Egy marslakó cápa pestről...

Őrület, hihetetlen, gigantikus! - hördült fel a fotósvilág ; 60 év után került elő három doboz egy rozoga bőröndből, Robert Capa és élettársa Gerda Taro eredeti negativjaival. A hagyaték - egy diplomata révén - a második világháborúban került Mexikóba. Hogy a koffer milyen kincseket rejt, csak Ernest Hemingway és Federico Garcia Lorca írásos utalásai alapján sejthetjük egyelőre. Capa maga is haláláig meg volt győződve, hogy műveit megsemmísítették…

Innen eltűnnek emberek, máshol világhírre tesznek szert, megváltoztatják a világot. Jogfosztottként menekülnek. Több, egymást megdöntő rendszeren keresztül tiltott a nevük, műveik a szőnyeg alá kerülnek. És egyszer csak újra itt vannak. Van itt valami időkapu? Léteznek szép számmal polgártársak, akik biztosak benne, hogy igen. Egyesek a világ közepét vélik biztosra a Pilisben, és mint misztikus folyomány, különleges kisugárzást tulajdonítanak a magyar tájaknak és a helyi történéseknek. Ezt a feltételezést tűnik alátámasztani az a tény, hogy az első említésre méltó marslakóval is itt Pesten találkozott Szerb Antal 1935-ben. Előzékeny házigazdaként végigkalauzolta vendégét a harmincas évek recesszió utáni Budapestjén, annak minden, szeretetet vagy kritikát érdemlő jellegzetességét bemutatva. A jövőről mit sem sejtve, emlékezik meg Szerb a látogatásról „Budapesti kalauz, Marslakók számára” című művében. Tíz évvel később Mars isten feketeruhás darabontjai segítik át az időkapun, puskatussal verik agyon Radnóti tragédiájának közelében. Másfajta marslakókról beszélt Enrico Fermi, atomfizikus amikor az intelligens földönkívüliek várható eljövetelét taglalta, és amikor Szilárd Leó feltárta előtte, hogy már itt vannak köztünk, és magyarul beszélnek… A beszélgetés helyszíne a hazánknál kevésbé ezoterikus USA volt. Az anekdota révén a későbbiekben a hazánkból elmenekült, világhírre szert tett, többnyire Nobel-díjat vagy más magas elismerést elért, magukat mind végig magyarnak valló tudósokat illette a „marslakó” elnevezés. Csak néhányan az érintettek közül: Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Kármán Tódor, Bárány Róbert, Gábor Dénes, Békésy György, Lánczos Kornél, Oláh György, Telegdi Bálint, Hevesy György, Polányi János.

Kati Marton, az USA-ban élő újságírónő „Kilenc magyar” című könyvének jóvoltából kibővülhetett tudós marslakóink köre. A világot nem a tudomány eszközeivel megváltó két filmes, Michael Curtiz (Kaminer Mihály), a Casablanca és Alexander Korda (Kellner Sándor), a Third Man és sok más film rendezője, két fotóművész Robert Capa (Friedman Endre) és André Kertész, illetve az író Arthur Koestler csatlakozhatott az előkelő társasághoz.

Az idei nagy Hazazatérő, Robert Capa. Ő cikkünk főszereplője, hisz Magyarországra érkezett végre az az ezer fotót tartalmazó gyűjtemény, melyet megvásárolt a magyar állam a Capa-hagyatékot őrző International Center of Photography-tól. A Magyar Nemzeti Múzeum - már bezárt - "grátisz, felvezető" kiállításának anyagát, a gyűjteménnyel együtt vásárolt 48 vintázs nagyítás képezte. A LUMU eljövendő nagy Capa tárlata július 2-án nyitja kapuit.

Robert Capa, Friedmann Ernő Endreként látta meg a pesti napvilágot, hogy már nemsokára a világ szeme lehessen. A tizenhét éves Friedmann jó helyzetfelismerő képességét bizonyítja, hogy amikor 17 évesen egy tüntetésen a Horthy-rendőrség letartóztatja, és bíróság elé állítását helyezi kilátásba, azonnal csomagol. Felismeri, hogy egy országban, ahol sem tanulni, sem dolgozni nem hagyják, nincs túl nagy jövője. A Friedmann család nem volt vallásos, de az antiszemitizmus magyarországi terjedése és Capa kokettálása a baloldali mozgalmakkal távozásra késztették. Útra kélt hát, - Bécsen és a Saar-földön keresztül - hogy csatlakozzon a marslakókhoz, és hogy azután velük együtt távozzon Berlinből is a nemzeti-szocialisták hatalomra kerülése után. Párizsban, még, mint Friedmann ismeri meg Gerda Taro-t, a hasonló csillagzatú német fotósnőt. Sorsuk egészen Gerda tragikus haláláig oly annyira összefonódik, hogy sok Capa-fotóról nem tudjuk pontosan melyikőjük műve. Egy Frida Kahlo kaliberű feminista fejlődésregény főhőse lehetne Gerta Pohorylles, aki Friedmann-tanítványból válik Capa mindenesévé. Gerta képügynökként találkozik André Friedmannal, aki éppen megbízások nélkül vergődik. Friedmann sötétkamráján keresztül szeretőjévé és kvázi menedzserévé lesz. Ő találja ki a képaláírásokat, André frizuráját és öltözködését. Sőt, a hangzatosabb, jobban eladható nevet is ő ötli ki, sajátját is dögösebbre véve. Bob Capa& Gerda Taro, ez valóban meggyőzőbben hangzik… A gazdag, Párizsban élő fotós sztorija, akinek képeivel Gerda és Bob kereskedik, már az első szerkesztőnél megdől. Ekkor veszi fel Friedmann hivatalosan is a baráti kör által ráragasztott „Cápa” nevet. A második világháborút közvetlen megelőző spanyol polgárháborúban a sajtó és a propaganda több száz újságíró, tudósítóval, fotóssal van jelen. Szinte külön hadtestet képeznek. Gerda Taro és Capa is a hadszíntéren vannak. Fotóik egyformán „Copyright Capa” alatt futottak. Gyakran fényképezték ugyanazt a motívumot más-más szögből. Sokan a legendás „Milicista halála”-t is Taro-nak tulajdonítják. A képet a LIFE magazin közölte a Spanyol Polgárháború csúcsán, és az eddigi normákkal gyökeresen szakító kép, heves szakmai vitákat váltott ki. Az a vád is érte, hogy állított a kép, bár a katonát, - aki ott valóban elesett - azonosították. Nem sokkal a szóban forgó katonahalál után Gerda Taro is meghalt huszonhat évesen, mint a háborúk történetének első fotóriporternő áldozata. Temetésén, - Párizsban - több mint ezren vettek részt. Egy év múlva lenne 90 éves. Capa akkor huszonnégy éves, és spanyolországi képei révén a világ legismertebb háborús fotósa; 1938-ban már a japán betolakodók elleni kínai ellenállásról tudósít a helyszínről, 1939-ben a Tour de France-ról, egy évvel később Mexikóból. A második világháború hadszínterein a TIME, a LIFE és a Collier’s megbízásában fényképez. Partraszáll az amerikai csapatokkal 1944-ben Normandiában. 1945-ben találkozik Ingrid Bergmannal, akivel több éves szerelmi kapcsolatba keveredik. Bergman akár elválni is kész Capáért, de a nyughatatlan fotós nem akarta elkötelezni magát és családot alapítani, az nem fért meg a háborús tudósító szerepével. A háborúk szünetében Capa kitűnő portrékat is készített. A Picasso családról készült képe hihetetlen derűt sugároz; aki eddig nem kedvelte Pablo-t mert távolinak, idegennek tartotta vagy nem értette meg absztrakcióit, az itt megszemélyesítve találkozhat a kedélyes zsenivel és öntörvényű polgárpukkasztóval. Capa dióhéjban megfogalmazta a művészportré lényegét. Ernest Hemingway-t, a „spanyolos” barátot unokájával ábrázolja. Nagy kár, hogy annakidején Madrid határán a halálra ítélt Artur Koestlert nem portrézta meg.

Capa 1948 és 1950 között dokumentálta Izrael megszületését és az első Közel-keleti háborút.

Richard Whelan Capa-biográfiája szerint itt veszélyes kalandba is keveredett; a szebbik nem elkötelezett tisztelőjeként hírhedt Capára rálőttek Tel Aviv-ban és a golyó a combját súrolta. A háborús fotós, aki, mint Siegfried sérthetetlennek gondolta magát, most komolyan megijedt és a következő géppel visszarepült Párizsba. Elhatározta, soha többé nem megy háborús övezetbe, nem éri meg. Persze csak visszatért Izraelbe, igaz kijelentette: „Számomra a háború olyan, mint egy öregedő színésznő – egyre veszélyesebb és egyre kevéssbé fotogén”. Egy taposóakna vetett véget életének Vietnamban, 1954-ben. Ő volt a vietnami háború első amerikai újságíró-áldozata. „Több fényt!”- szólt Goethe és meghalt. Churchill utolsó szavai „ Óh, milyen bolond is voltam”. Halála előtt Capa csak ennyit mondott: „..most egy kicsit elmegyek, de szóljatok, ha a dolog újra indul…”.

Cápa, a ”Magnum” képügynökség megalapítója, egy rámenős krakéler volt. Lazán, egy cigarettával a szája szélében, - nyakában Leicája - ott termett mindenütt, ahol éppen égett. Szlogenje fotós közhellyé vált: „Ha nem elég jók a fotóid, akkor nem voltál elég közel”, és tudjuk, nem makro-fotózásról beszélt… Bob Capa karrierje a spanyol polgárháborúval indul és további 4 háborún át 1954-ben, Indokínában egy taposóaknával fejeződik be. Bob Capa hazai tisztelői a magyar kulturális élet taposóaknáitól próbálják őt féltve óvni. A szenzációs negatívanyag megvásárlása és a Magyarországra kerülése körüli eufória lelohadni látszik, a gyűjteménnyel kapcsolatos jövőbeli tervek hallatán. Szakmai indokok jogán és a Capa hagyatékért aggódva szólalt meg Kincses Károly fotótörténész és Bánkuti András, a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztályának elnöke. A jelek nem arra utalnak ugyanis, hogy megvalósulna az eredeti elképzelés, a Robert Capa Fotográfiai Intézet és Oktatási Centrum létrehozása, pedig a létjogát a képekkel együtt megváltották. A LUMU-ban nyíló életmű-kiállítás kurátorának kiválasztásával kapcsolatos kérdések sem lettek megnyugtatóan megválaszolva.

A „koffer” keltette figyelem persze a képeken túl Capa kalandos életútjának is szól. A fotográfia iránti fokozott médiális érdeklődés viszont egyben érzékeny búcsú is az analóg médiáktól, többek között az analóg fényképezéstől. E búcsúnak a jegyében emlékezik szinte minden újság és magazin a Capa által is képviselt fénykorra. Felvetődik bennünk a kérdés, mi lett volna, ha lett volna a „cápának” egy digitális fényképezőgépe? Vagy másként: lehet, hogy sokan éppen a Capa-gyűjteménytől és kiállítástól kapják a meghatározó élményt az analóg fotografálás felé forduláshoz és inspirációt a visszatéréshez?

Surányi j András