Ómama halála

Lantos László Triceps

Az én ómamám, született Liptai Veronika, anyai nagyapám anyja egy forró nyári napon végleg megunta az életet, és 84 évesen öngyilkos lett. Ezzel hosszú időre megzavarta családom lelki békéjét: szomorkodtunk, mérgelődtünk és szégyenkeztünk miatta, mert mindenki azt hitte, hogy nem bántunk elég jól vele. Én gimibe jártam, a természettudományi tagozatra, éppen átvergődtem a harmadik osztályon, és másodszor is pótvizsgára buktam matekból. Forró Laci barátommal Angliába készültünk a szünidőben dolgozni, már voltak is valami papírjaink a Butlin’s Camptol. A muterom ellenállását is legyőztük, Laci kitűnő tanuló volt, és megesküdött, hogy a fejembe veri a sinus-cosinus tételeket, és időre visszaérek. Ebbe a várakozással teljes, reményteli időszakba csapott bele Ómama érthetetlen halála.

Egy zsíros, bácskai sváb parasztcsaládból származott, a férje katonatiszt volt. Három lánya és két fia született, az idősebbik a nagyapám. Oroszlánoson éltek, a román határ mellett, és közel kétszáz holdon gazdálkodtak. Amikor a területet a régi Jugoszláviához csatolták, nagyapa Szegeden járt gimnáziumba, de csak az első osztályt tudta befejezni. Kitaníttatták borbélynak, de utálta mások állát vakargatni, száját szagolni, és amikor leszerelt a szerb seregből, fellázadt Ómama akarata ellen. Elvette nagyanyámat, született Nagy Matildot, aki egy nyomorult bácskai magyar parasztcsaládból származott, kilencen voltak testvérek, meg az ínség. Tatát kitagadták és elzavarták, mehetett Isten hírével, a vagyont a nővérek: Matilka néni, Mariska néni és Jolán néni örökölték, Bandi bácsi meg, aki alatt a háborúban felrobbant egy híd, és két bottal járt, örülhetett a kegyelemkenyérnek.

Kezdetét vette 22 évig tartó vándorlásunk a Vajdaságban, nagybátyám Török-Kanizsán, anyám Újvidéken, én meg Kikindán láttam meg a világot, amíg végül letelepedtünk Szabadkán. Tata szívós munkával szerzett hat hold földet, két hold szőlőt és egy verandás házat. Itt voltam én gyerek, miközben Ómama hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik lányánál vendégeskedett, a bársonyos jugó kollektivizálás után maradt közös, húszholdas birtokon, ahol fóliás paprikát termesztettek. Mikor megöregedett, és már mindenki számára elviselhetetlenné vált, a nagyapám fogadta be, a nyomorék öccsével együtt.

Azon a késő júniusi reggelen, amikor eltűnt, először senki sem idegeskedett. Máskor is megtette már, hogy szó nélkül elutazott falura, és csak hetek múlva jött haza, mogorván. Érkezett viszont pár nap múlva egy színes képeslap, amin elbúcsúzott tőlünk, azt írta, nem tudja már elviselni, minden értelmetlen, elmegy örökre. Nem vettük komolyan, ezerszer hallottuk már ezt tőle, de azért anyám a kórházból felhívta a lányokat, mit tudnak. Nincs náluk, mondták, és ok is kaptak lapot. Kétségbeesés és tanácstalanság vett erőt a családon, nem tudtuk, hol keressük. Tata hallgatott, nagyi átkozódott, Mutti sírt. Azután, a vasárnapi Magyar Szóban megtaláltuk. A temetések rovatban volt róla egy elmosódott fénykép, Ki ismeri? Hatvanéves asszonyt vetett partra Kanizsa határában a Tisza, nyakában keresztény amulettek füzére… szöveggel.

Egyik ismerősünk vitt el bennünket rozoga Fityó autójával a helyszínre, szörnyű hőség volt, én is menni akartam. Már elhantolták, szertartás nélkül, jeltelen sírba, azonnal, mert a vízi hullákat nem lehet tartogatni. Végigjártuk a községi hivatal, a temetkezési vállalat, a rendőrség irodáit, nem értettünk semmit. Döbbenetes volt, hogy az ötnapi sodródás a hullámokban húsz évet fiatalított rajta. Felment a „török” és a „magyar” Kanizsát elválasztó hídra, kilépett gyöngyökkel hímzett, fekete bársonypapucsából, és leugrott a hat méteres mélységbe. Úszott a szőke Tiszában, ki az életből, bele az emlékezetbe. Még Bibliánk sem volt, hogy megsirassuk. Csak egy kapcsos zsoltáros könyv, amit Ómama tíz évesen kapott. Liptai Veronika született 1889 -ben Április hó 17 én és esküdtünk 1906 Július 4 én szerdán és született egy kis fiunk Morlog Antalkám 1907 Május 16 án – írta benne szálkás kézírással, fekete tintával, a második oldalon. Egy évvel később, mikor végleg eldöntöttem, hogy magyartanár leszek, és teljes erőmmel készültem az egyetemi felvételire, olvashatatlan betűimmel, iskolai dolgozatként megfogalmaztam első novellámat, az o tiszteletére.

Baba je umrla. / A lányka meghalt. – mondta szomorkás mosollyal a szerb szomszédasszony, akivel hajnalonta egy utcában mentek két különböző templomba. – Valójában, ez volt az egyetlen „családi öngyilkosság”. Apámat elvitte a májrák, deszkára itta magát. Húgomat elvitte a torokrák, szüzességbe énekelte magát. Tatát elvitte a bélrák, szarrá dolgozta magát. Nagyanyámat elvitte a gutaütés, szenilisre idegelte magát. Anyámat elvitte a tüdőrák, vizenyősre szomorkodta magát. Én meg élek, vigyorgok, picsogok, többször megkísértett a vágy, de mindig túl gyáva voltam hozzá. Buka Jucira, a gimi penge csajára gondolok, a legcsúnyábbra és legtehetségesebbre, aki 18 évesen, miután fölényesen megnyerte a nemzetközi Petőfi vetélkedőt, és vizsga nélkül bejutott a bölcsészkarra, kiment a kelebiai szőlőkbe, átmetszett csuklóit Heidegger: Lét és Idő címu kötetébe fektette, és magányosan elvérzett.