Téli utazás

Sylvia Plath

A nyúlfogó

Erőszak tere volt –

Hajammal tömte be a szám a szél,

Elvágta hangom, és a tenger

Vakított fényeivel, holtak élete

Pergett le ott, olajként szétterült.

Ízleltem a rekettye gonoszságát,

Fekete tüskéit, sárga

Gyertyavirága utolsó kenetét.

Ezek hathatós, nagyon szép virágok;

És tobzódtak, mint a kínszenvedés.

Csak egy helyre lehetett menni.

Bujkálva, szagosan:

Az üregig szűkült minden ösvény.

S a csapdák csaknem magukra csappantak –

Semmire se záruló nullák,

Sűrűn, mint a szülés fájdalmai.

A sikolyok hiánya

Lyuk volt a hőségben, üresség.

Az üveges fény tiszta fal volt,

Körben a bozót csöndes.

Céltudatos erőket éreztem.

Tompa ujjakat, ahogy a teásibrik

Fehér porcelánját szorítják.

Hogy várták őt, e kis halálok!

Várták, mint kedvesüket. Ingerelték.

És köztünk is kapcsolat volt –

Feszes huzalok, túl mély,

Kihúzatlan cövekek, s egy elme:

Gyűrűként zárul valami elevenre,

S a szorítása engem is megöl.

Tandori Dezső fordítása