Csoda-e, hogy a rendszerváltásnak nevezett történelmi tréfa idején is elkezdtük keresni a készülő új világhoz passzoló próféciákat? A betört, betiltott, az úgymond „fiókok mélyén lapuló” remekműveket?
Annakidején Gajdar és Fagyejev gyűrűzött be hozzánk, nem Puskin és Dosztojevszkij. Ma viszont úgy tudjuk, nagy íróink élnek szerte a világban. Rájuk várnak – a polcokon és az olvasók szívében – a megüresedett helyek.
Aztán felgördült a függöny, és megérkeztek a várva várt nagyok. Az ország Wass Alberttől és Márai Sándortól hangos. Ha ugyan nem a nehéz, aranysújtásos bestsellereket emészti.
Látatlanban finnyáskodni könnyű. Elolvastam hát én is néhány Márai, valamint Wass Albert kötetet. Végül is a nyugati magyar irodalom intézményrendszerében éltem fél évszázadon át. Örülnöm illene, hogy most, a nagy visszarendeződések után, begyűrűzhet az aprócska hazába a nyugaton született, vadnyugati magyar irodalom.
Ki ne emlékezne rá: volt egyszer egy „Ötágú Síp”. Wass és Márai azonban magányos farkasok: nem tartoztak bele. Wassról az a hír járta, hogy háborús bűnös, akit odahaza halálra ítéltek, és előbb-utóbb ki fogja adni Romániának Kanada. Őt mi nem fogadtuk be, Márai pedig önként zárta ki közülünk magát.
Mindegy, most itt vannak mind a ketten. Két illusztris halott. Mögöttük, a győzelmi zászló: két véget nem érő könyvsorozat. Családom és jóakaróim tanácsára Wass Alberttől először élete főművét olvastam el. Az „Adjátok vissza a hegyeimet!” kétszáz oldalas, tíz fejezetre osztott regény.
Szokásom szerint az első oldalakon csak a megírás mikéntjére figyeltem. Vesztemre. A bevezetés proklamációja után akár abba is hagyhattam volna erőfeszítéseimet.
Ez az úriember magyarul ír, szép magyarsággal, értsd: egy kicsit modorosan. Keveredik tolla alatt a lenne és a volna, melyből és amelyből pedig minden bekezdésében számolatlanul akad. Húzni is bőven lehetne belőle, túlírt a szöveg, ismételgetik egymást a mondatok. De hát tudjuk, Kanadában nem nyüzsögnek a korrektorok.
Nagyobb a gond, amikor az olvasó figyelme a mondanivalóra irányul. Furcsa például, amikor a világháborúk sokmillió áldozatának emléket állító érzelmes krónikás azzal kezdi szózatát, hogy őt pedig „nem érdeklik az embermilliók”. Csak a hegyek. Azokat viszont visszaköveteli. „Ha kedves az életetek!” Ha „a szívetekben jó szándék szűri át… a kisujjatok mozdulatát!” Különös, meglepő anatómiai művelet!
De ne akadékoskodjunk! Wass Albert hőse egyszerű, tanulatlan fiú. Úgy tűnik, hogy a regény az ő igaz története lesz. Csak hát ez a fiú – a nevét nem árulják el nekünk – furcsa, felemás figura: „Ha szigorúan becsületes akarok maradni önmagammal szemben” – jelenti ki – „és ugyan kivel legyen szigorú az ember, ha nem elsősorban önmagával!, akkor azt kell mondanom…” Satöbbi. Mert hát a Havasokban – ki ne tudná! – így tűnődnek az egyszerű, tanulatlan fiatalemberek.
Hitelessé akkor válik a hang, amikor egy katonatiszt beszél. Kétségtelen, hogy a hadsereg Wass Albert igazi közege. A háborúból hazatérő zászlós úr minden valószínűség szerint az író maga.
A regény második fele autobiográfia: önigazolás. „Jelentkezz a községházán!” – tanácsolják a béna hadfinak – „Ott majd megmondják, hogy háborús bűnös vagy-e, vagy sem. Mert ma minden második ember háborús bűnös.”
A történet végén egyre inkább végigömlik az emigráns lét keserve. Mindez Erdélyben. Egymásra tolódnának az idősíkok? „Bizony – sóhajtja egy öreg bíró – az emlékek ma fontosabbak, mint valaha. Nekünk. De ha mi már nem leszünk…?”
Jön azután a kommunizmus. Egy másik, még a háborúnál is kegyetlenebb tapasztalat. Mindenkit agyonlőnek vagy elhurcolnak. A molnárt például azért, mert amikor államosították a malmot, ő elrontotta a gépeket.
Valami reménysugár azonban kell egy ilyen sötét palettára is. Ez pedig Amerika. „Egy hatalmas ország, a szabadság és az igazság népe.” Meg hát Kanada. Ezek után, csak nem fogják kiszolgáltatni a háborús bűnösöket! Mert az már nyilvánvaló, hogy nem tudják nekik visszaadni a kétszáz sűrű oldalon át reklamált hegyeket.
Gyenge, műkedvelő pamflet Wass Albert regénye. Figyelmünkre is csak azért tarthat igényt, mert a rendszerváltás után százezrek olvasmánya lett.
Tény, hogy marad utána az emberben valami furcsa kis szomorúság. Milyen szörnyű lehetett Erdélyben a háború, ha ma, félévszázad után is csak egy ilyen szerény képességű krónikása akadt.
Márai Sándort más mércével kell mérni, ez kiderül mindjárt A gyertyák csonkig égnek első bekezdései után. A műveivel hazatérő Mester stílusművészete lehengerlő. Leírásai pontosak, feszes és precíz minden Márai-szöveg.
Ha valaki megír akárcsak egyetlen jó regényt, akkor – úgy gondolom – egyéb emberi gyengeségeitől nyugodtan eltekinthetünk. Márai jó író, és okos ember. Naplóit 1958 óta olvasom.
Ami a mai fergeteges sikerét illeti: hozzánk ez az életmű – hogy úgy mondjam – légüres térbe érkezett. Itt nálunk a rendszerváltás idején már évtizedek óta hiánycikk volt az úgynevezett polgári irodalom. Művelőit – ha nem a gázkamrák emésztették el – elhallgattatták. Mások szerencsét próbáltak a nagyvilágban, nem egyszer sikerrel, idegen nyelveken. Francia író – csak kapásból – Dormándi László, angol Koestler és Mikes.
Ebbe a vonulatba tartozott volna Márai is. Nyilván nem az ő hibája, hogy hosszú amerikai emigrációja alatt munkásságának semmiféle néven nevezhető visszhangja nem volt.
Most fedezték fel őt, halála után. Vele jött haza, félévszázad után, Vaszaryék, Zilahyék társaságában – a kiebrudalt polgári irodalom.
Dekadens nyavalygás! – hirdették róluk fél évszázadon át. Most aztán áteshetünk a ló másik oldalára. Ez a hozsannázás az, ami számomra Márai recepciójában zavaró. Mintha fél évszázad óta nem is született volna a Duna völgyében említésre méltó prózairodalom!
A ditirambusokra egy olasz dokumentumfilm teszi fel a koronát. Itáliai közönség számára készült! – magyarázkodik a rendező. Mintha ez az objektivitásnak még a látszatától is felmentené a képsorokat kísérő fél magyar-fél talján szöveget.
Márai Sándor nápolyi évei (1952-ben vagyunk) azonban nemcsak az olasz közönség számára érdekesek. „Az otthon… megsértett, azután kirabolt, mindenem elvette…” – mondja mindjárt bevezetőben Márai. Ma már – ugyancsak tőle – tudjuk, hogy a kassai Grosschmid-családot nem volt olyan könnyű kirabolni. Márainak – amíg fel nem vette – egy svájci bank őrizte Magyarországról kimentett vagyonát.
Megszólal azután egy magyar festő Rómában élő lánya is. Legmarkánsabb emléke a kommunista Magyarországról – mondja – a félelem. „A félelem attól, hogy az ember börtönben vagy akasztófán végzi…”
Márai őszintébb: bevallja, hogy ő bizony akkor kezdett el félni, amikor az Arlberg-expresszen „elindult egy világ felé, ahol senki se várta.” Ahol egy jól induló írói karrier folytatására nem sok reménye maradt.
Szerencsére don Camilloé s Peppone hazájába kerül, ahol Togliattiék idején a kutya se bántotta a menekülteket.
A dokumentum megállás nélkül Márai szegénységét emlegeti. „Nagyon szegények voltak – mindent Magyarországon hagytak.” A helyzet később megváltozik. Akik nem háborús bűnösök, azoknak a svájci bankok kiadják a lefoglalt pénzeket. Félévszázados nyugati tartózkodása alatt Márai soha, egyetlen napig sem dolgozott.
Ide kívánkozik: Fáy Ferenc, a költő, élete végéig gyári munkás volt Kanadában, Dénes Tibor Svájcban tisztviselő, az is csak úgy, hogy az életkorából tíz évet letagadott. Nem ismerek nyugati magyar írót, akinek ne lett volna kenyérkereső foglalkozása. Ami – zárójelben – neki sem tett volna rosszat. Mármint Márainak.
Radványi Géza meséli, hogy betegsége hírére nagy meglepetésére olaszországi testvére becsöngetett párizsi ajtaján.
– Hogy vagy? – kérdezte tőle.
– Élek! – felelte a világhírű filmrendező.
– Akkor jó! – Márai sarkon fordult, és visszautazott. Géza fejcsóválva, nevetgélve mesélte el ezt a kurta-furcsa történetet.
Sajnos a nyugati magyar irodalom fiataljai elől is mereven elzárkózott a Mester. Nem válaszolt felkéréseinkre, nem küldött folyóiratainknak kéziratot. Egyetlen levélkét őrzök tőle, egy udvarias visszautasítást. Nem ad engedélyt írásai közlésére a Protestáns Magyar Szabadegyetem antológiáinak. Egy szó mint száz, a Mester magunkra hagyott.
Ilyen ember volt, lelke rajta! Nekem nincsen vele semmi bajom. Bajom a lelkendezőkkel van. Mert hát valóban! Milyen író volt Márai! Hol a helye a múlt század magyar prózaírói között?
Hirtelen csak két hozzá hasonlóan idegen világokból érkező nemzedéktársa jut eszembe. Kardos G. György „Avraham Bogatir” trilógiája Palesztinát hozza be a magyar és a világirodalomba, aztán, a „Völgy a világ végén”, egy másik világhírű írónk, Lénárd Sándor feledésbe merült remeke.
Lénárd, a brazil bennszülötteket gyógyító magyar orvos, nem követel vissza hegyeket. Humanizmusa, mosolygó bölcsessége mellett Márai magányos gőgje, Wass keserve tragikomikus, életidegen.
A rokonlelkek – mondják – egymásra találnak. Lénárd nekrológját annakidején, az Élet és Irodalomban, Kardos G. György írta meg. A mágikus realizmus brazil-magyar feltalálója 1910-ben, pontosan száz éve született.
Egy szóval: Gajdar vagy Jókai? Megismételné magát a történelem? Új világunk aranysújtásos pamfletjei mellett snasszok az olcsó könyvtár klasszikusai?
Tudjuk, hogy a sznobizmus csodákra képes. De mégis! Próbáljuk meg a helyükre tenni emigránsainkat. Ennyivel Wass Albertnek és Márainak is tartozunk.
FERDINANDY GYÖRGY
alföld - Alföld Alapítvány © 2006-2010
