Mezey András (Golyó)69-ben Agárdon nyaraltam, és úszómester voltam a strandon. Ettől igen megnőtt az ázsióm, hiszen volt egy csónakom, és egy kulcsom a G 6-os kabinhoz. Ott is összeverődött egy igen nagy társaság, és esténként egy fehérvári zenekar játszott Lui vezetésével, a Nádfedelesben. Jó hosszúra meg tudtam növeszteni a nyár végére a hajamat, és ezért az idősebb fehérvári vagányok: Végh Tamás, Nyeka, Kenyő, Pecó, barátságukkal tüntettek ki. A döntő momentum tiszteletbeli vagánnyá avatásomnál az volt, hogy a nyár végén a vízirendőrök levágatták a hajamat. Ettől valóságos nimbusz vett körül.
Agárdról indultam első stop utamra. Füredre igyekeztem. Volt egy régi ócska kofferem, abban kenyér és szalonna, és kb. 50,- Ft. A koffert mindenhol elhagytam, de állandóan utánam hozták. Később, már Füreden, Szilveszternek adtam, aki arra használta, hogy a Szívkórház parkjának egyik padján - mely éjszakai szállásául szolgált - kispárnának használta. Egy éjjel kilopták a feje alól, de az csak akkor koppant, amikor reggel felébredt.
Később összehaverkodtunk egy Tamás Tamás nevű sráccal, aki Arácson lakott, és volt kéglije. Ott aludtunk vagy harmincan. Néha, amikor már nagyon unt minket, egyszerűen nem jött haza. Ilyenkor az egész társaság az arácsi vasútállomás várótermében púposkodott reggelig, vagy amíg el nem zavarták.
Füredről átvonultunk Badacsonyba, mert hírét vettük, hogy a Mini együttes Török Ádám vezetésével, a Tátikában játszik.
Ádámot már régóta ismertük a Várból, egy Guggeros (Wehner Géza) nevű sráchoz jártunk fel gombfoci bajnokságokra, ahol mindenki a saját maga által esztergált „sztárokkal” játszott, akik az akkori nagymenőkről nyertek elnevezést. Ádám itt is kifejezte a gyengébb nem iránti olthatatlan vágyát, játékosait, így nevezte el: Clitoris, Vagina, Rés, Repedés, Pöcök, stb.
Guggeros faterja jó nevű zongoraművész volt, és házuk falán egy táblán hirdette, hogy órákat ad, ezért amikor először mentünk hozzájuk, a Szilvi azt hitte, hogy órás a haverunk faterja.
Ádáméknál egy egész kommuna fogadott. Egy parasztházat béreltek, mely négy személyre kényelmes lett volna, azonban legalább ötvenen aludtunk ott. Azazhogy nemigen aludtunk. Ha például valakinek csak egy szék jutott, és éjszaka meggondolatlanul kiment a WC-re, akkor biztos lehetett abban, hogy mire visszajön, már ketten ülnek a székén.
Akkoriban jelent meg John Mayalltól az Empty Rooms című lemez, ez volt az első Rythm & Blues zenekar, melyben nem játszott dobos. Amikor közöltük Ádámékkal a hírt, dobosuk, Doxa - polgári nevén Dobos Sándor (!) - egész belesápadt. Ki az a buzeráns? - kérdezte. John Mayall! Nahát, ez sem fog már meghülyülni! Dobos nélkül zenekar! Veszve érezte magát, mert tudta, hogy Ádám nagyon szereti Mayallt. Pedig nem volt rossz dobos, pontossága miatt kapta a becenevét.
Azon az őszön nyitották meg Ádámék a Bem Rockparti Klubot. Mi, haverok csináltuk a plakátokat. Én Arthur Brown fejét rajzoltam meg zsírkrétával. A felhevült közönség mindet leszaggatta emlékbe. Nagyon büszke voltam, amikor pár hét múlva barátnőm szobájának falán láttam viszont „művemet”.
Szinte mindenki megpróbált mag is zenész lenni. Így történt például, hogy Szemző Gabi megirigyelte Török Ádám fuvoláját, és ő is vett egyet. Alig tudta megszólaltani a hangszerboltban. Később öccse, Szemző Tibor neves jazz, majd repetitív kortárs muzsikus lett.
Sokan lettek képzőművészek, Szirtes Jancsi, Méhes Zuzu. Bodola György kivételes tehetség volt. ő rajzolta a Tardos féle Rock lexikonhoz bálványaink karikatúráit. A kor, a szocialista összeköttetés hiánya, a kontraszelekció, a kitartás hiánya, és a kebelbarátság a szittyóval, mindez nem tették lehetővé, hogy befusson.
A film vonzása is erős volt. Nem volt még videó, a kommersz amerikai film sem uralta még a piacot, és szinte naponta jártunk moziba. Legendás filmek voltak a Nagyítás, az Eper és Vér, az If, a Zabriskie Point, a Kalandorok, a Hallgatag ember, a Bilincs és mosoly, és a Szelíd motorosok.
Én az érettségi után a Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem rendezői szakra. Hárman készültünk a Szabó Ervin Könyvtárban vizsgára: Baksa Jancsi, Hobó, és én. Én voltam a legfiatalabb. Mind a hármunknak hosszú haja volt. Én megkérdeztem őket, mit gondoltok, levágassam a hajamat, akkor talán nagyobb esélyem lesz? Egyszerre válaszolták: Hülyeség, úgyse vesznek fel. S valóban egyikünket sem vették fel.
Baksa Jancsi parádés rajzokat vitt magával, és szenzációs rajzfilm novellát - vagy képregényt írt vizsgaműként. Én már az első rostán kibuktam, Hobó a másodikon, Jancsi a harmadikon. A tesztkérdések között volt egy olyan, hogy írjon egy jellegzetes pesti utcanevet. Jancsi erre azt írta: Kör utca. Általában mindenre hajlandó volt egy poénért.
Egyszer Pünkösdfürdőn voltunk. ő állt sorba fagyiért. Mi távolabb beszélgettünk. Amikor sorra került, rám kiáltott: Golyó itt a fagyid! És, a szemem közé dobott egy tölcsérrel. Ezután a saját szemébe is belenyomott egy tölcsért, mint egy monoklit, és nekifutásból hasast ugrott a medencébe.
Később tudtam meg, hogy ugyanazon a felvételin jelentkezett szegény Bódi Gabi, akit elsőre fölvettek. Vele dolgozott hosszú évekig jó barátja és első asszisztense, Bonta Zoltán (alias Travolta, vagy Bézé)
Voltak olyanok, akik a filmművészetet lebecsülték, és az irodalomnak kívánták szentelni életüket, mint a „Debreceni” Gazsi, aki az egyetlen kávéházi figura volt köztünk. Gyűrött fehér öltönyben járt, ujjai sárgák voltak a bagótól, és szeme alja karikás az éjszakai írástól. Mindig volt egy kötet a hóna alatt. Nagyon tiszteltük, de egyikünk sem olvasott egy sort sem tőle. Ma nagymenő divatáru kereskedő, Thaiföldre, és New Yorki fashion week-endekre jár beszerző útra.
Tóth Csabáról sem gondoltuk volna, hogy neves irodalmár lesz az USA-ban, hiszen ő akkoriban inkább arról a sztoriról volt híres, amikor tök részegen hazafele a szülei régi barátaival együtt ment fel a lifttel, akik próbáltak vele kedvesen beszélgetni, mígnem észrevették, hogy Csabi mosolyogva bevizelt a felvonóban. Nem tudták humorra venni.
Csabának áldott jó szülei voltak. Az egyik télen három hónapig csöveztem Antal Szilvivel. Összebalhéztam anyámmal, és semmi kedvem nem volt hazamenni. Egyedül nehéz lett volna, de Szilvi szolidaritásból csatlakozott hozzám - ő ugyanis „Bandin”, azaz Szentendrén lakott és lusta volt kijárni. A legtöbbször még éjfélkor sem tudtuk, hogy hol alszunk, de a három hónap alatt csak kétszer kellett vagonban meghúzódnunk a Déli pályaudvaron - az azonban kegyetlen volt. Pénzünk soha nem volt. A Szilvinek - a társaságban egyedül – már gyereke volt.
Ha már nagyon éhesek voltunk, felmentünk a Tóth Csabáékhoz, mintha a Csabit keresnénk, bár tudtuk, hogy nincs otthon. A Csaba édesanyja azonban tudott arról, hogy a Szilvinek van kisgyereke. Elég volt egy-két süket dumát levágni arról, hogy állás után nézünk, meg más effélét, és máris készen volt a kaja szeretetcsomag a kis Szilveszternek, amit aztán a Körtéren a Nagy Szilveszter és a Golyó fogyasztott el. Azon a Móricz Zsigmond Körtéren, melynek nevét hosszú ő-vel írták, és a közeli iskolában Csabi mamája, aki ott volt magyar tanár, minden kezdő osztályát az első órán az ablakhoz terelt, lemutatott a táblára, és azt mondta: Hát így nem szabad írni.
A csövezés különben nehéz iskola volt, és aki még nem próbálta, annak azt ajánlom, nyáron kezdje, mert különben lehet, hogy hamar elveszti a romantikáját. Mi is átázva, átfagyva, éhesen kószáltunk Szilvivel a körúton, és egyszer csak azt mondta a maga dadogós stílusával: Go -golyókám! Úgy érzem, mintha egy kibaszott vörös lámpa vi - villogna az agyamon: csöves, csöves! És valóban, eléggé lerítt rólunk, hogy nem éppen a melóba csattogunk befelé.
Délelőttönként „bélásokat” tarháltunk a Felszabadulás téren, majd a bevételből elmentünk a Rácfürdőbe, ahol nemcsak fürödtünk, de a zokni és gatyamosás után egy jó nagyot horpáztunk is a pihenő ágyakon. Enélkül nehezen bírtuk volna ki. Kilencven nap alatt közel kilencven haverhoz szállásoltuk be magunkat. A legtöbb helyen egy éjszaka után kigyulladtunk. Néha szerencsénk volt, és egy - egy haver szülei elutaztak.
Az egyik ilyen a Tímár Kutyiéknál volt. Ott olyan pazar volt az ellátás, amit a szülők otthon hagytak, hogy az első este bélszínből csináltunk pörköltet.
Aztán a Rozsnyai szülei utaztak el. Itt maradhattunk volna hosszabb ideig, de megjött a Skoda öccse, Rómeó, és eltűnt a házigazda órája. Ráadásul hazajött a Rozsnyai bátyja a honvédségtől kimenőre, és takaros mennyiségű whiskyt hozott magával. Szilvi spagettit főzött aznap este. Amikor éjjel honvédünk ágya mellett elhaladtam, először azt hittem, hogy borotválkozás közben feküdt le, és habos az arca. Csak később vettem észre hogy az egészben lenyelt spagetti tésztát gejzírként hányta álmában a saját arcára. De hát mi sem volt könnyebb, mint mesterszakácsunkat megrágalmazni. Ha jól emlékszem, az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy kutyasétáltatás alkalmával elvesztettük a szülők kutyáját. De lehet, hogy keverem a dolgokat, és egy idegen kutyát szoktattunk a lakásba.
Szerencsére távozásunkkal egy időben „üresedett” meg a Lex Andrisék kéglije. Az időközben Ivanics Riskával trojkává duzzadt csapatunk érkezése után egy nappal azonban a Lex szülők példáját követték a Lex testvérek is, ők sem bírtak minket elviselni. Riskát úgy vettük be a csapatba, hogy eladta a szülei sífelszerelését a bizóban, és a befolyt összegből két napig királyi módon éltünk. Gond ezután sem volt, mert Lexékkel szemben volt egy parádés ABC, nekem meg volt egy hosszú bélelt malaclopó bőrkabátom, melynek bélését középen felhasítottam, és így a kabát valóságos bőségszaruként működött, mígnem egy alkalommal elvetettem a sulykot, a selyem bélés alul kiszakadt, és a pénztár mellett elhaladva potyogott a kabátból a sok étek és itóka.
Ezután kénytelenek voltunk ráfanyalodni a Lex család aranytartalékára. A papa katonatiszt volt, és mérhetetlen mennyiségben volt otthon kincstári pálinkaesszencia, tubusban. Ezt mi teánk ízesítésére használtuk.
Egy ízben, mikor az esszencia hatása alatt voltunk, elzárták a vizet a házban. Mi ebből csak annyit észleltünk, hogy nem jött a csapokból a víz. Kinyitottuk az összes csapot, hátha valamelyik működik, majd boszszúsan távoztunk a lakásból. Télvíz idején!
Nem részletezem. A házmester állítólag csak kajakkal tudott felszlalomozni a lépcsőházban, úgy dőlt ki a lakásból a víz. Riska olyan részeg volt, hogy otthon maradt, és meztelenül aludt egy sezlonon, ami lágyan ringott a vízen. Az egészre úgy jöttek rá, hogy a kettővel alattuk lévő lakás beázott. Az eggyel alattunk levő lakó ugyanis a Lex szülőkkel együtt élvezte a Földközi tengeri hajókörutat, és csak két hónap múlva jött haza, de addigra a TV-je is elrohadt a lakásában. Amikor mi hazaértünk este, Riska egy szemcsepegtetővel gyűjtötte a vizet egy lavórba, és dudorászott. Szerencsére az ajtót tárva nyitva felejtettük, igaz ugyan, hogy így nem lehetett többé becsukni a felpúposodott parkettától, de máskülönben meg nem tudtuk volna többé kinyitni.
Az egyik értékesebb perzsaszőnyeget kiakasztottuk a terasz korlátra száradni, persze hogy megfagyott az éjjel, és a fele leesett az utcára, miután kettétört. Rettenetes botrány lett. Riska még a magnóját is otthagyta, úgy menekültünk.
Hetekkel később elváltoztatott női hangon telefonált oda, de a Lex papa dühkitörései minduntalan eltántorították a magnó visszaszerzésétől.
Az egyik leglidércesebb éjszakám volt, amikor a Scottinál aludtam. ő a Joséval lakott együtt az Iskola utca azóta lebontott egyik öreg földszintes házában. Lehet, hogy még egyszer emléktábla lesz a helyen: itt lakott Scotti és José. A kis Thomas is ott csövezett. ő volt a háború után az első rühes a városban. Amikor az orvos megvizsgálta, gratulált is neki, mondván, hogy 45 óta nem fordult elő ez a megbetegedés a praxisában.
Lényeg az, hogy egész éjjel úgy vakarózott a két lábát összedörzsölve, mint egy kutya, amelyik álmában szalad. Mindannyian forgolódtunk, végül José megelégelte. Szögbelövő kisiparos volt. Fogta a szögbelövő pisztolyát, odament Thomas vackához, a halántékához illesztette, és azt mondta neki: ha azonnal nem hagyod abba, lelőlek, mint egy rühes kutyát. Meg sem moccant egész éjjel.
A meló, az nagy gond volt. Nem csak a pénz miatt, hiszen azt valahogy mindig szereztünk, de ekkor még létezett a „káemká”, és „tré flepnivel” nem sokáig lehetett húzni, hamar elkaptak, és irány Tököl. Ekkoriban híre terjedt, hogy van egy úri melóhely, királyi foglalkozással: nevezetesen a Földmérő Vállalat a Baross utcában, és kútmérőket vesznek fel. Valószínűleg a későbbi lakótelep építkezésekhez kellett a sok méricskélés. A melót Szilvi fedezte fel egy Sáveli nevű lány ajánlására, aki ott dolgozott.
A munka lényege az volt, hogy kaptunk egy föltekercselt mérőszalagot fogantyúval, aminek a végén egy síp volt. Ezt kellett meghatározott kutakba leengedni, és amikor a vízbe ért a vége, a síp fütyült, nekünk, pedig a centit kellett feljegyezni. Hamar kiderült, hogy a heti melót közepes erőbedobással egy nap alatt el lehetett végezni. És egész jó pénzt, havi 1.200,- Ft-ot fizettek érte. Engem később fölvettek az egyetemre, de az állást meg akartam tartani, így papíron kiadtam bérbe a Laczkó „Bálná”-nak, aki örült, hogy van bejegyzett melóhelye. ő vette fel a fizetést, 200-at megtartott és 1.000. -et átadott nekem, aki ténylegesen végeztem a munkát. Ez a ténylegesség persze relatív fogalom, hiszen igen hamar rájöttünk a Duna vízállás szintje és a talaj vízszint közötti szoros összefüggésre. Na már most, az ember esendő. Eleinte csak kéthetente, majd havonta, végül jó ha félévente egyszer mentünk ki a kutakhoz. (Mindenkinek külön területe volt). Sajnos az ellenőrzésre nem is gondoltunk, és egyszer, amikor kiderült, hogy Szilvi két éve mér egy kutat, melyre tévedésből egy négy méter magas sóderhalmot szórtak, kirúgták az egész brigádot.
A társaság első krónikása Beethoven volt, nyakában elmaradhatatlanul ott lógott a fényképezőgép, és rengeteg felvételt csinált. Remélem, ezek még megvannak valahol. ő volt a szűkebb baráti körben az első, aki derékig érő, göndör hajat növesztett. Piros bőrkabátot viselt hozzá. Kőművesként dolgozott, és hajnalonként villamossal döcögött ki a külvárosi melóhelyre. Amit a melósoktól kapott útközben dumából, azt nem irigyeltük tőle. Mindennek hívták: Zsuzsinak, Bözsinek, Csírának, csak éppen fiú nevet nem kapott. Akkoriban még erős idegenkedés volt a melósok között a hosszú hajjal szemben. Ma már alig van, amelyiknek ne lenne fülbevalója.
Beethoven is télázott, állítólag az USA-ban valami művégtaggyárat örökölt egy rokonától.
Később Bodola Gyuri lett a krónikás. ő is rengeteg felvételt készített, ezek nagy része meg is maradt.
Egy nyári este, a tabáni foci után a Zöldfa étterem teraszán ültünk. Valaki fölvetette, hogy le kéne menni a Velencei tóra. Én bedobtam, hogy Agárdon van a családi vityillónk, és el tudom lopni hazulról a kulcsot. Egy órán belül a vonaton ültünk. Tízen voltunk: Schneider „Sneci” Gyuri, Szemző „Riasztó” Gabi, Karsai „Tüdő” Tomi, Szabó „Keki” Gyuri, Imre „Imóka” Peti, Laczkó „Scotty” Csaba, Bodola „Duda” Gyuri, Kyriakidis „Kis Thomas”, Klamár Andris, és én. Jegyet nem vettünk, de a kalauz tőlünk nem is kérte. Egész úton a Klamárral pörölt, aki fölfeküdt a hálós csomagtartóba, mert ott tuti nem veszik észre. Hiába pörölt a kalauz, Agárdig nem volt hajlandó lejönni.
Agárdon benyomultunk az állomás melletti plexi kocsmába. Klamárt a helyi fiatalok összetévesztették Fazekassal, a futballistával. Mély részegségünkben igen gyorsan szoros baráti kötelékek fonódtak köztünk. Van egy képem, amint mosolyogva, átölelkezve állunk, agárdiak, és pestiek. Csak alaposabb tanulmányozás után lehet észrevenni, hogy a Klamár és a Kis Thomas keze is könyékig túr valamelyik helybéli csontrészeg srác zsebében.
Másnapra megbeszéltünk egy nagypályás sörmeccset az agárdi pályára. (Azóta a pályából csak egy fél kapufa maradt.) Kaptunk szerelést, és stoplis cipőt is. Egy emberünk hiányzott, ezért nagylelkűen adtak egy 10 éves fiút kapusnak. A pálya lejtése legalább 10 %-os volt, és az afrikai elefántfű nyírt angol pázsitnak számít az ottani fűviszonyokhoz képest. A bíró is közülük került ki, de olyan hülye volt, hogy lesre bedobást ítélt, erre két méterről úgy fejen rúgták a sajátjai a labdával, hogy le kellet vinni a pályáról. A Scotti egyetlen egyszer sem ért a labdához, ő kizárólag azért játszott, mert az agárdi csapatban lépett fel a helyi rendőr és egész végig azt rugdosta büntetlenül. Eleget rugdosták őt addig a rendőrök. Nem részletezem a meccset, minden összefogott ellenünk, vesztettünk, és sietősen kellett távozni a helyszínről.
A Klamár volt egyébként az első „fekete” taxis a városban, még jóval a vállalkozások kora előtt, és ha jól tudom, a mai napig ragaszkodik ehhez a jogi formulához, tehát egyben ő az utolsó is. Legelőször egy kis Fiatja volt, kinyitható tetővel. Egyszer valahova vidékre mentünk. Egy motorost előztünk. Klamár kinyitotta a tetőt, és vezetés közben felállt, egyik kezével tartotta a volánt, a másikkal egy baseball ütőt emelt a motoros feje fölé, fölvette a motoros sebességét és szigorúan, komolyan a szemébe nézve hosszan mondogatta: Nagyon vigyázz! Nagyon vigyázz! A motoros egy ideig kacsázott, majd behuppant az árokba.
Március 15-én kedvenc szórakozása volt a városban cikázni nyitott tetővel, néha felállt, és azt kiabálta: Emberek! Fel Budára! Gépesített csajozónak hívtuk, mert óriási előnye volt velünk szemben a Fiatjával.
A Köteles egyszer kipróbálta, milyen lehet 3 napig egyfolytában piálni hunyás és kajálás nélkül. Hát mondhatom, nagy sikere volt, hazafelé a fél pár cipője bent ragadt egy villamos sín váltóban. A mamája minden nap bízott benne, hogy hazajön a fiacskája, állandóan ki volt készítve valami kaja a rezsóra. Azon a napon töltött káposzta volt kikészítve. Kötél elkezdett enni belőle, de aztán elaludt. Hosszú haja belelógott a lábosba, és a fűtetlen konyhában hajnalra bele is dermedt. Reggel fél oldalt le kellett vágni a haját, hogy beérjen a melóba.
Nagy vidámság, gondtalanság volt az életünk, és észre sem vettük, hogy közben kezdünk felnőtté válni. Szép lassan kikoptunk az iskolapadokból, úgy ahogy elhelyezkedtünk melóhelyeken, és elkezdődött az „esküvői hullám”.
Ezek még nagyon vidám dolgok voltak. Szerencsétlen anyakönyvvezetők legnagyobb megrökönyödésére, több száz szedett-vedett, torzonborz figura gyülekezett össze egy-egy haver esküvőjére. Az én feleségem szülei is megdermedtek, mikor meglátták újdonsült vejük baráti körét.
Az esküvőket követték a keresztelők, majd a válások.
A halál szele is túl korán megcsapott minket. Brian Jones, Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi Hendrix és Radics Béla.
Egy nagyszerű barátunk, az egyik legtehetségesebb focista ment el legkorábban közülünk: Somogyi Kristóf. Fehérvérűség végzett vele. Sohasem tudjuk meg, mi köze volt halálához az akkori légköri nukleáris robbantásoknak.
Döbbenten álltunk. Addig jóformán azt sem tudtuk, hogy merre vannak a temetők. A gyászjelentés szerint a Farkasréti temetőben vehettünk végső búcsút Kristóftól. Ott álltunk tétován a tabáni ketrecben, aznap elmaradt a foci, de érzelemnyilvánításokra nem igazán voltunk képesek. Degesz megkérdezte: Gyerekek, merre van a Farkasréti temető? Szpari válaszolt: Még ezt sem tudod? A Búfelejtővel szemben!
Nem az volt a lényeg, hogy mit csináltunk, hanem az, hogy hogyan. Hittünk abban, hogy különbözünk mindenki mástól. „Im not like everybody else” (Kinks).
Még érzem a gőzmozdony füstjének szagát, ahogy a vonat lépcsőjén utaztunk a Balaton felé. Jack London hőseinek képzeltük magunkat, pedig a legtöbbször jegyünk is volt, és a galetták sem jöttek.
Egyszer Nagy Gyulával végig a vonat vécéjében utaztunk. Az ezerarcú és szájú Gyula, a híres gyertya elfújós magánszámát adta elő. A szám lényege hogy különböző torz szájúak nem tudják elfújni a gyertyát. Majd bepisiltünk a röhögéstől. Ráadásul a Sneci a lépcsőn utazott, és időnként beköszönt kívülről a WC ablakon.
A rock and roll, a hippi világ és a szexuális forradalom kelet európai aktivistái voltunk, de a kommunizmus és a vasfüggöny összeomlása nem adatott meg nekünk húsz évesen.
Néha arra gondolok, mi lett volna, ha ez a nap nem csak 89-ben, hanem már 68 tavaszán eljött volna. Mi lett volna, ha nem vette volna el tenni akarásunkat egy hazug rendszer. Mennyi félresiklott élet alakulhatott volna másképp. Mennyivel több tehetség került volna az őt megillető helyre. Focisták, zenészek, írók, színészek, festők, fotósok lehettek volna, a ma a helyüket sem találó neuraszténiás, félresiklott ötvenesek, hatvanasok. És legalább százezer emberrel kevesebb emigrált volna. Talán nem lenne ennyire kiégett a nemzedékem. Ennyire lepusztult.
„Nagy Nemzedéknek” hívjuk magunkat, holott tudjuk, hogy nem voltunk nagyobbak sem a megelőző, sem a minket követő korosztályoknál. Csak mások voltunk, senkihez sem hasonlíthatók.
És mi lett belőlünk? Mára semmiben sem különbözünk másoktól.
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044584&id=1078211194
Később összehaverkodtunk egy Tamás Tamás nevű sráccal, aki Arácson lakott, és volt kéglije. Ott aludtunk vagy harmincan. Néha, amikor már nagyon unt minket, egyszerűen nem jött haza. Ilyenkor az egész társaság az arácsi vasútállomás várótermében púposkodott reggelig, vagy amíg el nem zavarták.
Füredről átvonultunk Badacsonyba, mert hírét vettük, hogy a Mini együttes Török Ádám vezetésével, a Tátikában játszik.
Ádámot már régóta ismertük a Várból, egy Guggeros (Wehner Géza) nevű sráchoz jártunk fel gombfoci bajnokságokra, ahol mindenki a saját maga által esztergált „sztárokkal” játszott, akik az akkori nagymenőkről nyertek elnevezést. Ádám itt is kifejezte a gyengébb nem iránti olthatatlan vágyát, játékosait, így nevezte el: Clitoris, Vagina, Rés, Repedés, Pöcök, stb.
Guggeros faterja jó nevű zongoraművész volt, és házuk falán egy táblán hirdette, hogy órákat ad, ezért amikor először mentünk hozzájuk, a Szilvi azt hitte, hogy órás a haverunk faterja.
Ádáméknál egy egész kommuna fogadott. Egy parasztházat béreltek, mely négy személyre kényelmes lett volna, azonban legalább ötvenen aludtunk ott. Azazhogy nemigen aludtunk. Ha például valakinek csak egy szék jutott, és éjszaka meggondolatlanul kiment a WC-re, akkor biztos lehetett abban, hogy mire visszajön, már ketten ülnek a székén.
Akkoriban jelent meg John Mayalltól az Empty Rooms című lemez, ez volt az első Rythm & Blues zenekar, melyben nem játszott dobos. Amikor közöltük Ádámékkal a hírt, dobosuk, Doxa - polgári nevén Dobos Sándor (!) - egész belesápadt. Ki az a buzeráns? - kérdezte. John Mayall! Nahát, ez sem fog már meghülyülni! Dobos nélkül zenekar! Veszve érezte magát, mert tudta, hogy Ádám nagyon szereti Mayallt. Pedig nem volt rossz dobos, pontossága miatt kapta a becenevét.
Azon az őszön nyitották meg Ádámék a Bem Rockparti Klubot. Mi, haverok csináltuk a plakátokat. Én Arthur Brown fejét rajzoltam meg zsírkrétával. A felhevült közönség mindet leszaggatta emlékbe. Nagyon büszke voltam, amikor pár hét múlva barátnőm szobájának falán láttam viszont „művemet”.
Szinte mindenki megpróbált mag is zenész lenni. Így történt például, hogy Szemző Gabi megirigyelte Török Ádám fuvoláját, és ő is vett egyet. Alig tudta megszólaltani a hangszerboltban. Később öccse, Szemző Tibor neves jazz, majd repetitív kortárs muzsikus lett.
Sokan lettek képzőművészek, Szirtes Jancsi, Méhes Zuzu. Bodola György kivételes tehetség volt. ő rajzolta a Tardos féle Rock lexikonhoz bálványaink karikatúráit. A kor, a szocialista összeköttetés hiánya, a kontraszelekció, a kitartás hiánya, és a kebelbarátság a szittyóval, mindez nem tették lehetővé, hogy befusson.
A film vonzása is erős volt. Nem volt még videó, a kommersz amerikai film sem uralta még a piacot, és szinte naponta jártunk moziba. Legendás filmek voltak a Nagyítás, az Eper és Vér, az If, a Zabriskie Point, a Kalandorok, a Hallgatag ember, a Bilincs és mosoly, és a Szelíd motorosok.
Én az érettségi után a Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem rendezői szakra. Hárman készültünk a Szabó Ervin Könyvtárban vizsgára: Baksa Jancsi, Hobó, és én. Én voltam a legfiatalabb. Mind a hármunknak hosszú haja volt. Én megkérdeztem őket, mit gondoltok, levágassam a hajamat, akkor talán nagyobb esélyem lesz? Egyszerre válaszolták: Hülyeség, úgyse vesznek fel. S valóban egyikünket sem vették fel.
Baksa Jancsi parádés rajzokat vitt magával, és szenzációs rajzfilm novellát - vagy képregényt írt vizsgaműként. Én már az első rostán kibuktam, Hobó a másodikon, Jancsi a harmadikon. A tesztkérdések között volt egy olyan, hogy írjon egy jellegzetes pesti utcanevet. Jancsi erre azt írta: Kör utca. Általában mindenre hajlandó volt egy poénért.
Egyszer Pünkösdfürdőn voltunk. ő állt sorba fagyiért. Mi távolabb beszélgettünk. Amikor sorra került, rám kiáltott: Golyó itt a fagyid! És, a szemem közé dobott egy tölcsérrel. Ezután a saját szemébe is belenyomott egy tölcsért, mint egy monoklit, és nekifutásból hasast ugrott a medencébe.
Később tudtam meg, hogy ugyanazon a felvételin jelentkezett szegény Bódi Gabi, akit elsőre fölvettek. Vele dolgozott hosszú évekig jó barátja és első asszisztense, Bonta Zoltán (alias Travolta, vagy Bézé)
Voltak olyanok, akik a filmművészetet lebecsülték, és az irodalomnak kívánták szentelni életüket, mint a „Debreceni” Gazsi, aki az egyetlen kávéházi figura volt köztünk. Gyűrött fehér öltönyben járt, ujjai sárgák voltak a bagótól, és szeme alja karikás az éjszakai írástól. Mindig volt egy kötet a hóna alatt. Nagyon tiszteltük, de egyikünk sem olvasott egy sort sem tőle. Ma nagymenő divatáru kereskedő, Thaiföldre, és New Yorki fashion week-endekre jár beszerző útra.
Tóth Csabáról sem gondoltuk volna, hogy neves irodalmár lesz az USA-ban, hiszen ő akkoriban inkább arról a sztoriról volt híres, amikor tök részegen hazafele a szülei régi barátaival együtt ment fel a lifttel, akik próbáltak vele kedvesen beszélgetni, mígnem észrevették, hogy Csabi mosolyogva bevizelt a felvonóban. Nem tudták humorra venni.
Csabának áldott jó szülei voltak. Az egyik télen három hónapig csöveztem Antal Szilvivel. Összebalhéztam anyámmal, és semmi kedvem nem volt hazamenni. Egyedül nehéz lett volna, de Szilvi szolidaritásból csatlakozott hozzám - ő ugyanis „Bandin”, azaz Szentendrén lakott és lusta volt kijárni. A legtöbbször még éjfélkor sem tudtuk, hogy hol alszunk, de a három hónap alatt csak kétszer kellett vagonban meghúzódnunk a Déli pályaudvaron - az azonban kegyetlen volt. Pénzünk soha nem volt. A Szilvinek - a társaságban egyedül – már gyereke volt.
Ha már nagyon éhesek voltunk, felmentünk a Tóth Csabáékhoz, mintha a Csabit keresnénk, bár tudtuk, hogy nincs otthon. A Csaba édesanyja azonban tudott arról, hogy a Szilvinek van kisgyereke. Elég volt egy-két süket dumát levágni arról, hogy állás után nézünk, meg más effélét, és máris készen volt a kaja szeretetcsomag a kis Szilveszternek, amit aztán a Körtéren a Nagy Szilveszter és a Golyó fogyasztott el. Azon a Móricz Zsigmond Körtéren, melynek nevét hosszú ő-vel írták, és a közeli iskolában Csabi mamája, aki ott volt magyar tanár, minden kezdő osztályát az első órán az ablakhoz terelt, lemutatott a táblára, és azt mondta: Hát így nem szabad írni.
A csövezés különben nehéz iskola volt, és aki még nem próbálta, annak azt ajánlom, nyáron kezdje, mert különben lehet, hogy hamar elveszti a romantikáját. Mi is átázva, átfagyva, éhesen kószáltunk Szilvivel a körúton, és egyszer csak azt mondta a maga dadogós stílusával: Go -golyókám! Úgy érzem, mintha egy kibaszott vörös lámpa vi - villogna az agyamon: csöves, csöves! És valóban, eléggé lerítt rólunk, hogy nem éppen a melóba csattogunk befelé.
Délelőttönként „bélásokat” tarháltunk a Felszabadulás téren, majd a bevételből elmentünk a Rácfürdőbe, ahol nemcsak fürödtünk, de a zokni és gatyamosás után egy jó nagyot horpáztunk is a pihenő ágyakon. Enélkül nehezen bírtuk volna ki. Kilencven nap alatt közel kilencven haverhoz szállásoltuk be magunkat. A legtöbb helyen egy éjszaka után kigyulladtunk. Néha szerencsénk volt, és egy - egy haver szülei elutaztak.
Az egyik ilyen a Tímár Kutyiéknál volt. Ott olyan pazar volt az ellátás, amit a szülők otthon hagytak, hogy az első este bélszínből csináltunk pörköltet.
Aztán a Rozsnyai szülei utaztak el. Itt maradhattunk volna hosszabb ideig, de megjött a Skoda öccse, Rómeó, és eltűnt a házigazda órája. Ráadásul hazajött a Rozsnyai bátyja a honvédségtől kimenőre, és takaros mennyiségű whiskyt hozott magával. Szilvi spagettit főzött aznap este. Amikor éjjel honvédünk ágya mellett elhaladtam, először azt hittem, hogy borotválkozás közben feküdt le, és habos az arca. Csak később vettem észre hogy az egészben lenyelt spagetti tésztát gejzírként hányta álmában a saját arcára. De hát mi sem volt könnyebb, mint mesterszakácsunkat megrágalmazni. Ha jól emlékszem, az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy kutyasétáltatás alkalmával elvesztettük a szülők kutyáját. De lehet, hogy keverem a dolgokat, és egy idegen kutyát szoktattunk a lakásba.
Szerencsére távozásunkkal egy időben „üresedett” meg a Lex Andrisék kéglije. Az időközben Ivanics Riskával trojkává duzzadt csapatunk érkezése után egy nappal azonban a Lex szülők példáját követték a Lex testvérek is, ők sem bírtak minket elviselni. Riskát úgy vettük be a csapatba, hogy eladta a szülei sífelszerelését a bizóban, és a befolyt összegből két napig királyi módon éltünk. Gond ezután sem volt, mert Lexékkel szemben volt egy parádés ABC, nekem meg volt egy hosszú bélelt malaclopó bőrkabátom, melynek bélését középen felhasítottam, és így a kabát valóságos bőségszaruként működött, mígnem egy alkalommal elvetettem a sulykot, a selyem bélés alul kiszakadt, és a pénztár mellett elhaladva potyogott a kabátból a sok étek és itóka.
Ezután kénytelenek voltunk ráfanyalodni a Lex család aranytartalékára. A papa katonatiszt volt, és mérhetetlen mennyiségben volt otthon kincstári pálinkaesszencia, tubusban. Ezt mi teánk ízesítésére használtuk.
Egy ízben, mikor az esszencia hatása alatt voltunk, elzárták a vizet a házban. Mi ebből csak annyit észleltünk, hogy nem jött a csapokból a víz. Kinyitottuk az összes csapot, hátha valamelyik működik, majd boszszúsan távoztunk a lakásból. Télvíz idején!
Nem részletezem. A házmester állítólag csak kajakkal tudott felszlalomozni a lépcsőházban, úgy dőlt ki a lakásból a víz. Riska olyan részeg volt, hogy otthon maradt, és meztelenül aludt egy sezlonon, ami lágyan ringott a vízen. Az egészre úgy jöttek rá, hogy a kettővel alattuk lévő lakás beázott. Az eggyel alattunk levő lakó ugyanis a Lex szülőkkel együtt élvezte a Földközi tengeri hajókörutat, és csak két hónap múlva jött haza, de addigra a TV-je is elrohadt a lakásában. Amikor mi hazaértünk este, Riska egy szemcsepegtetővel gyűjtötte a vizet egy lavórba, és dudorászott. Szerencsére az ajtót tárva nyitva felejtettük, igaz ugyan, hogy így nem lehetett többé becsukni a felpúposodott parkettától, de máskülönben meg nem tudtuk volna többé kinyitni.
Az egyik értékesebb perzsaszőnyeget kiakasztottuk a terasz korlátra száradni, persze hogy megfagyott az éjjel, és a fele leesett az utcára, miután kettétört. Rettenetes botrány lett. Riska még a magnóját is otthagyta, úgy menekültünk.
Hetekkel később elváltoztatott női hangon telefonált oda, de a Lex papa dühkitörései minduntalan eltántorították a magnó visszaszerzésétől.
Az egyik leglidércesebb éjszakám volt, amikor a Scottinál aludtam. ő a Joséval lakott együtt az Iskola utca azóta lebontott egyik öreg földszintes házában. Lehet, hogy még egyszer emléktábla lesz a helyen: itt lakott Scotti és José. A kis Thomas is ott csövezett. ő volt a háború után az első rühes a városban. Amikor az orvos megvizsgálta, gratulált is neki, mondván, hogy 45 óta nem fordult elő ez a megbetegedés a praxisában.
Lényeg az, hogy egész éjjel úgy vakarózott a két lábát összedörzsölve, mint egy kutya, amelyik álmában szalad. Mindannyian forgolódtunk, végül José megelégelte. Szögbelövő kisiparos volt. Fogta a szögbelövő pisztolyát, odament Thomas vackához, a halántékához illesztette, és azt mondta neki: ha azonnal nem hagyod abba, lelőlek, mint egy rühes kutyát. Meg sem moccant egész éjjel.
A meló, az nagy gond volt. Nem csak a pénz miatt, hiszen azt valahogy mindig szereztünk, de ekkor még létezett a „káemká”, és „tré flepnivel” nem sokáig lehetett húzni, hamar elkaptak, és irány Tököl. Ekkoriban híre terjedt, hogy van egy úri melóhely, királyi foglalkozással: nevezetesen a Földmérő Vállalat a Baross utcában, és kútmérőket vesznek fel. Valószínűleg a későbbi lakótelep építkezésekhez kellett a sok méricskélés. A melót Szilvi fedezte fel egy Sáveli nevű lány ajánlására, aki ott dolgozott.
A munka lényege az volt, hogy kaptunk egy föltekercselt mérőszalagot fogantyúval, aminek a végén egy síp volt. Ezt kellett meghatározott kutakba leengedni, és amikor a vízbe ért a vége, a síp fütyült, nekünk, pedig a centit kellett feljegyezni. Hamar kiderült, hogy a heti melót közepes erőbedobással egy nap alatt el lehetett végezni. És egész jó pénzt, havi 1.200,- Ft-ot fizettek érte. Engem később fölvettek az egyetemre, de az állást meg akartam tartani, így papíron kiadtam bérbe a Laczkó „Bálná”-nak, aki örült, hogy van bejegyzett melóhelye. ő vette fel a fizetést, 200-at megtartott és 1.000. -et átadott nekem, aki ténylegesen végeztem a munkát. Ez a ténylegesség persze relatív fogalom, hiszen igen hamar rájöttünk a Duna vízállás szintje és a talaj vízszint közötti szoros összefüggésre. Na már most, az ember esendő. Eleinte csak kéthetente, majd havonta, végül jó ha félévente egyszer mentünk ki a kutakhoz. (Mindenkinek külön területe volt). Sajnos az ellenőrzésre nem is gondoltunk, és egyszer, amikor kiderült, hogy Szilvi két éve mér egy kutat, melyre tévedésből egy négy méter magas sóderhalmot szórtak, kirúgták az egész brigádot.
A társaság első krónikása Beethoven volt, nyakában elmaradhatatlanul ott lógott a fényképezőgép, és rengeteg felvételt csinált. Remélem, ezek még megvannak valahol. ő volt a szűkebb baráti körben az első, aki derékig érő, göndör hajat növesztett. Piros bőrkabátot viselt hozzá. Kőművesként dolgozott, és hajnalonként villamossal döcögött ki a külvárosi melóhelyre. Amit a melósoktól kapott útközben dumából, azt nem irigyeltük tőle. Mindennek hívták: Zsuzsinak, Bözsinek, Csírának, csak éppen fiú nevet nem kapott. Akkoriban még erős idegenkedés volt a melósok között a hosszú hajjal szemben. Ma már alig van, amelyiknek ne lenne fülbevalója.
Beethoven is télázott, állítólag az USA-ban valami művégtaggyárat örökölt egy rokonától.
Később Bodola Gyuri lett a krónikás. ő is rengeteg felvételt készített, ezek nagy része meg is maradt.
Egy nyári este, a tabáni foci után a Zöldfa étterem teraszán ültünk. Valaki fölvetette, hogy le kéne menni a Velencei tóra. Én bedobtam, hogy Agárdon van a családi vityillónk, és el tudom lopni hazulról a kulcsot. Egy órán belül a vonaton ültünk. Tízen voltunk: Schneider „Sneci” Gyuri, Szemző „Riasztó” Gabi, Karsai „Tüdő” Tomi, Szabó „Keki” Gyuri, Imre „Imóka” Peti, Laczkó „Scotty” Csaba, Bodola „Duda” Gyuri, Kyriakidis „Kis Thomas”, Klamár Andris, és én. Jegyet nem vettünk, de a kalauz tőlünk nem is kérte. Egész úton a Klamárral pörölt, aki fölfeküdt a hálós csomagtartóba, mert ott tuti nem veszik észre. Hiába pörölt a kalauz, Agárdig nem volt hajlandó lejönni.
Agárdon benyomultunk az állomás melletti plexi kocsmába. Klamárt a helyi fiatalok összetévesztették Fazekassal, a futballistával. Mély részegségünkben igen gyorsan szoros baráti kötelékek fonódtak köztünk. Van egy képem, amint mosolyogva, átölelkezve állunk, agárdiak, és pestiek. Csak alaposabb tanulmányozás után lehet észrevenni, hogy a Klamár és a Kis Thomas keze is könyékig túr valamelyik helybéli csontrészeg srác zsebében.
Másnapra megbeszéltünk egy nagypályás sörmeccset az agárdi pályára. (Azóta a pályából csak egy fél kapufa maradt.) Kaptunk szerelést, és stoplis cipőt is. Egy emberünk hiányzott, ezért nagylelkűen adtak egy 10 éves fiút kapusnak. A pálya lejtése legalább 10 %-os volt, és az afrikai elefántfű nyírt angol pázsitnak számít az ottani fűviszonyokhoz képest. A bíró is közülük került ki, de olyan hülye volt, hogy lesre bedobást ítélt, erre két méterről úgy fejen rúgták a sajátjai a labdával, hogy le kellet vinni a pályáról. A Scotti egyetlen egyszer sem ért a labdához, ő kizárólag azért játszott, mert az agárdi csapatban lépett fel a helyi rendőr és egész végig azt rugdosta büntetlenül. Eleget rugdosták őt addig a rendőrök. Nem részletezem a meccset, minden összefogott ellenünk, vesztettünk, és sietősen kellett távozni a helyszínről.
A Klamár volt egyébként az első „fekete” taxis a városban, még jóval a vállalkozások kora előtt, és ha jól tudom, a mai napig ragaszkodik ehhez a jogi formulához, tehát egyben ő az utolsó is. Legelőször egy kis Fiatja volt, kinyitható tetővel. Egyszer valahova vidékre mentünk. Egy motorost előztünk. Klamár kinyitotta a tetőt, és vezetés közben felállt, egyik kezével tartotta a volánt, a másikkal egy baseball ütőt emelt a motoros feje fölé, fölvette a motoros sebességét és szigorúan, komolyan a szemébe nézve hosszan mondogatta: Nagyon vigyázz! Nagyon vigyázz! A motoros egy ideig kacsázott, majd behuppant az árokba.
Március 15-én kedvenc szórakozása volt a városban cikázni nyitott tetővel, néha felállt, és azt kiabálta: Emberek! Fel Budára! Gépesített csajozónak hívtuk, mert óriási előnye volt velünk szemben a Fiatjával.
A Köteles egyszer kipróbálta, milyen lehet 3 napig egyfolytában piálni hunyás és kajálás nélkül. Hát mondhatom, nagy sikere volt, hazafelé a fél pár cipője bent ragadt egy villamos sín váltóban. A mamája minden nap bízott benne, hogy hazajön a fiacskája, állandóan ki volt készítve valami kaja a rezsóra. Azon a napon töltött káposzta volt kikészítve. Kötél elkezdett enni belőle, de aztán elaludt. Hosszú haja belelógott a lábosba, és a fűtetlen konyhában hajnalra bele is dermedt. Reggel fél oldalt le kellett vágni a haját, hogy beérjen a melóba.
Nagy vidámság, gondtalanság volt az életünk, és észre sem vettük, hogy közben kezdünk felnőtté válni. Szép lassan kikoptunk az iskolapadokból, úgy ahogy elhelyezkedtünk melóhelyeken, és elkezdődött az „esküvői hullám”.
Ezek még nagyon vidám dolgok voltak. Szerencsétlen anyakönyvvezetők legnagyobb megrökönyödésére, több száz szedett-vedett, torzonborz figura gyülekezett össze egy-egy haver esküvőjére. Az én feleségem szülei is megdermedtek, mikor meglátták újdonsült vejük baráti körét.
Az esküvőket követték a keresztelők, majd a válások.
A halál szele is túl korán megcsapott minket. Brian Jones, Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi Hendrix és Radics Béla.
Egy nagyszerű barátunk, az egyik legtehetségesebb focista ment el legkorábban közülünk: Somogyi Kristóf. Fehérvérűség végzett vele. Sohasem tudjuk meg, mi köze volt halálához az akkori légköri nukleáris robbantásoknak.
Döbbenten álltunk. Addig jóformán azt sem tudtuk, hogy merre vannak a temetők. A gyászjelentés szerint a Farkasréti temetőben vehettünk végső búcsút Kristóftól. Ott álltunk tétován a tabáni ketrecben, aznap elmaradt a foci, de érzelemnyilvánításokra nem igazán voltunk képesek. Degesz megkérdezte: Gyerekek, merre van a Farkasréti temető? Szpari válaszolt: Még ezt sem tudod? A Búfelejtővel szemben!
Nem az volt a lényeg, hogy mit csináltunk, hanem az, hogy hogyan. Hittünk abban, hogy különbözünk mindenki mástól. „Im not like everybody else” (Kinks).
Még érzem a gőzmozdony füstjének szagát, ahogy a vonat lépcsőjén utaztunk a Balaton felé. Jack London hőseinek képzeltük magunkat, pedig a legtöbbször jegyünk is volt, és a galetták sem jöttek.
Egyszer Nagy Gyulával végig a vonat vécéjében utaztunk. Az ezerarcú és szájú Gyula, a híres gyertya elfújós magánszámát adta elő. A szám lényege hogy különböző torz szájúak nem tudják elfújni a gyertyát. Majd bepisiltünk a röhögéstől. Ráadásul a Sneci a lépcsőn utazott, és időnként beköszönt kívülről a WC ablakon.
A rock and roll, a hippi világ és a szexuális forradalom kelet európai aktivistái voltunk, de a kommunizmus és a vasfüggöny összeomlása nem adatott meg nekünk húsz évesen.
Néha arra gondolok, mi lett volna, ha ez a nap nem csak 89-ben, hanem már 68 tavaszán eljött volna. Mi lett volna, ha nem vette volna el tenni akarásunkat egy hazug rendszer. Mennyi félresiklott élet alakulhatott volna másképp. Mennyivel több tehetség került volna az őt megillető helyre. Focisták, zenészek, írók, színészek, festők, fotósok lehettek volna, a ma a helyüket sem találó neuraszténiás, félresiklott ötvenesek, hatvanasok. És legalább százezer emberrel kevesebb emigrált volna. Talán nem lenne ennyire kiégett a nemzedékem. Ennyire lepusztult.
„Nagy Nemzedéknek” hívjuk magunkat, holott tudjuk, hogy nem voltunk nagyobbak sem a megelőző, sem a minket követő korosztályoknál. Csak mások voltunk, senkihez sem hasonlíthatók.
És mi lett belőlünk? Mára semmiben sem különbözünk másoktól.
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1644537107001&id=1582420591¬if_t=wall#!/album.php?aid=2044584&id=1078211194
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése