Mezey András (Golyó)Az első diszkotékát Bulgáriában láttam. Kohuth Tibivel és Novák Gyurival jártam ott. Csak annyi pénzünk volt, hogy kiutazzunk a vonattal. Ahogy megérkeztünk, attól kezdve csöveztünk, stoppoltunk, tarháltunk és koplaltunk.
Ha már az év nagy részében rendes polgári életet kellett élni, legalább nyáron szerettünk volna Kerouac hőseire hasonlítani.
Bulgáriában nagy feltűnést keltettünk hosszú hajunkkal. Dánoknak adtuk ki magunkat, hogy a helyi fiatalok rokonszenvét jobban megnyerjük, ugyanakkor bíztunk benne, hogy dánul viszonylag kevesen beszélnek, és ez magyarázatot adott gyenge angolunkra is.
Bulgár barátaink befizettek Burgaszban egy szállodába. A recepción elő kellett venni az útleveleinket. Ekkor gyorsan módosítottunk, és közöltük velük, hogy egyikünk - a Novák Gyuri – magyar. őt idefele, a vonaton ismertük meg, és mi a dán útleveleinket a haverjainknál felejtettük, akik holnap jönnek utánunk.
Végül is akár bedőltek, akár nem, befizettek és mi egy hét után újra ágyban, párnák közt aludtunk. Volt bennünk annyi előrelátás, hogy a lepedőket a későbbi bizonytalan éjszakákra tekintettel, távozás előtt kidobtuk az szálloda ablakon a parkba.
Neszebarban volt egy kis kellemetlenségünk a helyi hatóságokkal. Éppen konyakot rakodtak egy közért előtt, amikor mi arra sétáltunk. Ekkora ziccert nem hagyhattunk ki. Egy mozdulat és egy üveg Szlancsev Brjag nevű konyakkal gazdagabban sétáltunk a sarokig. Ott befordulva aztán tempósabbra vettük a járást. Novák Gyuri nem értette, hogy mi a Tibivel hova futunk, mert ő nem látta a mozdulatot, csak a nagy zsivajt hallotta.
Mi néhány perc múlva egy elhagyatott tengerparti részen találtuk magunkat, és néhány másodperc alatt kiittuk az üveget. Fél óra múlva felhőtlen jókedvvel dülöngéltünk Neszebar festői utcáin. Két angol lányba botlottunk, akiknek titokzatosan megsúgtuk, hogy dán kémek vagyunk, és a titkosszolgálat emberei üldöznek. ők jót nevettek ezen. Igencsak meglepődtek, amikor a következő percben csikorgó fékezéssel egy bulgár rendőrautó állta el utunkat. A lányok (azóta valószínűleg nagymamák) talán még ma is azt hiszik, hogy tényleg kémek voltunk. A rendőrök első kérdése az volt, hol lakunk. Csöveztünk, de hát akkoriban azt még nem lehetett így azt hazudtuk, hogy a campingben. Egy percen belül szirénázó rendőrautóban száguldottunk a kemping felé. Tibivel nagyon büszkén néztünk egymásra.
A kemping recepciósának németül elmagyaráztuk, hogy mi bungalowban akartunk megszállni, csak már nem volt üres bungalow, és a rendőrök valószínűleg ezt értették félre. Ez az újabb történet némi visszatetszést keltett a rendőrökben. Ezután az őrszobán egy kis megdolgozás következett. Tibi a másik szobából hallotta, amint oroszul azt kiabálom a rendőröknek: Já nye gyélájem eto! Az ital árát fizikai képtelenség lett volna kiverni belőlünk. Nem volt egy fillérünk sem. Egy óra múlva felraktak a Várnába induló szárnyashajóra és kitoloncoltak minket Neszebarból.
Pedig nagyon szerettünk ott lenni. Volt ott egy „66” nevű svéd klub. A 66-os szám erotikus jelentéssel bírt. A klub területén volt a Hakka - Bomba nevű diszkotéka. Belépés egy dollár, de bulgárok nem mehettek be. Már meg is született az üzlet. Útleveleinket kölcsön adtuk bulgároknak egy dollár ellenében. Így mindenki bejutott. Az is, akinek útlevele nem volt, és az is akinek pénze.
Bent kaptunk egy pecsétet a kezünkre, és azzal ki-be lehetett járni. A diszkó közvetlenül a tengerparton volt. A svéd fiatalok a homokban szívták a füvet. Egyiküket megkínáltuk egy zacskó gumicukorral, mondván: kér-e LSD-t. Mire ő: kösz, nem, de ő szívesen ad hasist nekünk. Azt mi köszönettel elfogadtuk. Kérdezte, hogy sodorjon-e cigit nekünk, de mi nem akartunk rutintalannak tűnni, és azt mondtuk, kösz, majd mi megcsináljuk „otthon”, Egy elhagyott építkezésen húzódtunk meg. Néhány szál Porti cigarettából kinyomkodtuk a dohányt, egy zsilettel apró darabokra vágtuk a gyurmát, és a keveréket visszanyomkodtuk a cigarettahüvelyekbe.
Izgatottan mentünk ki a tengerpartra, hogy elszívjuk, de túl nagyra vágtuk a hasis darabokat, és a szél minduntalan kifújta az anyagot a cigiből. A fájdalommal mit sem törődve szedtük össze a homokból az izzó „kincseket”, és tömtük vissza. A hatás azonban elmaradt. Ezt egyikünk sem vallotta be. Rájátszottunk, hogy „látunk”, „repülünk”.
Aznap épp volt valahonnan pénzünk. Bementünk egy bárba, és kárpótlásul jól leittuk magunkat bulgár konyakkal. Lassan azonban a fű is megtette a hatását, és így a kettős támadástól derekasan rosszul lettünk.
Később kirúgtak minket az építkezésről, és ettől kezdve a tengerparti homokban aludtunk pokrócokba bugyolálva, mert istentelen hideg volt éjszakánként. Délben aztán rendszerint arra ébredtünk, hogy turisták fotóznak minket, őrülteket, akik negyven fokos melegben pokrócokba burkolózva napoznak.
A legnagyobb bánatunk oka a Vaszilij Kolarov nevű hajó volt. Ez kétnaponta elindult Isztambulba tele vidám svéd fiatalokkal. Mi meg ott álltunk, zsebeinkben a jó magyar szocialista piros útleveleinkkel tehetetlenül. Én összehaverkodtam egy svéddel, aki kölcsönadta volna az útlevelét, de egyedül nem mertem nekivágni.
Úgy döntöttünk, hogy otthon mindenkinek azt hazudjuk, voltunk Isztambulban. Hazatérésünk után úti beszámolónk ezen részét irigyeink kétkedéssel fogadták. Rengeteg keresztkérdést tettek fel. Főleg Sipos Gabi. Mivel azonban még ők sem jártak ott, könnyűszerrel tudtunk számukra részletes beszámolót adni.
Hazafelé Várnában összefutottunk Farsang Tibivel és Micsosszal. Volt velük két lány, akiknek megesett a szíve rajtunk, és kölcsönöztek pénzt a hazautazásra. Ha esetleg olvassák e sorokat, kérem juttassák el címüket, hogy a kölcsönt tisztességgel visszafizethessük.
Bezártságunkért a kelet európai utazások kárpótoltak valamelyest. A legtöbbször Prágában és Krakkóban jártunk. Prága söreivel, Krakkó jazz és rock koncertjeivel vonzott. Később mindkettő a korlátlan csempész lehetőségekkel.
A prágai utak rendszerint úgy zajlottak le, hogy már a Nyugati pályaudvaron veszteglő vonaton berúgtunk. Végig lefüggönyözött kupéban utaztunk, illetve söröztünk, de ha egy mód volt rá, akkor a büfé kocsiban. Gegesi Józsi egyszer még magyar területen félrehúzta a függönyt, és mielőtt visszaengedte, felkiáltott: „Tipikus csehszlovák táj!”
Prága szinte valamennyi kocsmáját név szerint ismertük: U Fleku, U Szvjata Tomasu, U Kalihu, U Tri Kocseku, stb.
Egyszer mintegy húszan repültünk Prágába, hogy a néhány évvel azelőtt disszidált Szemző Gabival „semleges területen” találkozzunk. Jó volt a hangulat, sorba jártuk a sörözőket, és már 20 korsó körül tartottunk fejenként. A Három Szívhez címzett söröző előtt a járdán üldögélve szívtuk a nedűt, és nem voltunk nagyon csöndesek. Ekkor érkezett meg a rendőrségi Volga, ezúttal nem bulgár, hanem csehszlovák rendőrökkel.
A Schneider Gyurit szúrták ki maguknak, - neki volt a leghosszabb haja és szakálla, - és beültették a kocsi hátuljába. Aztán visszajöttek további áldozatokért. Sneci ez alatt a kocsi túloldalán kiszállt, és besétált a kocsmába egy italra. Ez földühítette a rendőröket, akik szitkozódva hozták vissza a kocsmából és máris indultak volna zsákmányukkal, hiszen mindnyájunkat képtelenség lett volna elvinni. Erre néhányan hőbörögni kezdtünk, hogy akkor minket is vigyenek magukkal. Nosza még hármunkat bevágtak, és ismét szirénázó rendőrautóban találtam magam. Most a Sneci, a Szert Minyó és a Szemző Csipi társaságában. Bevittek az őrsre, ahol vagy 20 rendőrtanonc a Kojakot nézte a TV-ben.
Mindez cseh nyelven olyan komikus volt, hogy görnyedeztünk a röhögéstől. Egy idő múlva elkezdtem követelni, hogy hívják fel a magyar konzult, mert én egy magyar ügyvéd vagyok. Újra a jól bevált orosz nyelvtudásom segített: Já szám vengerszkij juríszt! Erre kaptam egy jó nagy pofont.
Egy óra múlva ismét kocsiba dugtak minket. Egyre kijjebb mentünk a városból. Attól tartottunk, hogy a város határán jól elvernek, és kidobnak minket. A végén megpillantottunk egy épületet, melyre az volt írva: Pszihiatrialnaja Klinicska. Kissé dermedten pislogtunk, ennél még a verés is jobb lett volna. Megérkeztünk a detoxikálóba, vagyis kijózanítóba. („detó„)
Fiatal orvoshoz kerültünk. ő is tudott németül, és mi is, a rendőrök azonban nem. Így elmondhattuk, hogy nem vagyunk részegek, csak jó a kedvünk, és különben is örülünk, hogy ide hoztak minket, mert úgyis szállás gondunk volt.
Le kellett vetkőzni meztelenre. Minden cuccunkat egy zsákba dobálták és kaptunk egy fehér köntöst, meg egy pár vietnami papucsot. A rendőrök elmentek, és az orvosok békén hagytak minket. Bevittek egy hatalmas terembe, ahol volt vagy 50 ágy, de mindegyik üres, frissen vetve. A szoba egyik sarkában egy megtermett ápoló olvasott kis lámpa fényénél. Nem tudtunk elaludni. A falon volt egy kép melyen egy korsó sört ábrázolt, két piros, átlós vonallal áthúzva. Hát mondanom sem kell, ilyesmivel nálunk komolyabb nevelő hatást nem értek el. Viszont majd megfulladtunk a röhögéstől. Aztán lassan elszenderedtünk.
Hajnalban valami különösre ébredtünk. Éjszaka, amikor behoztak, csönd volt, és a nyitott ablakon áradt be a prágai dombokról a bódító nyári virágillat.
Most meg éktelen zajok és fertelmes bűz vett körül. A dolog nyitja hamarosan kiderült. Míg aludtunk, megtelt a kórterem valódi páciensekkel. Gorkij éjjeli menedékhelye ehhez képest leánynevelő intézet lehetett. Szánalmas emberi roncsok hortyogtak, krákogtak, szuszogtak, maguk alá vizeltek, becsináltak, és a saját arcukra hánytak. Kiderült, hogy akit a rendőrök hoztak ide, azokat ők is viszik innen el. Meg kellett tehát várni őket.
Az őrszobán új műszak volt. Már csak a csekk kiállítása volt hátra. Az útlevelekben nem volt lakcím és munkahely, ezért azt nekünk kellett bediktálni. Egy szemvillantás. Ebben nagy rutinunk volt a pesti BKV ellenőri sztorik jóvoltából.
Nekem mindig volt egy lejárt bérletem Kuvasz Róbert névre, Budapest, II- ker. Ribáry u. 6. sz. alá kiállítva, amit idegesen próbáltam az ellenőr elől „elrejteni”, de ő „rutinosan” lecsapott, és abból gúnyos mosolylyal kiírta az adataimat. Ez úton kérek elnézést a Ribáry u. 6. szám alatti ház lakosaitól, az oda kiküldött büntetésekkel kapcsolatos kellemetlenségekért.
Most is bediktáltam az adataimat. Lakcím: Bázakerettye, Rekettye u. 8., munkahely: Nagykunsági Állami Erdőgazdasági Fafeldolgozó Vállalat, Hódmezővásárhely, Görömbölytapolcai u. 12.
A derék prágai rendőröknek nem kis idejükbe tellett, míg a négy hasonló, számukra érthetetlen, magyar nyelvű adathalmazt, mutató ujjal lepötyögték írógépeiken. Fél óra múlva az akkurátusan kitöltött csekkek repülőgépekké hajtogatva suhantak a Károly hídról a Moldva folyóba.
Nem telt bele újabb 10 perc, és újból a Csehszlovák államapparátus karmai közé kerültünk. Nevetgélve utaztunk a villamoson a Vencel tér felé. Egyszer csak ellenőrök léptek mellénk. Kitűzték a jelvényeiket, és a kérték a jegyeket. Sneci is gyorsan kitűzte a mindig magával hordott Lenin jelvényét, és megkérdezte, hogy nem cserélnek-e? Az ellenőröknek nem volt humorérzékük és a villamos csengővel jeleztek a hátsó kocsiból valamit a vezetőnek, aki meg sem állt a Rendőrségig.
Ugyanannál a kapitányságnál állt meg, ahonnan reggel elindultunk. Jót mulattunk, hogy mit fognak szólni, ha minket viszontlátnak. Csakugyan, az ellenőrök legnagyobb megdöbbenésére fél perc alatt kirúgtak a rendőrök. Látni sem akartak minket.
Az ellenőrök még egy darabig követtek minket az utcán, a büntetést követelve. Sneci egykoronásokat dobált nekik a földre, amiket azok buzgón összeszedegettek. A többiek Luzsicza Lajos festő barátunknál aludtak, iszonyú körülmények között, a földön. Mi büszkén meséltük, milyen pazar, puha ágyakban éjszakáztunk.
Prágában soha sem volt gond a szállással. Legtöbbször a Spartakiád Stadion melletti kollégiumba mentünk. Ott a főiskolások mindig befogadtak egy két éjszakára.
Sok emlékezetes utunk vezetett Prágába, ebbe az akkoriban még békésen szunyókáló városba. A sikátorok között megbújó hűvös csapszékekben habzó Prázdrojt, Budveisert, Kozelt vagy Staroprament ittunk, és mellettünk idős urak burnótszelencékből tubákoltak.
Egyszer, a régi zsidó temető melletti, Párizka ulicai sörözőben Gegesi Jocó az asztal alatt üldögélve itta a sörét, és nem mulasztotta el egyetlen, arra elhaladó pincérlány lábának a megfogását.
A sörözőben összebarátkoztunk két cseh fiúval, akik meghívtak minket a Zimnij Stadionba, a Kanada - Csehszlovákia jéghoki mérkőzésre. Egyikük nyakába vette Gegesi Józsit, aki kezeiben egy-egy korsó sörrel peckesen ült a magasban. A Moldva hídjára érve megálljt parancsolt, megitta mind a két korsót egy-egy hajtásra, majd az üres krigliket behajította a folyóba.
A Stadionba a hátramutatós trükkel mentünk be, melynek következtében a négy mögöttünk lévőt csak hosszabb idő múlva és hosszas magyarázkodás után engedték be. Addigra mi már messze jártunk. A meccsre különösebben már nem emlékszem, csak arra, hogy Józsi minden egyes gólnál magasra, a levegőbe dobta az aznap vásárolt cipőt dobozostul dobta magasra a levegőbe, mely így minden alkalommal más szektorban landolt. A derék prágai szurkolók, ahelyett hogy zokon vették volna, minden egyes alkalommal élőlánccal visszaküldték azt jogos tulajdonosához.
Hazafele a vonaton már csak az volt az egyetlen gondunk, hogy az eladásra szánt mintegy 100 db farmert hogyan rejtsük el a fináncok elől. Szicsó azonban sasszemmel kiszúrta, hogy egy nagy létszámú úttörőcsapat is utazik a vonaton, így aztán percek alatt szétosztottuk közöttük az árut.
Nem mindig jártunk ilyen szerencsésen. Egyszer a Mogyoró Ferivel voltam Kelet Berlinben, farmer beszerző úton, és az rosszabbul sült el. Akkor már nagyon elbíztuk magunkat. Eleve fejenként 2-2 üres bőrönddel mentünk ki. A schönefeldi repülőtéren a vámos kinyittatta velünk mind a négy bőröndöt, majd azok tartalma láttán bölcsen bólogatott és feljegyzett magának valamit.
Az S Bahnon a városba befelé Mogyoró elővett egy könyvet és mindenki szeme láttára széttépte annak öszszeragasztott lapjait, és kivette közülük a dollár és márka bankókat. Azon az S Bahnon ahol a D. D. R. bürgerek felszálláskor egymásnak mutatták fel a bérletet és a jegy automatába mindenki dobott jegyváltásnál pénzt, pedig az pénzbedobás nélkül is működött. Mondanom sem kell, hogy az NDK-ban sohasem gyűlt meg a bajunk az ellenőrökkel, mert mindig egy valóságos szerpentin füzér lógott a nyakunkban az automatából kitekert jegyekből.
A Mogyoró féle valutabűvészkedéstől megfagyott a vonaton a levegő. Ráadásul az intershopban a kiválasztott farmerokat úgy kezdte a táskába rakodni, hogy kettőt összefogott, és szemérmesen az eladó szemébe nézve közölte vele: ein, és így számolt tovább.
Lukas csizmáját a cipőboltban lecserélte egy vadonatújra. Az eladók észrevették, és kifele futtában iszonyú erővel nyomta a ziehen (húzni) feliratú bejárati üvegajtót. Már majdnem elkapták, mikor végre meghallotta ordításomat: „Húzd, ne nyomd!” Én a kijáraton távoztam, felszínes német tudásomnak köszönhetően.
A Karl Marx Allén volt a cipőbolt. Ameddig a szem ellátott, követni tudtam tekintetemmel őt és üldözőit. Akkor még nem kapták el.
Másnap a reptéren, külön, külön ablakokhoz álltunk a farmerokkal teli bőröndjeinkkel. ő lebukott, én átjutottam. Segélyt kérően utánam nézett, erre engem is lekapcsoltak. Kérdezték, mi van a bőröndökben. Csak ruhanemű, hangzott a válasz, és ez igaz is volt, minthogy legalább száz farmert gyűjtöttünk be. Mikor kinyitották, Mogyoró csodálkozó arcot vágott és felkiáltott: Mennyi Levis! Perceken belül a fináncok próbálgatták a gatyákat. Rendesek voltak, elintézték, hogy megvárjon minket a repülő. Több, mint egy órát várt ránk, teli utasokkal. Amikor végre felkísértek a fináncok, felfedeztük a gépen az egyik csempész haverunkat. Mogyoró „kedvesen” ráköszönt, a haver a falnál is fehérebben elfordult.
Otthon aztán kijöttek a jardról az útleveleinkért. Mogyoró faterja annyira rutinos volt, hogy megkérdezte, a pirosat, vagy a kéket kérik. Persze, hogy mind a kettő kellett nekik.
Az egészből az fájt a legjobban, hogy nem tudtam kimenni a zágrábi Rolling koncertre.
A csempészetről nem tudtunk leszokni. Ezután már főleg Lengyelországba jártunk, ahova leginkább olasz lírát volt érdemes vinni, mert azt könnyű volt eladni papoknak, akik Rómába mentek zarándokútra. Különben elég veszélyes dolog volt a valuta eladás, mert Varsóban, a Tudomány Háza nevű, orosz stílusú felhőkarcoló előtti téren, sötét kinézetű nepperek álldogáltak, zoknijukban a zloty -val, és jó néhány cimboránkat rászedték már különböző trükkökkel.
Egy alkalommal irhabundáért mentünk ki, és Mogyoró rám parancsolt, hogy ingujjban jöjjek, mert 2-2 irhát fogunk visszafelé magunkra venni, plusz a bőröndökbe is rakunk kettőt-kettőt.
Novembert írtak és kegyetlen hideg lett, ahogy megérkeztünk. Ráadásul Mindenszentek volt, és ez ott, mint kiderült, hivatalos ünnep, minden zárva. A társam előtte szállodákról és pezsgőről beszélt, de most kiadta a jelszót, hogy spóroljunk, és elmentünk valami haverjának a lakására, ami egy lepusztult hippi tanya volt. Mi előadtuk, hogy nincs pénzünk, és itt szeretnénk aludni. Nem is volt ezzel gond. Másnap megérkeztünk egy rakás irhával, ami a sűrű hóesésben teljesen átázott, és érkezésünk egy juhnyáj bevonulására emlékeztetett, ami a dolog szag részét illeti. A havernek volt vagy három kutyája. Azok idegrohamot kaptak. Előtört belőlük a több évezredes elfojtott pásztorösztön, és ránk ugrottak. Alig lehetett leszedni őket. A békésen „füvező”, „belőtt” galcsi meg csak nézte, hogy mifélék ezek a szegény, szerencsétlen, pénztelen magyarok.
Ferihegyen Mátsik Gyuri várt minket. A Malévnál dolgozott. Amikor landoltunk, beült egy zaporozsec márkájú „follow me” révkalauz kocsiba, és kijött a géphez. Ahogy a gép lépcsőjéről leszálltunk, átvette tőlünk az irhákat, és átvitte a vámon. Haverságból. Ingyért.
Később áttértünk a valutázásra, ami jóval egyszerűbb volt, csak a zloty visszaváltásához kellett itthon másoktól, idegenektől kiviteli papírt kérni. Ez úgy nézett ki, hogy kivittük Lengyelországba a márkát, eladtuk haszonnal, hazahoztuk a zlotyt, és itthon minden Lengyelországból befutó vonat elé kimentünk, és a fiataloktól a valuta kiviteli engedélyt elkértük, mondván, hogy a miénk elveszett, és megmaradt a pénzünk. Akkoriban a visszaváltásnál még nem kértek iratokat.
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044582&id=1078211194
Igy tortent , koszonet Golyo, sandor fonad (alex)
VálaszTörlés