Megint eggyel kevesebben idelent. Megint eggyel többen odaát. Ma délután három óra tájban elhagyta földi testét Újvári János, a Kontroll Csoport szaxisa. Övé volt az az összetéveszthetetlenül recsegős – tiszta vibrálás, amitől Deák Bárdos Ágiék a maguk minimalista eszközeivel is olyan izgalmasak voltak, tudtak lenni.
Varija (ahogy a kommentjeit jegyezte a különböző online zenei fórumokon) a legnagyobb magyar muzsikusok sorába tartozott. Azok közé, akiket nem érdekelt különösebben semmmilyen szakmai elismerés, a díjakra meg pláne fittyet hányt. Elég volt neki, ha fújhatta a meghajlított rézcsövet kedvére. Többnyire a legjobbakkal, és nem a leghíresebbekkel.
Isten adta tálemtuma volt a groteszkhez. Kommentárjainak néhány sora örkényi ízeket idézett, amikor legelszántabb kísérleti gépzenéimben fedezte föl a rendezett szépség csontvázát. Csábítottam, igyunk meg egy sört, jöjjön velünk muzsikálni a Dhammapadával. De valami mindig közbe jött, sose találkoztunk, csak a zenék jöttek mentek online szemérmes férfiassággal. Éveken át… Közben azért a Kontrollal csak eljutott New York-ba, még akkor is, ha a reflektor fényköre megint nem rá volt kihegyezve.
Most meg a Facebookon a hír, hogy leléc, kalap, kabát, nem lesz ebből már sörözés meg muzsika. Fényösvényre lépett vitte magával a szaxofont, majd fújja odaát, hadd táncoljanak a csillagok kedvükre. Mi meg majd álmaink alól felnézünk az Égre, s mindig fölfeslik valahol a törvény szövedéke…
Szeptember 9-én, ötvenöt évesen elhunyt az a muzsikus, akinek védjegyszerű szaxofonhangja végigkísérte a magyar underground legnagyszerűbb pillanatait: Újvári Jánosról, a Kontroll Csoport, az Ági és Fiúk, az Új Nem és mostanában a Déja vu Revue szaxofonosáról a pályatárs és barát Bárdos Deák Ági emlékezik.
"Vészjósló éj
De te azért ne félj
Bár az is lehet, te János
Hogy ez a város
Még neked is
Túl indijános."
(Sziámi-Sziámi: Indijános)
Először a H.U.R.K.A. Színház előadásán láttam az Ikarusz művházban a Száll a kakukk fészkére előadásban. Kell-e mondani kit játszott? Nem szólalt meg, csak ott volt, és nyugalmat árasztott. Az Indián.
János, ez a város még neked is túl indiános!
Indiánsága a lénye lényege volt, életszeretete, gyengédsége kiterjedt a legkisebb élőre is, a kezén landoló pillangó ugyanolyan örömmel töltötte el, mint a zenélés, vagy egy jó paprikás krumpli – ezt főztem, mikor utoljára nálam járt, és félnapos melóval összerakott harmadmagával egy leírása veszett IKEA-szekrényt.
Nem láttuk őt fél percnél tovább mosolytalannak. Nem hallottuk hangoskodni, másokat szavakkal bántani. Gyógyító társaság volt, nagyszerű, figyelmes, háttérbe húzódni tudó beszélgetőtárs, aki szemérmesen elhessentette a dicséreteket, amelyek azért záporoztak rá. Mert van-e annál nagyobb dicséret, hogy mindenki vele akar zenélni, mert öröm vele próbálni, együtt lenni, beszélgetni – öröm őt hallgatni. Nem szerette, ha a kamera egyedül rá irányult. A 2010-es január végi mínuszokban a sajtószabadságot megnyirbáló tüntetésre munka után érkezett a Parlament elé, és úgy fújt a mínuszokban, hogy megvesztegette az isten hidegét, 30 év után újra, ahogy a Kontroll idején is odaállt a jogaikért küzdők elé, hogy lelkesítse őket.
János zenei pályája Frank Zappa, és a szintén örök szerelem jazz inspirációjában indult.
Amikor 1981-ben a H.U.R.K.A. Színház – amelynek elsősorban János a zenésze volt – megszűnt, a Kontroll Csoport épp akkor keresett új dobost az őskontrollos Iványi Norbi helyére (már ő is eltávozott). Mária utca próbahelyünkre Lehoczky Karcsi dobos Indiánnal érkezett, és azzal a „feltétellel” szállt be a zenekarba, ha Jánost is bevesszük. Egy angyalt ölelhettünk János személyében a keblünkre, ahogy az szinte rögtön kiderült – nekünk kellett örülnünk, hogy ilyen nagyszerű zenésztársat és - mint hamarosan az is kiderült - barátot kaptunk.
A Kontroll Csoportban ő is, mint mindannyian, életformává tette a csoportban zenélést. Akkortájt, a korszakban elképzelhető legtöbb szabadságot nyújtó munkák közül a földmérést és a vízóra-leolvasást választotta polgári foglalkozásul.
A Kontroll Csoport felbomlása után az elsőként megalakult Ági és Fiúkat vele és Farkas Zolikával hoztuk létre, mely a többi utódzenekar, a Kampec Dolores, a Balkan Futourist és a sziámi-sziámi, majd Keleti Fény mellett indult és máig is működik. Vagyis működött szeptember 9. délután 3 óráig, János eltávozásáig. Most nem érzem, hogy nélküle tovább tudnék menni – de remélem ez változni fog – ő biztatna a folytatásra, mint ahogy mindig is a zenélésre biztatott. Lelkesedett – ahogy lelkesedni, hinni, bízni, most azt mondom, ezekben a fájdalmas pillanatokban, csak ő tudott. Nagyon hiányzol, drága, drága János, ebből az anyagi világból – de hát ez önzés, tudom… de akkor is.
Az 1985-ben alakult Ági és Fiúk zenekar tiszavirág életű volt, de született néhány az óta szinte nem is játszott dal Farkas Zolika és János szerzeményeiként, melyekből egy lemeznyi az Ági és Fiúk későbbi korszakában felvételre került a HUNGAROTON törökbálinti stúdiójában.
János törökbálinti fiú volt.
János és én egy darabig a Sziámi-Sziámi zenekar tagjai voltunk – a formációból való kiválásomkor, 1986-ban ő is velem jött, és a folytonosan változó Ági és Fiúk zenekar alapító tagjaiként zenéltünk egészen betegsége kezdetéig, kisebb nagyobb megszakításokkal, de állandó zenekarának tekintette az utóbbi 10 évben az Urknall zenekart, amellyel tovább folytatta H.U.R.K.A. Színház-as időkből eredő életét: abból a bizonyos 1978-as Száll a kakukk fészkére című darabból a Levint alakító Virág Lászlóval és az egész életében hű baráttal, Lehoczky Karcsival.
Én nem tudom, vannak-e őrangyalok – így, a szeretett lény eltávozásának közelében tudni vélem mégis, hogy János az volt. Az őrzőangyalom.
1984-ben Jánosra bíztuk egy éves gyermekünket mikor néhány napra Salzburgba szólított engem és Müller Péter Sziámit (a gyermek apját) egy filmes esemény. Anyám mind a mai napig felemlegeti, hogyan cipelte János gyerekünket – négykézlábra állva a hátán, órákon keresztül a kőbányai lakótelepi lakás három szobájában körbe-körbe járva, csak hogy feledtesse a szülők hiányát a kicsiben.
Végtelen türelme volt. Sosem szakadt el nála a cérna: ez persze így biztos, nem igaz – de nem láttuk sosem kiborulni vagy elégedetlenkedni a helyzet miatt, amelyben adott esetben neki is annyi gondja volt, mint bárki másnak. Imádta a kalákában munkálkodást, hogy a saját örömére előre vigye szerettei ügyeit.
Folyamatosan képezte magát: autodidakta módon, mondhatnánk – de inkább azt mondom, hogy annyit zenélt, annyi baráti zenekarban, új és új eszközök megoldások felé fordulva, hogy folyamatosan fejlődött. A zene élete szerelme volt: maradék idejét, ami a családja mellett jutott, erre a szerelemre fordította - s a barátokra. A maradék idő, mint azt Derrida is mondja, a legnagyobb ajándék, amit másoknak adhatunk.
Szaxofonját magához ölelve állt mindig a színpadra: bár a Kontroll Csoport utáni években, évtizedekben más hangszereken is egyre többet muzsikált, játszva tanult meg rajtuk játszani. Az legutóbbi időben szorgalmasan basszusgitározott, „gyakorolt”. Mikor egy hónapja Kirschner Péterrel kiugrottunk hozzá – éppen hazaengedték kemoterápia-kezelés után egy hétvégére – megmutatta a hangszert, megmutatta a számítógépet is, amelyen azt terveztük, hogy majd feljátszik valami elektronikát a már nélküle készült Ági és Fiúk-életmű válogatáslemez hanganyagára. A billentyűs hangszer az Új Nem zenekarral töltött időszakában került előtérbe.
Kísérletezgetett egy darabig az elektronikus hangzásokkal is - míg fel nem szippantotta szinte teljesen az életét a munka és a családjának szánt otthon építése. De legkisebb fia megkapta még időben a zenei stafétát – három lemezt készített már János nem titkolt örömére. Középső fia többszörös BMX világ- és egyéb bajnok, a legidősebb pedig kínai szakon végzett és tolmácsként, fordítóként kezdett önálló életet. Ezek a nagyszerű emberek, akiket a feleségével felneveltek és felkészítettek a nagybetűs-kisbetűvetésre, Jánost háromszorosan megsokszorozva jönnek velünk tovább!
2009-ben a Kontroll-fellépés idején a New York-i kielnc napból egyet Jánossal kettesben töltöttem, a Central Parkban – meg Lexington Avenue-től oda-vissza sétában. Mezítláb ücsörögtünk a fűben a november eleji nyárban, János fényképezgetett, hogy gyerekeinek tudósítson. Egy filmbe illő Central Park-i lazítós nap után felkászálódtunk és elindultunk hazafelé. Fél óra múlva vettem észre, már messze a réttől, ahol heverésztünk, hogy a telóm ottmaradt a fűben valahol. Jánost a Central Park-széli állatkertnél hagytam az ajándékoktól kissé elnehezült hátizsákommal együtt – időnként durván fájt a térde akkoriban, látszott rajta, hogy valami néha rátör, nem akartam a hülyeségem miatt fárasztani, visszarohantam egyedül. A „rétünkön” két öreg feka békésen tűrte egy darabig, hogy átfésüljem a terepet, aztán rám kiabáltak, hogy mit adnék érte, ha megtalálták volna, amit keresek. Ott álltam üres kézzel, magyaráztam, kissé letörve, hogy lóvé nincs nálam, de visszajövök. Kelletlenül odaadták a telómat, felébredt bennünk az együttérzés a csóróságom meg a szerencsétlenségem láttán - kb. ötvenen lesték fél szemmel, labdázgatást, piknikezést, csókolózást színlelve a jelenetet, cca.10 méteres távolságból – no comment.
Visszavágtattam Jánoshoz, a sírás határán elhadartam a történetet – kicsit kimerültem a futkosástól – a Central Parkban elég húzós távolságok vannak. János újult erővel felkerekedett – kedvelte az efféle „kihívásokat”. Biztosra vette, hogy ott lesznek és várnak – bíznak bennem. Nem volt kenyere a cserbenhagyás. A megdöbbentő az volt, hogy az elnéptelenedett parkban, mintha egy panoptikumban, a labdázó, csókolózók és piknikezők a két fekával együtt mind reánk vártak. Tapsvihar fogadta visszatértünket. A kilenc napból egy másikat Hajnóczy Árpival töltött János, kedvtelésének, a zenehallgatásnak hódolva: a Village Vanguardon a Vanguard Big Bandet látták, a Stone-ban pedig John Medeski koncertjét, aki egy alkalmi trióval zenélt.
Nehéz múlt időben beszélni róla – nehéz jelen időben lenni nélküle. A képe itt van az asztalomon, kicsit fejcsóválós mosollyal néz a kamerába, mert nem szerette, ha „kifotózták” a minden-egészből jelentéktelennek érzett jelenvalóságát túldimenzionálva mintegy.
1985-ben, abban a bizonyos Sziámi-Sziámi formációban, amelyben Kiss Laci és Magyar Peti, az akkor egy pillanatra megingó Európa Kiadó basszusgitárosa és dobosa (és később Gasner János is) voltak a tagok rajtam, Jánoson és Müller Péteren kívül, János meg lett énekelve – a dalt a Gasner János nevével fémjelzett időszak végén a fiatal énekes tehetség, a Sziámi egyik vokalistája, Anesz is énekelte.
Odaadó volt a másokért lelkesedésben, ahogy már írtam – mert a lelki nagysága a lelkesedésben is formát öltött. Az én zenei megtorpanásaimat mindig számon tartotta és nem hagyott ellankadni a továbblépésben. A 2006-ban létre jött BARDO projekt lemez anyagát sem hagyta a semmiben lógni: felhívta a figyelmem a Jamando zenei közösségi oldalra, sőt látva bizonytalanságomat, ő maga regisztrált engem. Olyan hirtelen távozott, hogy magával vitte a jelszavamat is.
Kora nyáron, az Ági és Fiúk életmű válogatásának felvételeit figyelemmel kísérte, a stúdióba vonulás előtt napokkal telefonált, hogy ne számítsak rá, mert korházba kellett mennie, valami miatt. Két hét múlva már tudtuk, hogy csontvelőrák-tünettel kezelik. Megindult a kemoterápia, amely ingadozó állapotokat produkált a szervezetében. Telefonon érintkeztünk, később egy képet is küldött magáról, hogy lássuk hol tart, ne csak fantáziáljuk: olyan volt, mint a Stalker főhőse.
Betegsége alatt, mikor még mindenki remélte a gyógyulást, Hajnóczy Árpádnak ezt írta (arra a kérdésre, lehet-e neteznie a kórházban), valamint egy koncert kapcsán, melyet Árpi látott a levelezés idején:
„A hír igaz, ha nem is teljes intenzitással, de megy az internet itt, a karanténban is:)
Érdekes, hol is járhattatok tegnap, valami múzeumban? Mert ezek a nevek vagy negyvenévesek, még valamikor a hetvenes évek elején volt az egyik kedvencem a kis Brötzmann, főleg az a lemeze, ahol negyven percen keresztül úgy szólt a szaxofonja, mint egy rosszul beállított indítómotor - már akkor is pajkos gyerek volt, és ezek szerint sokat nem változott......Erről eszembe jutott szintén abból az időből a legnagyobb kedvencem, volt egy lemez, - Blue Note -kiadás, a65-ös newporti fesztivál koncertfelvétele, egyik oldal Coltrane, másik Archie Shepp - az valami egészen zseniális, nekem évekig napi program volt, ha tudsz, keress rá valahol, megéri! (…)
Aztán ha van egyéb koncertélmény, jöhet máskor is, mert itt túl sok izgalom nincs mostanában, a leletek, vérképek, bicepszátmérők és az egy főre eső vérvételek nagyon pozitív mérleget mutatnak, most vagy két hétig várják, vajon visszabetegszem-e, addig semmi megoldandó feladatom nincs, ha leszámítjuk az oktatásügy és a kormány néhány gikszerét - de azt majd a zemberek megoldják...
szinténölel: János:) „
Azt hittük egy hónapja, hogy elindult a javulás folyamata, ahogy ő mondta, a kertirtásban a gyomok miatt az egész kertet ki kellett irtani, de már kezd kinőni a fű, mikor borostásan és egy-két milliméteres sörtével a fején fogadta a Kirschner Péterrel közös látogatásunkat.
Alpinista munkatársai tettek-vettek a kertben, a legkisebb gyerek sürgölődött észrevétlenül körötte, Mindahányan bizakodtunk. Csokit evett, aztán felkelt az ágyból, kiment a nappaliba és az asztal mellett ülve megnevettetett minket, mint már annyiszor azelőtt. Megbeszéltük, hogy kap egy programot, és az ő hiányzó szólamát, ha nem is szaxofonnal, mert ahhoz még erősödnie kell, de elektronikával feljátssza a számítógépen. Augusztus volt, 13-a, a szigetes fellépésünk előtti nap. Ekkor láttam őt utoljára nevetni, ekkor hallottam utoljára a hangját.
Egy hónap elteltével, néhány napja jött a hír, hogy agyvérzést kapott és kórházban van. Eltávozása előtt egy nappal is sikerült még találkoznom vele, mutattam neki a nyakláncot, amit New Yorkban „egy kukában talált nekem”, lelkesedésében, hogy eljutottunk New Yorkba. Szemérmes volt az adásban is, akár az elfogadásban, annyira távol állt tőle e tolakodás, a manipulálás, minden, ami az emberi játszmák eszközeként esendőségünk hirdeti – miközben szerette és elfogadta a körülötte élőket feltételek nélkül, esendőségeikkel együtt.
Ú. J. 56–11.
Bálint, mi így hívtuk, amúgy jobban is illet rá ez a név, meg hát egy János már volt a zenekarban (Gas – már ő sincs), egyszerűbb volt így.
Szent Bálint a lelkibetegek védőszentje, meg a szerelmeseké. Mondjuk Bálint lelkével aztán a világon semmi baj nem volt, irigylésreméltóan rendben volt a világgal, és igen, amennyire tudom, hősszerelmes típus volt. A Bálint név egyébként mintha a Valeintinusszal lenne közös gyökön, ami meg azt jelenti, erősnek lenni. Hát erős is volt. Mint egy bivaly. Egyszer állítólag egy megrakott szekeret kihúzott a sárból vagy ezt csak Karcsi találta ki, fasz tudja… Az biztos viszont, hogy a leghűségesebb barát, a legérzékenyebb zenésztárs és a legszerényebb ember volt.
Megérkeztünk Gröningenbe (tán épp 20 évvel ezelőtt volt), én Bálinttal kerültem párba, mondták, az a vékony, szemüveges kölök lesz a házigazdánk, nála fogunk lakni. Átballagtunk a termen, megálltunk a srác előtt, elég hülyén nézett ki (mondjuk mi is). Bemutatkoztunk, majd szinte egyszerre végignéztünk a srácon, aztán egymásra pillantva ugyanaz ült ki az arcunkra.
– Te ez rövidgatyában van, meg mezitláb-saruban, bazmeg, novemberben.
– Na azt hiszem, melegünk nem lesz a szálláson.
Sírtunk a röhögéstől, és akkor még a macskákról nem is tudtunk.
Nem emlékszem, hány napot voltunk kint, tán egy hetet. Nagyon egymásra kattantunk, végig lázas beszélgetésben voltunk, épp olyanban, mint ami úgy tud hiányozni mostanában. Ekkor barátkoztunk össze igazán, azt hiszem.
Furcsa volt a barátjának lenni. Ha évekig nem beszéltünk, akkor is ugyanonnan tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk. Kiderült, ha nem is találkoztunk, figyelte, hogy mi van velem, és – nevetségesen hangzik tudom – de én emiatt mindig valahogy úgy éreztem, hogy vigyáz rám, azzal a jellegzetes félmosolyával.
Benő azt mondta, a legkedvesebb ember volt, akit életében megismert. És tényleg. Kibaszottul fog hiányozni, illetve, ami azt illeti, máris úgy hiányzik. Kevés ember van, akivel a süllyedő Titanicról nyugodt szívvel beszállnék egy mentőcsónakba, és most már eggyel még annál is kevesebb lett. Másfelől viszont – tudom, hogy ez is hülyén hangzik –, de az, hogy ő odafönt van, egy okkal több, hogy ne féljek a haláltól.
Isten veled Bálint, drága barátom.
//ja
