2015. március 31., kedd

2013. július 17., szerda

2013. március 25., hétfő

2013. március 20., szerda

2013. január 24., csütörtök


Furulyás Katalin: Steiner-ház

A falu közepén áll a nagyház. Akár kétszintesnek gondolhatnánk, de csak a különös terepviszonyok miatt került a pince elég magasra, arra ültették rá a kockaházat. A Jóisten is borozónak szánná, ha nem lakóház lenne, benn a falu legközepén van, szemben a bolttal, kocsmával. A kocsmában igazán jó bor nem nagyon volt, inkább a sör fogy, meg a tömény. Azt még soha semmilyen kezelőnek, tulajnak nem sikerült elérnie, vagy nem állt érdekében elintézni, hogy a falut körülvevő borvidékről, akár a kistermelőktől, akár a nagy gazdaságokból a helyi kocsmába átkerüljön a legegyszerűbb, de nyáron fröccsnek kiváló olaszrizling.
A nagyház pincéjében házi bor van, most már csak talán volt. A család foglalkozott vele, a két testvérfiú készített bort. Fehér szőlőből, a környékről származó szőlőből. Sok bíbelődés, munka volt a borral, a szürettel, még ha nem volt is saját a szőlő. Felesben vállaltak egy darabot, vagy valahonnan vették, esetleg került valahonnan, valamilyen egyéb kalákamunka után, ezt helyben nem illendő firtatni. Volt szőlő ősszel, neki lehet állni a préselésnek, meg aminek kellett. A szükséges eszközök mind szép rendben megvoltak, valamilyen atyáról fiúra örökített tudás is a gyártáshoz. Nem lett szép a bor, gyakran lett opálos, az íze is inkább savanyú. De a bor mégis megvolt, ez adta a napi fogyasztás alapját. Ez a fogyasztás pedig nem volt elhanyagolható semmiképpen. Sem a mennyiség, sem az, hogy mennyit lehetett azon fogni, hogy nem a boltból kerül a bor. A bolti vagy a környező gazdaságok palackozott borai a helyieknek megfizethetetlenek, Teca néni talán megfizethető, de amíg van saját, addig minek.
A két fiútestvér, aki érkezésünkkor a házban élt, rendes helybeli őslakos volt, minden felmenőjük itt született, már nem élnek, rendre kinn vannak a Fenyvesek alatt, a temetőben. A házat az ősi házra építették újjá, komfortosították. Nagy család élt együtt. A családfő, a fiúk apja már nem élt, de az anyjuk igen. A nagyobb fiú, Laci megnősült, feleséget hozott más faluból, a csinos Évát, gyerek is lett, kislány. A kisebb fiú, Zsolti évekre eltűnt, de nem nősült meg, legalábbis papír nem lett róla, mint ahogy hivatalosan gyerek se. A nem egészen jóindulatú nyelvek szerint egyszerűen egy cigánykaraván ragadta el az izmos, jóképű és fiatal gyereket. Annyira rabolni sem kellett Zsoltit, sem a szabadság nem volt ellenére, sem a szép lányok. Prózaiabban: egy szomszéd faluban élt évekig, valakivel összeköltözve. Aztán hazajött, örömmel fogadták. Zsolti kedvenc fiú volt, afféle ráadás, kedveskedő-bújós, a legkisebb. Talán a legszebb is az összes közül. Szelídebb arcú, magasabb a többinél, és persze fiú. A lánytestvérük valamelyik környékbeli faluba költözött, férjhez ment, sok évvel ezelőtt. Ők csak vendégségbe járnak haza.
Három generáció élt együtt a kockaházban, a nagymama, a fiatalok, az unokalány és Zsolti, legényemberként. A pince feletti, utcára néző szobában lakott a nagymama az unokával, innen szinte állandóan kékes tévéfény szüremkedett ki. A középső szobában lakott Zsolti, ez a régi konyha volt. A másik oldalon a házaspár. Mindenki szépen elfért. Gyönyörű vadszőlőlugas futott le a kőbástyán, a kert vége elkanyarodott a kuglipálya felé, a telek átér a másik utcára, nem túl nagy, csak pont úgy kanyarodik az út. Kocsibejáró fut fel a másik oldalon, kicsit rámpaszerűen, áthidalva a telek lejtését. Bokrok, virágok, leanderek fogják fel az út porát, muskátlisládák kerültek elő a fagyok után. Bár a ház nem modern, sem autentikusan régi, sem autentikusan felújított, de harmonikusan illeszkedik a falu képébe. A pince bal oldalán kő lépcsősor vezet fel a felső kertbe és a bejárathoz. A lépcsősor is szépen illeszkedik a házhoz, csak kevésbé paszszol az ingatag léptekhez, amivel a férfiak egy-egy kiadósabb italozás után hazatérnének. Nemegyszer szurkolta végig a kocsma nézőközönsége, sikerül-e hazakapaszkodni, vagy újabb erőt kell gyűjteni, ami még reménytelenebbé tette a vállalkozást, mert rendszerint egy-két újabb fröcscsel lett a koncentráció megtámogatva. Aztán ha volt még valaki abban a formában, segített a hazajutásban, ha ez újra szükségessé vált.
Kutya is mindig adódott, kisebb is, nagyobb is. Néha szabadon, néha kötve. Szegény kutyák nehezen viselték, hogy a pince mellől, a kocsma felől, a térről jól hallják a gazda hangját, mégse mehettek utánuk, sőt a sűrű bokrok mögül ki sem láttak. Ugattak erősen, a fiúk meg rájuk-rájuk üvöltöttek csitítva, de egyre erőteljesebben, ahogy egyre inkább délután lett, és az alkoholszint emelkedett. Ezek a hangok, képek hozzátartoztak a mindennapokhoz. Senki fejét fel nem kapta ezekre. Ijedtség csak akkor volt, ha valamelyik fiú felfelé menet szokatlanul nagyobb kilengéssel igyekezett, és nem kerülhette el a zuhanást. Erre a tompa zajra azért mindig izgalom kerekedett.
Ilonka néni, az anyjuk nyugdíjas volt már régen. Amíg tudott, kertet tartott, elég nagyot, volt a falu mögött, a műút felé is vetemény, kukoricás is. Ilonka a főzésben is segített. Foglalkozott a virágokkal. Megnézte a kora délutáni sorozatokat, majd útra kelt. Régebben kapálni kicsit, a nagyját már a fiúk csinálták akkor is. Hol meg a temetőbe, locsolni, virágot vinni. Esetleg gombászni. Ez a felszínes szemlélődőnek a séta látszatát kelthette, de nem az volt. Ilonka ismerte, mikor mit kell gyűjteni. Roszszabb napokon pár kaszvadt tyúkgombát szedett csak össze a kiskosárba, de nagy fogáskor szép színes gombákat mutatott büszkén. Pöfeteget is hozott. Egyet nekünk ajándékba. Ha pöfetegek voltak, hetekig takargatta azokat levelekkel, neki nőjenek nagyra. Ha megtalálták, volt bosszankodás. Aztán egyre ritkábban járt, hol a meleg zavarta, hol a hideg, inkább csak tévézett. Egyszer újra nekiindult, de akkor már nagy volt a baj. Ilonka tévézett tehát, esténként is. A kutyalárma mellé nemegyszer az ő kiabálása is hozzátartozott, valamelyik fiát vagy mindkettőt hazahívta, ha túl hangosnak találta már őket, vagy másokat.
A két fiú egyébként dolgozott abban az időben. Zsolti a bányánál volt éjjeliőr, az idősebb már akkor is közmunkás volt a faluban. Füvet nyírtak, kaszáltak, bokrot ritkítottak, a kivágott ágakat aprították. Többnyire betartották, hol kell lenni, volt, hogy felülírták a szabályokat, de a falu rendezett volt, virágokkal teli. Kevés bérhez jutottak így hozzá, de valamihez mégis. A faluból kijutni, máshol munkát vállalni nem tudtak vagy nem akartak. Annyival többet nem fizettek volna, amennyibe a közlekedés kerül. Egyébként is csak az egyiküknek volt jogosítványa, és kocsi is csak később került, az is hitelre. Laciék, az idősebb fivérék vágtak bele. Éva, Laci felesége akkor a Víznél volt, nem is keresett rosszul. Egy faluval arrébb vitte munkába a kis busz. Ez a kis busz gyűjtötte össze a környékről azokat, akik nem sok pénzért vállalták a tizenkét órás műszakot, az alkalmazkodást a folyamatos üzemmódhoz. Főként nők vállalták ezt a kötöttséget, azt, hogy ez idő alatt nem lehet hazaugrani egy fröccsre, nem lehet néha az árnyékba leülni meg hogy folyamatos a figyelem, fegyelem. Éjszakázni is kell. Zsolt a bányában csak-csak be volt osztva, de nagy fegyelem nem volt ott már, inkább csak a semmit kellett őrizni. A nyári közmunka inkább a korai órákhoz igazodott, reggel hajnalban kezdtek. Az ebédidőt otthon töltötték, ekkor még többnyire főzött valaki otthon, a délután már rövidebbre sikerült. Az erős fizikai igénybevételt, a kaszálást, a szemet-szájat teleporoló fűnyírást, gépi kaszálást muszáj volt ivással könnyíteni. Bor meg volt otthon, hideg szóda is. A házi bor hétköznapi, napközbeni italnak számított. Az esti szórakozáshoz, kocsmázáshoz, ha erre maradt erő és még volt pénz, sör és röviditalok jártak.
A kocsmába egyik nyár elején új pultos került. Nem ő volt a bérlő, alkalmazottnak hozták le. Pestről vagy Budáról szerezte valaki, akihez takarítani járt volna, de aztán szívességből átadta Annát az akkori bérlőnek, aki nem talált megbízható alkalmazottat. Nem is kereste valami nagyon korán az alkalmas emberét, mert jócskán késő tavasz volt, amikor Anna beállt a pult mögé. Erdélyből jött, szép kislányokat hagyott otthon, sírva nézegette is a fényképüket, mutogatta az ákombákom leveleiket. Segítettünk válaszolni, Anna nehezen boldogult a mondatokkal írásban. Nem akarta, hogy a gyerekek nevessenek rajta. A férje miatt jött át, nagyon ivott, a keze is eljárt olyankor, és aztán a mezei munka is nagyon nehéz volt. Annának otthon saját pénze sose volt, folyt bele a közösbe, az meg aztán folyt el szépen, semmi eredménye nem volt a munkának az ember mellett. A férj egyébként ragaszkodott Annához, vagy a munkaerejéhez, mert nagy haragra gerjedt, amikor elszökött otthonról. Nagy verést ígért, amikor üzent azokkal, akik a faluból szintén átjöttek dolgozni.
Anna egyszer őszintén megmondta, hogy nagyon fél a részeg emberektől, szerencse, hogy itt nem bántanak. Azon az este Laci különösen berúgott. Jó idő volt, de ki nem mozdultak a fiúk a kerthelyiségbe, ami itt a főteret, az aszfaltos utcát jelentette. Örömmel nézték a sürgő-forgó Annát. Anna vékony volt, magas és inas, de inkább sovány, mint karcsú. Meleg volt, a söntés fülledt, sokat ivott mindenki, a helyiek rendes szokása szerint külön-külön asztaloknál, mindenki a helyén. Laci az ablaknál, felállt, úgy tűnt, még egy kört akar rendelni, aztán minden tántorgás nélkül teljes hosszában hanyatt esett a kövön. Moccanatlan volt, üveg nem tört, semminek nem ütődött, szépen középre ájult vigyázzállásban. Anna rémülten rohant ki a térre, menjen valaki segíteni, összeszedni. Laci fegyelmezetten, zárt lábakkal, moccanatlan feküdt, mozdulni nem próbált, vérezni nem vérzett. Valahogy hazakerült, testvéri, cimborai segítséggel, nagy üggyel-bajjal. A kocsma környékén napokig nem láttuk, hogy az aszszony nem engedte vagy maga sem akart, nem tudtuk.
Ilonka bármilyen vehemensen harsogott ki időnként az ablakán csendre teremtve a népet, próbálva hazaparancsolni a fiait, a délutáni találkozásainkon soha szóba nem hozta a fiúk ivását, férfidolognak tekintette, természetesnek, mint az inget vagy a káromkodást. Arról, hogy Zsolti talán udvarol Annának, szintén szót sem ejtett. Minek ilyesmiről. Csak az tűnhetett föl, Zsolti egyre többet ül a fülledt söntésben, és elég ritkán iszik be alaposan. Segít a rekeszek cipelésében, szemmel tartja a vendégeket. Segédkezik zárásnál, mindig ő az utolsó. Megnyugtató jelenlétével veszi körül Annát. Zárás után haza is kíséri. Mivel Anna a bolt-kocsma hátsó traktusában lakott, rövid séta volt.
Apránként mindenki megszokta, tudta, hogy összetartoznak. Ők egy pár. Ősszel Zsolti még haza is vitte Annát a falujába. Merész vállalkozás volt. Valószínűleg ilyen távol nem került még Zsolt otthonról, főként nem autóval. A látogatás nem sikerült úgy, ahogy remélték, pont úgy sült el, ahogy várható volt. A dühödt férj még nagyobb haraggal fogadta Annát, hogy hozhat rá ilyen szégyent. Nem elég, hogy elszökik, még kurválkodik is. De legalább tartaná titokban. Nem így, világnak csúfjára, persze arról, hogy a gyerekeket elvigye, szó sem lehet. Maradnak azok idehaza, semmiféle papírt alá nem ír. Nem viheti őket az asszony külföldre. Hallani sem akar róla. A feltüzelt cimborák együtt kergették ki a faluból Annát és Zsoltit, épphogy megúszta a Suzuki, hogy fel ne borítsák, talán csak egy kő talált célba, de ők megúszták.
Jött a tél, kegyetlen hideg volt a boltban, a hátsó kis szobát képtelenség volt melegre fűteni. Zsolti gondolta, hazaviszi Annát. Legyen ő is melegben. A házat ők szépen fűtötték, volt fa elegendő, felvágva állt a nyári konyha mellett.
Kicsi ez a ház, már így is alig férünk, határoztak odahaza. Még Laci csak morgott a bajsza alatt, de a nők kikeltek. Nem kell ide még egy aszszony. Isten ments! Nem. Ez a ház kicsi ennyi embernek.
Aztán Annának újra lejárt a tartózkodási engedélye. Nem tudta vagy nem akarta meghosszabbítani, hazament, eltűnt a faluból. Zsolti sokáig várta, de nem üzent. Állítólag átjár dolgozni, de a faluba soha többé nem jött.

***
Anna elment, híre-hamva sem volt az egykorvolt szerelemnek. Zsolti járt a bányába, szorgalmasan, ahogy elő volt írva. Leginkább őrködni kellett, a bányát éppen leállították, inkább csak a feleslegessé vált munkagépekre kellett felügyelni, el ne lopják őket. Elvileg a bánya területére tilos volt a bejárás. Ezt mindenféle felirat tiltotta. Az üzemeltetők csak azt felejtették el, hogy gyakorlatilag egy elnéptelenedett falut kerítettek körbe, amely azonban nyáron igenis lakott volt. Így aztán a ki-be járást bajos lett volna tiltani. Zsolti őrtársnak egy-két ásványüvegnyi bort szódával minden este elvitt társnak a munkába.
Éva is elköltözött, egyszer csak úgy gondolta, megpróbálja mással vagy egyedül. Albérletet keresett egy közeli forgalmasabb helyen, a pékségben dolgozott. Állítólag a tulaj miatt indult világgá, összejöttek. Talán megelégelte, hogy nem történik semmi. Azokon a napokon, amikor éjszakás volt a Víznél, elszabadult a pokol. Laci és Zsolti is azt érezték, szabadok. Nincs vigyázó szempár. Napközben a borospincében tűntek el gyakrabban, a kocsmában is többet ittak. Ilonka, az anyjuk nem bírt velük. Különben is, rég ágyban volt már, mire a fiúk végleg eláztak.
Éva és Laci lánya középiskolás lett. Szép terveket dédelgetett, ruhákat akart tervezni. Varrónőnek adták, városba került, kollégista lett. Az első félév után azonban többet volt otthon, betegség miatt, mint amennyit az iskolában meg a kollégiumban. Nem bírja a gyerek a távolságot, az utazást, a család hiányát, mondogatták, aztán kimaradt az első év végén. De akkor már kevés időt lakott otthon, elment az anyjával az albérletbe. Haza már nem jött többet, látogatni legalábbis nem.
Laci és a másik közmunkás, Gyalu nyírtak, kaszáltak, havat lapátoltak, mikor amit kellett. Amíg bírta őket tartani az önkormányzat, aztán megváltoztak a támogatás formái. Egyiküket el kellett küldeni, először Gyalunak mondtak fel. Laci megúszta. De aztán kiderült, hogy Gyalu foglalkoztatása után, mivel speciális iskolába járt, valamiért több állami támogatást lehet kapni. Így aztán visszavették. Felváltva voltak állományba ezután. De nem a papír szerint dolgoztak, mindig együtt. Laci tartott rendet, Gyalu pedig hűségesen követte, amit mondott. A falu csoda szépen nézett ki, rendezett volt minden. Nyaranta izmos, barnára sült felsőtestük hol itt, hol ott tűnt fel. Tudtak együtt dolgozni, értették egymást, még ha néha összekaptak is. Ha valamelyikük jobban berúgott, azt a másik szapulta álló nap. Aztán másnap cseréltek.
Laci kissé lefogyott, bár Ilonka néni főzött a fiúkra, de azok már inkább Éva kosztjához voltak szokva. A faluból nem mozdultak ki. Nem hallottam arról, hogy Laci valaha is utánament volna az asszonynak. Nem is beszélt róla. Csak egyre többet ivott. Vagy csak egyre jobban ártott.
Gyereknapot szerveztek a faluban. Ami azért különös, mert nem nagyon volt gyerek, de annak a párnak mégis. A Kultúrban volt a bál. Oda mindenki elment, ha volt gyereke, ha nem. Voltak szendvicsek, sütemények, zene, tánc. Elment Laci is, Zsolti is, elment Gyalu is. Gyereket egyikőjük se vitt, mert hármójuknak is csak egy volt, az is éppen elköltözött az anyjával. Szóval mentek a bálba, szépen felöltözve. Ilyenkor nem a munkásruha dukál. Gyalu öltönyei nagyon híresek, mellényekkel, suvickolt, hegyes orrú cipőjével, hatalmas kalapjaival egy Dallas-figura. Jól ment a bál, mindenki hozta a formáját. Gyalu végigtáncoltatott mindenkit. Fogytak a szendvicsek, fogyott a bor, sör, miegyéb. Egyszer csak Laci kiszaladt, gyomrára szorította a kezét, másik tenyerét a szája elé kapva. Rosszul van, legyintettek, ment a buli tovább. A falusi kocsmából, kultúrból a férfinép kijár, ha van vécé, ha nincs. Így akadtak Lacira. Feküdt a földön, próbálták keltegetni. Gondolták, nagyon berúgott. De valahogy gyanús volt. Amikor a mentősök kiértek, már csak a tényt tudták megállapítani, meghalt. Megfulladt. Ha észreveszik, egy mozdulattal meg lehetett volna menteni, de nem vették észre. Ott feküdt az aszfalt mellett, a gondosan nyírt gyepen. Várták a szállítókat. Jó sokára jöttek. Pár férfi vigyázta. Az anyjuknak az öccse, Zsolt se mert szólni. Majd reggel.
Szegény Laci temetésén volt a lánya utoljára a házban. A faluban még a férfiak ássák a sírt, csakhogy itt a két férfi, aki jóformán maradt, az egykori barát és a testvér volt. Gyalu és Zsolti kiment korán, hogy idejében végezzenek. Nem ment ital nélkül. Ilyen girbe-gurba gyászmenetet is régen láttak. Ilonka nem tudni, mennyit értett az egészből. Siratta aztán a fiát, úton-útfélen. Mert aztán nekiindult. De ez már nem a céltudatos gombázás volt. Bóklászott, kavart, tévesztett. Nem tudta, melyik fia él, melyik halt meg. De gondolataiban a másik is hazajárt. Nem lehetett tudni, éppen melyikükről beszél, keverte a neveket. Mindkét fiát egybegyúrta. De néha mind a kettőt halva látta, hol meg élve. Zsolti nem tudott a dologgal mit kezdeni. Féltek is kicsit, egyszer Ilonka felgyújtja a házat, vagy valami nagy galiba lesz. Kórházba került. Nem jött már haza.
Zsoltot kirakták a bányából, mert féltek, egyszer csak balesete lesz, beesik a gépek közé vagy a vízbe, egyébként is bezártak. Átvehette a közmunkát, belépett a testvére helyébe. Gyaluval naphosszat nyírják a füvet. Körjegyzőséghez tartoznak, így néha elvezénylik Gyalut máshová. Ilyenkor Zsolti egyedül van. Egyébként is. Árulja a házat, annyit kér érte, hogy nem veszi meg senki. A megörökölt, hiteles Suzukit összetörték a lánytestvéréék. De a hitel a nyakán maradt. Bolt nincs, egész héten írja, mit akar hozatni. Muszáj írni, különben egy hétig nem lesz, ami hiányzik. Sokat iszik, volt elvonón, aztán megint. Mostanában olyan elvonóra küldték, ahová csak józanul veszik be a beteget. Még nem sikerült jelentkezni, majd holnap.
A borospince ajtaján a felirat, ez a ház eladó. Rajta a telefonszám. A kerítésen kiakasztva lóg a műanyag ételhordó. Hétközben hoznak enni. Zsolti most a templom mellé rak kőfalat, odairányították. Habarcs nincs, arra nem telik. Keserűen nevet, mitől állna össze a kő habarcs nélkül. Rakja a követ kőre.

2013. január 14., hétfő

Január elsején leszakadt a csuklómról ez a bőrkarkötő,
évekkel ezelőtt kaptam, és most megadta magát.
Akitől kaptam, az is leszakadt rólam.

2012. december 25., kedd

Végtelenül, nyomtalanul, 2012. December 25.

2012. december 24., hétfő


Szerelmes levél karácsonyra

Egy évvel ezelőtt kimentem a Nagyerdőre, hogy boldog karácsonyt kívánjak Ady Endrének, jobb híján neki, és senki másnak. Ott álltunk szenteste ketten a hóesésben, én dideregve néztem Ady Endre szobrát, ő meg egykedvűen bámulta szokás szerint: saját magát. Alig láttam embert az utcán. Adyhoz beszélhettem egyedül, senki máshoz, nem akadt rajta kívül társam senki más, addigra elrúgtam magamtól mindenkit, akinek fontos lett volna, hogy ne rúgjam el. Csikorgott a fogam. Nem voltam benne biztos, hogy a jövő karácsonyt megérem, de ez akkor nem volt nagyon fontos. Ki volnék én nekem, hogy sajnáljam magam, erre gondoltam, de nem voltam magamnál. Egyszerre dolgoztak bennem gyógyszerek és szeszek, olyan érzékeny voltam, mintha lenyúzták volna rólam a bőrömet. Altató nélkül nem tudtam aludni két éve már – nem is sok idő, ha ébren tölti az ember –, és gyógyszer nélkül nem tudtam utcára menni, nemhogy beszélni a többiekhez, hazudni folyton, hogy megvagyok, jól vagyok, igen, írok még, írogatok. De minek, gondoltam, ezt is minek. Olyan volt minden ember, mintha üvegből lenne. Emberalakú üvegtok mindenki, aki szembejött az utcán. Nem tudtam mit kezdeni velük, féltem, ha rosszat szólok, megrepednek, de ha nem írok nekik, észre se vesznek. Lefogytam két hónap alatt tizenhárom kilót. Nem sokkal korábban nem önszántamból hagytam ott egy kiadót. Kirúgott a cég, hol két könyvem is megjelent, azt írták, jövőbeni munkáim számára keressek mást. S persze sok sikert, ezt is mondták. De magyarázat nem volt. Minek is, gondoltam, minek. Ki kell innom fenékig a méregpoharat, ha számhoz tartják e kedves, segítőkész, irodalmi kezek. Sok sikert, persze, sok sikert. S míg álltam ott a decemberben, Ady Endre szobrával éppen szemben, azt hittem, hogy vége van. De nem bántam. Az az igazság, hogy még meg is könnyebbültem. Már az is fájt, ha levegőt veszek, nyafogni akkor minek. Azt kissé sajnáltam, hogy nem fogom megtudni, ebből az országból mi lesz. Mit és kik fognak jókat írni majd a lapnál. S húsz év múlva a barátaimból vajon mi lesz. A testvérem kislányával mi lesz. Hiszen azt mondta, külföldre akar menni, mert itt nem lehet élni. Honnét tudja, ezen tűnődtem, hiszen még csak huszonegy éves. Magyarországon nem lehet élni, ezt mondta. Itt csak szerencsét próbálhat az ember, de boldogulni másutt kell. Magyarországon csak a szerencsére vagy bízva, másutt viszont magadra. Ezt mondta a huszonegy éves kislány, s nem tudtam, mit mondjak neki.
S ahogy hazafelé bandukoltam akkor, szembejött valaki a hóban.
Először nem is láttam, hogy ki az. De mióta jobban megnéztem, le nem veszem a szememet róla, és a kezét, míg élek, el nem engedem. Azt hiszem, megmentette az életem, és ez most valahogy nagyon fontos. Vele altató nélkül alszom, mióta kitavaszodott, pedig ebben az országban azóta semmi sem változott. Ady Endréhez most nem megyek el, pedig sokkal tartozom neki. De aki szenteste egyedül lesz, javaslom, ballagjon oda ki – az embert útközben mindenféle meglepetés érheti. Mi most karácsonykor otthon leszünk. Meg fogom hívni a huszonegy évest is, szerencsére itthon van még, s azóta huszonkettő. Adok neki ajándékot: most jött ki az új regényem egy másik kiadónál. Jaj, most látom, ez nem is cikk lett, hanem szerelmes levél – ahhoz írtam, akinek a hasában egy gyerek hetekben mérve éppen most múlt el tizenkettő.
Kácsor Zsolt

2012. március 16., péntek

Neuer Traum? Ja: eine Shooting in NY oder in the "City" (don't say SanFran!...) mit dieser Fotografin - yes Baby das wäre was... :-)
Új álom? Igen: egy lövés NY, vagy a "City" (mondjuk SanFran, ne!...) Ennek fotográfus - val igen bébi lenne mi...:-)
(Translated by Bing)
www.shamelessphoto.com

2012. március 5., hétfő

Bezárják a Liget Galériát 2012. május 31-én – ismét egy áldozat!

2012. 3. 5.

A Liget Galéria 1983-tól (!) működő, nonprofit galéria volt, melyet a Zuglói Önkormányzat tartott fenn, és áldozatos munkával Várnagy Tibor működtetett.

Alapítása óta közel 500 kiállítást rendezett e kis, kultikus helyen Várnagy Tibor, aki mindent megtett, hogy ez a hely szellemi központ, kulturális, művészeti trendalapító hely legyen.
files/hirkepek/varnagy_jpg.jpg
Várnagy Tibor

A bezáró határozat hétfőn jelenik meg a Zuglói Önkormányzat honlapján.Andreas Fogarasi kiállítása lesz valószínűleg az utolsó esemény a Galéria életében (Vasarely go home), Fogarasi előadása - a You Tube-on - az egyetem erasmusos hallgatóira való tekintettel - angol nyelvű, s kapcsolódik a Trafó Galériájában jövő hét péntektől bemutatásra kerülő anyagához, de a 20 nappal később a Ligetben nyíló kiállításához is.


F. Almási Éva/ARTPORTAL

2012. január 11., szerda

Farkas Antal Yama (1960-2012)























1960 Megszülettem Kecskeméten, hazánk fővárosától 86 km-re.

1961 Csecsemő dolgok, valamint a világűr meghódítása.

1962 Kommunikációs próbálkozások.

1963 Tipegés, Disznó-öböl.

1964 Küszködés a cipőfűzővel.

1965 Óvodai kínok.

1966 Kodály Zoltán Általános Iskola.

1967 Furulya szakkör.

1968 Prágai Tavasz, eltörik az orrom a furulya szakkörön.

1969 Igazgatói intő, „kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek”.

1970 Szappanos István megment a rajzszakkörön a tv-szerelői vagy a finommechanikai gyorshegesztő szakmáktól.

1971 Egy éve feloszlott a Beatles.

1972 Utálok zongorázni.

1973 Gyermekrajzpályázat, Tíz nap Prágában, apám meghal.

1974 Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola Budapesten, dekoratív festő, majd grafika szak, Frank Zappa, King Crimson, John Cage.

1975 Áldásos középiskolai sznobság.

1976 Tanáraim: Gunda Antal, ifj. Benedek Jenő.

1977 Új tanár: Birkás Ákos.

1978 Érettségi, első sikertelen felvételi, Tajtékos napok, dekoráció szahar (Merdre).

1979 Sikertelen felvételi, Petőfi Nyomda a fővárostól 86 km-re, Richard Wagner, kín-gitározás.

1980 Létszámcsökkentés a Nyomdában, sikertelen felvételi, Franz Kafka és Frank Zappa, Vízipók fázisrajzolás a fővárostól 86 km-re, lelövik John Lennont.

1981 Lengyelországi események a fővárostól 86 km-re.

1982 február: A Magyar Népköztársaság hű katonája 52 kilóval, Száz év magány.

1983 augusztus: leszerelés 63 kilóval, megkezdődik a hízástörténet.

1984 Moró, Norcsi, rajzfilmhátterek, gitár, Rag-Time.

1985 Magyar Iparművészeti Főiskola Alapképző Intézet.

1986 A grafika helyett fotó és a választott tipográfia szak – soha nem akartam fotóval foglalkozni –, tanáraim: Virágvölgyi Péter, Szelényi Károly.

1987 Az elsõ Cezanne-kép, Gadányi György, Horling Róbert.

1988 Zátonyi Tibor, Kopek Gábor, Miltényi Tibor.

1988 Diploma a tervezőképző Intézetben. Mesterképző Intézet, mesterem Kopek Gábor, csoportos kiállítás: Magyar Fotográfia ’89 Budapest Műcsarnok.

1990 Csoportos kiállítás: 6 magyar fotográfus, Focale O Galéria, Nyon, Svájc, International Center of photography Sixth Annual Infinity Awards, New York elismerő oklevél Cornell Capától.

1991 Diploma a Mesterképző Intézetben, csoportos kiállítás: a Fal / a Leomlás, Colorado Photographic Arts Center, Denver, Magyar Fotográfia ’91 (Változások) Budapest Legújabbkori történeti Múzeum, alkalmazott fotó kategória díj, önálló kiállítás: Mór, Lamberg Kastély, Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj.

1992 "B" kategóriás jogosítvány.

1993 Önálló kiállítás a fővárostól 86 km-re, Erdei Ferenc Művelődési központ, Boci-boci fekete-fehér angolszetter, a képeim továbbra is színesek, Frank Zappa meghal.

1994 Csoportos kiállítás: Foto-Future, Nürnberg, Pécsi József ösztöndíj beszámoló kiállítás, Budapest Dorottya utcai Galéria, Vigadó Galéria.

1995 Kötöm az ebet a karóhoz.

1996 Csoportos kiállítás: Vigadó Galéria, Erdei Ferenc Művelődési Központ, a fővárostól 86 km-re, Thisted (Dánia), Fotó Hónap, Pozsony.

1997 Pécs, fotóhét, Berlin Magyar Intézet, Camera Soave, Olaszország.

1998 Csoportos kiállítás: Budapest I. Országos Fotóhét, Iparművészeti Múzeum, Akt a fotó- és a szobrászművészetben, Vigadó Galéria, Budapest, nagyon önálló kiállítás: Piroslap, avagy a kígyó és a sámfa véletlenszerű találkozása a zuhany alatt, Magyar Fotográfiai Múzeum 86 km-re a fővárostól, 86 kg-ra a teljes súlytalanságtól.

...


2011. december 22., csütörtök

Boldog karácsonyt, Ady úr!

Szenteste kimegyek magához a debreceni Nagyerdőre, Ady úr, hogy ne álldogáljon a fenyőfák alatt magányosan, és én se legyek annyira egyedül.
Elsétálok majd a Leveles Csárda mellett – gondolom, zárva lesz, egyetlen pohár italt sem tudok fölhajtani –, aztán letérek jobbra, és a sétányon meg fogom látni a maga fémbe öntött alakját, ahogy rozzant lábaival igyekszik állva maradni a szüntelen varjúkárogásban, és próbál szembenézni azzal a nagy halottal, aki a maga bőrébe sírva, nyöszörögve és átkozódva belebújt.
Viszek ajándékba egy liter bort is, Ady úr.
Vagy kettőt.
Megisszuk majd azt a kétliternyi bort, s a maga régi szokása szerint elsiratjuk és kiröhögjük ezt a sztyeppelelkű országot, amely nemhogy száz, de ezer év alatt se változott annyit, hogy Ady úr otthon ne érezhetné magát benne. Nézze csak meg a saját szobrát, Ady úr! A babérkoszorúja minden egyes levelét letördelték és ellopkodták már, és eszébe nem jut senkinek, hogy az elmagányosodott költőt újra megkoronázza. Nézzen csak körül! Nem is olyan messze szobrot emeltek gróf Wass Albertnek, és újra fölállították gróf Tisza István bronzalakját – de a maga megszaggatott szobráról elfeledkeztek.
„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.”
Emlékszik, Ady úr? Ezeket a sorokat maga írta 1902-ben.
Ezt fogom fölolvasni magának 2011. karácsonyeste a debreceni Nagyerdőn, és aztán megkérdezem, hogy vajon maradt-e még jártányi ereje fölkerekedni, s elmenni innen világgá megint?
Hiszen világgá készül ismét a magyar, éppen mint a maga idejében, százezerszámra. Az ismeretlen világ nagy kaszinójába indul a magyarság, ahol maga is sokat éjszakázott annak idején – és ahol föltesszük a mi elsiratott, kiröhögött Magyarországunkat a feketére, s reménykedünk benne, hogy nem az első körben veszítjük el. De pezsgőt fogunk hajnalban inni, amikor már nem lesz semmink, csak az a bizonyos ezeréves múltunk. Aztán persze úgyis kitessékelnek minket a kaszinóból, Ady úr. Bár magát nem először, úgyhogy magában megbízunk, maga tudni fogja, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Ady urat az írásai miatt száz évvel ezelőtt már kiűzték a magyar hazából, kiutasították a magyar egyházból és kiutálták a magyar irodalomból – és mégis az volt az utolsó szava a túlvilági győzőkhöz, hogy ne tapossanak ezen az országon nagyot. S most ott álldogál a debreceni Nagyerdőn egyedül, s hiába is számolgatná saját szobrán az ellopott babért.
Hát csak vigyázzon magára – én ezt kérem karácsonyra, cserébe a borért.
Meg azt, hogy abban a világnagy kaszinóban, tudja, ahol jövőre fölteszünk mindent a feketére, álljon majd mellettünk, Ady úr.

Kácsor Zsolt

2011. december 13., kedd

Szerintem Kertész a progresszív-fotó első nagy korszakának - kb.1920-35 - egyik legfontosabb stílusát az autonóm-riportot, vagy másnéven a szubjektív-dokumentarizmust fedezte fel - ráadásul még magyarországi munkássága során!!!
(Azért az egyik legfontosabb stílus ez, mert - ellentétben pl. az új-tárgyiassággal - abszolút máig ható praxisa van: elég megnézni ennek bizonyságául egy-egy Magnum-évkönyvet a közelmúltból.)
Életműve tehát az egyetemes fotótörténet szempontjából bír kardinális jelentőséggel, s ezen mitsem változtat képeinek egyenetlen színvonala, vagy elszántan hirdetett "amatőr" mentalitása. Nem véletlenül mondotta Cartier-Bresson - aki sokkal tehetségesebb volt Kertésznél -,hogy: "Bármit csinálhatunk, azt már Kertész rég megcsinálta."

Hogy a fotográfiai-fotóművészet miért nem bírt emancipálódni a magasművészetek közé? Erre a számos ok közül most kettőt emelnék ki. Egyrészt, mert a mértékadó esztétikai szakirodalomban roppant kevés olyan szöveg található, melyekben a fotó sajátszerűségei iránti speciális érzékenység és figyelem tetten érhető lenne (Susan Sontag és Roland Barthes a pozitív kivételek közé tartoznak). Másrészt - mivel a fotográfiának, mint befektetésre alkalmas műtárgynak a státusza bizonytalan - így a műtárgypiac számára ez egy roppant ingoványos terület maradt. Aminek pedig nincs ára, annak nyilván értéke sincsen gondolják a klasszikus képzettségű műtörténészek ill. az üveges szemü befektetők.

(Épp Nietzschét olvasok: "Hogy tehetségesek vagyunk, az nem elegendő: a ti engedélyetek is szükséges hozzá, - ugye, barátaim?")

Hát - többek között - ezekért maradt a fotográfiai-fotóművészet néhány szerencsétlen művész ill. kompetenciával megvert esztéta magánügye, mosolyognivaló hobbija. És így lett a képzőművészeti-fotó - a fotóimpresszionizmustól a fotóakadémizmuson keresztül az avantgárd-, neoavantgárd-, posztmodern festészetutánzásokon át egészen a kortárs-művészeti igazodásig - maga "A" fotóművészet ideális tévképzete, a közönség és a dilettáns s "szakemberek" számára egyaránt...

„Mert még a Jóistent is le szabad venni...”

Gondolatok André Kertész életmű kiállítása kapcsán

Gulyás Miklós 2011.12.01.

Lehet, hogy még a Jóistent is le lehet venni, de André Kertész képeit a most látható retrospektív kiállításon a Nemzeti Múzeumban biztos, hogy nem lehetett lefényképezni. Tudom, mert megpróbáltam.Nyilván nem a Nemzeti Múzeum munkatársai döntöttek így, hanem a képeket kölcsönadó igen neves galériák, múzeumok elvárása ez.

© André Kertész: Erzsébet és én, Párizs, 1931

Ugyanakkor a közelmúltban megrendezett két Ludwig Múzeumos Capa és Munkácsi kiállításhoz képest az is meglepő, hogy ennek a kiállításnak milyen kis marketingje van. Az említett két tárlat sokkal nagyobb figyelmet kapott, Capa még a körúti villamosok oldalán is feltűnt már-már oda nem illően – de kétségkívül hatásosan. Pedig ez a mostani Kertész-tárlat Magyarországon rendkívüli. Persze, ha valaki a színvonalon a látványosat érti, akkor nem biztos, hogy egyetért ezzel.

A kertészi életművet dokumentáló kiállítás, és a műtárgynak nem minősíthető kópiák, kísérő anyagként, külön szinten vannak elhelyezve, így a kiállítótér nem válik zsibvásárrá, mégis minden lehetséges információt megkap a látogató. A tárlat a teljes életművet átfogja, az egyes alkotói korszakokat minden esetben méltó művek képviselik, érthető, jól átlátható blokkokban elrendezve, megfelelő módon bevilágítva.

A pozsonyi Fotóhónapon kb. négy évvel ezelőtt megrendezett Kertész kiállításon történt, hogy az egyik tanítványom odajött hozzám és csendben a fülembe súgta, hogy ő nem akar semmiféle szentségtörést elkövetni, de bizony nem érti, hogy miért is olyan frekventált fotográfus Kertész? Én hirtelen csak annyit tudtam mondani neki, hogy nézze meg az évszámokat is a képek alatt. A mostani Nemzeti Múzeumbeli kiállításon viszont rájöttem, hogy én sem tudtam igazán megítélni, pontosabban nem tudtam átélni teljes mértékben azt az alkotói indíttatást, ami a képek mögött van. A képek auráját eddig nem ismertem, sőt félreértettem.

© André Kertész: Jenő öcsém és én, Dunaharaszti, 1920

Magyarországon André Kertészt eddig „élőben” elsősorban arról az 1985-ben, az idős művésztől ajándékba kapott 120 kép alapján lehetett ismerni, melyek más hasonló képekkel – azóta számtalan kiállításon – láthatóak voltak. Bár az adományozás nagyvonalú, de nem biztos, hogy eléggé körültekintő volt. Ezek a kópiák Kertész által ellenőrzött körülmények között készültek, és ő személyesen ajándékozta a szigetbecsei André Kertész fotógyűjtemény számára. Ezek azonban közel sem olyan minőségűek, mint a mostani kiállításon látható printek – még ha marketing célból gyakran csúcsminőségűeknek is nyilvánítják azokat. Igaz, André Kertész nem volt technicista, ezt ő maga is hangoztatta gyakran, de azt nem a kópiák elkészítésének körülményeire kell érteni, hanem a szerinte öncélú technikai trükkök és eszközök mellőzésére. Én például simán félreértettem, az itthoni képek alapján azt gondoltam, hogy a nagyítások minősége sem érdekelte igazán. A kiállításon elég megnézni azt a képet, melyen Kertész maga látható a párizsi lakása szegletében berendezett kis laboratóriumában, ilyen szegényes körülmények között hozott létre csodás kópiákat. Ezt látva teljesen átértékelődik a történet. Nem szőrszálhasogatás ez, hanem maga a lényeg, mert a kulcsszavak Kertésznél: progresszivitás és finomság. A találkozás André Kertésszel csak az igazi jó minőségű nagyításokat szemlélve történhet meg.
Éppen a párizsi korszak előtt készült képek esetében feltűnő az eredeti, a felvételekkel egy időszakban készített kópiák „mássága”, hiszen ezek kontaktok, tehát kis méretűek, még a 4,5 x 6 cm esetében is, a Magyarországon eddig ismert kópiák pedig jóval később készült nagyítások.

A kiállításon a kisméretű képek szemléléséhez nagyítót lehet kölcsönvenni, és kell is hozzá – így, a nagyítón keresztül igen furcsa és izgalmas érzés „belelépni” ezeknek a kis fotóknak a terébe. A széleken életlenné válik a látvány, ahová pedig éppen a figyelmünket irányítjuk, tű éles. Ha hozzávesszük még – és hozzá kell venni – az idő dimenziójából adódó izgalmat, rendkívüli vizuális élmény. Pláne, hogy ma az egyre nagyobb, gyakran több méteres printekhez szokott hozzá a szemünk.

© Robert Doisneau: Testvérek, Párizs, 1934

Az egyik kedvenc képem a kiállításon a 6x9 cm-es Tornászok (1914 ) című utcai kép, az előtérben két kézen álló fiú, a fal melletti padkán ülve pedig két vagy három másik fiú nézi őket. Van egy Robert Doisneau-fotó 1934-ből, ami meglepően hasonlít ehhez, csak Kertész képe tisztább és metafizikusabb hatású. Sajnálom, hogy nem tudtam lefényképezni, sehol máshol nem láttam eddig, és nem is találtam meg, ezért csak a Doisneau-t tudom megmutatni (úgy látszik az ő jogutódai nincsenek annyira résen).

Ahhoz nem kellenek műtárgyszintű kópiák, hogy egyértelműen megállapítsuk, akár már a korai közép-európai anyagban is benne rejlő progresszivitást. Az esztergomi uszodában készült, víz alatti úszóról készült kép például nagyjából egy időben készült Paul Strand híres fehér kerítéses képével, ami a tiszta fotográfiai absztrakció lehetőségét felismerő amerikai straight photography szemléletéhez vezető egyik első, és gyakran ebben az összefüggésben kiemelt képe. Kertész nyilatkozataiból, naplójegyzeteiből is egyértelműen kiderül, hogy teljesen szinkronban volt az akkori amerikai straight photography és az orosz avantgarde progresszív fotószemléletével, melynek lényege az a felismerés, hogy létezik fotográfiai absztrakció a tiszta fotográfiai folyamat esetén is, nem kell képzőművészeti produktumokhoz hasonlóvá tenni ehhez a képeket. Ez a modern fotográfia kezdete. Sőt, Kertész tovább ment ennél, mert őt nem csak a tiszta absztrakció lehetősége érdekelte, ő a különleges személyiségének rezdüléseit is láthatóvá tudta tenni a képein, ez pedig több, mint a kicsit mozgalmi színezetű straight photography. Sokkal inkább hasonlatos ez az alkalmazási mód ahhoz, ahogyan egy mai fotós használja ezeket: nem kiemelten, a felismerés szintjén, hanem természetes reflexként, a médium lényegeként.

© André Kertész: Víz alatt úszó, Esztergom, 1917

A szinkront a fejlett világgal itt nem abban az értelemben kell elképzelni, mint általában, hogy látjuk, mi megy a nálunk fejlettebb vizuális kultúrával rendelkező országokban, aztán előbb utóbb itt is készül valami hasonló. Kertésznél inkább a fotómédium belső lehetőségére való ösztönös ráérzésről van szó. Ez abból is látszik, hogy nem ment ez a folyamat egyik pillanatról a másikra. A közép-európai anyag a szemléletmódot tekintve rendkívül heterogén, az elszigetelt útkeresés időszaka volt, Kertész csak azt tudta biztosan, hogy ő fotográfus akar lenni, nem festő. Üres propagandaszöveg csak, hogy ő már a magyarországi időszakban „készen volt”, ő Párizsban vált érett művésszé.

Szerintem formai értelemben egyébként az egész életmű továbbra is heterogén marad, a fotóimpresszionizmusból ismert hatások (Aszfaltozók, 1928-1929) keverednek időnként a legnaturalisztikusabb formálással (Háztetők, 1947; ez a sorozat szinte megelőlegezi a Becher házaspár ipari tornyos képeit). Éppen ez a különlegessége. Mert rendkívül tájékozott volt, de soha nem másolt. Bármilyen ismert hatást, megoldást alkalmazott is, mindig André Kertész lett a végeredmény. Ez a jelenség nagyon érdekesen és esszenciálisan látszik a művész barátainak műtermeiben készített képein. A Léger műtermében (1927) például teljesen átveszi Léger szemléletmódját, Léger képei látszanak Kertész fotóján, de mintha azok képkeretein túlra is kiterjedne ugyanaz a hatás, ugyanakkor ettől a hihetetlen finom beleérző képességtől egy maradéktalan Kertész fotó jön létre.

A különleges érzékenység, amit kevesen képesek felismerni, és az ezzel szinte logikusan párosuló alkotói hajthatatlanság persze megtette hatását és rányomta bélyegét Kertész személyes életútjára. Magyarországon is, Párizsban is, és még Amerikában is bizonyos fokig elismerték tehetségét, később zsenialitását is, de sehol nem tudott együttműködni, az elvárásoknak megfelelni. Ellenállt, amikor még Budapesten brómolaj nyomatok készítésére akarják rávenni, de New Yorkban is, amikor a „brutality”-t kérik rajta számon, mármint, hogy készítsen durvább képeket, akkor azonnal kiadják munkáit. Talán a legismertebb olyan műve, mely egyben a magazinos kompromisszumokat is ki tudja elégíteni, a Distorsions (1933).

© André Kertész: Distorsions (Torzulások) 1933

Pierre Borhan írja lelkesen: „Élő cáfolat mindazoknak, akik a rendelésre készült munkát összeegyeztethetetlennek tartják a (szabad) alkotással. E megrendelés nélkül Kertész valószínűleg soha nem hozta volna létre mesterművét.”** Hát, tényleg jobb, hogy megcsinálta, mintha nem csinálta volna meg, de szerintem ez a sorozat (bár erős, vagy legalább is egyes darabjai azok) úgy áll a kertészi életműben, mint egy idegen test, talán az egyetlen ilyenként. Még azzal együtt is így látom, hogy tudom, sokan párhuzamot vonnak a híres, korai esztergomi víz alatt úszót ábrázoló képpel, de hiszen abban semmi „rátett” trükk nem volt, mint ahogy ez később sem jellemző Kertészre, sőt el is határolódik az ilyen megoldásoktól. Úgyhogy számomra éppen az ellenkező jelenséget bizonyítja, mint amit Pierre Borhan látni vél benne.


© André Kertész: Eltévedt felhő, New York, 1937

De más, az életműből indokolatlanul kiemelt, és előtérbe állított képekkel is találkoztam. Például a híres New York-i felhős kép: toronyház rideg képi struktúrája mellett jelenik meg egy apró, eltévedt fehér felhő. Ebben látják sokan a művész New York-i magányának, meg nem értettségének legerősebb szimbólumát. Pedig vannak sokkal erősebb képek ebben az érzésvilágban is, például a Hazatérő hajó (1944) című. Vagy az első, a negyvenes, ötvenes években készített kéményes képek.

1984. nevezetes év volt Kertész életében, március 10-én a Budapesti Tavasz díszvendégeként Magyarországra utazott. Akkoriban már nem lehetett nem észrevenni és elismerni egyértelmű, egyetemes fotótörténeti jelentőségét. Persze nem a képeiből jöttek erre rá, hanem az addig megszerzett „kinti” elismeréseiből. Jellemzően azért még elgondolkodtak az akkori elvtársak azon, hogy vajon eléggé szocialista szellemiségű művész-e Kertész? És szerencsére elsősorban a még magyarországi korszakának képeiben ezt meg is találták! Felterjesztették a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetésre, melyet március 16-án Losonczi Pál, az Elnöki Tanács Elnöke át is adott neki.
A javaslat a titkárságnak című dokumentumban a következőket lehet olvasni: „André Kertész letisztult, emberségesen realista stílusa a modern fotóművészet egyik legjelentősebb irányzatává vált.”

André Kertész nem realista, maximum a fotó médium – mint olyan – ontológiailag realista, mert nem tud más lenni, de ezen az alapon a világ összes fotográfusa realista. Egyébként ez az, amit szerintem sokan még ma sem értenek: hogy a realisztikus, sokszor naturalisztikus forma hogyan férhet össze a legmagasabb szintű absztrakcióval – ezért különbséget sem tudnak tenni az egyszerű dokumentum és az alkotói dokumentarizmus között.

Hogy valójában milyen kategóriába is sorolható André Kertész, ennek megfogalmazásához író, a szavakhoz igazán értő ember kell. Márai Sándor ezt írta Kertész látásmódjáról, Az Újság Vasárnapjá- ban, 1930-ban: „A világ sokféle: másként látja egy darázs sokrétű szemberendezésével, másként egy hal, másként én és másként André Kertész. Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha. A tárgy mögött, a legegyszerűbb tárgy mögött, akár természet alkotta, akár emberi kéz, a kompozíciót keresi. A jelenséget felbontja törvényeire. Ez a látás az, ami művészi. Kertész nem naturalista. Igaz, nem is retusál: a világot bütykeivel, bilincseivel, kendőzetlen foltjaival ábrázolja, szinte latin örömmel, kíváncsisággal esik a meztelen jelenségeknek – de célja nem a naturalista hűség, hanem az anyag mögötti összefüggés, a forma megörökítése. E képek bámulni valók. Mily tiszta, nyugodt kompozíciók ezek. A smokkok, kik azt hiszik, hogy ceruza, olaj vagy ecset nélkül nincs is ábrázoló művészet, bámulják meg e kis műremekeket, melyeket ceruza helyett egy fényérzékeny üveglencse s egy ember élet- és világ-érzékeny lelke rajzoltak össze.”


© André Kertész: Armonk, 1941

Visszatérve a Javaslat a titkárságnak című dokumentumhoz, ennek egy másik kijelentése, ami arról szól, hogy Kertész stílusa a modern fotóművészet egyik legjelentősebb irányzata lett, viszont teljesen igaz.

Ha azonban a kortárs fotóművészet szemszögéből vizsgáljuk a kertészi örökséget, akkor mit láthatunk?
Kertész úttörő módon, és elszántan hitt abban, hogy létezik egy olyan teljesen újfajta látásmód, amelyre a fotómédium megjelenése nyújt lehetőséget. Ennek lényege az, hogy a technikai értelemben objektívnek nevezett leképezés keretei között is végtelen lehetőség van a kreatív önkifejezésre, és nincs ehhez szükség arra, hogy a szokványos fotófelületet a képzőművészetben már megszokott eszközökkel tegyék alakíthatóvá. Ugyanakkor a kortárs fotográfiát ma a legtöbb művészetelmélettel foglalkozó szakember csak a képzőművészet részeként hajlandó értelmezni. Pedig láthatják ők is: létezik ma önálló fotográfia, és ennek autentikus fórumai megtalálhatóak világszerte. De ebből a tevékenységből adódó műveket nem hajlandóak művészeti produktumokként kezelni. Mintha a művészet művelése nem minőségi kategória, hanem egyfajta (ön)deklaráció, vagy műfajhoz tartozás kérdése lenne. Vagy gyakran arról szól ez a felfogás, hogy a tiszta fotográfia lehetőségei kimerültek, hogy egész története a vizuális kultúra területén csak egy mára lezáródott fejlődési szakaszként értelmezhető. Akkor miért van az, hogy kreatív fiatal fotósok mindig új tartalommal tudják megtölteni, miért kellene őket képzőművésznek nevezni, hiszen az ő tevékenységükre nem a közvetlen anyagformálás, hanem egy rájuk jellemző látásmód illik inkább Kertész elszántan fotográfus akart lenni, és ez az indíttatás szerintem a mai alkotók közül is sokakban él. A képzőművészeti fotóhasználatnak meg sokkal logikusabb formai előképe Oscar Gustave Rejlander.

Mindenesetre ha a mostani Paris Photón lett volna egy olyan verseny, hogy kinek a képei szerepeltek a legtöbb galériában, ezt a versenyt egyértelműen Kertész nyerte volna meg. Mellesleg a tavalyinak a plakátján is az ő egyik képe volt látható.

* Kertész Imre egy levelében idézi fel bátyjának, Andornak a fent említett mondását. Kertész Imre levele André Kertészhez, Budapest, 1927. február 17.
** Pierre Borhan: Distorsions (Torzulások). Egy mesterműről

André Kertész Retrospektív

Magyar Nemzeti Múzeum

2011. 09. 30- 2011. 12. 31.

Kiegészítő információk: http://www.andrekertesz.hu/

2011. december 1., csütörtök

sose lesz vége / 33 éve























Najmányi László: SPIONS − Huszadik rész

2011. november 29., kedd