bejárati üvegajtót. Már majdnem elkapták, mikor végre meghallotta ordításomat: „Húzd, ne nyomd!” Én a kijáraton távoztam, felszínes német tudásomnak köszönhetően.
A Karl Marx Allén volt a cipőbolt. Ameddig a szem ellátott, követni tudtam tekintetemmel őt és üldözőit. Akkor még nem kapták el.
Másnap a reptéren, külön, külön ablakokhoz álltunk a farmerokkal teli bőröndjeinkkel. ő lebukott, én átjutottam. Segélyt kérően utánam nézett, erre engem is lekapcsoltak. Kérdezték, mi van a bőröndökben. Csak ruhanemű, hangzott a válasz, és ez igaz is volt, minthogy legalább száz farmert gyűjtöttünk be. Mikor kinyitották, Mogyoró csodálkozó arcot vágott és felkiáltott: Mennyi Levis! Perceken belül a fináncok próbálgatták a gatyákat. Rendesek voltak, elintézték, hogy megvárjon minket a repülő. Több, mint egy órát várt ránk, teli utasokkal. Amikor végre felkísértek a fináncok, felfedeztük a gépen az egyik csempész haverunkat. Mogyoró „kedvesen” ráköszönt, a haver a falnál is fehérebben elfordult.
Otthon aztán kijöttek a jardról az útleveleinkért. Mogyoró faterja annyira rutinos volt, hogy megkérdezte, a pirosat, vagy a kéket kérik. Persze, hogy mind a kettő kellett nekik.
Az egészből az fájt a legjobban, hogy nem tudtam kimenni a zágrábi Rolling koncertre.
A csempészetről nem tudtunk leszokni. Ezután már főleg Lengyelországba jártunk, ahova leginkább olasz lírát volt érdemes vinni, mert azt könnyű volt eladni papoknak, akik Rómába mentek zarándokútra. Különben elég veszélyes dolog volt a valuta eladás, mert Varsóban, a Tudomány Háza nevű, orosz stílusú felhőkarcoló előtti téren, sötét kinézetű nepperek álldogáltak, zoknijukban a zloty -val, és jó néhány cimboránkat rászedték már különböző trükkökkel.
Egy alkalommal irhabundáért mentünk ki, és Mogyoró rám parancsolt, hogy ingujjban jöjjek, mert 2-2 irhát fogunk visszafelé magunkra venni, plusz a bőröndökbe is rakunk kettőt-kettőt.
Novembert írtak és kegyetlen hideg lett, ahogy megérkeztünk. Ráadásul Mindenszentek volt, és ez ott, mint kiderült, hivatalos ünnep, minden zárva. A társam előtte szállodákról és pezsgőről beszélt, de most kiadta a jelszót, hogy spóroljunk, és elmentünk valami haverjának a lakására, ami egy lepusztult hippi tanya volt. Mi előadtuk, hogy nincs pénzünk, és itt szeretnénk aludni. Nem is volt ezzel gond. Másnap megérkeztünk egy rakás irhával, ami a sűrű hóesésben teljesen átázott, és érkezésünk egy juhnyáj bevonulására emlékeztetett, ami a dolog szag részét illeti. A havernek volt vagy három kutyája. Azok idegrohamot kaptak. Előtört belőlük a több évezredes elfojtott pásztorösztön, és ránk ugrottak. Alig lehetett leszedni őket. A békésen „füvező”, „belőtt” galcsi meg csak nézte, hogy mifélék ezek a szegény, szerencsétlen, pénztelen magyarok.
Ferihegyen Mátsik Gyuri várt minket. A Malévnál dolgozott. Amikor landoltunk, beült egy zaporozsec márkájú „follow me” révkalauz kocsiba, és kijött a géphez. Ahogy a gép lépcsőjéről leszálltunk, átvette tőlünk az irhákat, és átvitte a vámon. Haverságból. Ingyért.
Később áttértünk a valutázásra, ami jóval egyszerűbb volt, csak a zloty visszaváltásához kellett itthon másoktól, idegenektől kiviteli papírt kérni. Ez úgy nézett ki, hogy kivittük Lengyelországba a márkát, eladtuk haszonnal, hazahoztuk a zlotyt, és itthon minden Lengyelországból befutó vonat elé kimentünk, és a fiataloktól a valuta kiviteli engedélyt elkértük, mondván, hogy a miénk elveszett, és megmaradt a pénzünk. Akkoriban a visszaváltásnál még nem kértek iratokat.

http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591&notif_t=wall#!/album.php?aid=2044582&id=1078211194