Egyes szám negyedik személy
„Körséták, hosszú barangolások végén mindig itt kötöttem ki, mintha az élet színpada lenne, s itt tartanák majd az igazi nagy előadást, itt forgatnák majdan a filmet. És nem tudtam, én vagyok-e maga a másodosztályú főhős, vagy csupán egy statiszta, mint ahogy nem tudtam azt sem, forgatták-e már egyáltalán a filmet.
Mikor megérkeztem, úgy tűnt, már lefutott a képsor, aztán egyszeriben ott találtam magam a jelenet kellős közepében ugyanúgy, ahogy először történt. Úgy mondom először, mintha nem ismétlődött volna minden, valahányszor eljöttem. Újra és újra és mindig ugyanaz. Egyazon kávéház, a Tértől ugrásnyira, egyazon tompa fény belül, és a teraszon is ugyanazok ülnek kikandikálva a Térre a mellékutcából. Megfestettem már e jelenet minden apró részletét, átlapoztam már e fényképalbumot, s megemésztettem lapról lapra. Megfestettem már mindenki festményét ugyanerről a tárgyról, és kitéptem minden képet az albumból, és a képeket szétszórtam a Tér macskakövein, és ott feküdtek mint megannyi zilált lélek és még mindig engem néztek, és az alakok a kávézó teraszán falnak támasztott portrék voltak, amelyeket ugyanarról a témáról már énelőttem megfestettek és újrafestettek mások, csak most a festék újra folyós lett és csepegni kezdett, és az arcok széthulltak mint olvadó tükörben, míg végül csupán a vászon csupasz csontjai maradtak és a házak csupasz csontjai, úgyhogy restaurálni kellene mindent. És mindez egyszer már megesett, mintha valamely rég felejtett távoli lét képei lennének, mely már csak csupasz vázként él emlékeimben.”
Bart István fordítása
