Mezey András (Golyó)Szabó György „Keki”
Valamikor a hetvenes évek elején, egy őszi napon kisebb bandába verődve elindultunk a Pilisbe kirándulni. Olyanok voltunk, mint Jack London könyveiben a csavargó kölykök, vagy az eszkimó kutyák. Egyenként normális emberek, de bandába verődve félelmetesek. Olyankor eluralkodott a banda szellem, és mindenki túl akarta licitálni a másikat vagányságban.
A pomázi közértet a közértesek szeme láttára fosztottuk ki. Ketten voltak, de azt se tudták, hova kapkodják a fejüket, mert tízen, tíz felé oszlottunk, hatalmas táskáinkkal. Semmit se láttak, de érezték, hogy annál a néhány üveg sörnél, amennyit fizettünk, sokkal többet tettünk a táskáinkba. Italokkal tömött hátizsákokkal távoztunk. Nagy nehezen fölkecmeregtünk a Vöröskőre. Mire fölértünk a turistaházba, már sikerek voltunk. Válogatott, úri társaság: Keki, Sneci, Tóth Csaba, Klamár, Mogyoró, Tüdő, Imóka, jómagam és még néhányan, akikre most nem emlékszem.
Lefelé jövet találtunk egy kunyhót, amibe a tulajdonos begyűjtötte az egész évi naspolya termését. Nem telt bele tíz perc, és a kunyhóból léchalmaz, a naspolyából pedig lekvár lett. Lent a faluban Tüdő belekötött a szénakazlakat rakó parasztokba. A végén lovasok kergettek meg minket, alig tudtunk beugrani a pesti Hévbe.
Úgy ahogy voltunk, koszosan, részegen, bementünk az Eötvös klubba. Keki belekötött a Báróba, és egy akkora pofont adott neki, hogy az átszakította a galéria korlátját, és lezuhant a földszintre Pillanatokon belül tömegverekedés tört ki. Keki, Mogyoró és én joghallgatók voltunk. Kekit mint főkolompost elvitték a rendőrök, és az egyetemről való elcsapástól csak egyik tanárunk – Keki nevelőapjának barátja mentette meg.
Az esküvőjén én voltam az egyik tanú. Imóka volt a másik, aki aznap jött vissza a második, vagy harmadik disszidálásából. Keki szüleinek a szemében Imóka volt a fiuk rossz szelleme. Megtiltották, hogy eljöjjön az esküvőre. Erre Keki tiltotta el a saját szüleit az esküvőről. Még előtte az apja befizette az ifjú párt az akkori vörös Csillag szállodába nászútra, pár napra. Keki, mikor elkergette őket az esküvőről, még utánuk kiabált, hogy basszátok meg a Vörös Csillag Szállótokat is. Késő este a szúk baráti körben megtartott szerény „lagzi” után, úgy gondolta, hogy ha már ki van fizetve, mégis csak föl kéne költözni egy pár napra a Széchenyi hegyi szállodába. Fölkísértük őket, és ott ért minket a meglepetés. Keki apja - jó nevű író - és mostoha anyja - jeles dramaturg - kényelmes budai villalakásukból beköltöztek a szűk szállodai szobába egy pár napra, lelakni a szoba árát. Ott álltunk szobájuk ajtajában. Keki szülei pizsamában, kislámpa mellett olvastak. Mi nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy röhögjünk. Aztán kitört a nevetés, és levonultunk a Bárba kibékülni.
Summa cum laude végezte el az egyetemet, majd belvárosi ügyvédként praktizált. A Nagy Lackót, a Duci bátyját is védte, aki akkoriban teljesen alaptalanul némi aranyak elvételével lett meggyanúsítva, és emiatt a Markó utcában lakott ideiglenesen.
Máté nevű fia született, elvált, majd lelépett Svédországba. Egyszer már évekkel azelőtt disszidált Olaszországba, de akkor visszajött. Svédországból átment Párizsba, ott elvégezte a Sorbonne jogi fakultását.
Párizsban egy utcában lakott Ivanics Riskával, aki addigra már komoly ismeretekre tett szert a drogéria tudományok terén, tehát drogista lett. Reggelente találkoztak. Keki elegánsan, - öltönyben, fehér ingben, elegáns selyem nyakkendővel – indult dolgozni egy Bankba. Riska valami szeánszról botorkált – ahogy ő érezte „repült” - hazafele. Keki félig komolyan, félig tréfásan megfenyegette az esernyőjével: Vigyázz Riska fiam, ebből baj lesz a végén, így nem viszed semmire!
Keki a kilencvenes években, a párizsi diplomata egyetem elvégzése és kaliforniai bankár évek után hazajött és vállalkozásokba kezdett. 93 decemberében elszólította a halál, megállt a szíve.
Imre Péter „Imóka”
ő volt a disszidálás egyik koronázatlan királya. Legalább három lelépéséről tudok. Újra és újra hazajött, és pár év múlva, mindig sikerült új útlevelet szereznie. Mindene megvolt itthon. ő volt az egyik legmenőbb srác köztünk anyagilag. 18 éves korában nagy tételben vett olcsó fehér atlétatrikót a Corvinban, szerzett egy Lewis logó nyomó klisét, és kisiparos faterjának Leonardo da Vinci utcai műhelyében apja tudta nélkül éjszakánként több száz trikót nyomott meg a mintával, amiket aztán busás haszonnal adott el. A sors fintora, hogy a napokban találkoztam 18 éves fiával, Dáviddal, aki pont úgy néz ki, mint akkoriban az Imó, csak sokkal hosszabb a haja, és trikófestésből szerzi be a szórakozásra a pénzt. Imó eleinte Olaszországba disszidált, ahol az egykori szólógitárosnak, Mogyoróssynak segített okirat-hamisító műhelyében. Elsősorban magyar jogosítványokat „javítottak” fel.
A nagy útja India volt. Akkoriban terjedt már a haveri körben is a buddhista misztériumok iránti vonzódás. Nagy Tojás és Jean profi asztrológusok lettek. Kis Tojás is belevetette magát a Kelet tanulmányozásába. Ekkor lépett a színre Baghwan mester, és ebből az Imó sem tudott kimaradni. Moszkvai turistaútról lépett le Indiába, és kalandos úton érkezett meg Punába, a Baghwanisták táborába, ahol már jó néhány magyar tanyázott. A legtöbben az USA-ból vagy Ausztráliából. Több tízezres tábora volt a mesternek. Imó előtt egy varázslatos világ nyílt meg. A „Trupp” egy év múlva átköltözött az USA-ba. Imót Bécsben nem engedték tovább „szocialista” útlevelével. Egy darabig ott húzódott meg, aztán hazajött, hogy fölkészüljön a „még nagyobb útra”. Később kiment Floridába, egy portorikói lányt vett feleségül, pálmakertész volt egy haciendában. Dolgozott egy híres ezoterikus intézetben, átment Los Angelesbe, majd Vancouverbe, néhány éve Hawaiin él.
Antal Szilveszter „Szilvi”
Hű társam volt a csövezésben. Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amikor délutánra rájöttünk, hogy még a legvagányabb havernak is van valahol családja. Csak mi ketten maradtunk az utcán. Minden bezárt, a belvárosi Pilzeni söröző is, az Erzsébet söröző is, és még a Bajtárs kocsma is, és mi az utcán fagyoskodtunk. A humorérzékét akkor sem veszítette el. Mi ketten voltunk talán a legnagyobb lógósok akkoriban Budapest villamosain, buszain. Karácsonyra nekem ajándékozott egy villamosjegyet. Egyszer Füreden indultunk élelmiszer beszerző körútra, és már meg is fogta kiszemelt áldozatát, egy megtermett tyúkot, amikor rendőrjárőr közeledett felénk. Gyorsan egymásra néztünk, Szilvinek hosszú göndör haja válláig ért, egyetlen megoldás maradt, összeölelkeztünk, és kamuból csókolózni kezdtünk. Én miközben fél szemmel a mellettünk tréfálkozva elhaladó rendőröket lestem a sötétben, észrevettem, hogy Szilvi kabátja alól két tyúkláb nyúlik ki lassan, annak jeléül, hogy megadta magát sorsának, és Szilvi két hatalmas lapát kezének.
Szilvi igazi életművész volt. A semmiből is fejedelmien tudott élni. Olyan lepusztult lakásokban is abszolút komfortra rendezkedett be, ahol más semmit sem talált volna. Egyszer egy ilyen lakásban, ahol mindnyájan korgó hassal feküdtünk le, éjjel fölkeltem, és kimentem WC-re. Szilvi a konyha asztalon guggolt egy lila selyem női bugyiban. Egyik kezében egy villára szúrt száraz kenyérszeletet pirít a fali hősugárzón, a másik kezében a Fürge Ujjak című érdekfeszítő olvasmányt tanulmányozza. Ez volt az egyetlen könyv az egész lakásban. Az asztalon hűlt frissen főzött teája, melyet citrompótlóval és szaharinnal ízesített. A fürdőszobában közben készült forró habfürdője.
Megszállottja volt a telefonszámoknak. Legalább százat tudott fejből. Ez volt a létezésének az egyik alapja. Valami valahonnan mindig leesett. Egy kégli, egy buli, egy kajálás, egy váltás alsónadrág, egy „free csaj”, egy parti sakk, vagy legalább zenehallgatás, esetleg Ország-városozás.
Nagyon szeretett játszani. Sűrűn megesett, hogy áthágta a szabályokat. Sakk közben nemritkán elvonta ellenfele figyelmét, és egy parasztot lecsent a táblájáról. Az Ország-városozásban nem ismert lehetetlent. Legyen erre példa egy ű betűs partija: város: Üröm, folyó: Ürömpatak, hegy: Ürömhegy, növény: üröm, ital: ürmösbor, híres ember: Ürgüblü Türgüblü neves török író. Idáig még csak kibírtuk röhögés nélkül, de ekkor elszabadult a pokol. ő, pedig vadul bizonygatta, hogy mi vagyunk a bunkók, mert nem hallottunk még erről a híres költőről, pedig Nazim Hikmet legjobb cimborája volt. Általában úgy hitette el velünk a sületlenségeit, hogy hatalmas, ám de rendezetlen lexikális tudásából mindig hozzákevert találmányához valami valóságot is.
Hatalmas, kisportolt termetű, jóképű fiú volt, manökenként is kereste kenyerét. A már említett kútmérésen kívül legtöbbször tarhálással kereste kenyerét. Néha akadt komolyabb melója is. Egyszer az izbégi görögkeleti templomtornyot restaurálta, egy akrobatát és Rubljovot meghazudtoló ügyességgel. Pedig rosszul látott, a könyveket öt centire tartotta a szeme elé.
Egyszer a Szicsóéknál (Szigeti Peti) volt buli, és egy 17 éves lányért éjfél után jött az apja. Szilveszteri buli volt, ilyenkor Szilvi - Szilveszter - hivatalból is duplán ivott. A lányról pillanatok alatt elterjedt, hogy szűz, ráadásul épp most jött meg neki. Egyedül a Tüdő nem hallotta ezt meg, és félrevonta egy kis szobába a lányt. Ekkor aztán a „jóindulatú” haverok dörömbölni kezdtek az ajtón, Tüdő dohogva nyitotta ki, és a jó barátok beadtak neki egy lecsó konzervet, nyitó nélkül. Tüdő egy másodperc alatt fölfogta a helyzetet, és másnál kereste a vigasztalást.
Ezután érkezett az aggódó édesapa. Hogy félelmei mennyire alaptalanok voltak, arról rögtön meggyőződhetett. Szilveszter anyaszült meztelenül nyitott ajtót a csöngetésre, és udvariasan megkérdezte: Mit tetszik parancsolni?
Egy időben fuvolázott. A Star nevű bandában játszott a Római Parton. Aztán ő is jobbnak látta lelépni. Hollandiában lett egyetemi hallgató, a szociológia fakultáson. Akkoriban felesége, Stefanidu Janula jazz énekesnő mesélte, hogy fiuk, a kis Szilveszter, pont úgy néz ki, mint az apja. Hosszú haja van, és semmi nem érdekli, csak a zene.
A kilencvenes évek végén hazajött, és visszaköltözött a szentendrei házba. 2008 decemberében halt meg autoimmun betegségben a Szt. László Kórházban.
Schneider György „Sneci”.
Az örökifjú. Már kamaszkorában megjárta Olaszországot, a Vasas ifiben focizott, és kivitték Viareggioba egy kupára. Nem jött ki az edzőivel, mindig oda mondogatott nekik. Bármilyen tehetséges is volt, nem került be N. B. I-es csapatba.
Életében az egyik változást az hozta, amikor egyszerre tizenegy ügyes futballistát vettek fel a jogi karra. Köztük volt ő is. Ekkor egy ideig egész jól szerepelt a BEAC futballcsapata. Sneci sohasem vágyódott a jogi doktorátusra. Szerette a szabad egyetemi életet. Annyira, szerette, hogy tíz év alatt végezte el az egyetemet. Fogalom volt hosszú hajával, szakállával, és lehelet finom foci játékával.
Aztán ő is elment. Freiburgban járt újabb 6 évig egyetemre. A nyolcvanas évek végén hazatelepült. Az egyetemi éveknek még sokáig nem fordított hátat. Minden évben beiratkozott valamelyik német egyetemre, és így adómentesen, munkavállalási engedély nélkül tudott Németországban dolgozni, amiből fejedelmien megélt itthon.
Nem lehet ráfogni, hogy a pénz megszállottja lett. Pedig húsz évvel ezelőtt minden nap együtt indultunk a Várba érkező nyugatnémet turisták pénzét beváltani, egy a tízhez. (Ein zu zehn) Aztán a zsákmánnyal irány a Garay piac, ahol húszért adtuk tovább a lengyeleknek.
Mint Páger a Hattyúdalban, ő sem gyűjtött telekre, családi házra. Időnként vonattal útra kelt, és szerelmén, Csehországon át elpöfékelt a német határig, ahol egy álmos cseh határvárosban megitta az utolsó korsó cseh sörét, átballagott a határon, és elindult stoppal a kiszemelt egyetemi városig.
Később egy német cég ügyvezetője, két elegáns budai lakás társtulajdonosa és egy dunakanyari nyaraló tulajdonosa lett.
Ma naplementének hívja magát, és mint mondja, szemlélődve sétálgat.
Karsai Tamás „Tüdő”
Egy mikszáthi, vagy még inkább móriczi vad dzsentri. Kiváló vívó volt, de hát ő sem az a megalkuvó, vagy akár kompromisszumra kész, fajta. Nem is futott be nagy sport karriert, pedig 20 év kihagyás, sportszerűtlen élet után, most Kanadában felvillantott egy olyat, hogy rögtön felkínáltak neki egy edzői állást. A gimnáziumból azért csapták ki, mert óra alatt a tintatartó nyílásán a régi fajta csukott iskolapadba vizelt. Az esti gimnáziumban sem adta alább. Névsorolvasásnál az óráról hiányzó kisgyermekes nők nevei után sorba mondták be barátnőik: szoptat. Mikor a Riasztóra került a sor, Tüdő is megszólalt: szopat.
Tüdőnek mindig volt pénze, igaz, ehhez néha a családi ezüstöket kellett zaciba adni, de ha ő rendelt a haveroknak, akkor pezsgőt ittunk. Volt egyszer egy kerti buli a házukban. Hirtelen támadt indulatában sorra dobálta a tűzbe a magnót, a lemezjátszót, az erősítőt, és a hangfalakat.
Ezen mindenki jót derült, még Gegesi Józsi is is, mígnem viszont nem látta a levegőben a tűz felé szállni kedvenc magnóját. Ekkor azonban már ő is úszott a levegőben és tolta át a tűz fölött féltett kincsét.
Tüdőnek is megvolt látszatra mindene, anyagi gondok sem nyomasztották. Jól menő büféje volt a Rákóczi úton, budai, kertes családi házat örökölt, de mégis, amikor meghallotta, hogy bevezetik a világútlevelet, és többé majd nem lehet jogellenesen külföldre távozni, gyorsan eladta a házrészét, a pénzt bélyeg ritkaságokba fektette, összepakolt, és családostul kiment előbb Ausztriába, majd Kanadába, hogy visszatérjen sosem szeretett mesterségéhez, az autószereléshez.
Esküvőben és válásban is ő tarja a csúcsot, négyszer vette el a feleségét, és négyszer vált el tőle.
Laczkó Csaba „Scotti”
ő nem kapott időben észhez, és már a világútlevél bevezetése után disszidált. Igaz, nem valami világrengető útra indult. Bruck an der Leitha-nál lehorgonyzott, de mentségére legyen mondva, legalább a történelmi Magyarország területét - Burgenlandot - elhagyta, és átkelt a Lajtán. Hamarosan összetűzései támadtak az Osztrák hatóságokkal, és kiutasítás lett a vége. Reménykedve ment el Mogyoróhoz, aki addigra „Beacos” jogászsága után elvégezte Bécsben is a jogi egyetemet, és már praktizált. Scotti szerint mosolyogva széttárta a karját papírjai láttán és azt mondta: Csabi, mindennek vége! Elbasztad az egészet! Haza kell menned. Scotti ebben a megnyilvánulásban a farkas törvények érvényesülését és a kenyéririgységet, az ősi magyar széthúzást látta. Az igazság kiderítéséhez a másik felet is meg kellene hallgatni.
Nagy Gyula
Számomra mindig is a bécsi disszidensek voltak a legfurább szerzet, főleg addig, amíg nem járhattak haza. Szerintem, ha menni kell, akkor minél messzebbre. Nagy Gyula is Bécsben kötött ki, és hosszú évekig a Süd Einkaufzentrum melletti Eldorádó nevű luxusfürdőben volt úszómester, ma biztosítási ügynök. Előadói képességei alapján akár tehetséges színész is lehetett volna belőle. A hetvenes években neves zenekarokba hívták énekelni, pedig csak néhány számot tudott halandzsa szöveggel. Az egyik ilyen volt a XIV. Napóleon, amely valahogy így kezdődött: And they are coming to take me away haha hoho hihi hehe és így tovább.
A zenekar esténként úgy konferálta be, hogy „Nagy Gyula ismét itthon van Amerikából”. Erre mi elkezdtünk tombolni, amit a közönség átvett, bár ők azt sem tudták, ki az a Nagy Gyula. Gyula baromi jól előadta a számot, halandzsa szöveggel. A Pesterzsébeti Ifjúsági Park megnyitó koncertjére is meghívást kapott, csak azt kérték, tanulja be a szám eredeti szövegét. Amikor bekonferálták, jó darabig nem is került elő, egy bokorban aludt, tök részegen, úgy leltek rá, hogy valaki rápisált a kezére. Nagy nehezen föltolták a színpadra, ott hunyorogva állt a reflektorok vakító fényében, belezavarodott a szám félig megtanult szövegébe, aztán legyintett, mondván, le vagytok szarva, és lejött a világot jelentő deszkákról. Gyula törte magát egy darabig, aztán felhagyott vele, elment piálni Azóta csak szűk haveri körét röhögteti halálra.
Fülöp Iván
Azok közé tartozik, akik a társadalomból való kivonulás Rousseau-i elvét valósították meg: „Vissza a természetbe!”. Going up to the country! Mint sok más pesti aszfaltbetyár, ő is vásárolt vidéken egy parasztházat, és leköltözött. Állatokat tart és gazdálkodik. Közben afféle falusi ezermester lett. Mindig nagyon ügyes volt, a legnehezebb fizikai munkát is el tudta végezni, miközben iszonyú mennyiségű szeszt fogyasztott el. Egyszer egy kétszintes házat együtt üvegeztünk be egy nap alatt. Munka közben megivott egy liter vodkát és két liter almabort. Közben úgy vágta méretre és illesztette a helyére a hatalmas üvegtáblákat, hogy a haja szála sem görbült. A költőiség és a vadság egy speciális keveréke munkálkodott benne. Mikor megismerkedtünk, verseket írt, és saját számait játszotta gitáron. Jazz diszkót akart nyitni. Akváriumokat készített, meleg vizű patakokban halkukacot gyűjtött eladásra, gombaszakértő és ínyesmester volt. Egyszer úgy főzött galamblevest, hogy ahhoz a padláson légpuskával lőtte a galambokat. Az egyik haverja döbbenten nézte a főzést, és szinte öntudatlanul kérdezte a kondérra mutatva: Ebből mi lesz? Iván öccse válaszolt helyette, aki selyem alsóban cigarettázott a konyhában: A végén? Bélsár! mondta halálos komolyan. ő még Ivánon is túltett bizonyos dolgokban. Három idegen nyelven beszélt folyékonyan, de a szobájában tíz éve nem takarított, hegyekben állt a csikk, és nem lehetett hozzányúlni.
Vadászagarakat és vadász görényeket tartott. Mélyhűtője mindig tele volt nyúl és őzhússal. Egyszer az egyik hasonszőrű haverjának Kecskemét környéki tanyáján komoly ivászat után elhatározták, hogy birkákra vadásznak. Le is öltek a Tsz hodályban vagy tíz állatot, és elcipelték a tetemeket a tanyára, ahol a „feldolgozás” után mély álomba szenderültek. Arra a nagy részegségben nem is gondoltak, hogy a friss havon a vérnyomok játszi könnyedséggel vezették a pandúrokat búvóhelyükre. Megúszták „pántlikával”, nem kellett bevonulni a „Harvardra”.
Később divatruha készítő, majd asztalos lett. Én a „Randevúban” ismerkedtem meg vele, a WC-n belém kötött, csúnyán összeverekedtünk, a végén átölelt, és azt mondta, kemény gyerek vagy, igyunk még valamit. Most is kint él „birtokán”, egy Pest környéki faluban, a kocsmába, ha bemegy, tisztelettel félrehúzódnak, és a kocsmáros már tölti a „dekát”, hiszen tudja, hogy Iván sohasem iszik felest.
„Tarhás” GYURI
ő egyike volt azoknak a megszállottaknak, akik otthon a „pinyóban” kialakítottak egy kezdetleges gyúrótermet, és egész álló nap csak gyúrtak. Emellett neki is a főzés volt a második kedvenc időtöltése. Aztán kiment Németországba, és egy karate csapat edzője lett Essenben. Egyszer kint voltam orvos keresztapámnál, aki 1956-ban ment ki, és azóta kint él. Szép lakásban laktak. Kértem, vigyen el Tarháshoz a megadott címre. Tarhás munkanélküli segélyből élt, és mellette edzősködött. A Sozialamttól egy gyönyörű villalakást kapott egy tó partján, Essen legszebb vidékén. Keresztapámat elöntötte a düh, hogy ezek a jampik az ő adójából laknak ilyen palotákban.
Egyébként Doleviczényi, az egykori „tamburás ember”, majd Kex billentyűs is Essenben él, és hangszerkészítéssel, javítással, hangolással foglalkozik.
Tarhást is elérte a hazadisszidálási hullám, egyre többet látom itthon, vegetáriánus éttermet akar nyitni.
Vértes Laci „Vércse”
ő is a kései diszkósokhoz tartozik. Izraelbe ment, és egy ideig egy kibucban élt. Édesapja volt az a Vértes László régész, aki megtalálta a vértesszőllősi ősember maradványait. Vércse eleinte egy autóvezető oktató munkaközösség tagja volt. Szenzációs sztorikat mesélt. Egyszer egy női vezetőt oktatott, álmosan ült mellette, sötét este volt, az országúton haladtak Szentendre felé. Előttük semmi, szembeforgalom semmi, csak mögöttük haladt egy gépkocsi. Egyszer csak tanítványa kitette az irányjelzőt balra, átment a bal, szembejövő sávba, gyorsított, majd irányjelző jobbra, visszatérés a jobb sávba, és nyugodtan tovább vezetett. Erre már a Vércse is fölébredt, és döbbenten kérdezte: mit tetszett csinálni? Mire a nő: leelőztem a gépkocsit. Talán nem jól tettem? A Vércse ekkor jött rá, hogy növendéke a középső visszapillantó tükörben „előtte” észlelt gépkocsit előzte meg.
Később Vércse is áttért a ruhakészítésre, vagy „rongyozásra” nagyon jól keresett vele. Volt néhány kiváló kreációja. Az egyik egy hatalmas vászon western kabát, a másik egy börtön jackie, fekete rabszámmal ellátva.
Egy darabig mixer volt egy Jeruzsálemi bárban. Pár éve Haifában él, és jól menő cége van.
Bodola György „Duda”
Édesapja Bodola Gyula volt, a neves nagyváradi futballista. ő is focizott, NB II-es igazolt játékos volt.
ő volt a hőskor krónikása, nyakában az elmaradhatatlan fényképezőgéppel. Mindent megörökített.
Nagyszerű karikaturista volt. ő készítette a karikatúrákat a Rock lexikonhoz.
A nyolcvanas évek elején örökölt 300.000 Ft-ot. Ezt italra váltotta a jó barátokkal. Nem viszkire, vagy konyakra, drága mulatókban, hanem kisfröccsre, olcsó csehókban. A művelet így is csak két hétig tartott.
Háromszor nősült, két fia született, négyszer disszidált.
1989-től Kanadában, Vancouverben élt.
2007-ben halt meg gégerákban.
Vida Mihály „Pipó”
Egyszer még a hatvanas évek végén üres volt nálunk a kégli. Pipó csillogó szemekkel mondta: télen egy free héder! Valóságos kincs! őt sorsoltuk ki, hogy elmenjen piáért. Azt mondta, ha visszajövök az lesz a jel, hogy nem csöngetek! Ebben meg is állapodtunk. ő komolyan vette, órákig állt a poén kedvéért az ajtó előtt, majd amikor már majdnem megfagyott, elkezdett csöngetni. Erre meg mi mondtuk: Nem megyünk ki, ez nem lehet a Pipó, abban maradtunk, hogy ő nem csönget. A végén aztán a pia miatt beengedtük. A pia hamar elfogyott, pénzünk sem volt már, így elkezdtünk vízbe zsugázni, egy pohár víz alapon. Egy-egy vesztett meccs után, főleg, ha kontra, netán rekontra, ne adj isten szubkontra is volt a partiban, kéjesen néztük a vesztes vízivót. Hajnalig mindnyájan rengeteget ittunk, majd szétvetett a sok víz. Egymást már úgy hívtuk: csap, slag, szökőkút, stb.
Ő a korai emigránsok közé tartozott. Kaliforniába ment, a haverjai, a „papír maffia” után, de a végén asztalos lett. Műhelye nem volt, csak szerszámai, úgy járt ki lakásokra javítani a bútorokat. Mostanában már ő is többet van itthon, utoljára a David Bowie koncerten láttam, a security emberek fogták le, mert engedély nélkül árulta ugyanazt a Bowie mintás polót, amit a szekusok. ő kivágta magát, hogy nem árulja, éppenséggel most vette azt az 50 trikót a kollégájuktól, mert annyira megtetszett neki, visz a komáknak is haza falura.
Öregkorára visszament Pécsre, Volt már egy agyvérzése, nem mozdul ki hazúlról.
Cseh Laci
A város egyik jellegzetes figurája volt. A 70-es évek elején Dobai Péter készített vele riportfilmet Archaikus Torzó címmel.
ő volt az első komoly hazai body buildinges. Rettenetesen kidolgozta testét.
Később meghirdette a minimál létet, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egyáltalán nem dolgozott, semmit nem keresett, de nem is költött. Rejtély, hogy gyűjtötte össze több ezres könyvtárát.
Valóságos élő lexikon volt, művészek, költők, filozófusok és sportolók életrajzi adatairól mindent tud.
Egyszer meghívták a szomszédba. vacsorára. Jó hangulatú este volt, Rousseauról beszélgettek. Másnap fölkelt, kinézett az ablakon, és azt látta, hogy egy exkavátor szedi ki a háza előtti térről a fákat. Kiszaladt, valamiért azt hitte, hogy a tegnapi vendéglátója irányítja a munkagépet, és öklét rázva rohant a gép felé, azt kiabálva: És még nektek van pofátok Rousseuról beszélni!
Sokáig láttam marcona alakját a városban, amint spárgával megkötött munkás nadrágban, félretaposott bakancsban, lyukas trikóban magyaráz valakinek egy méltatlanul elfeledett magyar költőről, vagy az 1928-as Tour de France kerékpárbajnokról.
Pár éve gondnokság alá helyezték, és úgy tudom, azóta zárt intézetbe került.
Friedmann Péter „Vörös Parizer”
ő azok közé tartozik, akik itthon maradtak.
Mindene a kártya, a lóverseny és a blues.
Nemrég összefutottam vele a Baross Gábor téren. A butikja előtt állt, több kiló arany volt rajta, és húsz kiló súlyfölösleg. A haja és a szakálla még mindig a régi vörös színben pompázott. Azt mondta nekem: Golyókám! Én nem változtam semmit, még mindig ugyanolyan hipster vagyok, mint régen. Közben bekiáltott valamit a butikba, az alkalmazottaknak. Álltam vele szemben, öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel, ügyvéd táskával, szintén húsz kiló súlyfölösleggel. Mit válaszolhattam volna: Karcsikám én is ugyanolyan hipster maradtam, min te, én sem változtam semmit.
Aztán elbúcsúztunk, és ő elindult az ügető pályára, a törzshelyére, hogy az aznapi bevételt megduplázza vagy elverje.
Azóta annyi a változás, hogy már Ügetőpálya sincs.
Balatonakali – Buda, 1991, 1995, 2010.
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044586&id=1078211194
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044589&id=1078211194
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044604&id=1078211194
http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044625&id=1078211194
http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044626&id=1078211194
http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044290&id=1078211194
Valamikor a hetvenes évek elején, egy őszi napon kisebb bandába verődve elindultunk a Pilisbe kirándulni. Olyanok voltunk, mint Jack London könyveiben a csavargó kölykök, vagy az eszkimó kutyák. Egyenként normális emberek, de bandába verődve félelmetesek. Olyankor eluralkodott a banda szellem, és mindenki túl akarta licitálni a másikat vagányságban.
A pomázi közértet a közértesek szeme láttára fosztottuk ki. Ketten voltak, de azt se tudták, hova kapkodják a fejüket, mert tízen, tíz felé oszlottunk, hatalmas táskáinkkal. Semmit se láttak, de érezték, hogy annál a néhány üveg sörnél, amennyit fizettünk, sokkal többet tettünk a táskáinkba. Italokkal tömött hátizsákokkal távoztunk. Nagy nehezen fölkecmeregtünk a Vöröskőre. Mire fölértünk a turistaházba, már sikerek voltunk. Válogatott, úri társaság: Keki, Sneci, Tóth Csaba, Klamár, Mogyoró, Tüdő, Imóka, jómagam és még néhányan, akikre most nem emlékszem.
Lefelé jövet találtunk egy kunyhót, amibe a tulajdonos begyűjtötte az egész évi naspolya termését. Nem telt bele tíz perc, és a kunyhóból léchalmaz, a naspolyából pedig lekvár lett. Lent a faluban Tüdő belekötött a szénakazlakat rakó parasztokba. A végén lovasok kergettek meg minket, alig tudtunk beugrani a pesti Hévbe.
Úgy ahogy voltunk, koszosan, részegen, bementünk az Eötvös klubba. Keki belekötött a Báróba, és egy akkora pofont adott neki, hogy az átszakította a galéria korlátját, és lezuhant a földszintre Pillanatokon belül tömegverekedés tört ki. Keki, Mogyoró és én joghallgatók voltunk. Kekit mint főkolompost elvitték a rendőrök, és az egyetemről való elcsapástól csak egyik tanárunk – Keki nevelőapjának barátja mentette meg.
Az esküvőjén én voltam az egyik tanú. Imóka volt a másik, aki aznap jött vissza a második, vagy harmadik disszidálásából. Keki szüleinek a szemében Imóka volt a fiuk rossz szelleme. Megtiltották, hogy eljöjjön az esküvőre. Erre Keki tiltotta el a saját szüleit az esküvőről. Még előtte az apja befizette az ifjú párt az akkori vörös Csillag szállodába nászútra, pár napra. Keki, mikor elkergette őket az esküvőről, még utánuk kiabált, hogy basszátok meg a Vörös Csillag Szállótokat is. Késő este a szúk baráti körben megtartott szerény „lagzi” után, úgy gondolta, hogy ha már ki van fizetve, mégis csak föl kéne költözni egy pár napra a Széchenyi hegyi szállodába. Fölkísértük őket, és ott ért minket a meglepetés. Keki apja - jó nevű író - és mostoha anyja - jeles dramaturg - kényelmes budai villalakásukból beköltöztek a szűk szállodai szobába egy pár napra, lelakni a szoba árát. Ott álltunk szobájuk ajtajában. Keki szülei pizsamában, kislámpa mellett olvastak. Mi nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy röhögjünk. Aztán kitört a nevetés, és levonultunk a Bárba kibékülni.
Summa cum laude végezte el az egyetemet, majd belvárosi ügyvédként praktizált. A Nagy Lackót, a Duci bátyját is védte, aki akkoriban teljesen alaptalanul némi aranyak elvételével lett meggyanúsítva, és emiatt a Markó utcában lakott ideiglenesen.
Máté nevű fia született, elvált, majd lelépett Svédországba. Egyszer már évekkel azelőtt disszidált Olaszországba, de akkor visszajött. Svédországból átment Párizsba, ott elvégezte a Sorbonne jogi fakultását.
Párizsban egy utcában lakott Ivanics Riskával, aki addigra már komoly ismeretekre tett szert a drogéria tudományok terén, tehát drogista lett. Reggelente találkoztak. Keki elegánsan, - öltönyben, fehér ingben, elegáns selyem nyakkendővel – indult dolgozni egy Bankba. Riska valami szeánszról botorkált – ahogy ő érezte „repült” - hazafele. Keki félig komolyan, félig tréfásan megfenyegette az esernyőjével: Vigyázz Riska fiam, ebből baj lesz a végén, így nem viszed semmire!
Keki a kilencvenes években, a párizsi diplomata egyetem elvégzése és kaliforniai bankár évek után hazajött és vállalkozásokba kezdett. 93 decemberében elszólította a halál, megállt a szíve.
Imre Péter „Imóka”
ő volt a disszidálás egyik koronázatlan királya. Legalább három lelépéséről tudok. Újra és újra hazajött, és pár év múlva, mindig sikerült új útlevelet szereznie. Mindene megvolt itthon. ő volt az egyik legmenőbb srác köztünk anyagilag. 18 éves korában nagy tételben vett olcsó fehér atlétatrikót a Corvinban, szerzett egy Lewis logó nyomó klisét, és kisiparos faterjának Leonardo da Vinci utcai műhelyében apja tudta nélkül éjszakánként több száz trikót nyomott meg a mintával, amiket aztán busás haszonnal adott el. A sors fintora, hogy a napokban találkoztam 18 éves fiával, Dáviddal, aki pont úgy néz ki, mint akkoriban az Imó, csak sokkal hosszabb a haja, és trikófestésből szerzi be a szórakozásra a pénzt. Imó eleinte Olaszországba disszidált, ahol az egykori szólógitárosnak, Mogyoróssynak segített okirat-hamisító műhelyében. Elsősorban magyar jogosítványokat „javítottak” fel.
A nagy útja India volt. Akkoriban terjedt már a haveri körben is a buddhista misztériumok iránti vonzódás. Nagy Tojás és Jean profi asztrológusok lettek. Kis Tojás is belevetette magát a Kelet tanulmányozásába. Ekkor lépett a színre Baghwan mester, és ebből az Imó sem tudott kimaradni. Moszkvai turistaútról lépett le Indiába, és kalandos úton érkezett meg Punába, a Baghwanisták táborába, ahol már jó néhány magyar tanyázott. A legtöbben az USA-ból vagy Ausztráliából. Több tízezres tábora volt a mesternek. Imó előtt egy varázslatos világ nyílt meg. A „Trupp” egy év múlva átköltözött az USA-ba. Imót Bécsben nem engedték tovább „szocialista” útlevelével. Egy darabig ott húzódott meg, aztán hazajött, hogy fölkészüljön a „még nagyobb útra”. Később kiment Floridába, egy portorikói lányt vett feleségül, pálmakertész volt egy haciendában. Dolgozott egy híres ezoterikus intézetben, átment Los Angelesbe, majd Vancouverbe, néhány éve Hawaiin él.
Antal Szilveszter „Szilvi”
Hű társam volt a csövezésben. Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amikor délutánra rájöttünk, hogy még a legvagányabb havernak is van valahol családja. Csak mi ketten maradtunk az utcán. Minden bezárt, a belvárosi Pilzeni söröző is, az Erzsébet söröző is, és még a Bajtárs kocsma is, és mi az utcán fagyoskodtunk. A humorérzékét akkor sem veszítette el. Mi ketten voltunk talán a legnagyobb lógósok akkoriban Budapest villamosain, buszain. Karácsonyra nekem ajándékozott egy villamosjegyet. Egyszer Füreden indultunk élelmiszer beszerző körútra, és már meg is fogta kiszemelt áldozatát, egy megtermett tyúkot, amikor rendőrjárőr közeledett felénk. Gyorsan egymásra néztünk, Szilvinek hosszú göndör haja válláig ért, egyetlen megoldás maradt, összeölelkeztünk, és kamuból csókolózni kezdtünk. Én miközben fél szemmel a mellettünk tréfálkozva elhaladó rendőröket lestem a sötétben, észrevettem, hogy Szilvi kabátja alól két tyúkláb nyúlik ki lassan, annak jeléül, hogy megadta magát sorsának, és Szilvi két hatalmas lapát kezének.
Szilvi igazi életművész volt. A semmiből is fejedelmien tudott élni. Olyan lepusztult lakásokban is abszolút komfortra rendezkedett be, ahol más semmit sem talált volna. Egyszer egy ilyen lakásban, ahol mindnyájan korgó hassal feküdtünk le, éjjel fölkeltem, és kimentem WC-re. Szilvi a konyha asztalon guggolt egy lila selyem női bugyiban. Egyik kezében egy villára szúrt száraz kenyérszeletet pirít a fali hősugárzón, a másik kezében a Fürge Ujjak című érdekfeszítő olvasmányt tanulmányozza. Ez volt az egyetlen könyv az egész lakásban. Az asztalon hűlt frissen főzött teája, melyet citrompótlóval és szaharinnal ízesített. A fürdőszobában közben készült forró habfürdője.
Megszállottja volt a telefonszámoknak. Legalább százat tudott fejből. Ez volt a létezésének az egyik alapja. Valami valahonnan mindig leesett. Egy kégli, egy buli, egy kajálás, egy váltás alsónadrág, egy „free csaj”, egy parti sakk, vagy legalább zenehallgatás, esetleg Ország-városozás.
Nagyon szeretett játszani. Sűrűn megesett, hogy áthágta a szabályokat. Sakk közben nemritkán elvonta ellenfele figyelmét, és egy parasztot lecsent a táblájáról. Az Ország-városozásban nem ismert lehetetlent. Legyen erre példa egy ű betűs partija: város: Üröm, folyó: Ürömpatak, hegy: Ürömhegy, növény: üröm, ital: ürmösbor, híres ember: Ürgüblü Türgüblü neves török író. Idáig még csak kibírtuk röhögés nélkül, de ekkor elszabadult a pokol. ő, pedig vadul bizonygatta, hogy mi vagyunk a bunkók, mert nem hallottunk még erről a híres költőről, pedig Nazim Hikmet legjobb cimborája volt. Általában úgy hitette el velünk a sületlenségeit, hogy hatalmas, ám de rendezetlen lexikális tudásából mindig hozzákevert találmányához valami valóságot is.
Hatalmas, kisportolt termetű, jóképű fiú volt, manökenként is kereste kenyerét. A már említett kútmérésen kívül legtöbbször tarhálással kereste kenyerét. Néha akadt komolyabb melója is. Egyszer az izbégi görögkeleti templomtornyot restaurálta, egy akrobatát és Rubljovot meghazudtoló ügyességgel. Pedig rosszul látott, a könyveket öt centire tartotta a szeme elé.
Egyszer a Szicsóéknál (Szigeti Peti) volt buli, és egy 17 éves lányért éjfél után jött az apja. Szilveszteri buli volt, ilyenkor Szilvi - Szilveszter - hivatalból is duplán ivott. A lányról pillanatok alatt elterjedt, hogy szűz, ráadásul épp most jött meg neki. Egyedül a Tüdő nem hallotta ezt meg, és félrevonta egy kis szobába a lányt. Ekkor aztán a „jóindulatú” haverok dörömbölni kezdtek az ajtón, Tüdő dohogva nyitotta ki, és a jó barátok beadtak neki egy lecsó konzervet, nyitó nélkül. Tüdő egy másodperc alatt fölfogta a helyzetet, és másnál kereste a vigasztalást.
Ezután érkezett az aggódó édesapa. Hogy félelmei mennyire alaptalanok voltak, arról rögtön meggyőződhetett. Szilveszter anyaszült meztelenül nyitott ajtót a csöngetésre, és udvariasan megkérdezte: Mit tetszik parancsolni?
Egy időben fuvolázott. A Star nevű bandában játszott a Római Parton. Aztán ő is jobbnak látta lelépni. Hollandiában lett egyetemi hallgató, a szociológia fakultáson. Akkoriban felesége, Stefanidu Janula jazz énekesnő mesélte, hogy fiuk, a kis Szilveszter, pont úgy néz ki, mint az apja. Hosszú haja van, és semmi nem érdekli, csak a zene.
A kilencvenes évek végén hazajött, és visszaköltözött a szentendrei házba. 2008 decemberében halt meg autoimmun betegségben a Szt. László Kórházban.
Schneider György „Sneci”.
Az örökifjú. Már kamaszkorában megjárta Olaszországot, a Vasas ifiben focizott, és kivitték Viareggioba egy kupára. Nem jött ki az edzőivel, mindig oda mondogatott nekik. Bármilyen tehetséges is volt, nem került be N. B. I-es csapatba.
Életében az egyik változást az hozta, amikor egyszerre tizenegy ügyes futballistát vettek fel a jogi karra. Köztük volt ő is. Ekkor egy ideig egész jól szerepelt a BEAC futballcsapata. Sneci sohasem vágyódott a jogi doktorátusra. Szerette a szabad egyetemi életet. Annyira, szerette, hogy tíz év alatt végezte el az egyetemet. Fogalom volt hosszú hajával, szakállával, és lehelet finom foci játékával.
Aztán ő is elment. Freiburgban járt újabb 6 évig egyetemre. A nyolcvanas évek végén hazatelepült. Az egyetemi éveknek még sokáig nem fordított hátat. Minden évben beiratkozott valamelyik német egyetemre, és így adómentesen, munkavállalási engedély nélkül tudott Németországban dolgozni, amiből fejedelmien megélt itthon.
Nem lehet ráfogni, hogy a pénz megszállottja lett. Pedig húsz évvel ezelőtt minden nap együtt indultunk a Várba érkező nyugatnémet turisták pénzét beváltani, egy a tízhez. (Ein zu zehn) Aztán a zsákmánnyal irány a Garay piac, ahol húszért adtuk tovább a lengyeleknek.
Mint Páger a Hattyúdalban, ő sem gyűjtött telekre, családi házra. Időnként vonattal útra kelt, és szerelmén, Csehországon át elpöfékelt a német határig, ahol egy álmos cseh határvárosban megitta az utolsó korsó cseh sörét, átballagott a határon, és elindult stoppal a kiszemelt egyetemi városig.
Később egy német cég ügyvezetője, két elegáns budai lakás társtulajdonosa és egy dunakanyari nyaraló tulajdonosa lett.
Ma naplementének hívja magát, és mint mondja, szemlélődve sétálgat.
Karsai Tamás „Tüdő”
Egy mikszáthi, vagy még inkább móriczi vad dzsentri. Kiváló vívó volt, de hát ő sem az a megalkuvó, vagy akár kompromisszumra kész, fajta. Nem is futott be nagy sport karriert, pedig 20 év kihagyás, sportszerűtlen élet után, most Kanadában felvillantott egy olyat, hogy rögtön felkínáltak neki egy edzői állást. A gimnáziumból azért csapták ki, mert óra alatt a tintatartó nyílásán a régi fajta csukott iskolapadba vizelt. Az esti gimnáziumban sem adta alább. Névsorolvasásnál az óráról hiányzó kisgyermekes nők nevei után sorba mondták be barátnőik: szoptat. Mikor a Riasztóra került a sor, Tüdő is megszólalt: szopat.
Tüdőnek mindig volt pénze, igaz, ehhez néha a családi ezüstöket kellett zaciba adni, de ha ő rendelt a haveroknak, akkor pezsgőt ittunk. Volt egyszer egy kerti buli a házukban. Hirtelen támadt indulatában sorra dobálta a tűzbe a magnót, a lemezjátszót, az erősítőt, és a hangfalakat.
Ezen mindenki jót derült, még Gegesi Józsi is is, mígnem viszont nem látta a levegőben a tűz felé szállni kedvenc magnóját. Ekkor azonban már ő is úszott a levegőben és tolta át a tűz fölött féltett kincsét.
Tüdőnek is megvolt látszatra mindene, anyagi gondok sem nyomasztották. Jól menő büféje volt a Rákóczi úton, budai, kertes családi házat örökölt, de mégis, amikor meghallotta, hogy bevezetik a világútlevelet, és többé majd nem lehet jogellenesen külföldre távozni, gyorsan eladta a házrészét, a pénzt bélyeg ritkaságokba fektette, összepakolt, és családostul kiment előbb Ausztriába, majd Kanadába, hogy visszatérjen sosem szeretett mesterségéhez, az autószereléshez.
Esküvőben és válásban is ő tarja a csúcsot, négyszer vette el a feleségét, és négyszer vált el tőle.
Laczkó Csaba „Scotti”
ő nem kapott időben észhez, és már a világútlevél bevezetése után disszidált. Igaz, nem valami világrengető útra indult. Bruck an der Leitha-nál lehorgonyzott, de mentségére legyen mondva, legalább a történelmi Magyarország területét - Burgenlandot - elhagyta, és átkelt a Lajtán. Hamarosan összetűzései támadtak az Osztrák hatóságokkal, és kiutasítás lett a vége. Reménykedve ment el Mogyoróhoz, aki addigra „Beacos” jogászsága után elvégezte Bécsben is a jogi egyetemet, és már praktizált. Scotti szerint mosolyogva széttárta a karját papírjai láttán és azt mondta: Csabi, mindennek vége! Elbasztad az egészet! Haza kell menned. Scotti ebben a megnyilvánulásban a farkas törvények érvényesülését és a kenyéririgységet, az ősi magyar széthúzást látta. Az igazság kiderítéséhez a másik felet is meg kellene hallgatni.
Nagy Gyula
Számomra mindig is a bécsi disszidensek voltak a legfurább szerzet, főleg addig, amíg nem járhattak haza. Szerintem, ha menni kell, akkor minél messzebbre. Nagy Gyula is Bécsben kötött ki, és hosszú évekig a Süd Einkaufzentrum melletti Eldorádó nevű luxusfürdőben volt úszómester, ma biztosítási ügynök. Előadói képességei alapján akár tehetséges színész is lehetett volna belőle. A hetvenes években neves zenekarokba hívták énekelni, pedig csak néhány számot tudott halandzsa szöveggel. Az egyik ilyen volt a XIV. Napóleon, amely valahogy így kezdődött: And they are coming to take me away haha hoho hihi hehe és így tovább.
A zenekar esténként úgy konferálta be, hogy „Nagy Gyula ismét itthon van Amerikából”. Erre mi elkezdtünk tombolni, amit a közönség átvett, bár ők azt sem tudták, ki az a Nagy Gyula. Gyula baromi jól előadta a számot, halandzsa szöveggel. A Pesterzsébeti Ifjúsági Park megnyitó koncertjére is meghívást kapott, csak azt kérték, tanulja be a szám eredeti szövegét. Amikor bekonferálták, jó darabig nem is került elő, egy bokorban aludt, tök részegen, úgy leltek rá, hogy valaki rápisált a kezére. Nagy nehezen föltolták a színpadra, ott hunyorogva állt a reflektorok vakító fényében, belezavarodott a szám félig megtanult szövegébe, aztán legyintett, mondván, le vagytok szarva, és lejött a világot jelentő deszkákról. Gyula törte magát egy darabig, aztán felhagyott vele, elment piálni Azóta csak szűk haveri körét röhögteti halálra.
Fülöp Iván
Azok közé tartozik, akik a társadalomból való kivonulás Rousseau-i elvét valósították meg: „Vissza a természetbe!”. Going up to the country! Mint sok más pesti aszfaltbetyár, ő is vásárolt vidéken egy parasztházat, és leköltözött. Állatokat tart és gazdálkodik. Közben afféle falusi ezermester lett. Mindig nagyon ügyes volt, a legnehezebb fizikai munkát is el tudta végezni, miközben iszonyú mennyiségű szeszt fogyasztott el. Egyszer egy kétszintes házat együtt üvegeztünk be egy nap alatt. Munka közben megivott egy liter vodkát és két liter almabort. Közben úgy vágta méretre és illesztette a helyére a hatalmas üvegtáblákat, hogy a haja szála sem görbült. A költőiség és a vadság egy speciális keveréke munkálkodott benne. Mikor megismerkedtünk, verseket írt, és saját számait játszotta gitáron. Jazz diszkót akart nyitni. Akváriumokat készített, meleg vizű patakokban halkukacot gyűjtött eladásra, gombaszakértő és ínyesmester volt. Egyszer úgy főzött galamblevest, hogy ahhoz a padláson légpuskával lőtte a galambokat. Az egyik haverja döbbenten nézte a főzést, és szinte öntudatlanul kérdezte a kondérra mutatva: Ebből mi lesz? Iván öccse válaszolt helyette, aki selyem alsóban cigarettázott a konyhában: A végén? Bélsár! mondta halálos komolyan. ő még Ivánon is túltett bizonyos dolgokban. Három idegen nyelven beszélt folyékonyan, de a szobájában tíz éve nem takarított, hegyekben állt a csikk, és nem lehetett hozzányúlni.
Vadászagarakat és vadász görényeket tartott. Mélyhűtője mindig tele volt nyúl és őzhússal. Egyszer az egyik hasonszőrű haverjának Kecskemét környéki tanyáján komoly ivászat után elhatározták, hogy birkákra vadásznak. Le is öltek a Tsz hodályban vagy tíz állatot, és elcipelték a tetemeket a tanyára, ahol a „feldolgozás” után mély álomba szenderültek. Arra a nagy részegségben nem is gondoltak, hogy a friss havon a vérnyomok játszi könnyedséggel vezették a pandúrokat búvóhelyükre. Megúszták „pántlikával”, nem kellett bevonulni a „Harvardra”.
Később divatruha készítő, majd asztalos lett. Én a „Randevúban” ismerkedtem meg vele, a WC-n belém kötött, csúnyán összeverekedtünk, a végén átölelt, és azt mondta, kemény gyerek vagy, igyunk még valamit. Most is kint él „birtokán”, egy Pest környéki faluban, a kocsmába, ha bemegy, tisztelettel félrehúzódnak, és a kocsmáros már tölti a „dekát”, hiszen tudja, hogy Iván sohasem iszik felest.
„Tarhás” GYURI
ő egyike volt azoknak a megszállottaknak, akik otthon a „pinyóban” kialakítottak egy kezdetleges gyúrótermet, és egész álló nap csak gyúrtak. Emellett neki is a főzés volt a második kedvenc időtöltése. Aztán kiment Németországba, és egy karate csapat edzője lett Essenben. Egyszer kint voltam orvos keresztapámnál, aki 1956-ban ment ki, és azóta kint él. Szép lakásban laktak. Kértem, vigyen el Tarháshoz a megadott címre. Tarhás munkanélküli segélyből élt, és mellette edzősködött. A Sozialamttól egy gyönyörű villalakást kapott egy tó partján, Essen legszebb vidékén. Keresztapámat elöntötte a düh, hogy ezek a jampik az ő adójából laknak ilyen palotákban.
Egyébként Doleviczényi, az egykori „tamburás ember”, majd Kex billentyűs is Essenben él, és hangszerkészítéssel, javítással, hangolással foglalkozik.
Tarhást is elérte a hazadisszidálási hullám, egyre többet látom itthon, vegetáriánus éttermet akar nyitni.
Vértes Laci „Vércse”
ő is a kései diszkósokhoz tartozik. Izraelbe ment, és egy ideig egy kibucban élt. Édesapja volt az a Vértes László régész, aki megtalálta a vértesszőllősi ősember maradványait. Vércse eleinte egy autóvezető oktató munkaközösség tagja volt. Szenzációs sztorikat mesélt. Egyszer egy női vezetőt oktatott, álmosan ült mellette, sötét este volt, az országúton haladtak Szentendre felé. Előttük semmi, szembeforgalom semmi, csak mögöttük haladt egy gépkocsi. Egyszer csak tanítványa kitette az irányjelzőt balra, átment a bal, szembejövő sávba, gyorsított, majd irányjelző jobbra, visszatérés a jobb sávba, és nyugodtan tovább vezetett. Erre már a Vércse is fölébredt, és döbbenten kérdezte: mit tetszett csinálni? Mire a nő: leelőztem a gépkocsit. Talán nem jól tettem? A Vércse ekkor jött rá, hogy növendéke a középső visszapillantó tükörben „előtte” észlelt gépkocsit előzte meg.
Később Vércse is áttért a ruhakészítésre, vagy „rongyozásra” nagyon jól keresett vele. Volt néhány kiváló kreációja. Az egyik egy hatalmas vászon western kabát, a másik egy börtön jackie, fekete rabszámmal ellátva.
Egy darabig mixer volt egy Jeruzsálemi bárban. Pár éve Haifában él, és jól menő cége van.
Bodola György „Duda”
Édesapja Bodola Gyula volt, a neves nagyváradi futballista. ő is focizott, NB II-es igazolt játékos volt.
ő volt a hőskor krónikása, nyakában az elmaradhatatlan fényképezőgéppel. Mindent megörökített.
Nagyszerű karikaturista volt. ő készítette a karikatúrákat a Rock lexikonhoz.
A nyolcvanas évek elején örökölt 300.000 Ft-ot. Ezt italra váltotta a jó barátokkal. Nem viszkire, vagy konyakra, drága mulatókban, hanem kisfröccsre, olcsó csehókban. A művelet így is csak két hétig tartott.
Háromszor nősült, két fia született, négyszer disszidált.
1989-től Kanadában, Vancouverben élt.
2007-ben halt meg gégerákban.
Vida Mihály „Pipó”
Egyszer még a hatvanas évek végén üres volt nálunk a kégli. Pipó csillogó szemekkel mondta: télen egy free héder! Valóságos kincs! őt sorsoltuk ki, hogy elmenjen piáért. Azt mondta, ha visszajövök az lesz a jel, hogy nem csöngetek! Ebben meg is állapodtunk. ő komolyan vette, órákig állt a poén kedvéért az ajtó előtt, majd amikor már majdnem megfagyott, elkezdett csöngetni. Erre meg mi mondtuk: Nem megyünk ki, ez nem lehet a Pipó, abban maradtunk, hogy ő nem csönget. A végén aztán a pia miatt beengedtük. A pia hamar elfogyott, pénzünk sem volt már, így elkezdtünk vízbe zsugázni, egy pohár víz alapon. Egy-egy vesztett meccs után, főleg, ha kontra, netán rekontra, ne adj isten szubkontra is volt a partiban, kéjesen néztük a vesztes vízivót. Hajnalig mindnyájan rengeteget ittunk, majd szétvetett a sok víz. Egymást már úgy hívtuk: csap, slag, szökőkút, stb.
Ő a korai emigránsok közé tartozott. Kaliforniába ment, a haverjai, a „papír maffia” után, de a végén asztalos lett. Műhelye nem volt, csak szerszámai, úgy járt ki lakásokra javítani a bútorokat. Mostanában már ő is többet van itthon, utoljára a David Bowie koncerten láttam, a security emberek fogták le, mert engedély nélkül árulta ugyanazt a Bowie mintás polót, amit a szekusok. ő kivágta magát, hogy nem árulja, éppenséggel most vette azt az 50 trikót a kollégájuktól, mert annyira megtetszett neki, visz a komáknak is haza falura.
Öregkorára visszament Pécsre, Volt már egy agyvérzése, nem mozdul ki hazúlról.
Cseh Laci
A város egyik jellegzetes figurája volt. A 70-es évek elején Dobai Péter készített vele riportfilmet Archaikus Torzó címmel.
ő volt az első komoly hazai body buildinges. Rettenetesen kidolgozta testét.
Később meghirdette a minimál létet, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egyáltalán nem dolgozott, semmit nem keresett, de nem is költött. Rejtély, hogy gyűjtötte össze több ezres könyvtárát.
Valóságos élő lexikon volt, művészek, költők, filozófusok és sportolók életrajzi adatairól mindent tud.
Egyszer meghívták a szomszédba. vacsorára. Jó hangulatú este volt, Rousseauról beszélgettek. Másnap fölkelt, kinézett az ablakon, és azt látta, hogy egy exkavátor szedi ki a háza előtti térről a fákat. Kiszaladt, valamiért azt hitte, hogy a tegnapi vendéglátója irányítja a munkagépet, és öklét rázva rohant a gép felé, azt kiabálva: És még nektek van pofátok Rousseuról beszélni!
Sokáig láttam marcona alakját a városban, amint spárgával megkötött munkás nadrágban, félretaposott bakancsban, lyukas trikóban magyaráz valakinek egy méltatlanul elfeledett magyar költőről, vagy az 1928-as Tour de France kerékpárbajnokról.
Pár éve gondnokság alá helyezték, és úgy tudom, azóta zárt intézetbe került.
Friedmann Péter „Vörös Parizer”
ő azok közé tartozik, akik itthon maradtak.
Mindene a kártya, a lóverseny és a blues.
Nemrég összefutottam vele a Baross Gábor téren. A butikja előtt állt, több kiló arany volt rajta, és húsz kiló súlyfölösleg. A haja és a szakálla még mindig a régi vörös színben pompázott. Azt mondta nekem: Golyókám! Én nem változtam semmit, még mindig ugyanolyan hipster vagyok, mint régen. Közben bekiáltott valamit a butikba, az alkalmazottaknak. Álltam vele szemben, öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel, ügyvéd táskával, szintén húsz kiló súlyfölösleggel. Mit válaszolhattam volna: Karcsikám én is ugyanolyan hipster maradtam, min te, én sem változtam semmit.
Aztán elbúcsúztunk, és ő elindult az ügető pályára, a törzshelyére, hogy az aznapi bevételt megduplázza vagy elverje.
Azóta annyi a változás, hogy már Ügetőpálya sincs.
Balatonakali – Buda, 1991, 1995, 2010.
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044586&id=1078211194
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044589&id=1078211194
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044604&id=1078211194
http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044625&id=1078211194
http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044626&id=1078211194
http://www.facebook.com/photos.php?id=1078211194#!/album.php?aid=2044290&id=1078211194
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése