2010. szeptember 09.

Elhunyt Irsai Zsolt képzőművész

Életének 54. évében rövid, de súlyos betegség után elhunyt Irsai Zsolt képzőművész, művészetpedagógus. Irsai nevéhez fűződik többek közt a Látó és A Hét grafikai arculatának megvalósítása.

Ki volt Irsai Zsolt?

Szörnyű így kérdezni! Az élet - egy senki által nem várt pillanatban – megváltozhatatlanul, végérvényesen a múlt időt produkál, megtörténtté teszi a cselekvő embert.
Mi, akik itt maradtunk, csak nézünk magunk elé, torokszorító fájdalommal, tehetetlenséggel szemlélve az eseményeket.
A hír sajnos mindig igaz, szinte soha nem fordul elő, hogy mégsem, hogy egy álhírrel van dolgunk. Nem!! Bizony igaz, Irsai Zsolt elhunyt.
Elmennek a legjobbak, kevesebben vagyunk, s ez nagyon rossz érzés.
Jó lenne bízni a gyermekeinkben, hiszen most már lassan az övék minden felelősség. Vajon sikerült átadni mindent? Harapós időket élünk, tele van a tarisznya.
Megpróbálom felidézni Zsolt személyét, életének fontos momentumait.

Valamikor 1975-ben egy vásárhelyi italmérőben odaállított két fiatal suhanc, Zsoli, és Török Levente, Borgo barátom társaságában, aki így kiáltott fel: "Itt van a fiatal generáció!". Szép bemutatás volt.
A művészeti iskola és a kortárs művészkedés minden problémáját át- és túlbeszélve végigjártuk a közösségi tudat alternatív átalakító helyeit. A főiskolára való bejutás súlyos éveit éltük. Ez természetesen nem mindenkinek sikerült, így alakultak ki a kisebb közösségek a bent és kint választóvonal mentén. Igazság nincs, még a pártatlan felvételi verseny-vizsga eredménye sem boldogított egyformán mindenkit.
Azután ősztől újrakezdődtek a felvételire való előkészületek, meg az autonóm művészeti igyekvések, a tenni akarás, a másként gondolkodás. Ez volt az az időszak, amikor Zsolt – már érett művészként – kérlelhetetlen magatartásával, elevenen éles gondolkodásával igazi előharcosként megjelent közöttünk.
Valójában mindenki Nagy Pál köpenye alul bújt elő, Ő volt a tabu, a szellemi mentor, a követendő nagy példa. Zsolt és Levente a kedvenc tanítványai voltak. Ekkor bontogatta a szárnyait a 35. Műhely, a mi Apolló-körünk, s ugyanekkor indított Baász Imre művészeti mozgalmat Sepsiszentgyörgyön. Nagyváradon is – a frissen végzett, nagyon komoly fiatalokból révén – megindult az avantgarde-mozgás .
Beke László ekkor írta meg híres cikkeit a Fotóművészet című lapban. Mindannyian olvastuk N. Hartmann: Esztétika (Magyar Helikon Kiadó, Bp., 1977. Kiadó, Bp., 1989) könyvét. A főiskolán a világhíres Lupas Anna, Mircea Spataru, Tóth László, Feszt László tanítottak.
Szinte minden találkozásunkkor az o elveikről, művészeti előadásaikról, témáikról, munkamódszereikről beszélgettünk. Ezek voltak a tudatformáló évek, az alapkérdésre kerestük a válaszokat, ekkor alakítottuk ki egyéni felfogásunkat az aktuális művészeti jelenségekkel kapcsolatban.
A szépség és a mindenkori esztétikai minőségek egybeesése, a tautológia módszereinek alkalmazása a művek elemzésekor, a fogalmiság tisztázása a művek értékvizsgálatánál, stb. A témák legtöbbször a művészeti megjelenítés eszköztárának kiválasztása körül forogtak. A múlt és a kortárs helyzet meghatározóan elkülönült, az új artikuláció szabad anyaghasználata csábítóan hatott, ezek más művészeti magatartásokat követeltek. Lehasaltunk a fűbe, hogy érezzük a természet lélegzetét.
Irsai éleslátása, döntően az újat felvállaló nagyon határozott, bátor magatartása, egy csapásra népszerűvé tette köreinkben. A megalkuvást semmilyen formában nem tudta elfogadni, a fatalitásig harcolt a "modern" magatartás érvényesítéséért.
Minden megnyilvánulásában az újat, a szokatlant akarta törvényerejűvé tenni. Az igazi énje a rebbellis, nyughatatlan, felfedező magatartás volt.
Tekintetében volt egy soha el nem felejthető, vádló, huncutul góbés vonás, szinte rettegtünk ettől a tekintettől.
Számon kért és nem a hátunk mögött pletykált, hanem szemünkbe mondta kegyetlen igazságait. Sokszor gondoltam arra, hogy egy-egy megnyilvánulásomhoz mit szólna Irsai, vajon jó-e az, amit teszek az o értékrendje szerint.
Arra gondolok, hogy közülünk neki a legutolsónak kellet volna maradni.
A modernség, a mindent megváltoztatni kívánó magatartás élharcosa, de egyben pásztora is volt. Neki természetes volt a magasra tett léc, amelyet azonban csak nagyon kevesen tudtak átugorni. Elképzelhető, hogy mennyi vitát kavart kérlelhetetlen magatartása, hirtelen haragúsága az újat befogadni képtelen közegben.
Milyen műveket kéne festeni? - erről mindig nagy viták az Oroszlánban. Pezsgő hangulat, repültek a poharak, égtek az elméletek. Fantasztikus volt!
Egy jól megfogható, alapos előképzés követelményét hirdette az akkori szokatlan, roncsolt festék-domborművek esetében is.
A művekben a legfontosabb a művészi artikuláció, az anyagok felületei önmagukban is a szellemiséget sugározzák, nincs szükség a mesére - mondta.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban érett igazán nagy művésszé, olyan alkotók társaságában, mint Tamás Anna, Nagy Árpád Pika. Kemény Árpád. Akkoriban a színházban nagyszerű, modern szemlélet uralkodott, ekkor rendezték meg Edward Albee Zoo story című színdarabját. A rendező, Tompa Gábor volt, az alkotóközösség tagjaként Zsolt – Pikával közösen – egy nagyon újszerű, meghökkentő díszletet hozott létre, a műsorfüzetet és a plakátot Elekes Károly készítette. A marosvásárhelyi Bábszínházban dolgozó Garda Aladár is igazi partner volt, együttműködésük a Bábszínházban is formabontó műveket eredményezett. Igazi, mondhatni "multimédiás” alkotások születettek, így a MAMÜ-s művészeti elvek a színház(ak)ban is megvalósulhattak. Irsai a kovásza volt minden vizuális színházi díszlet-újdonságnak, a meghökkentő megoldásoknak. Tamás Anna mellett is elismert munkatársként dolgozott, számos közös színházi díszlet-projektnek ötletadójaként remekelt, s persze ezek kivitelezésében is közreműködött.
Állandó példázata a tojás pontos ábrázolásának követelménye volt. Addig ne csurgasson senki festéket, amíg nem tud egy tojást düreri minőségben lerajzolni!
Ha a közérthetőség felé megengedő módon viszonyultunk egy kicsit is, a kócos „vadhajtásokat” levágta, s azonnal megkaptuk tőle a magunkét. Mert éles szeme, memóriája volt és minden részlet érdekelte. A művészet érdekében a nemzetiségi kontraszelekciót is félre tudta tenni, bizony. Ezt a ballasztot meghagyta másoknak. Az akkori marosvásárhelyi román progresszív művészekkel is nagyon jó kapcsolatokat ápolt.
Kis városunk fiatal művész társadalma forradalmi változásként élte meg Elekes Károly Bukarestből való hazaköltözését. Megalakult a MAMÜ. Nem sokáig létezhettünk, az elnyomó gépezet ügyesen manipulálta az eseményeket. A kilátástalanság érzete, a bizalmatlanság, a kishitűség megfertőzte a közösséget. Szinte mindenki eljött, ez volt a „bátor nyulak kiugrása a bokorból”. Egy ideig ilyen és ehhez hasonló címeket adtunk a műveinknek, éreztetve a szülőföldünkről való menekülésünket. 1985-re már a csoport nagy része elhagyta Erdélyt, oda mentünk, ahova szerencsénk és a véletlen dobott bennünket.
Zsolték maradtak, megjelent Erdélyi Zoltán is, a nagyformátumú egyéniség. Sajnos ő is meghalt egy tragikus autóbalesetben, Magyarországon.
Sok minden másként történik, ha Zsolttal együtt ok ketten folytatják és újrateremtik, mindazt, amit mi hátrahagytunk: hiánypótló tevékenységükkel virágzó helyzetet teremthettek volna.
Ma már sok minden: a kultur-globalizáció, az előjel nélküliség, az egymást el nem fogadó idegenszerűség, a pénz jenléte, a generációs féltékenység, a kivagyiság választják el az „óhazában” élőket az Erdélyben otthon maradottaktól.
Tekintetünk a nagyvilágra irányul, nem nézünk egymásra. Azt hisszük, hogy megúszhatjuk, ha az önigazolás kábulatában boldogan majszoljuk a koncot, legyen ez bárhol Európában.
Zsolt halála intő jel! Ady József, Ambrus Sándor, Ambrus Tibor, Baász Imre, Molnár Dénes, Puskai Gabriella, Szörtsey Gábor halála szintén az volt.
Arra figyelmeztet, hogy figyeljünk egymásra! Ki tudja előre, hogy ki következik? Irsai Zsolt, a MAMÜ legkitartóbb tagja volt, s mi, a – ki-tudja-meddig – túlélők örökre a szívünkbe zárjuk.
Utólag elmondható, hogy Zsolt valamikor élharcosként, majd utóvédként élte meg az exodus utáni MAMÜ változásait. Egy igazi poszt-avantgarde elme minden cselekedetével valamiféle régi-új egységére törekedett, ezt tükrözték meghökkentő bútorai, lakásának berendezése és persze képzőművészeti gyűjteménye.
2009-ben a MAMÜ sok száz dokumentumát kiállította a Művészeti Egyetem előcsarnokában, ott, ahol az első kiállításunk is volt 1979-ben.
A Hét című lapban állandó helyet biztosított az elszármazott MAMÜ-söknek. Soha nem a politikától várta a megérdemelt változásokat, hanem maga teremtette meg ezeket.
Bartha Józseffel együttműködve nagy lehetőséget kaptak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szellemiségégének kialakításában. Sokszor gondoltam azt, hogy így a MAMÜ-ség /annak magatartásformái/ bekerülhettek a kortárs művészeti oktatásba.
Megjelentette MAMÜ történetének eseményeit, valamint a mostani új otthoni "Kis-MAMÜ" művészeti tendenciáit. 2008 nyarán Novotny Tihamér művészeti íróval és Bíró Gáspár Marosvásárhelyről elszármazott jogásszal megkerestük egy terv kapcsán, melynek célja egy az erdélyi progresszív művészetnek otthont adó múzeum létrehozása.
Erről a látogatásunkról nagyon szemléletesen Tihamér írt egy pár sort.

"Én nem ismertem igazán Zsolit, de nagyon megfogtak azok a saját kezűleg összeekeltikázott, összebuherált, mégis funkcionáló bútorai, amelyeket talán két éve már, hogy nála járva láthattunk, azon az ominózus beszélgetésen, amikor az erdélyi modern múzeum megalakítási lehetőségéről folyt a szó. Szerintem nagyon érdekes volt! Nem tudom, miért maradt ez meg bennem (?). Valószínűleg azért, mert úgy éreztem, ez o (!). Meg az a városszéli lakótelepi hangulat, és abban az a magánlabirintus, a háza, a lakása, azokkal a nagyon józan és nagyon elvarázsolt bútorokkal... Mennyit babrálhatott velük ez az ember! Vajon miért?"

Valahogyan leült, elaludt ez a terv, még a MAMÜ évfordulós emlékkiállításra sem kapott a törzstagság nagy része meghívót. Sajnos a kiállításnak helyet adó Színházművészeti Intézet még az EU-ban, a Magyarországtól nyugatabbra élő tagságról sem vett tudomást…
Ennek háttere most már örökre tisztázatlan marad, és nem is nagyon számít.
Irsai Zsolt szép, de nyugtalan lelkét, szemléletét a túlsó part innenső oldalán örökre megőrizzük. Üdvöz légy Zsoli, Isten Veled!!!

Ui.:
Nem érintettem az 1984 és 89 közötti időszakot, a családi vonatkozású adatokat, a jelenkori munkásságát, mert sajnos kevés információm van az utolsó időszakáról.
Remélem az írásom egy mai barátja ismerője kiegészíti, mindent le kell írni megfoghatóvá kell tenni azt, ami elmúlt, a jövőnket csak így alakíthatjuk ki.

Aleksz Krizbai Sándor
jó barát


Rajzolj valamit a levegőbe, és megmarad (Irsai Zsolt nekrológja)
[9.9.2010]


Ha megnövök, festő leszek, mert az ember legyen hűséges az álmaihoz, mondta egyszer Irsai Zsolt, már legalább 50 évesen. Nagy Pál keze alatt tanult Marosvásárhelyen a Művészeti Líceumban, tíz évig hiába felvételizett Kolozsvárott a Képzőművészeti Főiskolára. Mikor bejutott végül, akár tanárnak is felvehették volna, mert volt benne valami ízig-vérig tanári, vagy annál is több, nem csak mondta, amit tudott, hanem megosztotta mindenkivel, aki figyelt, és akit érdekelt az o tudása. Végül aztán tanított is a Színházművészeti Egyetemen, de rövid lett ez a két szemeszter...

Fontosabb ennél, amit sokan, sokfelé tanultunk tőle, mert rengeteget tudott, és valahogy mindenhez értett: a festészethez, a szobrokhoz, a vashoz, a fához, a színházhoz, a filmhez, a politikához, a földhöz és az emberekhez. Figyelni tudott, ellenkezni és hallgatni. Tudta, hogy a művészet nem csak ábrándozás, de mesterség is, hogy elkezdeni és befejezni valamit egyaránt nehéz, és közben az embernek a világgal és főleg önmagával súlyos küzdelmeket kell vívni. Tudta, hogy a művészet nem egyszerűen szép és tetszetős meg drága tárgyak létrehozása, hanem egy végtelen beszélgetés mindazokkal, akik értenek, akarnak és látnak, egy befejezetlen beszélgetés azok között, akik hűek maradnak az álmaikhoz.
Azt is tudta, hogy az ember olykor egyedül marad az álmaival, mert a barátok, pályatársak, a szerettek és az ellenlábasok elmennek, elköltöznek, meghalnak, egyik-másikból híres alkotó lesz, nem is kevésből, másokból nem lesz, de mindenkit érdemes számontartani. Ismerte a műveket, a múzeumokat, a gyűjteményeket, és látta korok, alkotók, elképzelések összefüggéseit. Ha beszélt valamiről, olyan elevenné tudta tenni az anyagot, hogy látni kezdte az is, akinek fogalma nem volt a kortárs képzőművészetről. Nem csak tudást, hanem élményt osztott meg.

Erős ember volt, attól függetlenül, hogy ceruzát, ecsetet, hegesztőpákát, lapátot vagy ráverő kalapácsot használt, mert egyetlen anyag sem adja magát könnyen, mondta, legyen az papír, fa, réz, rugóacél vagy tipográfiai jel. Ha a levegőbe rajzolsz, megmarad, mondta egyszer ez a kemény ember, aki az anyagra esküdött, ám azt is tudta, hogy nem az anyag a maradandó, hanem a gesztus.

Irsai Zsolt életművét számbavenni itt és most nem tudjuk, de van három folyóirat, amelynek a kinézete az o művészetét dicséri, ez a Jelenlét(1990-92), a Hét(2003-2006) és a Látó (2008), tervezett tucatnyi könyvet, mert tanult szakmájának a könyvgrafikát tartotta. Épített házat, kovácsolt vaskaput, festett képet. Rajzolt, faragott, vakolt és modellezett, készített installációt, volt egyéni és csoportos tárlata, és mindezeken túl szervezett, magyarázott, értelmezett. Összekapcsolt embereket és művészeket.

Nélküle egészen más volna az erdélyi képzőművészet.

Nélküle egészen mások leszünk mi.

Nélküle most nem tudom…

VIDA GÁBOR