Mezey András (Golyó)Eleinte a Jégbüfé előtt volt a találkozóhely és ez a csapat egy részének sokáig meg is maradt. Ez volt a BÉVÉ, vagyis a belvárosi galcsi.
Voltak itt keményebb fickók is.
Skoda, aki, amikor leszokott a törvénybeütköző cselekedetekről a Habsburg család jelszavát választotta: „Óh te boldog Ausztria, te csak házasodj!” és elvett egy dúsgazdag nagypolgári lányt.
Kuxi, aki mint maga fogalmazta, szerelemféltésből ült hét évet. Egyszer két haverja, miközben ő aludt, fiatal szerelmét leitatták, és elkábították, majd megerőszakolták. Mikor reggel felébredt, és kiderült a dolog, az egyik mocsadékot egy vasdurunggal ütötte le. A másik elmenekült. A Bíróság csak őt ítélte el: emberölés kísérletéért. A Bíróság szerint csak egyetlen enyhítő körülmény szólt mellette: a vasdurungot, mellyel a rohadékot leütötte, rongyokba bugyolálta, mert mint mondotta, nem akarta hallani azt a hangot, amikor betörik a feje.
Jean irdatlan termetével, szigorú tekintetével, döngő léptekkel járta a belvárosi utcákat. Irigykedett az akkor Pestet ellepő, gépkocsival rendelkező olasz fiatalok szerelmi sikereire. Időnként megállított egy – egy olasz kocsit, kedvesen benézett, a „digók” letekerték az ablakot, erre ő egy iszonyatosat becsulázott, és hozzátette: Mangiare!
Ő a Bosnyák téri piacon kereste hajnalonként a pénzt. Volt egy kétkerekű kocsija, és azzal fuvarozta a termelőktől a zöldséget és gyümölcsöt a kiskereskedők kocsijába. 500,- Ft-ot s egy zacskó primőrt keresett vele naponta.
Egyszer elkértem a kosiját egy napra. Egy kereskedő 200 kiló málnája a mai napig bánja vállalkozásomat, én ugyanis a rámpán a megrakott kocsit magam után húzva egyszer csak a levegőbe emelkedtem, a málna meg rekeszestől lekéredzkedett a kocsiról. Hosszú futásomra, mint mindig, akkor is számítottam.
Ismert belvárosi figura volt Szentjóbi, az ellenálló költő, hosszú, szőke hajával, elmaradhatatlan barna rövid bőrkabátjában, hóna alatt mindig egy verses kötettel. Öt 68 után tíz társával együtt egy hajnalon összeszedték, és felrakták egy zürichi Malév járatra. Iványi Pierrék, - akik egyébként addig a disszidálásról álmodtak – nem így képzelték a dolgot, és kikövetelték a svájci hatóságoktól, hogy tegyék fel őket egy budapesti járatra azonnal. Szentjóbi maradt.
De majdnem mindenki elment. Jean asztrológiai műsort vezet egy honolului rádióban, Sztojan és bátyja, Kirill régiség kereskedők Vancouver és Los Angeles között. Kiment a Szegfű, a Szőke, Tony és még hosszú a sor. Thököly óta legalább a tizedik emigrációs hullám. Csak nem katonák, polgárok és politikusok, hanem egy utat vesztett, talajtalan, kiégett nemzedék, mely nem találta sehol a helyét, és szinte kereste a bajt.
A 60-as évek közepén még tele voltunk reményekkel. Hittünk az elpusztíthatatlanságunkban, az igazunkban, és a másságunkban. Az összes törvénybe ütköző cselekedetünkkel együtt erkölcsileg tiszták voltunk, tisztábbak, mint bíráink, tanáraink.
Még nem tett rontást rajtunk a pénz, az érdek. Még hittünk az örökkévalóságban, és tagadtuk a mulandóságot, nem törődtünk a holnappal, csakis a mának éltünk. Még minden megtörténhetett.
Ezek voltak azok az évek, amikor tanulhattunk volna és felkészülhettünk volna a pályánkra. Mindezt nem tettük, de egyetlen percet sem bánunk ezekből az ”elvesztegetett, elpazarolt” csavargó évekből.
Ez volt a szabadság, az örök nyár, a falkaszellem korszaka, melyben ha nem vettünk volna részt, akkor nem lett volna teljes az életünk.
Ha visszagondolok, tényleg mintha mindig nyár lett volna. A legtöbbször pólóban látom magunkat, szandállal, vagy klumpával a lábunkon. A Duna parti lépcsőkre jártunk, az Erzsébet híd („Böske”) mellett. Akkor még nem a benzingőzt, hanem a Duna illatát lehetett ott érezni, délutánonként. Onnan indultunk a bulikra. Nyaranta legtöbbször az Ifi Parkba.
A ”Nagyfásokat” én személy szerint nem ismertem, csak hallottam róluk. Jóval később futottam össze egy M7-es bulin a Dzsúdóval és az Indiánnal, és csak a kilencvenes évek elején ismertem meg Zord Kánt, immár ötvenévesen, nagypapa jelöltként.
Az Ifi Parkban csaknem minden magyar zenekar fellépett. Mi főleg Sakk Matt és Kex bulikra jártunk Az egyik legemlékezetesebb buli a Nashville Teens koncert volt. Az első igazi angolszász zenekarok fellépése felért egy-egy csodával. Nashville Teens, Spencer Davis Group, Traffic.
Ilyenkor mindig éreztük, hogy óriási erő szunnyad bennünk. A hatalom nem tud velünk mit kezdeni. Tízezres tömegeket nem lehet állandóan kardlappal szétverni, nem lehet mellékes jelenségnek tekinteni. Amit nem értek el az 56-os fiatalok Molotov koktéllal, azt egy későbbi nemzedéknek sikerült elérnie táskarádióval, elektromos gitárral, hajnövesztéssel, öltözködéssel.
Az orosz bolsevik kultúra magja meddő talajra hullott, a mi generációnk néhány KISZ titkár kivételével átlépett rajta, még csak el sem taposta, észre sem vette, úgy szólt a jazz, a rock, a beat, a rhythm and blues, a soul, hogy meg sem hallottuk a KISZ-es indulókat. A kommunizmus katonapolitikai terjeszkedésének csúcspontján az egész belülről kezdett el rothadni. Nem volt emberanyag, nem volt utánpótlás, mely a tankok hadizsákmányát élvezte volna. Hiába volt a birodalom, nem volt, aki belülről szolidáris legyen vele.
Kétféle Magyarország volt. A hivatalos, amit a sajtóorgánumokból lehet reprodukálni, és a beat nemzedék országa, mely sok - sok fényévnyire volt az előzőtől. Nem voltak kapcsolódási pontok. Más országok fiai, lányai már tizenévesen tagozódni kezdenek a társadalomba, keresik helyüket, kezdik átvenni a staféta botot szüleiktől, több generációs öröklött mesterségekre készülnek, nekünk nem voltak ilyen perspektíváink. Öntudatlanul is éreztük, ahhoz, hogy a társadalomban valamire jussunk, már rég fel kellett volna kötni az úttörőnyakkendőt, és a zánkai táborban kellene a tábortűz körül ülni, nem pedig Radics Béla gitárszólóját nézni elbűvölten.
A fejesek gyerekei is a legtöbbször közénk húztak. A Móriczba rengeteg fejes gyereke járt a Káder dűlőről: a Pasarétről és a Rózsadombról, és szinte kivétel nélkül ők is annak a kultúrának lettek a befogadói és terjesztői, amit akkor beatnek neveztek. Sőt ők még inkább, hiszen a papa nyugatra járt, és volt miből hozni lemezjátszót, lemezeket, gitárt, farmert. Ezek a gyerekek a legtöbbször megtagadták szüleik hitvallását, sőt néha magukat a szüleiket is – legalábbis tizenévesen. Olyan is akadt köztük, mint Hobo, - aki az egyik legnépszerűbb ellenzéki, „feketebárány” együttes frontembere lett.
Az új, forradalmi szelekből méltatlanul rekesztettem ki a Kiszeseket, hiszen ekkoriban már a KISZ bulikon sem ”zakatoltak”, hanem rock and roll zenére ismerkedtek a szexualitás rejtelmeivel. Sőt a legvadabb bulik KISZ védnökség álcája alatt jöttek létre. Egyszer - már jóval később - a KISZ Veszprém megyei szervezésében láttam egy új hullámos koncert sorozatot Füreden - soha annyi vad harci színekben pompázó irokéz punkot nem láttam, még nyugat-európai városokban sem. A Nyugatnémet turisták egymás után ütköztek össze Mercedeszeikkel, úgy elámultak a fura hadi népen.
Megint messzire kanyarodtam, cikázok térben és időben.
Most a Nashvill Teens Ifi parkbeli fellépéséről szeretnék írni. Rengetegen kint rekedtünk, lehettünk vagy tízezren. Hallottuk az ütemes basszust, az ádáz dobokat, a sikító gitárt, a cikázó zongorát, és nem láttuk, csak elképzeltük az énekes szétfeszített lábait: szóval Dohányföldek! Tobacco Road!
Ettől úgy bezsongtunk, hogy nem lehetett bírni velünk, szabályos utcai harc tört ki a rendőrök és köztünk. Egyre több rohamkocsi jött, mi megdobáltuk őket mindennel, ami a kezünk ügyébe került, sóder kaviccsal, villamos sínek közti kövekkel, vasdarabokkal, lécekkel. Pedig akkor még mit sem hallottunk nyugat európai vagy dél ázsiai, netán észak amerikai diáklázadásokról. Arra sem gondoltunk, hogy netán két eszmerendszer feszül egymásnak, ebben az ártalmatlan csetepatéban, mi csak egyszerűen be akartunk jutni egy koncertre, ahol őrjítően jó zene szólt.
Sokáig irigyeltem az angol és amerikai fiatalokat, akik esténként Animals, Stones, Doors vagy Kinks bulikra járhattak, és értették a számok szövegeit. Ma már inkább azt mondom, ők irigyelhetnek minket. Ami nekik természetes és mindennapos volt, az nekünk az elérhetetlen csodát jelentette. Ami nekik adott volt, azért nekünk naponta meg kellett harcolnunk a szüleinkkel, tanárainkkal, a rendőrökkel, a bírókkal, az ifi vezetőkkel és mindenkivel. Így aztán a fiatalság felépítette a maga szokásjogát, a maga társadalmát, a maga erkölcseit.
Nem akarok mindent magunknak vindikálni, de a szexuális forradalmat - mely jól tudom, nem az első, és nem is az utolsó volt az emberiség életében, mi indítottuk útjára. Igaz, hogy ennek akkor teremtődtek meg a technikai feltételei is a fogamzásgátlás eszközeinek széles elterjedésével. Abban a korban születtünk, amikor az előző korok álszent, prűd, rejtett és fojtott szexualitása kirobbant a napfényre, a szabad levegőre. A mi nemzedékünk vízválasztó volt abban a tekintetben, hogy a lányoknál férjhezmenetelkor már nem volt elvárás a szüzesség.
A gyakori párváltogatás nem jelentett érzelemmentességet A fiúk néha durván beszéltek a szerelemről és a lányokról, de ez inkább csak felvett modorosság volt. Szerettünk szeretni, és tudtunk is. Akkor még az erotikának semmi köze nem volt az üzleti világhoz, nem voltak szex lapok, peep show-k, massage salonok, csak fiatal lányok feszülő blúzban, és fiatal fiúk feszülő farmer nadrágban és egyszerűen tetszettünk egymásnak, és teret engedtünk érzelmeiknek. Make Love Not War! - szólt a kihívás, és valóban, nehéz erre az egyszerű, de nagyon is igaz tételre cáfolatot adni.
Mint oly sok minden, mára ez is elfajult, ahogy a klubokból diszkók, a rockból funky lett, úgy lett a szabad erkölcsből szenvedély nélküli, profi, mindenki mindenkivel, majd még később bárkivel, akinek van pénze, masszív etikátlanság.
Biztos az öregedés első jelei, de mégis úgy érzem, hogy annak idején, ha megtettem szokásos napi sétámat a Belvárosban, töredék annyi rosszarcú alakkal sem találkoztam, mint ma. A leghíresebb zsiványok is jó kedélyű, nyílt arcú srácok voltak azokhoz a figurákhoz képest, akik manapság ellepik a várost.
A törzshelyeink a Belvárosban, a Vizivárosban és a Várban voltak. Kárpátia, Alabárdos, Corso, Csendes, Halászkert, Régi Országház, Tárnok, és a Belváros egyetlen, azóta már megszűnt kocsmája, a Bajtárs, vagyis a mai Rézkakas.
Később összeverődött egy társaság, akik kitűnően tudtak focizni, és a tabáni ketrecben ütötték fel tanyájukat. Minden kedden és csütörtökön délután 5-től és szombaton délelőtt játszottak. Én elég gyenge képességekkel rendelkeztem, de mivel mindenki a haverom volt, bevettek „portásnak”.
Számos kiváló focista játszott itt, akik a legkülönbözőbb okok miatt nem kerültek be első osztályú csapatba.
A legtöbben másod, vagy harmadosztályú csapatokig viták: Pénzügyőr, Ékszerész, Sütőipar, Auras, Perbál, Debrecen. A legkiválóbbak: Sneci (Schneider Gyuri), Kis Pók (Alapi Karcsi), Öreg (Harsányi Jancsi), Lord (Kun Feri), Gegesi Jocó, Riasztó (Szemző Gabi), Duda (Bodola Gyuri, Bodola György világhírű futballista fia), Töpi (Somogyi Sebestyén), Somogyi Kristóf, Katavics Zoli. Mindenki a játék megszállottja volt: Durung, Hédi, Scotti, Kis Thomas, Szpari, Degesz, Göbbels, Pondró, Tigris. Sokan csak a galcsizás miatt jártak ki, nem is fociztak: Klamár, Pudding, Jose, Köteles, Dög, Kis Lekvár, Serfőző, Sapi, csak úgy zsongnak a nevek a fejemben, a töredékét írom csak le.
Foci után a Rácfürdőben „arénával” tarkított fürdés, ami lényegében azt jelentette, hogy az „éles” burnyákoknak „műburnyák” szerelmi jeleneteket adtunk elő a vízben, ami igen csak felborzolta a kedélyeket. Utána sörökkel villámgyorsan visszavettük az eltékozolt kalóriákat, és nyomás a Sarokházba, vagy a Randevúba, esetleg a Casanovába. Ezek voltak az első diszkók. Akkor még balgán bedőltünk ezeknek, nem látva, milyen zenei világ elburjánzásához nyújtunk segítő kezet, és hogy ezzel saját zenei kultúránk sírásói leszünk.
Egy 20 éves ember nem filozofál, hanem odamegy, ahol jó zene szól, vannak lányok, haverok és ital! Ez akkoriban a Sarokházban, a Casanovában, vagy a Randevúban mind adva volt. Itt éltünk társadalmi életet. Barátságok és szerelmek szövődtek, harag lobbant lángra, verekedés tört ki, folyt a csencselés, jöttek, mentek a hírek, egyszóval olyan volt, mint egy római agora. Úgy éltünk, mint a római hedonisták. Délelőtt a Thermae (Palatinus), délután az Agora (diszkotékák).
A Palatinus volt a „lídó”. Oda nem csak fürödni, napozni jártunk. Ott folytak a foci meccsek és a lábtenisz csaták, egész napos dumálások, és dilizések. Sokunk kabinosként is dolgozott ott. Itt aztán tényleg minden adva volt a jóléthez. Napsütés, víz, focipályák, lányok, sör és teljes gondtalanság. Legfeljebb a belépőjegy okozhatott volna gondot, de ezt a kerítésmászással mindig megoldottuk.
Egyszer kora reggel érkeztem a Palára, és láttam, hogy Scotty kint a nagy medence mellett borotválkozik. A különös az volt a dologban, hogy nemcsak az arca, hanem a szőrös hasa közepe is habos volt, és épp ott borotvált egy vízszintes csíkot. Kíváncsi tekintetemre azt a választ adta, hogy: Ne nézz ilyen hülyén Golyókám, meghúzom a maginot vonalat, hogy a laposok ne kússzanak fel az arcomra.
A Pala egyik színes figurája volt Belga, (Gyarmati József) pontosabban Belgácska. ő mások jogos tulajdonának hivatásszerű elvételéből tartotta fenn szerény életvitelét, ezért amikor megérkezett, mindig azzal kezdte: Szevasztok gyerekek, mindenki mutassa meg a motyóját, nehogy havertól szajrézzak.
Aztán elindult köreire, és a zsákmányból már futott is a Corvin moziba, hogy jegyüzérként fejezze be szorgos napi munkáját. Egyszer a Riasztó kért tőle egy bémallért azaz egy húszast. A Belga mindent és mindenkit becézett, ezét is hívták Belgácskának, és így válaszolt: Riasztócska! Ha én most adok neked egy bémallérocskát, akkor te valójában egy rongyocskát veszel ki a zsebemből, és elmagyarázta, hogy a Corvinban egy nap hogy fial egy húszas egy ezrest 4 előadás alatt.
Egy alkalommal Riasztó belelépett mezítláb egy méhecskébe, és a Belgát kérte meg, hogy szívja ki a talpát. A Belga viszolyogva nézte a nem éppen vonzó bütykös talpat, majd azt mondta: nem tehetem pajtás, mert büdös a szám!
Szokása volt Belgának az ápiszban egy sorszám tömböt vennie, amit a ruhatárakban használtak, majd valamelyik bulin egy üveg sörrel a kezében a ruhatár mellett elmélázni. Közben persze jó alaposan megfigyelte, hogy a legjobb bundákat hányas számra rakják be. Egyszer aztán úgy bukott meg, hogy két irhát erőltetett magára, és vesztére egy befelé nyíló ajtót tolva akart kinyitni, sarkában a felajzott tömeggel. (Mint a Mogyoró Berlinben. A történelem ismétli önmagát!)
Az is kedvenc trükkje volt, hogy elment valamelyik áruház csillár osztályára, ott találomra kézbe vett egy csillárt majd megnyerő modorával odament az eladóhoz, és közölte vele, hogy tegnap vette ezt a csillárt, de a felesége is ugyanilyet vett, ezért szeretné kicserélni, szívesen rá is fizetne. Ezeket a trükköket persze egy helyen csak egyszer lehetett eljátszani.
Volt egy görög srác - sok görög haverunk volt - a nevére már nem emlékszem, mániákusan szerette a társasjátékokat. Olyan bőrönddel járt a Palára, ami tele volt játékkal. Amikor megérkezett, mindig azt kérdezte: játszotok valamit? Mit akarsz játszani: kártya, dominó, sakk, snúr, snóbli, smén? Bármit játszok! Néha, ha az utcán találkoztunk vele, és hívtuk a Palára, mindig azt válaszolta: először Patyolat, aztán Pala! Soha sem tudtuk meg, hogy a Patyolatnál dolgozott, vagy annyi mosnivalójuk volt állandóan.
Óriási sörmeccsek voltak a Palán. Nagyon sok jegyzett futballista is kijárt, (Törő, Nyíl, Ebedli) és ilyenkor kiderült, hogy a tabáni fiúk sem olyan gyengék.
Ha jól emlékszem, a „táncos” lengyel sört lehetett kapni 20,- Ft-ért, és igen hamar megfájdult tőle az ember feje a tűző napon.
A Balaton fogalom volt. Mi nem stoppolhattunk át a Keleti Partról a Nyugati Partra, ezért nekünk az „On the Road again, és a „Route 66” a balatoni stoppolás volt.
Voltak, akik stoppal eljutottak Prágáig, Berlinig, Varsóig, vagy akár egész Bulgáriáig, de a kötelező próbaút mindenkinek „hetes” volt.
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044583&id=1078211194
Voltak itt keményebb fickók is.
Skoda, aki, amikor leszokott a törvénybeütköző cselekedetekről a Habsburg család jelszavát választotta: „Óh te boldog Ausztria, te csak házasodj!” és elvett egy dúsgazdag nagypolgári lányt.
Kuxi, aki mint maga fogalmazta, szerelemféltésből ült hét évet. Egyszer két haverja, miközben ő aludt, fiatal szerelmét leitatták, és elkábították, majd megerőszakolták. Mikor reggel felébredt, és kiderült a dolog, az egyik mocsadékot egy vasdurunggal ütötte le. A másik elmenekült. A Bíróság csak őt ítélte el: emberölés kísérletéért. A Bíróság szerint csak egyetlen enyhítő körülmény szólt mellette: a vasdurungot, mellyel a rohadékot leütötte, rongyokba bugyolálta, mert mint mondotta, nem akarta hallani azt a hangot, amikor betörik a feje.
Jean irdatlan termetével, szigorú tekintetével, döngő léptekkel járta a belvárosi utcákat. Irigykedett az akkor Pestet ellepő, gépkocsival rendelkező olasz fiatalok szerelmi sikereire. Időnként megállított egy – egy olasz kocsit, kedvesen benézett, a „digók” letekerték az ablakot, erre ő egy iszonyatosat becsulázott, és hozzátette: Mangiare!
Ő a Bosnyák téri piacon kereste hajnalonként a pénzt. Volt egy kétkerekű kocsija, és azzal fuvarozta a termelőktől a zöldséget és gyümölcsöt a kiskereskedők kocsijába. 500,- Ft-ot s egy zacskó primőrt keresett vele naponta.
Egyszer elkértem a kosiját egy napra. Egy kereskedő 200 kiló málnája a mai napig bánja vállalkozásomat, én ugyanis a rámpán a megrakott kocsit magam után húzva egyszer csak a levegőbe emelkedtem, a málna meg rekeszestől lekéredzkedett a kocsiról. Hosszú futásomra, mint mindig, akkor is számítottam.
Ismert belvárosi figura volt Szentjóbi, az ellenálló költő, hosszú, szőke hajával, elmaradhatatlan barna rövid bőrkabátjában, hóna alatt mindig egy verses kötettel. Öt 68 után tíz társával együtt egy hajnalon összeszedték, és felrakták egy zürichi Malév járatra. Iványi Pierrék, - akik egyébként addig a disszidálásról álmodtak – nem így képzelték a dolgot, és kikövetelték a svájci hatóságoktól, hogy tegyék fel őket egy budapesti járatra azonnal. Szentjóbi maradt.
De majdnem mindenki elment. Jean asztrológiai műsort vezet egy honolului rádióban, Sztojan és bátyja, Kirill régiség kereskedők Vancouver és Los Angeles között. Kiment a Szegfű, a Szőke, Tony és még hosszú a sor. Thököly óta legalább a tizedik emigrációs hullám. Csak nem katonák, polgárok és politikusok, hanem egy utat vesztett, talajtalan, kiégett nemzedék, mely nem találta sehol a helyét, és szinte kereste a bajt.
A 60-as évek közepén még tele voltunk reményekkel. Hittünk az elpusztíthatatlanságunkban, az igazunkban, és a másságunkban. Az összes törvénybe ütköző cselekedetünkkel együtt erkölcsileg tiszták voltunk, tisztábbak, mint bíráink, tanáraink.
Még nem tett rontást rajtunk a pénz, az érdek. Még hittünk az örökkévalóságban, és tagadtuk a mulandóságot, nem törődtünk a holnappal, csakis a mának éltünk. Még minden megtörténhetett.
Ezek voltak azok az évek, amikor tanulhattunk volna és felkészülhettünk volna a pályánkra. Mindezt nem tettük, de egyetlen percet sem bánunk ezekből az ”elvesztegetett, elpazarolt” csavargó évekből.
Ez volt a szabadság, az örök nyár, a falkaszellem korszaka, melyben ha nem vettünk volna részt, akkor nem lett volna teljes az életünk.
Ha visszagondolok, tényleg mintha mindig nyár lett volna. A legtöbbször pólóban látom magunkat, szandállal, vagy klumpával a lábunkon. A Duna parti lépcsőkre jártunk, az Erzsébet híd („Böske”) mellett. Akkor még nem a benzingőzt, hanem a Duna illatát lehetett ott érezni, délutánonként. Onnan indultunk a bulikra. Nyaranta legtöbbször az Ifi Parkba.
A ”Nagyfásokat” én személy szerint nem ismertem, csak hallottam róluk. Jóval később futottam össze egy M7-es bulin a Dzsúdóval és az Indiánnal, és csak a kilencvenes évek elején ismertem meg Zord Kánt, immár ötvenévesen, nagypapa jelöltként.
Az Ifi Parkban csaknem minden magyar zenekar fellépett. Mi főleg Sakk Matt és Kex bulikra jártunk Az egyik legemlékezetesebb buli a Nashville Teens koncert volt. Az első igazi angolszász zenekarok fellépése felért egy-egy csodával. Nashville Teens, Spencer Davis Group, Traffic.
Ilyenkor mindig éreztük, hogy óriási erő szunnyad bennünk. A hatalom nem tud velünk mit kezdeni. Tízezres tömegeket nem lehet állandóan kardlappal szétverni, nem lehet mellékes jelenségnek tekinteni. Amit nem értek el az 56-os fiatalok Molotov koktéllal, azt egy későbbi nemzedéknek sikerült elérnie táskarádióval, elektromos gitárral, hajnövesztéssel, öltözködéssel.
Az orosz bolsevik kultúra magja meddő talajra hullott, a mi generációnk néhány KISZ titkár kivételével átlépett rajta, még csak el sem taposta, észre sem vette, úgy szólt a jazz, a rock, a beat, a rhythm and blues, a soul, hogy meg sem hallottuk a KISZ-es indulókat. A kommunizmus katonapolitikai terjeszkedésének csúcspontján az egész belülről kezdett el rothadni. Nem volt emberanyag, nem volt utánpótlás, mely a tankok hadizsákmányát élvezte volna. Hiába volt a birodalom, nem volt, aki belülről szolidáris legyen vele.
Kétféle Magyarország volt. A hivatalos, amit a sajtóorgánumokból lehet reprodukálni, és a beat nemzedék országa, mely sok - sok fényévnyire volt az előzőtől. Nem voltak kapcsolódási pontok. Más országok fiai, lányai már tizenévesen tagozódni kezdenek a társadalomba, keresik helyüket, kezdik átvenni a staféta botot szüleiktől, több generációs öröklött mesterségekre készülnek, nekünk nem voltak ilyen perspektíváink. Öntudatlanul is éreztük, ahhoz, hogy a társadalomban valamire jussunk, már rég fel kellett volna kötni az úttörőnyakkendőt, és a zánkai táborban kellene a tábortűz körül ülni, nem pedig Radics Béla gitárszólóját nézni elbűvölten.
A fejesek gyerekei is a legtöbbször közénk húztak. A Móriczba rengeteg fejes gyereke járt a Káder dűlőről: a Pasarétről és a Rózsadombról, és szinte kivétel nélkül ők is annak a kultúrának lettek a befogadói és terjesztői, amit akkor beatnek neveztek. Sőt ők még inkább, hiszen a papa nyugatra járt, és volt miből hozni lemezjátszót, lemezeket, gitárt, farmert. Ezek a gyerekek a legtöbbször megtagadták szüleik hitvallását, sőt néha magukat a szüleiket is – legalábbis tizenévesen. Olyan is akadt köztük, mint Hobo, - aki az egyik legnépszerűbb ellenzéki, „feketebárány” együttes frontembere lett.
Az új, forradalmi szelekből méltatlanul rekesztettem ki a Kiszeseket, hiszen ekkoriban már a KISZ bulikon sem ”zakatoltak”, hanem rock and roll zenére ismerkedtek a szexualitás rejtelmeivel. Sőt a legvadabb bulik KISZ védnökség álcája alatt jöttek létre. Egyszer - már jóval később - a KISZ Veszprém megyei szervezésében láttam egy új hullámos koncert sorozatot Füreden - soha annyi vad harci színekben pompázó irokéz punkot nem láttam, még nyugat-európai városokban sem. A Nyugatnémet turisták egymás után ütköztek össze Mercedeszeikkel, úgy elámultak a fura hadi népen.
Megint messzire kanyarodtam, cikázok térben és időben.
Most a Nashvill Teens Ifi parkbeli fellépéséről szeretnék írni. Rengetegen kint rekedtünk, lehettünk vagy tízezren. Hallottuk az ütemes basszust, az ádáz dobokat, a sikító gitárt, a cikázó zongorát, és nem láttuk, csak elképzeltük az énekes szétfeszített lábait: szóval Dohányföldek! Tobacco Road!
Ettől úgy bezsongtunk, hogy nem lehetett bírni velünk, szabályos utcai harc tört ki a rendőrök és köztünk. Egyre több rohamkocsi jött, mi megdobáltuk őket mindennel, ami a kezünk ügyébe került, sóder kaviccsal, villamos sínek közti kövekkel, vasdarabokkal, lécekkel. Pedig akkor még mit sem hallottunk nyugat európai vagy dél ázsiai, netán észak amerikai diáklázadásokról. Arra sem gondoltunk, hogy netán két eszmerendszer feszül egymásnak, ebben az ártalmatlan csetepatéban, mi csak egyszerűen be akartunk jutni egy koncertre, ahol őrjítően jó zene szólt.
Sokáig irigyeltem az angol és amerikai fiatalokat, akik esténként Animals, Stones, Doors vagy Kinks bulikra járhattak, és értették a számok szövegeit. Ma már inkább azt mondom, ők irigyelhetnek minket. Ami nekik természetes és mindennapos volt, az nekünk az elérhetetlen csodát jelentette. Ami nekik adott volt, azért nekünk naponta meg kellett harcolnunk a szüleinkkel, tanárainkkal, a rendőrökkel, a bírókkal, az ifi vezetőkkel és mindenkivel. Így aztán a fiatalság felépítette a maga szokásjogát, a maga társadalmát, a maga erkölcseit.
Nem akarok mindent magunknak vindikálni, de a szexuális forradalmat - mely jól tudom, nem az első, és nem is az utolsó volt az emberiség életében, mi indítottuk útjára. Igaz, hogy ennek akkor teremtődtek meg a technikai feltételei is a fogamzásgátlás eszközeinek széles elterjedésével. Abban a korban születtünk, amikor az előző korok álszent, prűd, rejtett és fojtott szexualitása kirobbant a napfényre, a szabad levegőre. A mi nemzedékünk vízválasztó volt abban a tekintetben, hogy a lányoknál férjhezmenetelkor már nem volt elvárás a szüzesség.
A gyakori párváltogatás nem jelentett érzelemmentességet A fiúk néha durván beszéltek a szerelemről és a lányokról, de ez inkább csak felvett modorosság volt. Szerettünk szeretni, és tudtunk is. Akkor még az erotikának semmi köze nem volt az üzleti világhoz, nem voltak szex lapok, peep show-k, massage salonok, csak fiatal lányok feszülő blúzban, és fiatal fiúk feszülő farmer nadrágban és egyszerűen tetszettünk egymásnak, és teret engedtünk érzelmeiknek. Make Love Not War! - szólt a kihívás, és valóban, nehéz erre az egyszerű, de nagyon is igaz tételre cáfolatot adni.
Mint oly sok minden, mára ez is elfajult, ahogy a klubokból diszkók, a rockból funky lett, úgy lett a szabad erkölcsből szenvedély nélküli, profi, mindenki mindenkivel, majd még később bárkivel, akinek van pénze, masszív etikátlanság.
Biztos az öregedés első jelei, de mégis úgy érzem, hogy annak idején, ha megtettem szokásos napi sétámat a Belvárosban, töredék annyi rosszarcú alakkal sem találkoztam, mint ma. A leghíresebb zsiványok is jó kedélyű, nyílt arcú srácok voltak azokhoz a figurákhoz képest, akik manapság ellepik a várost.
A törzshelyeink a Belvárosban, a Vizivárosban és a Várban voltak. Kárpátia, Alabárdos, Corso, Csendes, Halászkert, Régi Országház, Tárnok, és a Belváros egyetlen, azóta már megszűnt kocsmája, a Bajtárs, vagyis a mai Rézkakas.
Később összeverődött egy társaság, akik kitűnően tudtak focizni, és a tabáni ketrecben ütötték fel tanyájukat. Minden kedden és csütörtökön délután 5-től és szombaton délelőtt játszottak. Én elég gyenge képességekkel rendelkeztem, de mivel mindenki a haverom volt, bevettek „portásnak”.
Számos kiváló focista játszott itt, akik a legkülönbözőbb okok miatt nem kerültek be első osztályú csapatba.
A legtöbben másod, vagy harmadosztályú csapatokig viták: Pénzügyőr, Ékszerész, Sütőipar, Auras, Perbál, Debrecen. A legkiválóbbak: Sneci (Schneider Gyuri), Kis Pók (Alapi Karcsi), Öreg (Harsányi Jancsi), Lord (Kun Feri), Gegesi Jocó, Riasztó (Szemző Gabi), Duda (Bodola Gyuri, Bodola György világhírű futballista fia), Töpi (Somogyi Sebestyén), Somogyi Kristóf, Katavics Zoli. Mindenki a játék megszállottja volt: Durung, Hédi, Scotti, Kis Thomas, Szpari, Degesz, Göbbels, Pondró, Tigris. Sokan csak a galcsizás miatt jártak ki, nem is fociztak: Klamár, Pudding, Jose, Köteles, Dög, Kis Lekvár, Serfőző, Sapi, csak úgy zsongnak a nevek a fejemben, a töredékét írom csak le.
Foci után a Rácfürdőben „arénával” tarkított fürdés, ami lényegében azt jelentette, hogy az „éles” burnyákoknak „műburnyák” szerelmi jeleneteket adtunk elő a vízben, ami igen csak felborzolta a kedélyeket. Utána sörökkel villámgyorsan visszavettük az eltékozolt kalóriákat, és nyomás a Sarokházba, vagy a Randevúba, esetleg a Casanovába. Ezek voltak az első diszkók. Akkor még balgán bedőltünk ezeknek, nem látva, milyen zenei világ elburjánzásához nyújtunk segítő kezet, és hogy ezzel saját zenei kultúránk sírásói leszünk.
Egy 20 éves ember nem filozofál, hanem odamegy, ahol jó zene szól, vannak lányok, haverok és ital! Ez akkoriban a Sarokházban, a Casanovában, vagy a Randevúban mind adva volt. Itt éltünk társadalmi életet. Barátságok és szerelmek szövődtek, harag lobbant lángra, verekedés tört ki, folyt a csencselés, jöttek, mentek a hírek, egyszóval olyan volt, mint egy római agora. Úgy éltünk, mint a római hedonisták. Délelőtt a Thermae (Palatinus), délután az Agora (diszkotékák).
A Palatinus volt a „lídó”. Oda nem csak fürödni, napozni jártunk. Ott folytak a foci meccsek és a lábtenisz csaták, egész napos dumálások, és dilizések. Sokunk kabinosként is dolgozott ott. Itt aztán tényleg minden adva volt a jóléthez. Napsütés, víz, focipályák, lányok, sör és teljes gondtalanság. Legfeljebb a belépőjegy okozhatott volna gondot, de ezt a kerítésmászással mindig megoldottuk.
Egyszer kora reggel érkeztem a Palára, és láttam, hogy Scotty kint a nagy medence mellett borotválkozik. A különös az volt a dologban, hogy nemcsak az arca, hanem a szőrös hasa közepe is habos volt, és épp ott borotvált egy vízszintes csíkot. Kíváncsi tekintetemre azt a választ adta, hogy: Ne nézz ilyen hülyén Golyókám, meghúzom a maginot vonalat, hogy a laposok ne kússzanak fel az arcomra.
A Pala egyik színes figurája volt Belga, (Gyarmati József) pontosabban Belgácska. ő mások jogos tulajdonának hivatásszerű elvételéből tartotta fenn szerény életvitelét, ezért amikor megérkezett, mindig azzal kezdte: Szevasztok gyerekek, mindenki mutassa meg a motyóját, nehogy havertól szajrézzak.
Aztán elindult köreire, és a zsákmányból már futott is a Corvin moziba, hogy jegyüzérként fejezze be szorgos napi munkáját. Egyszer a Riasztó kért tőle egy bémallért azaz egy húszast. A Belga mindent és mindenkit becézett, ezét is hívták Belgácskának, és így válaszolt: Riasztócska! Ha én most adok neked egy bémallérocskát, akkor te valójában egy rongyocskát veszel ki a zsebemből, és elmagyarázta, hogy a Corvinban egy nap hogy fial egy húszas egy ezrest 4 előadás alatt.
Egy alkalommal Riasztó belelépett mezítláb egy méhecskébe, és a Belgát kérte meg, hogy szívja ki a talpát. A Belga viszolyogva nézte a nem éppen vonzó bütykös talpat, majd azt mondta: nem tehetem pajtás, mert büdös a szám!
Szokása volt Belgának az ápiszban egy sorszám tömböt vennie, amit a ruhatárakban használtak, majd valamelyik bulin egy üveg sörrel a kezében a ruhatár mellett elmélázni. Közben persze jó alaposan megfigyelte, hogy a legjobb bundákat hányas számra rakják be. Egyszer aztán úgy bukott meg, hogy két irhát erőltetett magára, és vesztére egy befelé nyíló ajtót tolva akart kinyitni, sarkában a felajzott tömeggel. (Mint a Mogyoró Berlinben. A történelem ismétli önmagát!)
Az is kedvenc trükkje volt, hogy elment valamelyik áruház csillár osztályára, ott találomra kézbe vett egy csillárt majd megnyerő modorával odament az eladóhoz, és közölte vele, hogy tegnap vette ezt a csillárt, de a felesége is ugyanilyet vett, ezért szeretné kicserélni, szívesen rá is fizetne. Ezeket a trükköket persze egy helyen csak egyszer lehetett eljátszani.
Volt egy görög srác - sok görög haverunk volt - a nevére már nem emlékszem, mániákusan szerette a társasjátékokat. Olyan bőrönddel járt a Palára, ami tele volt játékkal. Amikor megérkezett, mindig azt kérdezte: játszotok valamit? Mit akarsz játszani: kártya, dominó, sakk, snúr, snóbli, smén? Bármit játszok! Néha, ha az utcán találkoztunk vele, és hívtuk a Palára, mindig azt válaszolta: először Patyolat, aztán Pala! Soha sem tudtuk meg, hogy a Patyolatnál dolgozott, vagy annyi mosnivalójuk volt állandóan.
Óriási sörmeccsek voltak a Palán. Nagyon sok jegyzett futballista is kijárt, (Törő, Nyíl, Ebedli) és ilyenkor kiderült, hogy a tabáni fiúk sem olyan gyengék.
Ha jól emlékszem, a „táncos” lengyel sört lehetett kapni 20,- Ft-ért, és igen hamar megfájdult tőle az ember feje a tűző napon.
A Balaton fogalom volt. Mi nem stoppolhattunk át a Keleti Partról a Nyugati Partra, ezért nekünk az „On the Road again, és a „Route 66” a balatoni stoppolás volt.
Voltak, akik stoppal eljutottak Prágáig, Berlinig, Varsóig, vagy akár egész Bulgáriáig, de a kötelező próbaút mindenkinek „hetes” volt.
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044583&id=1078211194
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése