Tata halála

Lantos László Triceps

Amikor a barátaim, hajnali részeg órákban arról nyafognak, hogy milyen nehéz volt a gyerekkoruk, iszapos keserűséget és felhős boldogságot érzek. Vagy inkább, fordítva: felhőtlen keserűséget és iszamós boldogságot. Rivör díp és máúntín háj ez az érzés, ha értik, mire gondolok. Én boldog kölyök voltam, ez nem vitás, bár nem volt mellettem sem az anyám, sem az apám. Elhúztak a „halál faszába”, ahogyan ma, 55 évesen mondanám, pedig, csak nem voltak jelen, ami kis szerencse vagy nagy szerencsétlenség, mi is.

Vett nagyapám Szabadkán egy kétszobás házat a Ceška negyedben, ami a város egyik lapályára épült, és ezért minden komoly esőzéskor elöntötte a szobákat a víz. A környék gyerekhada ilyenkor fateknőben az utcai árokban evezett és sárban dagonyázott, ami a legjobb játékok egyike a világon. A Mutti akkor még velünk lakott, de amikor pár év múlva átköltöztünk a Miloš Obilic utcában egy hosszú, gangos parasztházba, már nem sokáig bírta az anyja szekálását. Nagyi apró, pengearcú, szigorú asszony volt, aki úgy ütötte mókon a hátsó udvar rémét, a japán kakast, amikor rátámadt, hogy a góré adta a másikat. Azt hiszem, nem szerette anyámat, csak a Pista bátyát, aki lusta bindzsizo volt, és a végén, mint a Meteor vasipari vállalat boltvezetője, még másfél év dutyit is lehúzott sikkasztásért.

Itt voltam én óvodás és kisiskolás, a nagyi felügyelete és Tata védelme alatt. Nem kellett dolgoznom, csak keveset, mondjuk krumplibogarakat szedni a zöldségről, vagy almát válogatni. Játszhattam és olvashattam, amennyit csak akartam. A házhoz tartozó hatalmas kert és két udvar kimeríthetetlen tárháza volt a lehetőségeknek, és nagytata minden évben hozott egy kocsiderék homokot is. Lehetett várat építeni, bújócskázni, fogózni, klikkerezni, baromfit üldözni, macskát kínozni, kést dobálni. Az utcában lakó, hasonszőrű srácokkal órákig tudtunk a meggyfa tetején gubbasztani, mindenkinek megvolt a saját helye, fentről néztük a világot.

Tata sokat dolgozott a szőlőben és a földeken, hajnalban indult és alkonyatkor ért haza, rohantam elébe, amikor lovas kocsiján behajtott a kapunkon. Mindig hozott nekem valami gyümölcsöt vagy „madárlátta kenyeret”, és nem engedte, hogy Matild nagyanyám elklimpoljon, ha valami rosszaságot követtem el, és estig a fészerben bujkálva, csak mögötte mertem besettenkedni a konyhába. Télen, amikor kevés volt a munka, a városi könyvtárból kikölcsönözte és felolvasta nekem meg az írástudatlan feleségének J. F. Cooper, May Károly és Verne Gyula regényeit. Neki köszönhetem, hogy megszerettem az irodalmat, bár otthon a családi zsoltároskönyvön kívül nem volt más könyv. Megvette nekem a Buksi képregényújság minden számát, amit rongyosra nézegettem, azután meg szétnyirkáltam.

1967-ben Tito több mint 90 országgal kötött vízummentességet, kiadták a tíz éves jugó világútlevelet, és egyik napról a másikra a fél iskolai osztályom eltűnt. Megindult a gastarbeiterek hulláma, főleg Németországba, és sokan vitték magukkal a gyerekeiket is. Kiment az én jó anyám is, de egy év múlva csalódottan visszajött, és már nem költözött hozzánk. Nagyanyámmal addigra úgy összevesztek, hogy nem is beszéltek egymással, neki semmi sem tetszett. Mutti önállósága és bátorsága halálosan bosszantotta, lekurvázta azért is, ha volt udvarlója, azért is, ha nem volt. Nem engedtek hozzá, ezt nem értettem, és a szívem mélyén kicsit hiányzott. Bent aludtam Tatáékkal a nagyszobában, az ablak és a cserépkályha között volt az ágyam. Nagyapa minden este, lefekvés után bekapcsolta az Orion rádiót és a Szabad Európa adását hallgatta, amíg el nem álmosodott. Én a politikai részeket untam, de a zenék szuperek voltak, akkor jelent meg a rock, a suliban mindenki a bitliszekről beszélt.

Mutti két házra tőlünk vett ki egy szoba-konyhás lakást, és a Városi Kórház orr-fül-gégészeti osztályán dolgozott mint műtős nővér. Évekig éltünk egymás mellett, de még az utcán se nagyon találkoztunk. Aztán, mikor hetedikes lettem, egyszerűen fogtam magam, és átmentem hozzá. Ahogy meglátott, szótlanul magához ölelt és mindketten sírtunk. Hazamentem, és megmondtam a Tatának, hogy hazaköltözöm.

Akkoriban kezdett el érdekelni, hogy kik vagyunk. Rengeteget olvastam és láttam a szabadkai Jadran moziban a Hideg napokat. Megkérdeztem anyát, hogy miért hívom én „muttinak”, amikor mindenki „anyának” hívja az anyját. Azért, Lacikám, mondta, mert mi svábok vagyunk. Ez nagyon meglepett, mert én azt hittem, hogy jugoszlávok vagyunk. Hát, hogy hívják nagyapádat? – kérdezte. Marloch Antunnak. És a két legjobb barátodat? Grünfelder Zolinak és Otterbein Karcsinak. De akkor miért nem beszélünk németül? Azért – válaszolta –, mert mi magyarok vagyunk.

A Tata kéményt épített a kiskonyhának, és a létrán valami megroppant benne. Nagy nehezen elment az orvoshoz, és kiderült, hogy előrehaladott bélrákja van. Nem volt más lehetőség, csak az operáció, elvarrták volna a végbelét, és a székletét kivezették volna az oldalán. Öt napot feküdt az onkológián, közben a szobájában ketten meghaltak hasonló műtétek után. Felöltözött, hazajött, és bejelentette a rémült családnak, hogy nem szed gyógyszert, és itthon fog meghalni. Nem hatott rá nagyanyám veszekedése és dühöngése, anyám rábeszélése és sírása sem.

Másfél évig húzta, egyetlen zokszó nélkül. Csonttá soványodott, csak a felfekvéseit engedte kezelni. Közben kiolvasta az Uránia Állatvilág öt kötetét és sokat beszélgetett velem. Akkor tudtam meg, hogy Szegeden járt gimnáziumba, de az új jugoszláv határ miatt abba kellett hagynia. Mikor elvette csóró nagyanyámat, kitagadták a tehetős parasztcsaládból, a vagyont három nővére örökölte. És a háborúban? – kérdeztem. – Mit csináltál a háborúban? A háború alatt ugyanúgy dolgoztunk, mint máskor – válaszolta. – El kellett rejteni az élelmet, mert hol a magyarok, hol a szerbek, hol a németek rabolták ki a falut. Erről többet nem akart beszélni.

Kifaggattam nagyanyámat, aki mérgesen odavágta, hogy Tata nem állt senki oldalán sem, biciklivel csempészte át a zöld határon Szegedre az élelmiszert, hozta a ruhát, a pincében hízlalta és vágta le a disznót. Amikor a folkszdojcserek elmenekültek, a maradék svábokat meg kitelepítették, nem akart menni sehova. Bejöttek a partizánok, ölték a falubelieket, a szerb pópa kiállt Tata mellett, de ot is elvitték, és odaveszett. Valamelyik boszniai lágerban, fakitermelésen dolgoztak, a földre öntötték ki nekik a moslékot, és rendszeresen tizedelték őket. 1947-ben, amikor Tito megszüntette a táborokat és teljes amnesztiát hirdetett a túlélőknek, negyven kilósan vergődött haza.

De miért vittek el – kérdeztem Tatát –, ha nem tettél semmi rosszat? Biztos, hogy nem öltetek meg senkit? Nagyon szomorúan nézett, és azt válaszolta, hogy voltak bitangok, akik a falu határában rejtőzködtek, lopták a krumplit, letámadták az asszonyokat. Tudod, fiacskám, mikor már túl sok volt, elővettük a padlásról a puskát, és mi, svábok, magyarok és szerbek közösen, megkerestük és belőttük őket a kukoricásba… Csak sok évvel később jöttem rá, hogy ezek a „bitangok” voltak a partizánok, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg katonái.

Tata egy májusi hajnalon magához rendelt bennünket, mindenkitől elbúcsúzott, és két óra múlva csendesen elment. Első gimibe jártam, neki csak az elsőt sikerült elvégeznie. Szerette és tisztelte Tito marsallt, volt róla egy dopisnica méretű képe, két üveglap között, a bal sarkában apró vörös gipszrózsával, amit nagyanyám soha nem használt tükrös szekrényén tartott, és minden május 1-én kitett az ablakba.