2010. november 29., hétfő

Analóg 2.0

© Rapi Mariann

Mutti halála

Lantos László Triceps

Azt a szirupos hülyeséget, hogy az embernek csak egy anyja van, én duplán is megcáfolhatom: először, amikor megkaptam anyát, aki volt, és másodszor, amikor elveszítettem, aki lett. Minek szépíteni, magamra hagyott gyerekként, és magához ölelt kiskamasz koromtól. Sokat sírt magányosan, és amikor már megtanultunk őszintén beszélni egymással, azt mondta nekem: Tudod, Lacikám, majd megértesz mindent. Nem értettem meg, nem értettem meg semmit, most, 13 évvel a halála után is csak a bánatot és magányt látom, ha rá gondolok.

Az én muttikám, Morlok Gizella egy elmagyarosodott sváb parasztcsaládban született Újvidéken, a Tata húsz évig tartó bolyongásának valamelyik szálláshelyén. Amikor 18 évesen hozzáment a sármos apámhoz, kétségbeesett és rossz döntést hozott. Menekülni akart a faluból, nagyanyám erőszakosságától meg a rákényszerített cipészségtől, de ez az éretlen leányként kötött házasság egy vadidegen férfival csak rosszul végződhetett. Megszülettem én, azután elváltak, és Mutti elköltözött Szabadkára, ápolónőnek. Ezzel valójában beteljesedett és lezárult az élete, mert megkapott mindent, amire vágyott: a szabadságot, a hivatását és a gyerekét. És semmi mást.

Tata kiállt mellette, városra mentünk, és házat vettünk. Anyám pár évig velünk lakott, azután a rokonoknál, majd kiment külföldre vendégmunkásnak, hamarosan visszajött, és szomszédok lettünk. Mikor 13 évesen magához vett, a kórház ORL műtőjében dolgozott, és én minden szombaton oda jártam fürdeni. A nővérek kényeztettek, finom falatokat csentek nekem a menzai kosztból, és kézbe vehettem az operációs eszközöket is. Különösen a szikék tetszettek. Akkorra már túl voltam a késes bandán – a sugárúti szerb katonatiszt gyerekekkel való véres, bicikliláncos leszámolás után szétverte a rendőrség meg a szülők, és Dumi, a vezér, felakasztotta magát a palicsi strand egyik kabinjában. Számomra a kórházak édeskés aszpirin-, formalin- és éterszaga máig a kölyökkor felhőtlen és felelőtlen boldogságának érzését idézi fel.

A tévében ment a Táncdalfesztivál, és az Illésék dalától, „amikor én még kissrác voltam”, teljesen lehidaltam. Szombat délelőtt mindig én takarítottam, és a könyvespolc nippjeit törölgetve az ágyon ugráltam a belgrádi rádió Minimaks műsorának rockválogatására. Nem volt valami jó ízlésem, mert a Forum Kiadóvállalat szabadkai könyvesboltjában meg akartam venni a Gerilla együttes kislemezét, az Elment Dzsoni Vietnámba című szongit, óh, yeah. Szerencsémre nem kaptak belőle, és az eladó rám sózta valami ismeretlen angol együttes számát, amit elégedetlenül vittem haza. Rögtön fel is tettem a Tesla táskagramofonra, és egyáltalában nem tetszett. Mutti egy sarokházban bérelt lakást, nagy dupla ablakkal az utcára, ahova minden kihallatszott, és a szomszéd gyerekek ott fociztak, dumáltak előtte. Odarohant a Göncöl Gabi, és lázasan beordította nekem: Ez a Revolution! Tedd fel még egyszer! Ez volt a Beatles, életem első bakelitja, amit azután szürkére hallgattunk, csak benyúltunk az ablakon, és fordítottuk a Hey Jude-ra.

Felvesznek a Moša Pijade Gimnáziumba, ahová Kosztolányi is járt, naiv lelkesedéssel a természettudományi tagozatra iratkozom, mert hajóorvos akarok lenni, mint Munk Artúr, meg Karesz, a legkedvesebb unokabátyám és példaképem. Mutti estin végzi az egészségügyi középiskolát, két évig ugyanabban az épületben tanulunk, csak o a földszinten, én meg az első emeleten. Ez az idő a legboldogabb, rájövök, hogy szeretem az irodalmat és az anyámat, komoly barátokat találok, akik egész további életemben jelen lesznek, publikálják első novelláimat, és harmadik leszek a jugoszláv országos bajnokságon párbajtőrben. Ha bulit akarunk tartani, a Mutti hétvégére elmegy hazulról, mindenkinek ott lehet aludni, és nem csesz le bennünket, ha vörös pezsgő spriccel a fehér plafonra, vagy ha tánc közben eldől a karácsonyfa. A fiúk imádják anyát, akkor is eljönnek hozzánk, ha én nem vagyok otthon, csak hogy megbeszéljék vele a gondjaikat. Közben kétszer pótvizsgára bukok matekból, de ez nem ok arra, hogy ne engedjen el nyáron Angliába dolgozni, vagy autóstoppal Isztambulba. A teljes bizalmát élvezem, és fogalmam sincs róla.

Iszonyú lelkiismeret-furdalásom van, ahogyan ezt írom, legszívesebben bognék, de nem lehet, már nem vagyok gyerek. Forró Laci fizikus akar lenni, Búcsú Tibi orvos, én semmi. Pestre készülnek egyetemre, velük akarok menni, talán a magyar szakra vagy a TF-re. Hármas a tanulmányi átlagom, az ösztöndíj reménytelen, és nincs pénzünk. Mutti leül velem, és azt mondja, ha felvesznek, o a Margit nénivel aranyat fog csempészni Triesztből, és rendben lesz minden. Évekig hozza át nekem a határon Budapestre a gagyi 14 karátos gyűrűk, láncok és karkötők tömegét, amit A Noszty fiú esete Tóth Marival című regény vastag kötésének gerincébe rejt. A svercelt ékszerek Magdi néninél landolnak, a Paulay Ede utcában, aki anya szívbéli barátnője és a telefonhívásokat lehallgató osztály vezetője. Nem utazhat külföldre, a megbízhatóság és kedvesség mintaképe. A tehetős parasztok, akik nem akarják az OTP-ben vagy forintban tartani a spórolt pénzüket, hozzá utaznak fel, és kötegnyi adyk cserélnek gazdát kilónyi bóvlival.

Titokban megházasodok, nem fejezem be az egyetemet, Deutsche Grammophon-lemezeket csencselek Berlinből, viszem a magyar disszidensek személyes holmiját Bécsbe, politizálok és börtönbe kerülök, kiutasítanak az országból, összevissza kalandozok városok és munkahelyek között, a színházi előadásaim csupaszak és durvák. A Mutti mindent megbocsát, szomorú szemmel azt mondja nekem: Lacikám, Lacikám, a pokolba fogsz kerülni… Én meg felpattanok, a magasba emelem mindkét karomat, és felkiáltok: Mutti, én és a barátaim a purgatóriumban fogjuk alattad tartani a mennyezetet! Röhögök, nem veszek figyelembe magamon kívül senkit, nem látom anyát. Munkaérdemrendet kap, aztán nyugdíjazzák.

Megbetegszik, leoperálják a bal mellét, évekig tünetmentes. Hisz a gyógyulásban, az orvostudomány erejében. Hevesen vitatkozunk, nem akar életmódot változtatni, török kávét iszik, és falatozza a zsírszalonnát. Próbálom rávenni a Breuss-kúrára, de nem hisz nekem. Végigcsinálom a 40 napos böjtölést élesben, túlélem, kicserélődik a bőröm, a húsom, de nem hisz nekem. Áttét keletkezik, a rák a tüdejét támadja meg, menthetetlen. Dühöng a délszláv polgárháború, nincs orvosság, a haldokló öregeket hazaküldik. Munkatársai az orr-fül-gégészeti osztályon külön szobát szereznek, feldíszítik növényekkel, van külön ventilátora, lopják a morfiumot neki. A lába szörnyen elvizenyősödik, delirál. Minden nap vele vagyok, rákényszerít, hogy felültessem, az ujjaim belenyomódnak a húsába, jajgat a fájdalomtól. Azt hiszi, ülve nem fog meghalni. Ülünk az ágya szélén, hallgatunk, halljuk a leskelődő halál zihálását. Fogom a kezét, már nem kell az oxigénmaszk, hörögve leáll a légzés. Mutti – mondom neki –, vegyél még levegőt! Felém fordítja a fejét, és vesz még egyszer, utoljára, csak befelé.

Egy marslakó cápa pestről...

Őrület, hihetetlen, gigantikus! - hördült fel a fotósvilág ; 60 év után került elő három doboz egy rozoga bőröndből, Robert Capa és élettársa Gerda Taro eredeti negativjaival. A hagyaték - egy diplomata révén - a második világháborúban került Mexikóba. Hogy a koffer milyen kincseket rejt, csak Ernest Hemingway és Federico Garcia Lorca írásos utalásai alapján sejthetjük egyelőre. Capa maga is haláláig meg volt győződve, hogy műveit megsemmísítették…

Innen eltűnnek emberek, máshol világhírre tesznek szert, megváltoztatják a világot. Jogfosztottként menekülnek. Több, egymást megdöntő rendszeren keresztül tiltott a nevük, műveik a szőnyeg alá kerülnek. És egyszer csak újra itt vannak. Van itt valami időkapu? Léteznek szép számmal polgártársak, akik biztosak benne, hogy igen. Egyesek a világ közepét vélik biztosra a Pilisben, és mint misztikus folyomány, különleges kisugárzást tulajdonítanak a magyar tájaknak és a helyi történéseknek. Ezt a feltételezést tűnik alátámasztani az a tény, hogy az első említésre méltó marslakóval is itt Pesten találkozott Szerb Antal 1935-ben. Előzékeny házigazdaként végigkalauzolta vendégét a harmincas évek recesszió utáni Budapestjén, annak minden, szeretetet vagy kritikát érdemlő jellegzetességét bemutatva. A jövőről mit sem sejtve, emlékezik meg Szerb a látogatásról „Budapesti kalauz, Marslakók számára” című művében. Tíz évvel később Mars isten feketeruhás darabontjai segítik át az időkapun, puskatussal verik agyon Radnóti tragédiájának közelében. Másfajta marslakókról beszélt Enrico Fermi, atomfizikus amikor az intelligens földönkívüliek várható eljövetelét taglalta, és amikor Szilárd Leó feltárta előtte, hogy már itt vannak köztünk, és magyarul beszélnek… A beszélgetés helyszíne a hazánknál kevésbé ezoterikus USA volt. Az anekdota révén a későbbiekben a hazánkból elmenekült, világhírre szert tett, többnyire Nobel-díjat vagy más magas elismerést elért, magukat mind végig magyarnak valló tudósokat illette a „marslakó” elnevezés. Csak néhányan az érintettek közül: Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Kármán Tódor, Bárány Róbert, Gábor Dénes, Békésy György, Lánczos Kornél, Oláh György, Telegdi Bálint, Hevesy György, Polányi János.

Kati Marton, az USA-ban élő újságírónő „Kilenc magyar” című könyvének jóvoltából kibővülhetett tudós marslakóink köre. A világot nem a tudomány eszközeivel megváltó két filmes, Michael Curtiz (Kaminer Mihály), a Casablanca és Alexander Korda (Kellner Sándor), a Third Man és sok más film rendezője, két fotóművész Robert Capa (Friedman Endre) és André Kertész, illetve az író Arthur Koestler csatlakozhatott az előkelő társasághoz.

Az idei nagy Hazazatérő, Robert Capa. Ő cikkünk főszereplője, hisz Magyarországra érkezett végre az az ezer fotót tartalmazó gyűjtemény, melyet megvásárolt a magyar állam a Capa-hagyatékot őrző International Center of Photography-tól. A Magyar Nemzeti Múzeum - már bezárt - "grátisz, felvezető" kiállításának anyagát, a gyűjteménnyel együtt vásárolt 48 vintázs nagyítás képezte. A LUMU eljövendő nagy Capa tárlata július 2-án nyitja kapuit.

Robert Capa, Friedmann Ernő Endreként látta meg a pesti napvilágot, hogy már nemsokára a világ szeme lehessen. A tizenhét éves Friedmann jó helyzetfelismerő képességét bizonyítja, hogy amikor 17 évesen egy tüntetésen a Horthy-rendőrség letartóztatja, és bíróság elé állítását helyezi kilátásba, azonnal csomagol. Felismeri, hogy egy országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs túl nagy jövője. A Friedmann család nem volt vallásos, de az antiszemitizmus magyarországi terjedése és Capa kokettálása a baloldali mozgalmakkal távozásra késztették. Útra kélt hát, - Bécsen és a Saar-földön keresztül - hogy csatlakozzon a marslakókhoz, és hogy azután velük együtt távozzon Berlinből is a nemzeti-szocialisták hatalomra kerülése után. Párizsban, még, mint Friedmann ismeri meg Gerda Taro-t, a hasonló csillagzatú német fotósnőt. Sorsuk egészen Gerda tragikus haláláig oly annyira összefonódik, hogy sok Capa-fotóról nem tudjuk pontosan melyikőjük műve. Egy Frida Kahlo kaliberű feminista fejlődésregény főhőse lehetne Gerta Pohorylles, aki Friedmann-tanítványból válik Capa mindenesévé. Gerta képügynökként találkozik André Friedmannal, aki éppen megbízások nélkül vergődik. Friedmann sötétkamráján keresztül szeretőjévé és kvázi menedzserévé lesz. Ő találja ki a képaláírásokat, André frizuráját és öltözködését. Sőt, a hangzatosabb, jobban eladható nevet is ő ötli ki, sajátját is dögösebbre véve. Bob Capa& Gerda Taro, ez valóban meggyőzőbben hangzik… A gazdag, Párizsban élő fotós sztorija, akinek képeivel Gerda és Bob kereskedik, már az első szerkesztőnél megdől. Ekkor veszi fel Friedmann hivatalosan is a baráti kör által ráragasztott „Cápa” nevet. A második világháborút közvetlen megelőző spanyol polgárháborúban a sajtó és a propaganda több száz újságíró, tudósítóval, fotóssal van jelen. Szinte külön hadtestet képeznek. Gerda Taro és Capa is a hadszíntéren vannak. Fotóik egyformán „Copyright Capa” alatt futottak. Gyakran fényképezték ugyanazt a motívumot más-más szögből. Sokan a legendás „Milicista halála”-t is Taro-nak tulajdonítják. A képet a LIFE magazin közölte a Spanyol Polgárháború csúcsán, és az eddigi normákkal gyökeresen szakító kép, heves szakmai vitákat váltott ki. Az a vád is érte, hogy állított a kép, bár a katonát, - aki ott valóban elesett - azonosították. Nem sokkal a szóban forgó katonahalál után Gerda Taro is meghalt huszonhat évesen, mint a háborúk történetének első fotóriporternő áldozata. Temetésén, - Párizsban - több mint ezren vettek részt. Egy év múlva lenne 90 éves. Capa akkor huszonnégy éves, és spanyolországi képei révén a világ legismertebb háborús fotósa; 1938-ban már a japán betolakodók elleni kínai ellenállásról tudósít a helyszínről, 1939-ben a Tour de France-ról, egy évvel később Mexikóból. A második világháború hadszínterein a TIME, a LIFE és a Collier’s megbízásában fényképez. Partraszáll az amerikai csapatokkal 1944-ben Normandiában. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba keveredik. Bergman akár elválni is kész Capáért, de a nyughatatlan fotós nem akarta elkötelezni magát és családot alapítani, az nem fért meg a háborús tudósító szerepével. A háborúk szünetében Capa kitűnő portrékat is készített. A Picasso családról készült képe hihetetlen derűt sugároz; aki eddig nem kedvelte Pablo-t mert távolinak, idegennek tartotta vagy nem értette meg absztrakcióit, az itt megszemélyesítve találkozhat a kedélyes zsenivel és öntörvényű polgárpukkasztóval. Capa dióhéjban megfogalmazta a művészportré lényegét. Ernest Hemingway-t, a „spanyolos” barátot unokájával ábrázolja. Nagy kár, hogy annakidején Madrid határán a halálra ítélt Artur Koestlert nem portrézta meg.

Capa 1948 és 1950 között dokumentálta Izrael megszületését és az első Közel-keleti háborút.

Richard Whelan Capa-biográfiája szerint itt veszélyes kalandba is keveredett; a szebbik nem elkötelezett tisztelőjeként hírhedt Capára rálőttek Tel Aviv-ban és a golyó a combját súrolta. A háborús fotós, aki, mint Siegfried sérthetetlennek gondolta magát, most komolyan megijedt és a következő géppel visszarepült Párizsba. Elhatározta, soha többé nem megy háborús övezetbe, nem éri meg. Persze csak visszatért Izraelbe, igaz kijelentette: „Számomra a háború olyan, mint egy öregedő színésznő – egyre veszélyesebb és egyre kevéssbé fotogén”. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata. „Több fényt!”- szólt Goethe és meghalt. Churchill utolsó szavai „ Óh, milyen bolond is voltam”. Halála előtt Capa csak ennyit mondott: „..most egy kicsit elmegyek, de szóljatok, ha a dolog újra indul…”.

Cápa, a ”Magnum” képügynökség megalapítója, egy rámenős krakéler volt. Lazán, egy cigarettával a szája szélében, - nyakában Leicája - ott termett mindenütt, ahol éppen égett. Szlogenje fotós közhellyé vált: „Ha nem elég jók a fotóid, akkor nem voltál elég közel”, és tudjuk, nem makro-fotózásról beszélt… Bob Capa karrierje a spanyol polgárháborúval indul és további 4 háborún át 1954-ben, Indokínában egy taposóaknával fejeződik be. Bob Capa hazai tisztelői a magyar kulturális élet taposóaknáitól próbálják őt féltve óvni. A szenzációs negatívanyag megvásárlása és a Magyarországra kerülése körüli eufória lelohadni látszik, a gyűjteménnyel kapcsolatos jövőbeli tervek hallatán. Szakmai indokok jogán és a Capa hagyatékért aggódva szólalt meg Kincses Károly fotótörténész és Bánkuti András, a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztályának elnöke. A jelek nem arra utalnak ugyanis, hogy megvalósulna az eredeti elképzelés, a Robert Capa Fotográfiai Intézet és Oktatási Centrum létrehozása, pedig a létjogát a képekkel együtt megváltották. A LUMU-ban nyíló életmű-kiállítás kurátorának kiválasztásával kapcsolatos kérdések sem lettek megnyugtatóan megválaszolva.

A „koffer” keltette figyelem persze a képeken túl Capa kalandos életútjának is szól. A fotográfia iránti fokozott médiális érdeklődés viszont egyben érzékeny búcsú is az analóg médiáktól, többek között az analóg fényképezéstől. E búcsúnak a jegyében emlékezik szinte minden újság és magazin a Capa által is képviselt fénykorra. Felvetődik bennünk a kérdés, mi lett volna, ha lett volna a „cápának” egy digitális fényképezőgépe? Vagy másként: lehet, hogy sokan éppen a Capa-gyűjteménytől és kiállítástól kapják a meghatározó élményt az analóg fotografálás felé forduláshoz és inspirációt a visszatéréshez?

Surányi j András

Sztalingrád





Ómama halála

Lantos László Triceps

Az én ómamám, született Liptai Veronika, anyai nagyapám anyja egy forró nyári napon végleg megunta az életet, és 84 évesen öngyilkos lett. Ezzel hosszú időre megzavarta családom lelki békéjét: szomorkodtunk, mérgelődtünk és szégyenkeztünk miatta, mert mindenki azt hitte, hogy nem bántunk elég jól vele. Én gimibe jártam, a természettudományi tagozatra, éppen átvergődtem a harmadik osztályon, és másodszor is pótvizsgára buktam matekból. Forró Laci barátommal Angliába készültünk a szünidőben dolgozni, már voltak is valami papírjaink a Butlin’s Camptol. A muterom ellenállását is legyőztük, Laci kitűnő tanuló volt, és megesküdött, hogy a fejembe veri a sinus-cosinus tételeket, és időre visszaérek. Ebbe a várakozással teljes, reményteli időszakba csapott bele Ómama érthetetlen halála.

Egy zsíros, bácskai sváb parasztcsaládból származott, a férje katonatiszt volt. Három lánya és két fia született, az idősebbik a nagyapám. Oroszlánoson éltek, a román határ mellett, és közel kétszáz holdon gazdálkodtak. Amikor a területet a régi Jugoszláviához csatolták, nagyapa Szegeden járt gimnáziumba, de csak az első osztályt tudta befejezni. Kitaníttatták borbélynak, de utálta mások állát vakargatni, száját szagolni, és amikor leszerelt a szerb seregből, fellázadt Ómama akarata ellen. Elvette nagyanyámat, született Nagy Matildot, aki egy nyomorult bácskai magyar parasztcsaládból származott, kilencen voltak testvérek, meg az ínség. Tatát kitagadták és elzavarták, mehetett Isten hírével, a vagyont a nővérek: Matilka néni, Mariska néni és Jolán néni örökölték, Bandi bácsi meg, aki alatt a háborúban felrobbant egy híd, és két bottal járt, örülhetett a kegyelemkenyérnek.

Kezdetét vette 22 évig tartó vándorlásunk a Vajdaságban, nagybátyám Török-Kanizsán, anyám Újvidéken, én meg Kikindán láttam meg a világot, amíg végül letelepedtünk Szabadkán. Tata szívós munkával szerzett hat hold földet, két hold szőlőt és egy verandás házat. Itt voltam én gyerek, miközben Ómama hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik lányánál vendégeskedett, a bársonyos jugó kollektivizálás után maradt közös, húszholdas birtokon, ahol fóliás paprikát termesztettek. Mikor megöregedett, és már mindenki számára elviselhetetlenné vált, a nagyapám fogadta be, a nyomorék öccsével együtt.

Azon a késő júniusi reggelen, amikor eltűnt, először senki sem idegeskedett. Máskor is megtette már, hogy szó nélkül elutazott falura, és csak hetek múlva jött haza, mogorván. Érkezett viszont pár nap múlva egy színes képeslap, amin elbúcsúzott tőlünk, azt írta, nem tudja már elviselni, minden értelmetlen, elmegy örökre. Nem vettük komolyan, ezerszer hallottuk már ezt tőle, de azért anyám a kórházból felhívta a lányokat, mit tudnak. Nincs náluk, mondták, és ok is kaptak lapot. Kétségbeesés és tanácstalanság vett erőt a családon, nem tudtuk, hol keressük. Tata hallgatott, nagyi átkozódott, Mutti sírt. Azután, a vasárnapi Magyar Szóban megtaláltuk. A temetések rovatban volt róla egy elmosódott fénykép, Ki ismeri? Hatvanéves asszonyt vetett partra Kanizsa határában a Tisza, nyakában keresztény amulettek füzére… szöveggel.

Egyik ismerősünk vitt el bennünket rozoga Fityó autójával a helyszínre, szörnyű hőség volt, én is menni akartam. Már elhantolták, szertartás nélkül, jeltelen sírba, azonnal, mert a vízi hullákat nem lehet tartogatni. Végigjártuk a községi hivatal, a temetkezési vállalat, a rendőrség irodáit, nem értettünk semmit. Döbbenetes volt, hogy az ötnapi sodródás a hullámokban húsz évet fiatalított rajta. Felment a „török” és a „magyar” Kanizsát elválasztó hídra, kilépett gyöngyökkel hímzett, fekete bársonypapucsából, és leugrott a hat méteres mélységbe. Úszott a szőke Tiszában, ki az életből, bele az emlékezetbe. Még Bibliánk sem volt, hogy megsirassuk. Csak egy kapcsos zsoltáros könyv, amit Ómama tíz évesen kapott. Liptai Veronika született 1889 -ben Április hó 17 én és esküdtünk 1906 Július 4 én szerdán és született egy kis fiunk Morlog Antalkám 1907 Május 16 án – írta benne szálkás kézírással, fekete tintával, a második oldalon. Egy évvel később, mikor végleg eldöntöttem, hogy magyartanár leszek, és teljes erőmmel készültem az egyetemi felvételire, olvashatatlan betűimmel, iskolai dolgozatként megfogalmaztam első novellámat, az o tiszteletére.

Baba je umrla. / A lányka meghalt. – mondta szomorkás mosollyal a szerb szomszédasszony, akivel hajnalonta egy utcában mentek két különböző templomba. – Valójában, ez volt az egyetlen „családi öngyilkosság”. Apámat elvitte a májrák, deszkára itta magát. Húgomat elvitte a torokrák, szüzességbe énekelte magát. Tatát elvitte a bélrák, szarrá dolgozta magát. Nagyanyámat elvitte a gutaütés, szenilisre idegelte magát. Anyámat elvitte a tüdőrák, vizenyősre szomorkodta magát. Én meg élek, vigyorgok, picsogok, többször megkísértett a vágy, de mindig túl gyáva voltam hozzá. Buka Jucira, a gimi penge csajára gondolok, a legcsúnyábbra és legtehetségesebbre, aki 18 évesen, miután fölényesen megnyerte a nemzetközi Petőfi vetélkedőt, és vizsga nélkül bejutott a bölcsészkarra, kiment a kelebiai szőlőkbe, átmetszett csuklóit Heidegger: Lét és Idő címu kötetébe fektette, és magányosan elvérzett.

Az annyi, amennyinek látszik




Charles Bukovski

Őrületem (My Madness)

Az őrületnek fokozatai vannak, és minél őrültebb vagy, annál egyértelműbb, hogy őrületedet más emberek felé irányítod. Életem nagy részében magamban rejtegettem őrületemet, és pont ezért biztos, hogy ott van a bensőmben. Például, ha valaki beszél hozzám erről vagy arról, és miközben ez az illető szétuntat banális általánosítgatásaival, elképzelem, amint ennek az egyénnek a feje a nyaktilón nyugszik, vagy látom, amint egy hatalmas serpenyőben sülve kiguvadt szemeivel engem bámul. Amennyiben ehhez hasonló eset a valóságban is megtörténik velem, minden valószínűség szerint megpróbálok elmenekülni, de amíg az illető beszél hozzám, addig ezek a képek nem hagynak el. Vagy, ha nyugodtabb állapotban vagyok, akkor csak azt képzelem el, hogy egyre távolabb biciklizik tőlem. Egész egyszerűen gondjaim vannak az emberekkel. Az állatokat viszont kedvelem. Nem hazudnak, és ritkán ugranak neked. Néha ravaszkodnak, de az engedélyezett.

Miért?

Fiatal és középkorú életem legnagyobb részét apró szobákban töltöttem, ott kuporogtam, bámultam a falat, a rongyos függönyöket, a fiókos szekrény fogantyúját. Tudomásom volt a nő létezéséről, kívántam is, de nem volt szándékomban átvetni magam a karikán, hogy megszerezzem. Tudomásom volt a pénz létezéséről, de ugyanúgy, mint a nőnél, nem akartam megtenni azokat a dolgokat, amiket meg kell tenni, hogy megszerezzem. Csak annyit akartam, amennyi elég volt egy szoba kibérlésére, és arra, hogy valamit igyak. Egyedül ittam, általában az ágyban, behúzott függönyök mögött. Időnként leugrottam a kocsmába, hogy lecsekkoljam a földlakókat, de ezek a földlakók ugyanolyanok maradtak, amilyenek voltak - ez nem sok, de gyakran még ennél is kevesebb.

Minden városban lecsekkoltam a könyvtárakat. Könyvet könyv után. Kevés könyv szólított meg. Legtöbbjük por volt a számban, homok az agyamban. Egy sem szólt rólam vagy az érzéseimről: hol vagyok? - sehol - mim van? - semmim - mit akarok? - semmit. Az évszázad könyvei még jobban összezagyválták a név, a test, a séta, a beszéd, a tett rejtélyét. Úgy látszott, hogy senki nem akadt fenn különös őrületemen.

Néhány kocsmában bekeményítettem, bunyóztam egy jó csomót a sikátorban. Sokszor elvertek. Viszont én nem bizonyos emberekkel verekedtem, nem voltam dühös, egyszerűen nem volt világos előttem, hogy kik ezek, mit csinálnak, hogy néznek ki. Rendszeresen lecsuktak, jártam börtönből ki-be, többször kilakoltattak, sokszor aludtam parkban, temetői padon. Meg voltam zavarodva, de nem voltam boldogtalan. Nem voltam gonosz. Csak nem voltam képes felfogni a helyzetet. Hogy mi is a pálya. Az erőszakosságom a nyilvánvaló csapda ellen irányult. Sikítottam, de senki nem hallotta. Még a legdurvább bunyók közben is figyeltem az ellenfelem és csodálkoztam, hogy ez meg most miért dühös? Meg akar ölni. Ilyenkor odapancsoltam, hogy lerázzam magamról a vadállatot. Az embereknek nincs semmi humorérzékük, mindenki halál komolyan vesz önmagát.

Valahol, valamikor, fogalmam sincs honnan jött az ötlet, elgondolkoztam, mi lenne, ha író lennék. Lehet, hogy én le tudom írni azokat a szavakat, amelyeket nem olvastam. Lehet, hogyha így cselekszem, akkor képes leszek megszabadulni a hátamon tanyázó tigristől. Tehát nekiláttam, és évtizedek pörögtek el a legkisebb siker nélkül. Ez volt az őrült író időszakom. Szobáról szobára, városról városra. Egyre lejjebb süllyedtem. Atlantában egy kátránypapír kalyibában fagyoskodtam, egy dollár huszonöt centem volt egy hétre. Se víz, se villany, se futés. Ott ültem halálra fagyva kaliforniai ingemben. Az egyik reggel találtam egy ceruza csonkot és elkezdtem verset írni régi újságok szélére a padlón.

Végre, negyven éves koromban, megjelent az első könyvem; kicsi fűzött füzet Flower, Fist and Bestial Wail címmel. Egy csomagban hozta a könyveket a postás, és amikor a csomagot kinyitottam ott volt a könyvem. Széthullott mind a járdára, a sok könyvecske, én letérdeltem közéjük, és térdepelve szedtem őket össze, a Flower, Fist and Bestial Wail. Ez harminc éve történt.

Még mindig írok. Az év első négy hónapjában megírtam 250 verset. Még mindig érzem, amint az őrület átzuhan rajtam, de még mindig nem írtam le a szót, úgy ahogy akartam. A tigris még ott tanyázik a hátamon. Úgy fogok meghalni, hogy az a szemét dög ott kushad a hátamon. De azért keményem megküzdöttem vele. És ha valaki elég őrültnek érzi magát az íráshoz, akkor azt tanácsolom, vágjon bele. Köpje szemen a napot, ütögesse a billentyűket, ez a legjobb létező orület. A századoknak segítségre van szükségük. A földlakók fényért, hazárdjátékért és nevetésért kiáltanak. Add nekik oda. Akad elég szó mindannyiunknak.

Vasárnap délelőtt-Muflon



Tata halála

Lantos László Triceps

Amikor a barátaim, hajnali részeg órákban arról nyafognak, hogy milyen nehéz volt a gyerekkoruk, iszapos keserűséget és felhős boldogságot érzek. Vagy inkább, fordítva: felhőtlen keserűséget és iszamós boldogságot. Rivör díp és máúntín háj ez az érzés, ha értik, mire gondolok. Én boldog kölyök voltam, ez nem vitás, bár nem volt mellettem sem az anyám, sem az apám. Elhúztak a „halál faszába”, ahogyan ma, 55 évesen mondanám, pedig, csak nem voltak jelen, ami kis szerencse vagy nagy szerencsétlenség, mi is.

Vett nagyapám Szabadkán egy kétszobás házat a Ceška negyedben, ami a város egyik lapályára épült, és ezért minden komoly esőzéskor elöntötte a szobákat a víz. A környék gyerekhada ilyenkor fateknőben az utcai árokban evezett és sárban dagonyázott, ami a legjobb játékok egyike a világon. A Mutti akkor még velünk lakott, de amikor pár év múlva átköltöztünk a Miloš Obilic utcában egy hosszú, gangos parasztházba, már nem sokáig bírta az anyja szekálását. Nagyi apró, pengearcú, szigorú asszony volt, aki úgy ütötte mókon a hátsó udvar rémét, a japán kakast, amikor rátámadt, hogy a góré adta a másikat. Azt hiszem, nem szerette anyámat, csak a Pista bátyát, aki lusta bindzsizo volt, és a végén, mint a Meteor vasipari vállalat boltvezetője, még másfél év dutyit is lehúzott sikkasztásért.

Itt voltam én óvodás és kisiskolás, a nagyi felügyelete és Tata védelme alatt. Nem kellett dolgoznom, csak keveset, mondjuk krumplibogarakat szedni a zöldségről, vagy almát válogatni. Játszhattam és olvashattam, amennyit csak akartam. A házhoz tartozó hatalmas kert és két udvar kimeríthetetlen tárháza volt a lehetőségeknek, és nagytata minden évben hozott egy kocsiderék homokot is. Lehetett várat építeni, bújócskázni, fogózni, klikkerezni, baromfit üldözni, macskát kínozni, kést dobálni. Az utcában lakó, hasonszőrű srácokkal órákig tudtunk a meggyfa tetején gubbasztani, mindenkinek megvolt a saját helye, fentről néztük a világot.

Tata sokat dolgozott a szőlőben és a földeken, hajnalban indult és alkonyatkor ért haza, rohantam elébe, amikor lovas kocsiján behajtott a kapunkon. Mindig hozott nekem valami gyümölcsöt vagy „madárlátta kenyeret”, és nem engedte, hogy Matild nagyanyám elklimpoljon, ha valami rosszaságot követtem el, és estig a fészerben bujkálva, csak mögötte mertem besettenkedni a konyhába. Télen, amikor kevés volt a munka, a városi könyvtárból kikölcsönözte és felolvasta nekem meg az írástudatlan feleségének J. F. Cooper, May Károly és Verne Gyula regényeit. Neki köszönhetem, hogy megszerettem az irodalmat, bár otthon a családi zsoltároskönyvön kívül nem volt más könyv. Megvette nekem a Buksi képregényújság minden számát, amit rongyosra nézegettem, azután meg szétnyirkáltam.

1967-ben Tito több mint 90 országgal kötött vízummentességet, kiadták a tíz éves jugó világútlevelet, és egyik napról a másikra a fél iskolai osztályom eltűnt. Megindult a gastarbeiterek hulláma, főleg Németországba, és sokan vitték magukkal a gyerekeiket is. Kiment az én jó anyám is, de egy év múlva csalódottan visszajött, és már nem költözött hozzánk. Nagyanyámmal addigra úgy összevesztek, hogy nem is beszéltek egymással, neki semmi sem tetszett. Mutti önállósága és bátorsága halálosan bosszantotta, lekurvázta azért is, ha volt udvarlója, azért is, ha nem volt. Nem engedtek hozzá, ezt nem értettem, és a szívem mélyén kicsit hiányzott. Bent aludtam Tatáékkal a nagyszobában, az ablak és a cserépkályha között volt az ágyam. Nagyapa minden este, lefekvés után bekapcsolta az Orion rádiót és a Szabad Európa adását hallgatta, amíg el nem álmosodott. Én a politikai részeket untam, de a zenék szuperek voltak, akkor jelent meg a rock, a suliban mindenki a bitliszekről beszélt.

Mutti két házra tőlünk vett ki egy szoba-konyhás lakást, és a Városi Kórház orr-fül-gégészeti osztályán dolgozott mint műtős nővér. Évekig éltünk egymás mellett, de még az utcán se nagyon találkoztunk. Aztán, mikor hetedikes lettem, egyszerűen fogtam magam, és átmentem hozzá. Ahogy meglátott, szótlanul magához ölelt és mindketten sírtunk. Hazamentem, és megmondtam a Tatának, hogy hazaköltözöm.

Akkoriban kezdett el érdekelni, hogy kik vagyunk. Rengeteget olvastam és láttam a szabadkai Jadran moziban a Hideg napokat. Megkérdeztem anyát, hogy miért hívom én „muttinak”, amikor mindenki „anyának” hívja az anyját. Azért, Lacikám, mondta, mert mi svábok vagyunk. Ez nagyon meglepett, mert én azt hittem, hogy jugoszlávok vagyunk. Hát, hogy hívják nagyapádat? – kérdezte. Marloch Antunnak. És a két legjobb barátodat? Grünfelder Zolinak és Otterbein Karcsinak. De akkor miért nem beszélünk németül? Azért – válaszolta –, mert mi magyarok vagyunk.

A Tata kéményt épített a kiskonyhának, és a létrán valami megroppant benne. Nagy nehezen elment az orvoshoz, és kiderült, hogy előrehaladott bélrákja van. Nem volt más lehetőség, csak az operáció, elvarrták volna a végbelét, és a székletét kivezették volna az oldalán. Öt napot feküdt az onkológián, közben a szobájában ketten meghaltak hasonló műtétek után. Felöltözött, hazajött, és bejelentette a rémült családnak, hogy nem szed gyógyszert, és itthon fog meghalni. Nem hatott rá nagyanyám veszekedése és dühöngése, anyám rábeszélése és sírása sem.

Másfél évig húzta, egyetlen zokszó nélkül. Csonttá soványodott, csak a felfekvéseit engedte kezelni. Közben kiolvasta az Uránia Állatvilág öt kötetét és sokat beszélgetett velem. Akkor tudtam meg, hogy Szegeden járt gimnáziumba, de az új jugoszláv határ miatt abba kellett hagynia. Mikor elvette csóró nagyanyámat, kitagadták a tehetős parasztcsaládból, a vagyont három nővére örökölte. És a háborúban? – kérdeztem. – Mit csináltál a háborúban? A háború alatt ugyanúgy dolgoztunk, mint máskor – válaszolta. – El kellett rejteni az élelmet, mert hol a magyarok, hol a szerbek, hol a németek rabolták ki a falut. Erről többet nem akart beszélni.

Kifaggattam nagyanyámat, aki mérgesen odavágta, hogy Tata nem állt senki oldalán sem, biciklivel csempészte át a zöld határon Szegedre az élelmiszert, hozta a ruhát, a pincében hízlalta és vágta le a disznót. Amikor a folkszdojcserek elmenekültek, a maradék svábokat meg kitelepítették, nem akart menni sehova. Bejöttek a partizánok, ölték a falubelieket, a szerb pópa kiállt Tata mellett, de ot is elvitték, és odaveszett. Valamelyik boszniai lágerban, fakitermelésen dolgoztak, a földre öntötték ki nekik a moslékot, és rendszeresen tizedelték őket. 1947-ben, amikor Tito megszüntette a táborokat és teljes amnesztiát hirdetett a túlélőknek, negyven kilósan vergődött haza.

De miért vittek el – kérdeztem Tatát –, ha nem tettél semmi rosszat? Biztos, hogy nem öltetek meg senkit? Nagyon szomorúan nézett, és azt válaszolta, hogy voltak bitangok, akik a falu határában rejtőzködtek, lopták a krumplit, letámadták az asszonyokat. Tudod, fiacskám, mikor már túl sok volt, elővettük a padlásról a puskát, és mi, svábok, magyarok és szerbek közösen, megkerestük és belőttük őket a kukoricásba… Csak sok évvel később jöttem rá, hogy ezek a „bitangok” voltak a partizánok, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg katonái.

Tata egy májusi hajnalon magához rendelt bennünket, mindenkitől elbúcsúzott, és két óra múlva csendesen elment. Első gimibe jártam, neki csak az elsőt sikerült elvégeznie. Szerette és tisztelte Tito marsallt, volt róla egy dopisnica méretű képe, két üveglap között, a bal sarkában apró vörös gipszrózsával, amit nagyanyám soha nem használt tükrös szekrényén tartott, és minden május 1-én kitett az ablakba.

Pozsony, 2010 november 11.



Fater halála

Lantos László Triceps

Nem tudom, másnak milyen volt apa nélkül, de nekem szuper, a kurva anyját, a számomra meghalt, amikor megszülettem. Talán, ha kétszer láttam életében, az sem volt kellemes élmény, minek is emlékezni rá. Kölyökkoromban rettegtem tőle, hogy váratlanul megjelenik és elvisz fagyizni. Összesen egy trénerkát kaptam tőle, az is nagyobb volt három számmal, mert fogalma sem volt róla, mekkorát nőttem, miközben o valahol szélhámoskodott.Apám, Lantos János cipészmester a nagybátyámmal volt mezítlábas baka Banja Lukán, és amikor 1954-ben leszereltek a Jugoszláv Néphadseregből, eljött látogatóba Oroszlánosra. Akkor ismerte meg anyát, és rögtön össze is házasodtak. Ez nagy hiba volt, mert később mindenki évtizedekig szívta, főleg én. Állandóan veszekedtek, a fater ivott, és nem akart dolgozni, többször megverte Muttit, és ezt egy sváb parasztcsaládban nem tűrik. Mikor két éves lettem, elváltak, ő meg évekre eltűnt az életünkből, senkinek sem hiányzott.

Mutti, aki tizenkilenc évesen hozott engem, vak bizalommal, a világra, ott maradt egyedül, a falu néma megvetésének és nagyanyám hangos szemrehányásának keserű levegőjében, amiben csak megfulladni lehet, vagy felakaszthatod magad tisztességgel. Kitaníttatták cipésznek, amit utált, mint a disznószar szagú lábbeliket – készített egy pár apró, elegáns, fekete-vörös színű női bőrcipőt, ez volt a mestermunkája, és sokat bőgött, amikor senki sem látta. Végül otthagyott mindenkit, és elmenekült Szabadkára, ahol a városi kórházban képzettség nélküli ápolónőket kerestek, a család meg utánaköltözött.

Apám néhányszor még megjelent nálunk, részegen, nem engedték be az udvarba se, az utcáról kiabálta, hogy látni akar, aztán nagyapám vagy Karcsi unokabátyám kiment, és összeverekedett vele. Én nagyon féltem, és szégyelltem őt, nem kellett nekem apa, semmilyen. Már kisiskolás voltam, nyakig benne az utcai késes bandában, volt nekem elég támaszom és példaképem – a Dumi, akitől szúrni tanultam, és Tata, akitől a kést loptam hozzá.

Apám két fivére Horgoson élt, rendes, dolgos emberek, akik kétszer elvittek magukhoz a téli szünidőben falura, és nagy szeretettel bántak velem. Valami kisiparosok voltak, csak a túlfűtött szobákra emlékszem, meg a három lány unokatestvérre, akik közül a legfiatalabb szöszibe azonnal belehabarodtam. Volt egy sötétkék bőrbe kötött villamosipari naptáram, amibe világoskék tintával beleírtam: Szép. A faterról soha egy szó sem esett, később pedig, nem is tudom, miért, már nem akartam elmenni vendégségbe hozzájuk, hiába hívtak.

Egyetemista koromban minden hónapban egyszer hazautaztam Pestről, hoztam a szennyest, és vittem a házi kosztot, el is felejtettem, hogy a fater létezik. Egyik vasárnap kora délután a vasútállomás pénztáránál vártuk a Balkán Expresszt, amikor Mutti, aki mindig kikísért, és könnyes búcsút vett tőlem, elvékonyodott hangon azt mondta: Nézd csak, Lacikám, ott a húgod. Egy tésztaképű, kövérkés süldőlány volt, aki félszegen állt egy tésztaképű, kövérkés asszony mellett. Ekkor tudtam meg, hogy apám újranősült, aztán otthagyta őket is, és elhúzott Belgiumba. A két no bólintott egymásnak, én meg örültem, hogy közben megérkezett a vonat, és nem kellett odamennem, bemutatkozni.

Évekkel később, egy júliusi napon, amikor csendes nyugalomban a nagyszobában kávéztunk, a muter váratlanul elmesélte, hogy a János, miután több országból is kiutasították, hazajött külföldről, a testvérei fogadták be, és tavasszal, pár hónapi szenvedés után, meghalt májrákban. Eltemették, ot telefonon értesítették, de engem nem akartak zavarni a tanulmányaimban. Küldtek egy aranyláncot, itt van, mindig gondolni fognak rám. Minek fogadtad el! – mordultam rá, o meg, nagyon szomorúan azt mondta: Csak én tehetek róla, hogy o volt az apád.

Halottak napján a nagyival és anyával kimentünk a Bajai temetőbe, a Tatához. Mindig fáztam ezektől a látogatásoktól, kicsit untam is, alig vártam, hogy hazamenjünk. Virágcsokrokat vittünk, gyertyát gyújtottunk, üldögéltünk a családi kripta padján. Milyen szépen letisztította a csősz a sírról a mohát! Azután halottak napján anyával kimentünk a Bajai temetőbe, a Tatához és Nagyihoz. Milyen szépen lefestette nagybátyád a padot! Azután halottak napján kimentem a Bajai temetőbe, a Tatához, Nagyihoz és Muttihoz. Milyen szépen elborította a moha a sírkövet, milyen szépen lefeslett a padról a festék, a méregzöld mázolmány! Káromkodtam, bőgtem, alig vártam, hogy elmehessek, hovamár. Rám esteledett, véletlenül balra fordultam, és szemben ott feketéllett az apai kriptám. Kereszttel és horgonnyal átszúrt, töviskoszorús, lángoló szív, alatta: Lantos János 1931-1983 és Megállunk némán sírod felett, s zokogva áldjuk emlékedet! Ráköptem és arra gondoltam: Öt percre fekszetek egymástól, mégsem volt öt másodperced rám.

Többet nem megyek ki a temetőbe. Leülök a konyhába mindenszentek másnapján, kiteszem szeretteim fényképét az asztalra, rágyújtok, leiszom magam ütős barackpálinkával. Már nem siratom őket, nem sajnálom magamat. Egyedül vagyok, én vagyok a család.

Beköltöztünk két hete Marival a Baross utca 125-be, tágas, felújított, otthonos lakás. Szerteszét a padlón, kipakolatlan ládák és zsákok, teli lábasokkal és ruhákkal. A polcok üresen állnak, a könyveimet a Merz pincéjében eszi a dohosság. Valahogy idekerült a VEGYES FONTOS feliratú gyűrött kartondobozok egyike, amiket évek óta érintetlenül hurcolok magammal, országokból lakásokba, már fogalmam sincs, mi bennük a fontosság. Felnyitom, és az első, ami a kezembe kerül, a családi album, amiből minden lapot kitéptem, és a lapokról leszaggattam minden képet. Barna bőrbe van kötve, aranyozott csíkkal, de nyomorultul néz ki, csak elsárgult fliszpapírok hullnak ki belőle, amik már nem óvják semmiféle idill látványát. Tovább turkálok, és egy poros nejlonzacskóban megtalálom a fotókat is, meg az album vörös selyemszalagját. Mutatom őket Marinak: itt voltam bérmálkozó, itt szavalok a május elsejei ünnepségen, ez meg itt az apám és az anyám. Fiatalok és gyönyörűek, boldogok és együgyűek, a lakodalmuk napján. Sajnálom és szeretem őket, nincs bennem megbocsátás. A fénykép hátoldalán öt, cseppnyi papírtapadék, ahol a ragasztó nem engedte el a karton anyagát. Ráköpök, és megpróbálom visszaragasztani, de már nincs lapom, nem osztott többet az árvaság.

Már november van-Schmalzberg









Mameloschn eines jeden


Sehr geehrte Konferenzteilnehmer, Exelenzen, Gäste und Komilitonen!

An die morgigen Wahlen denkend änderte ich ein wenig die Richtung meiner Betrachtungen. Immerhin ist Kampagne-Stille und der erste Titel meines Beitrages: „Wahlverwandschaften” war vielleicht zu provokativ. „Jiddische Mameloschn”/Mutter- oder Stiefmuttersprache/ war der zweite Arbeitstitel. Heute würd ich lieber: Sprach-, Wort- und Seelenwanderungen sagen.

Ich werde also über einige jener Erscheiungen sprechen, die ich auf dem Wege des Erkennens traf und welche mich trafen, und mich zum stetigem vergleich, der mir nahen Sprachen und die dazuhörigen Volksseelen führte. Meine Methode ist eigentlich keine, oder rein empierischer Art. Ich bin ein verplichteter Sonntagslingvist ein Möchtegern-Phylolog.

Um gleich am Anfang zu beginnen..: als ich auf deutsch nur den Ausdruck „nicht vor dem Kind” kannte hat es sich so ergeben, dass unsere Familie nach Wien übersiedelte und ich mit elf Jahren in die zweite Klasse des Bundesgymnasiums Stubenbastei kam. Mein Status war a.o.o.B., e+r befr. Ausserordentlicher Schüler, ohne Bekenntnis, von Englisch und Religion befreit. Neben dem deutschen musste ich jedoch auch die Fremdsprachen Latein und Russisch lernen. Nach dem ersten Schreck viel mir auf, dass in all diesen Sprachen als Erleichterung dem ungarischen ähnliche Worte und Ausdrücke zu finden sind. Mein Konzept war diese Entdeckung geheim zu halten, die Gleichheiten systematisch zu sammeln und bei passender Gelegenheit mit dieser schockiereden Entdeckung „der gemeinsamen Abstammung aller Sprachen vom ungarischen” rauszurücken. Meine Heftseiten waren viergeteilt, am Anfang das ungarische Urwort, zum Beispiel „trampli”, daneben in der zweiten Reihe, was daraus die Deutschen beziehungsweise die Österreicher machten. In diesem Falle das Trampeltier. Da lachte ich nur altklug in mich hinein: klare Sache… die Ungarn drangen aus Asien ein, brachten einige Trampeltiere mit und die überraschten Deutsche, die so ein Vieh im Leben noch nicht gesehen haben, nahmen das ausdrucksvolle Wort der Ungarn für alles ungepflegte, unkluge, vielleich auch zottige und unwohlriechende in Besitz, und kreirten das nicht sehr fantasievolle Wort: das Trampeltier. Im meinem Vokabular folgten dann die weiteren urungarischen Worte nudli, kupleráj, nahtkasztli, slaffrokk, tróger und hózentróger… Mit medve-dem Bären, veréb-dem Spatzen und kacsa-der Ente konnte ich einiges zum russischem eintragen… Auch klar: die Ungarn trafen die Russen in Asien und haben paar Bären mitgehabt. Die Russen, die am Anfang noch ziemliche Angst vom grossem Honigesser hatten, nannten ihn mit dem sehr treffenden ungarischen Wort „medwedj”. Die Spatzen und Enten flogen immer gerne mit den Ungarn und es war nur natürlich, dass sie von den tierliebenden Russen auch sehr herzlich übernommen wurden, als „vrobi” und „kácská”. Die Ungarn auslassend, übernahmen die Russen noch buttyerbrót von den deutschen, was eindeutig auf Mangelwirtschaft und deutscher Hilfe schliessen lässt. Auch stál und száldát entdeckte ich vom deutschen ins russische gehoben, wobei beide Sprachen sich mit dem schönem ungarischen kapitány bereicherten. Stolz und etwas überheblich grinsend notierte ich die Entlehnung des magyarischen Wortes für den Rekrutentanz „verbunkos”, als ich es in der Aufschrift „Werbung” im österreichischen Fernsehen wiedersah. Logisch volgte darauf der „opsit” der entlassenen Husaren. Klarerweise das Abschiedsgeld. Beim oft verklingendem Ausdruck meiner Mutter für die Zustände in meinem Zimmer: „mi ez a vircsaft” wurde ich das erste mal unsicher. Die ungarischen Abenteurerer und Landnehmer müssen es recht oft gesagt haben, dass es im Deutschen so tiefe Wurzel schlug. Oder war hier vielleicht eine Wechselwirkung…? Landwirtschaft, wirtschaftlich oder Wirtschaftsministerium passten nicht in das bislang angewandte Schema. In latein fand ich in Professor Gerhold einen hartnäckigen Widersacher. Er bemächtigte sich einmal meines Heftes und behauptete die Reihenfolge vertauschen zu müssen. Laut seiner sollte Latein rot geschrieben in der ersten Reihe stehen, auch in der Genitiv-Form und dann Deutsch, Russisch und Ungarisch. Gegen ihn sprachen die urungarischen Ausdrücke in latein, wie vicaverza, ecetera, persze, jusztis, alle Monats- und Käisernamen und vor allem omnibusz. Na ja… der kalte Krieg, und die westliche Überheblichkeit – dachte ich.

Mit ähnlichem selbstherrlichen Lächeln auf den Lippen schrieb ich die Wörter meló, haver, mázli, bóvli und kóser in das Hefterl, und die Entlehnung natürlich in die deutsche Reihe: Meloche, Haverer, Masel, Bovel und koscher. Konstanter Testperson war mein Mitschüler und Bankpartner Alexander Silberschatz. Mit einer gewissen Hochmut las ich den neuerlichen Beweis des allgegenwärtigen und wortmächtigen Ungarischen. Er zuckte nur mit dem Schultern, und behauptete, die Wörter wären doch garnicht ungarisch sondern jiddisch. Alle Schularbeiten in Mathe und Physik schrieb ich vom Alex ab, in Russisch sagte er mir auch immer an, da er aus Polen war. Also war er eine zu beachtende, glaubwürdige Person. Nun erzählte ich zu Hause diese unglaubliche Geschichte über eine neue Sprache. So neu ist sie nicht – sagte mein Vater – und mein Grossvater aus Debrecen und mein Urgroßvater aus Hermannstadt hätten sie auch fliessend gesprochen. Wie auch der andere Grossvater aus Szabadka. Langsam wurde mir auch klar, dass mann mit ungarischer Muttersprache nicht unbedingt nur hunnische, kumanische seklerische, onogurische oder jazigische Vorfahren hat. Das rückte meine Forschungen in ein kritisches Licht.

Es verging ein viertel Jahrhundert und ich stand im 42 grad Celsius recht ratlos im Avokado des gallileischen Kibutzes Mezer, inmitten arabischer Mitarbeiter. Sie fuchtelten auf meine Schöllersandalen zeigend, und zischten dazu. Nahasch, die Schlange war das erste hebräische Wort das ich lernte, und das von Arabern. Es waren wirklich viele Schlangen im Laub unter den Bäumen, und den nächsten Tag hab ich die Sandalen schon auf hohe Schuhe ausgetauscht. Gleich kam es zum Vorschein dass „sandal” in ivrit die Seezunge bedeutet und das Schuhwerk ist anscheinend nach ihrer Form benannt, der Schumacher heisst dem nach in edler Einfachheit „sandlar”. Am selben Tag fragte mich die Küchendienstlerin, als ich etwas mistreuisch unter den Nachspeisen rumstöberte: „ma a baja im a strúdelim? Ich hätte gewettet, dass sie Jemenitin ist, also war ich etwas überrascht in Dorfungarisch gefragt zu werden, ob ich mit der Strudel irgendwelche Probleme hätte. Sie war wirklich Jemenitin und wolte tatsächlich wissen ob ich was an der Strudel auszusetzen habe. Nur konnte sie kein Wort ungarisch. Eine andere Geschichte wiederum war dass ma? im ungarischen mi?, baaja im ungarischen baja heisst und Strudel ist eben Strudel weltweit. Nun leuchtete es mir blitzartig ein, dass ich am besten weiterkomme, wenn ich wieder mit Hilfe der Aehnlichkeiten und der Lehnwörter mein Ivrit-Vokabular aufstocke. Und so habe ich das alte Hefterl aus Wien abgestaubt und es war zu profezeihen, dass anhand der sowohl im Jiddischen, als auch im deutschen und ungarischen anwesenden Ausdrücke ich in maximal zwei Wochen fast perfekt hebräisch sprechen werde. Oder müsste.

Wie das? Die Existenz der jüdischen Gemeinde in Köln unter römischer vorchristlicher Herrschaft wird ja schon im Jahre 321 in einer Urkunde des Kaisers Konstantin bekundet. In der nachrömischen, fränkischer Aera, entwicketlte sich aus dem Mittelhochdeutschen die Muttersprache der aschkenasischen Juden, das Jiddische, die Mameloschn. Aschkenas ist übrigens das Wort für Deutschland. Warum? Weil Aschkenas der Urenkel vom Noah war – Noah mit der Arche ist gemeint – und der Name vom Aschkenasens Vater, Gomer klang wie Germania. Der Name Aschkenas kam ungefähr um 900 auf, und die Juden sprachen zu dieser Zeit – ausser der hebräischen lithurgischen Sprache – das Mittelhochdeutsch ihrer Umgebung im Reinland. Dieses Jiddisch nahm neben dem Mittelhochdeutsch hebräische, aramäische und romanische Elemente in sich auf. Durch die Reihe der Kreuzzüge und der andauernden Pogrome als Begleiterscheinung emigrierten die Juden ostwärtz. Hier ergänzte sich die Mameloschn mit baltischen, slawischen und rumänischen Sprachelementen. Im Austausch bereiecherten sich die Gastgebersprachen am Jiddischen und Hebräischen. Gründend auf dieser Tatsache und meinem geheimen Wiener Kodex wählte ich also die Richtung des kleinsten Widerstandes, dem Hebräischen auf Umwegen, durch das Deutsche und Ungarische nahezukommen. Dabei fand ich weitere interessante und nicht weniger geheimnisvolle Sachen und kam den menschlichen Tiefen immer näher.

Ich teilte die brauchbaren Lehnwörter in zwei lingvistische Kategorien, in die Gruppe der inhaltvertiefenden Erklärwörter einerseits, und anderseits der sinnesverschobenen Stimmungswörter. Eine eigene Kategorie bildeten die Wörter und Wendungen, die direkt mit den Juden zu tun haben. Zu ihrer Entlarwung als jiddisches Lehngut gehört also keinerlei Sprachen-Detektivveene. Es gibt auch viele hebräische Ausdrücke die unabhängig vom Jiddischen, direkt aus der Bibel, durch die Religion in das deutsche kamen. Die gleichen Ausdrücke im jiddischen suchend finden wir zumeisst nicht das hebräische sondern gerade das mittelhochdeutsche Idiom…

Die Meloche oder als Zeitwort melochen ist jedem bekannt, hier träfen wir ein klassisches inhaltvertiefendes, die Botschaft bunt illustrierendes hebräisches Wort, vermittelt durch das Jiddische. Wenn wir in Berlin oder Wien statt arbeiten oder Arbeit die Meloche oder melochen hören, können wir sicher sein, dass sich jemand schwer bemitleiden lässt und auszudrücken versucht, wie er oder sie durch diese schwere Arbeit ausgemergelt wird. Der Arbeiter steht für fleissig, selbsbewusst und organisiert, die Arbeit ist was heiliges, die Meloche jedoch ist ein sich abrackern für Hundelohn oder gar für nix, ähnliches, wie ein Subotnik, wenn die ungarischen Peregrienerkollegen sich noch an die meisst sinnlosen Wochenendarbeiten für den Weltfrieden erinnern. Im hebräischen oder in den ausgestorbenen westsemitischen Sprachen wäre die noblere Tätigkeit gerade die Melacha, die im Alten Testament auch für Gottesdienst steht, und dem Malach/Engel und Melech/König sehr nahe zu stehen scheint. Der weniger glorifizierte Ausdruck, die Arbeit wäre dann die Awoda, deren Wurzel a-w-d zugleich den Sklawen und den Leibeigenen bedeutet. Im Chaldäischem Wörterbuch steht etwas frappierend bei a-w-d Kummer, Mühe haben, Druck, Schmerz empfinden… Nun grillte ich darüber, worauf die ungarische Mameloschn den Begriff für die Arbeit zurückführt. Mit „meló und melózni” fand ich die Meloche aus dem jiddischen natürlich sofort, aber die Tätigkeit der „gepeinigten und unterdrückten Arbeitermassen” kann doch kein meloche oder meló sein… dass ist die munka im Ungarischen. Sonderbarer Weise verwenden die Rumänen auch die „munka” für die Arbeit und ich musste mich vom Klischee des „faulen Volkes, das sogar kein eigenes Wort für arbeiten hat” freimachen… Das war nicht schwer, da der urslawische Ursprung, die „mí/ü/ka” gleich zum Vorschein kam. Ich werde Sie kaum überraschen, mi/ü/ka bedeutet ebenfalls Mühe, Pein, Schmerz…Nna gut sagte ich, es war ja auch komisch dass munka kein Zeitwort im ungarischen hat, wie Arbeit-arbeiten, labor-laborare, awoda-laawod, rábota-rábotáty…dafür hätten wir ja das Verb „dolgozni”. Im Nu entlarvte ich mit Hilfe des ethnografischen Wörterbuches das ungarische „dolog”, als das slawische „dálog”… tartozás, adóság, kötelesség… auf deutsch: schulden abtragen, ableisten, Pflichten nachgehen…

Ich lernte aber immer, Arbeit ist was schönes, formt den Menschen, gibt ihm Haltung und ist die Grunglage der Gesellschaft und des Menschwerdens. Überhaupt verdanken wir unser riesieges Gehirn und die beweglichen Finger der Arbeit. Aber das Roboten der Slawen entpupte sich auch als eine eher peinliche Geschichte. Nur ein Sprung ins englische und lateinische und wir entdecken im labor, laborare auch den Ausdruck für Qualen und Pein… Man laboriert ja auch an einer Krankheit.

Verehrte Konferenzteilnehmer und Komilitonen, ich werde das Gefühl nicht los, dass wir Menschen äusserst arbeitsscheu sind, und nur unter Zwang zu arbeiten bereit sind.

Für die sinnesverschobenen Stimmungswörter wäre vielleicht das schöne ungarische Idiom für unschlüssig sein und umständliches Handeln: teketóriázni ein Paradebeispiel. Beim jüdischen Tun kann man weltlich vorgehen, also möglichst einfach, zum Beispiel beim Essen. Man kann jedoch auch streng nach Zeremonien der Tora, also laut religiösen Vorschriften, nämlich nach „tekes thora” handeln. „Teketória nélkül” bedeutet heute also, einfach, entschlossen, ohne Umständlichkeiten. Interresant ist der Sinneswandel von „srác”, in deutsch Junge oder Kerl. Professor Gerhold in Wien würde vielleicht Gschrappen sagen. Sherec oder shracim bedeutet eigentlich Gewürm und Insekten und wurde anfänglich verachtenderweise auf solchartige Kerle gebraucht. Die häufige Verwendung und der Zusammenhang mit dem Ausdruck, „im Vergleich mit dem Herrn sind wir nur arme Würmer…” hat die Bedeutung entgiftet und freundlich gestimmt.

Das österreichische Wort für Kneipe ist das Beisl. Beis ist schlicht und einfach die zweite Buchstabe des ivritschen Alfabets, es heisst ja auch Alefbeis. Beit bedeutet Haus in Hebräisch, früher war es natürlich Zelt. Heute das Kneiphäusl für die bekannte Knepkur. Balabos ist der Hausherr. Der Boss ist auch klar zu erkennen, nur schreibt das Jidische eine Genitivkonstruktion: „Herr des Hauses”. So ist der Boss nicht aus bal, der Herr, sondern – eigentlich versehentlich – aus bos/beis, – das Haus – entstanden. Schmiere stehen hörte ich in Berlin das erste mal. Das zweite mal im Kibuc, als ich in die shmira in die Wache eingeteilt wurde. Schön find ich auch das ungarische Stimmungswort „hepciáskodni”, an allen was auszusetzen haben, ähnlich der Erbsenprinzessin. Gemeint ist im Hintergrund die Königin Hephzibah, die sicher nicht zufällig einen sprechenden Namen hat. Hefzit, die Eigenwillige. Beim ersten hören in Berlin dachte ich mit wohlriechenden Schotten zu tun zu haben. Shote in jiddisch und Ivrit bedeutet allerdings Narr, Idiot. Dufte bedeutet gut-schön. Dufte Schote wäre in meiner Spiegelübersetzung : ganz schön blőd. Haben Sie schon geschäkert? Wenn Sie wüssten, dass es lügen bedeutet… „Host g’nug Moos in d’n Taschn, host immer was zum naschn” oder „ohne Moos, nix los”. Nun, ma’os ist einer der Begriffe für Geld in Jiddisch. Kies auch, aber kis ist eigentlich die tasche wo der Moos reingehört. Gut betucht ist ein Madel, wenn die Elter genug Moos im Kies haben… würden wir sagen. Es wäre aber falsch zu glauben, dass die Rede von Bettzeug und Aussteuer der Braut ist. Betucht ist eigentlich batuach und steht für sicher, versichert oder mit stabilem finanziellem Hintergrund. Masl, Masel oder im ungarischen mázli haben ist eine erfreuliche Geschichte. Das jiddisch-hebräische mazal ist eigentlich bloss das Schicksal, ohne Vorzeichen. Mazal tov ist die glückliche Variante, mazal ra oder shlimazal wäre das Unglück. Im shlimazal erkennen wir auch die Schlamassel, die Ungarn jammern über die slamasztika. Es hört sich unwahrscheinlich an, dass die Ziffer was mit dem jiddischen oder hebräischen zu tun hat. Fakt ist aber, dass das arabische shifr und das hebräische sfira, mit der Bedeutung die Leere, der Ursprung unseres Nulls und Zeros sind, und wer chifriert /schifriert/, der ersetzt die Buchstaben mit Ziffern. Praktisch, die Geheimschrift. Die, – das Nichts verbalisierende – Null wurde dann als ein Kreis simbolisiert. Wenn der ungarische Töpfer oder Kunstschmied viele kleine Kreise nebeneinander setzte, wusste er kaum, dass die Zierung, cifrázás was mit den Sfeeren und dem hebräischen sfira was gemeinsam hätte. Dass doof, Tachles, Pleite, dafka, ganef, Tinef, abrakadabra, Schmus, schummeln, kabbeln, Rabat, meschugge, Stuss, zocken, sich in deutsch festsetzen konnte, brauchte man gleich oder ähnlichklingende Begriffe, die sich als Träger für das jiddische Wort eigneten. Reibach hört sich ausgesprochen deutsch an, ist aber das jiddische re’vach. Hier blieb die Bedeutung gleich, nämlich Gewinn. Das Jubileum kann natürlich auch durch das Latein in das deutsche gekommen sein, die Quelle ist aber jovel, das jüdische Jubeljahr, dass 7x7+1-ste Jahr, in dem die Schulden annuliert werden. Das Prachtstück von deutscher „Gleichschaltung” ist „es zieht wie hechtsuppe”, und auf ungarisch würde es selbstverständlich nicht funktionieren. Hechi ist ein Steigerungswort, das Ungarische sägte „leges-leges..” und supha ist der Windsturm oder Orkan in hebräisch. Es zieht hier, wie hechi supha…, also wie ein mörderlicher Sandsturm. Das wäre also die Hechtsuppe.

Im Ungarischen fassten andere, der Sprache besser anschmiegbare jiddische Idiome Fuss. Balek, sumákolni, böhöm, kabala, brahi, cefetül, herót, balhé, elpaterolni, fusi, gajdolni, rinyálni, majrézni, samesz, siserehad, hadova, hakni, elhappolni, balfácán, jampec, topis, lébecol, mismás, mószerólni, rahedli, míszmahholni, séró, stika, szajré, tarhál, tré sind nur ein Strauss von meinem budapester jiddisch-pester Vokabular. Das beliebte Stimmungswort sóher kennt jeder, nicht nur der Pester. Der Gebrauch von sóher als knausrig wäre falsch. Dafür nehmen wir das von Jiddisch übermittelte „smucig”. Wer sóher ist, hat nämlich echt nichts, nur seinen alten schwarzen Kaftan: shachor, schwarz war die Kleidung der „Schnorrer” oder Bettler. Pacák verwendet der Pester für Kerl, die heutige Jugend pregt lieber den Slengausdruck „das Gesicht, arc. Pacák war aber von vorne herein „arc”: das Gesicht, pacef in jiddisch, parcuf in Hebräisch. Neben oder statt pacák steht auch hapsi für einen unbestimmten Mann, den wir am besten Kerl nennen. Hofshi ist der freie, unabhängige Mann. Für Trinkgeld ist der kuhle Ausdruck jatt. Jad ist die hebräische Hand, und jatt a jattban, jad bajad ist natürlich eine gemachte Sache, die mit einem Handschlag besiegelt wurde. Die Pester sind stolz auf das im Budapester Zoo gebohrene kleine Nilpferd. Niemand würde behaupten, es wäre ein behemót. Unser gefeiertes Nilpferdl ist aber definitiv ein behemot, da das Wort eben Nilpferd bedeutet. Macerálni auf deutsch zu übersetzen ist nicht leicht, am besten nehmen wir das lateinische Fremdwort sekieren. Sezieren kommt dem ursprünglichen Sinn von macerálni schon näher. Es geht nämlich um die entfernung der Sehnen aus dem Rindfleisch, um das Fleisch kasher, also gesund zu machen. Auf die Sehnen, die die Fleischblőcke begrenzen zielt das Wort mecer, das in Ivrit Grenze bedeutet. Damit sind wir wieder in meinem ehemaligen Kibutz, Mecer angelangt. Namenswahl des Kibutzes ergab sich aus der Tatsache der nahen jordanischen Grenze.

Und was ist die Moral vom all hier Gesagten? Dass Jiddisch, als die dem deutschen nächstverwandte Sprache mir entscheidend half das erste Halbjahr im Kibutz sprachlich zu meistern, auch wenn die Sabre, – die Einheimischen – mich manchmal sonderbar ehrfurchtsvoll betrachteten. Ich verwendete für sie auch schon etwas staubig, theatralisch klingende Ausdrücke. Klar wurde ebenfalls, dass Jiddisch nicht nur ein – auf das Mittelhochdeutsch basierender Sprachensalat ist, die im Laufe von 1000 Jahren von den migrierenden Juden aufgenommen wurde, sondern selbst auch als Vermittler und Sprachmedium ist, durch das die hebräische Elemente ins Umgangsdeutsch und das Wienerische, ins Ungarische und sogar auf Umwegen in das heute gesprochene Ivrit Eingang fanden. Auch können alle erleichtert aufatmen, die um die Zukunft der deutschen Sprache bangen. Sie stirbt keineswegs, sie lebt sogar in anderen Sprachen weiter, wie auch in ihr dutzende Sprachen leben.

Nichts ist vielsagender als das Firmenlogo vom Spediteur Itzik Rapaport aus Odessa: EXPORT IMPORT RAPAPORT.

Surányi J. András


Október

Dunaföldvár, szeptember vége





Farewell, szeptember...






Szeptember a Zsíroshegyen