... Egyetlen Ilmácskám, a legrosszabb történt. Vologya hiába ment a kész lappal a nyomdába, be se engedték. Merthogy előleget se tudott vinni, a támogatónk cserbenhagyott minket, mi mást tehetnék, arany csillagom, mint hogy leiszom magam a sárga földig, leiszom magam, hogy erőt merítsek a vodkából és végre valahára megtegyem azt, amit már évek óta tervezek. Pisztolyt vettem magamnak, mert nem akartam sokáig élni. Most eljött a megváltás pillanata, most végre valahára megszabadulhatok a szadista doktoroktól, akik, valahányszor be kellett mennem a diliházba, a legundorítóbb kéjenceket is fölülmúlták ábrázatukban és undok viselkedésükben, sokat ittam már, de megint belekortyolok az üvegbe, csak az a rohadt uborka fogyott el, de hát nem vagyok én, ki is nem vagyok? Látod, szerelmem, nem tudom, mit akartam mondani, el vagyok keseredve, dalolni akarok, csak nincs kivel, és normális ember nem dalol egyedül, ócsi csornie, glaza szinyije, nem folytatom, mert hiába is akarják belém szuggerálni, nem vagyok őrült, hogy magamban énekeljek itt, ebben a szánalmas szállodai szobában, ahol még egy rohadt íróasztalhoz se ülhet le az ember, itt kuporgok az ágyban, a falnak vetem a hátamat, ölemben a füzetemmel. A tintatartóban már alig van tinta, úr isten, most jut eszembe, hogy tegnap elfelejtettem tintát venni, és ezen az éji órán sehol se fogok találni ebben a szörnyű Moszkvában, aki az ellenségem, ebben már egészen biztos vagyok. Átkozott Moszkva! Miért is nem maradtam Párizsban, ahol sokkal jobban érezhettem volna magamat, mint itthon. Ott legalább a származásom miatt nem piszkáltak, ki a fenét érdekelt volna az, hogy faluból jöttem-e vagy városból, nekik a szeretni való Jeszenyin voltam, a bohém orosz angyal. De itthon csak bántanak, lebugrisparasztoznak épp azok a gazember írók, akiknek adok a szavára, mert ők megértik a költészetemet, de engem utálnak, biztos bennem van a hiba, egyetlen Vronszkajám! Maga is megmondta, hogy rossz vagyok, és Ilmának mindenben igaza van. E fölött nem nyitunk vitát. Bosszút állt rajtam az én egyetlen orosz földanyácskám, mert elhagytam őt, megcsaltam Párizzsal, evvel a vén kurvával, ráadásul élveztem, s még fizetnem sem kellett az együttlétért, mert a kedvenc kuncsaftja voltam, ne haragudjon, hogy ilyen rondaságok jutnak eszembe, nehogy a lelkére vegye, édes szerelmem, de láthatja, milyen nyomorult a maga Szergeje, aki mindjárt a homlokához teszi a pisztolyát és elsüti a ravaszt. Magának is jobb lesz így. Mert nincs szebb a plátói szerelemnél, higgye el, édesem, a valóság ocsmány, várjon egy pillanatra, nehogy elmenjen, kirohanok a fürdőszobába, mert úgy érzem, hányni fogok. Legszívesebben kiokádnám az egész elrontott életemet, nincs nekem nyugovásom sehol, csak magánál lelek biztonságra, olyan, mintha az édesanyámnak írnék, vagy az Istennek. Várjon. Nem félek a testiségtől, gyűlölöm a prűd embereket, és majdnem mindenki az, ha egyszer a mindenható arra biztatott minket, hogy szaporodjunk, akkor csak szaporodjunk bátran! Erről eszembe jutnak a gyerekeim, rossz apa vagyok, nem törődöm velük, elhagytam őket is, mint mindenkit, akihez ragaszkodnom kellett volna, mert a nagyravágyás űzött, híres ember akartam lenni, hát az vagyok, megkaptam, amit kívántam, és nincsen a földön boldogtalanabb ember nálam. Nem lenne szabad ennyire kétségbe esnem, mással is megesett már, hogy pocsékba ment a munkája, hogy elgáncsolták és pofára esett, úgy viselkedek, mintha elkényeztetett grófkisasszony lennék, vagy mi a franckarika, hogy a rosseb egyen meg engemet, ezzel a felfuvalkodott egómmal, hát már sose lesz vége ennek a tűrhetetlen helyzetnek? Nézem az órámat, de az istennek se akar reggel lenni, hogy elszaladjak tintáért, ilyen még sose fordult elő velem, mert arról aztán mindig gondoskodom. A véremmel írok. Van egy jó kis bicskám, mindig magamnál tartom, s most mily nagy szerencse! Belevágtam az ujjamba, hehehe, és most a bal kezem a tintatartóm, jól kigondolta a mindenható az embert, még piros tintáról is gondoskodott. Tetszik. Talán áttérek a piros tintára, legközelebb, ha újra megszáll az ihlet, azzal fogok írni. Meggondoltam magam. Kora reggel elutazom a Kaukázusba, engem, úgy érzem, csak a déli emberek értenek meg, talán olasznak kellett volna születnem, vagy spanyolnak, Picassónak bezzeg nincsenek lelki bajai, csak fest és fest, és összefekszik fűvel-fával, mert ő is a természet gyermeke, nála jobban senki se tudja, hogy nincsen az embernek a földön más dolga, csak az, hogy jól érezze magát és alkosson. Megittam a második üveg vodkát is, mégse merem leírni az álmomat, pedig nyugodtan ráfoghatnám a részegségemre, de félek. Még mindig rettegve gondolok arra, nehogy valami olyat írjak, neked, egyetlenem, amitől megutálod a Te őrült, igen, az vagyok, egy diliházba való senki! Amitől megutálod a Te Jeszenyined, pedig mindenképp szerettem volna elmesélni neked, ... Bővebbenmilyen csodásan szerettelek Téged, galambom, szépséges tubicám, miket csináltam veled álmomban, de visszatántorít a félsz, hátha olyan szalad ki a számon, amitől megundorodsz Te is attól a bunkó paraszttól, aki vagyok. Igen, állat vagyok, csődör vagyok, a Te szerelmes rajongód, az alattvalód vagyok, a rabszolgád, akivel bármit megtehetsz, amit csak kívánsz. Ne fordulj el tőlem, kedvesem, ne hagyd el búsképű lovagodat, aki mindjárt meghúzza a ravaszt, hogy bőségesen legyen tintája, amivel megírhatja istenének az utolsó levelet. Az Istenem vagy, a mindenségem, szeretlek majd a halálom után is, ne jöjj ki a temetésemre, sokan lesznek, nehogy rosszul légy a tömegben, inkább maradj otthon, Szentpéterváron, ápold a húgodat és írd a gyönyörű verseidet, mert nincsen a világon fontosabb a művészetnél, és Te is utálod a mulandóságot.
Szergej Jeszenyin
Szergej Jeszenyin
