Lantos László Triceps
Minden nemzedék vágyakozik valami éteri élményre, és miután nem kapja meg, kimondja keményen ítéletét a Zéletről. Az én generációm (az ötvenes években születetteké) Nepálban szeretett volna jóféle füveket szívni, a tantrikus szex és a Jefferson Airplane révületében. Ehelyett többszörösen pofán- és tökönrúgták, s rettentő csalódottságát a „Ne higgy senkinek 30 fölött!” maximába sűrítette. A hatvanas években világra jött nemzedékkel ez pontosan fordítva történt meg: először kibaszódtak az életből, és csak később kezdtek el illó szellemi és anyagi javak után sóhajtozni. Tibike, a punkon és újhullámon felcseperedettek savószemű vátesze, húszévesen így öntötte axiómába értékítéletét: „Nyakig a szarban, mint hal a vízben.” Tíz évvel az idealista lángolás után, ő már a lóvéra, a kurvákra és a vinjakra szavazott.
Különösen nehéz nekem egy olyan kontroverz személyiségről beszélni, mint Bada Dada, a mi Tiborunk, az én Kisbada barátom, aki egyszerre volt „tűrhetetlen idióta” és „megváltó zseni”. Valójában minden rajongói túlzás és értetlenkedő ellenségesség hamis: csak nagyon kevesen tudták róla, hogy bölcsészkart és grafikai szakiskolát végzett, és tökéletesen tisztában volt a magyar helyesírás és a festészeti technikák szabályaival. Egyébként meg fütyült rá, ki mit gondolt róla, nem lehetett sem benyalni, sem behúzni neki. Az élete totálisan a művészetről szólt, és nem is nagyon tett különbséget e kettő között.
„Evezz, evezz az Élet tengerén, / de ki ne köss a Boldogság szigetén! / Legyen erőd tovább evezni, / és a Boldogság szigetén kikötni!” A versike, melyet kisiskolás korom Emlékkönyvéből vettem, valamelyik jóindulatú, bár kevésbé jó emlékezőtehetségű pajtásom jóvoltából furcsa értelmet kapott: az életről szóló sztereotip kvázibölcsességek „tengeréből” a filozofikus mélységű/magasságú, vagyis konfliktusokkal, ellentmondásokkal és paradoxonokkal terhes igazságok „szigetére” emelkedett. Ilyenek voltak Tibi versei és grafikái is: a Nagy Kérdéseket bádogdobbal hírül adó és ugyanakkor verebet fogó ösztönös alkotói szenzibilitás tragikomikus képzetei… Kisbada írástagadó költő volt: érzelmeit nem korlátozta bonton, szellemét szórend és helyesírás. Modor, illem, jólneveltség, divat, közszokás nem ütötte át „ős-avantgarde” koponyáját. Ki volt ez a Blek Men, aki talpával a Művészet ege felé szállt? Szemüveges, fehér néger. Pinokkió, a partizán. Rajzszöge minden pikasszók szemébe beleáll.
Az újvidéki Forum Kiadóház lépcsőházában találkoztam vele életemben először, ’84-ben, mentem fel a Sympó szerkesztőségébe, ő meg vágtatott lefelé, és amikor szembekerültünk, rám kiáltott: Lántosë, të kárátëbilder vágy, bássz bë nëkëm ëgyët! Ott erősködött, iszonyú telepi tájszólásban hadart, én meg elröhögtem magam. Rögtön szimpatikus lett. Jöttek azután, váratlanul és kéretlenül, a hülye haverjaival, a Máriás Bécivel, Ecet Gyurival, Rátgéber Öcsivel, és eszement művészeti ötletekkel bombáztak bennünket. Nagyon szerettük őket, a Kerekes meg csak annyit mondott: Pánk!, ami a legnagyobb, cinikus dicséretnek számított nála. Kirobbanóan tehetségesek és szélsőségesen kíméletlenek voltak, Kisbadával az élen, aki, mint egy igazi „természeti kincs”, soha „nem kukoricázott”. Azonnal megtámadták a begyöpesedett vagy szépelgő vagy modernizáló vajdasági irodalmat és festészetet, utálták is őket rendesen.
Szerveztem Szabadkán egy 24 órás, többnyelvű költői maratont, amit a Városi Könyvtárban tartottunk, és felvonultak egész Jugoszláviából a neves avantgárdok: Valent, Mandic, Pashu, Vukov, Ladik, Slavko… Kisbada a Doktor Zsivágó Dark Stars nevű bandájával érkezett, benyomultak a szerb igazgató patinás irodájába, és azonnal megitták az összes repi piát. Durva artpunkot játszottak, a Béci eksztatikusan fújt, a Kisbada meg ordítva skandálta legjobb verseit. Nagy sikerük volt, akkor hallottam először az Apa kocsit hajt számát, ott nyiszegtette a kopott tangóharmonikáját, teljes átéléssel és gyermeki szomorúsággal. A Sympó vajdasági lapbemutatóin mindig velünk volt, az újvidéki Magyar Tanszéken rábeszélt, hogy basszus, gitározzak és énekeljek vele duettet, elo is adtuk a Talking Heads magyari variációját: „Dísz íz nót máj ház – dísz íz nót máj bojler! Dísz íz nót máj feleség – dísz íz nót máj konnektor!” Kész röhej volt, a két akkordról nem is beszélve, amit nem tudtam lefogni, csak az elismerő szájbaköpés hiányzott a közönség részéről, mint az angol pánkoknál.
Mikor a háború miatt valamennyien Budapestre költöztünk, és megnyitottuk az undorgrund klubjainkat, állandóan ott dekkolt, sokat vedelt és a csinálta a fesztivált, de mi nem engedtük, hogy megverjék. 2007 októberében, amikor a halála után nagy harcok folytak ellene-mellette az iWiW közösségi portálon, P. Zsófi ezt írta róla: „Kimondom őszintén, én a Badát nem szerettem élőben. Triceps vitt le a Merzbe, télen, amikor ott nem volt sem fűtés, sem világítás. Bada az összefestett ruhájában ült a merzesek törzsasztalánál, részegen, ellenszenvesen vigyorogva, azzal a három fogával. Triceps nagy tisztelettel bánt vele, hozott neki bada-fröccsöt (ez 2/3 víz volt fehérborral, hogy ne őrüljön meg). Amíg felmentem az (egyetlen) toalettbe, haha, Bada megitta a boromat, majd vigyorogva, picsanéni, kukuríkú! felkiáltással elővette a farkát, és kitette az asztalra… Ez nem (csak) róla szól, hanem valamennyiünkről, akik ebben a nyomorult sorsban osztoztunk/osztozunk vele…”
1993 szeptemberében a Tilos az Á-ban játszottak. A telepi titánokat a lépcsogádorban találom meg, sört iszunk, viccelődünk. Idegeskedés nincs: nem próbáltak össze, de annyit hakniznak élőben, hogy ez már szükségtelen. Rockot meg az Isten sem akar játszani. Máj dzsenerésön! Doktor Máriás köszönti a népet, emlékekről motyog, ő fog basszgitározni és trombitálni élesen. Kovács Bence a másik gitárnál, a doboknál az irokéztarajos Imánuel. Fergeteges tempóban elkaszál tíz szám: panelpunk és nowave mjúzik, Bada Dada recitál és kántál. A feszes és a kibicsakló, a tiszta és a hamisba hajló organikus keveréke. A Jugoszláv Tudósok, akik se nem délszlávok, se nem tudósok, hideghengermuként üzemeltek. Amióta „döglött katonák felől fúj a szél”, a noviszádi vekkerstekkerek megkomolyodtak és megkeményedtek. Mojá generácijá!
A dalok gerincét Kisbada verselményei, álnaiv tézisei és álbölcs rigmusai, állbaverései képezik. Képzavar és bezavarások, Malevics és Conan. Analfabéta lírája lenyugözi, röhögésre és picsogásra készteti közönségét. A DISCO BÁR labor és terep: fuck és kuss; kuss és fuss. A KLEIDER BAUER körúti illúviuma: az aszfaltba bemosott konfekciós felhalmozódás, csapadékos éghajlatú területeken. A PICSÁBA ELMENT AGY imbisze: kis adagonként megformázott, aszpikos-taknyos hidegkonyhai készítmény. A BÁTOR VENTILÁTOR nec pluribus impar lázadása: nincs hozzá fogható! A NE FURÉSZELD A LÁBAMAT azsúr gesztusa: dal helyett elektromos fűrésszel kedveskedek nektek. A TUDD ÉS TEDD sztahanovista virtusa: klöpli faszolás, vert csipke tonnái. A PÉNZT PINÁT PÁLINKÁT! praecoxa: praliné és plömpli és prozit! A Ceylonba küldött tarka NEYLON: fejünk felett elröpül a nikkel szarvár… A hálás nép tombol, skandálva kéri az örökzöldeket. Akarjátok a Szabó Rozáliát? – kérdi a sztár. Oh, yeaha. Mint ahogyan azt a költő is megírta: őtet „agyonbaszta a villám”.
Három kafa kiállítása volt nálunk az évek folyamán: az Egy ilyen srácnak a diszkóban a helye és a Walk this Way a Black-Black Galériában (1998/2001), meg a Cseresznyéskert a Merz Házban (2003). Mindig valami szélsőségesen komikus performansszal nyitott, a legjobb a „dada karaoke” volt, amikor két működo NDK-s mosógép-centrifugán állva énekelte a Demisz Russzósz meg a Boney M átköltött dalait. Miután kimaradt a Tudósokból, Gas és Judy kísérték zenével, mindenfajta egyestés neveken: Hevi Metál Metil Haver, Bada Csony és a Mosoly Trió, meg ilyenek.
Törzshelyén, a Katapult Kávézóban találkoztam vele életében utoljára, ahol évente kiállított, és minden pincérnőnek adott ajándékba grafikát. Akkor már kilenc hónapja absztinens volt, csak egy alkoholmentes sört szopogatott. Animációs filmet akart készíteni a Zrem Stúdióban, Újjászületés címen, centire megterveztük. Többet nem jelentkezett, és két hét múlva öngyilkos lett. Halála „misztikus és egyszerű” – ahogyan ő fogalmazná. Délelőtt még fürdonadrágot vásárolt magának, mert a szerelmével azt tervezték, hogy a hét végén lemennek a Balcsira. Egy körül a szállító elvitte a festményeit, mert másnap kiállítása nyílt volna a Kultiplexben. Késő délután a szülei, István és Johanna hazaérkeztek Jugóból. Látták, hogy a műtermében, a fotelban ül, és azt hitték, szundikál. Szóltak neki, hogy kész a vacsora. Akkor vették észre a nyakán az elmetszett ruháskötelet. Már órák óta halott volt. Felakasztotta magát a csillárra, de valaki levágta. Mindhárom bejárati ajtó nyitva volt, és a konyhai asztalon érintetlenül 200 euró. A rendőrségi nyomozás eredménytelenül zárult, a szobájában nem találtak vágóeszközt, sem búcsúlevelet. Mikor a hamvait a Dunába szórták, elszívtam egy doboz mezítlábas cigit, és az emlékére malevicsi keresztet égettem a bal alkaromba.
EZREDVÉGÜNK
ESZEVESZETT EZREDVÉGÜNK.
VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK
TE VOLTÁL EZIDÁIG KÖTŐFÉKÜNK,
MOST PEDIG TE VAGY AZ EZREDVÉGÜNK.
MERT MI VOLT EZIDÁIG?
LEGELTÜNK CSAK A FŰTŐL FÁIG.
ÉS DICSEKEDTEM FŰNEK, FÁNAK,
HOGY ELTON JOHN BEZAVART A NAGYMAMÁNAK.
ÉS? EZREDVÉGEM?
EZIDÁIG TE VOLTÁL AZ ESZMÉNYKÉPEM!
MOST PEDIG BASZLAK SZÉP SZERÉNYEN.
HOLDFÉNYBEN AZ ÉJJELISZEKRÉNYBEN.
MERT NAGYON IS JÓL TUDJUK,
HOGY 5 PERCCEL MÚLLOTT EL FÉL TÍZ,
ÉS SZARUNKAT NEM MOSSA LE AZ ÁSVÁNYVÍZ.
[Bada Dada verse, 1999]
Minden nemzedék vágyakozik valami éteri élményre, és miután nem kapja meg, kimondja keményen ítéletét a Zéletről. Az én generációm (az ötvenes években születetteké) Nepálban szeretett volna jóféle füveket szívni, a tantrikus szex és a Jefferson Airplane révületében. Ehelyett többszörösen pofán- és tökönrúgták, s rettentő csalódottságát a „Ne higgy senkinek 30 fölött!” maximába sűrítette. A hatvanas években világra jött nemzedékkel ez pontosan fordítva történt meg: először kibaszódtak az életből, és csak később kezdtek el illó szellemi és anyagi javak után sóhajtozni. Tibike, a punkon és újhullámon felcseperedettek savószemű vátesze, húszévesen így öntötte axiómába értékítéletét: „Nyakig a szarban, mint hal a vízben.” Tíz évvel az idealista lángolás után, ő már a lóvéra, a kurvákra és a vinjakra szavazott.
Különösen nehéz nekem egy olyan kontroverz személyiségről beszélni, mint Bada Dada, a mi Tiborunk, az én Kisbada barátom, aki egyszerre volt „tűrhetetlen idióta” és „megváltó zseni”. Valójában minden rajongói túlzás és értetlenkedő ellenségesség hamis: csak nagyon kevesen tudták róla, hogy bölcsészkart és grafikai szakiskolát végzett, és tökéletesen tisztában volt a magyar helyesírás és a festészeti technikák szabályaival. Egyébként meg fütyült rá, ki mit gondolt róla, nem lehetett sem benyalni, sem behúzni neki. Az élete totálisan a művészetről szólt, és nem is nagyon tett különbséget e kettő között.
„Evezz, evezz az Élet tengerén, / de ki ne köss a Boldogság szigetén! / Legyen erőd tovább evezni, / és a Boldogság szigetén kikötni!” A versike, melyet kisiskolás korom Emlékkönyvéből vettem, valamelyik jóindulatú, bár kevésbé jó emlékezőtehetségű pajtásom jóvoltából furcsa értelmet kapott: az életről szóló sztereotip kvázibölcsességek „tengeréből” a filozofikus mélységű/magasságú, vagyis konfliktusokkal, ellentmondásokkal és paradoxonokkal terhes igazságok „szigetére” emelkedett. Ilyenek voltak Tibi versei és grafikái is: a Nagy Kérdéseket bádogdobbal hírül adó és ugyanakkor verebet fogó ösztönös alkotói szenzibilitás tragikomikus képzetei… Kisbada írástagadó költő volt: érzelmeit nem korlátozta bonton, szellemét szórend és helyesírás. Modor, illem, jólneveltség, divat, közszokás nem ütötte át „ős-avantgarde” koponyáját. Ki volt ez a Blek Men, aki talpával a Művészet ege felé szállt? Szemüveges, fehér néger. Pinokkió, a partizán. Rajzszöge minden pikasszók szemébe beleáll.
Az újvidéki Forum Kiadóház lépcsőházában találkoztam vele életemben először, ’84-ben, mentem fel a Sympó szerkesztőségébe, ő meg vágtatott lefelé, és amikor szembekerültünk, rám kiáltott: Lántosë, të kárátëbilder vágy, bássz bë nëkëm ëgyët! Ott erősködött, iszonyú telepi tájszólásban hadart, én meg elröhögtem magam. Rögtön szimpatikus lett. Jöttek azután, váratlanul és kéretlenül, a hülye haverjaival, a Máriás Bécivel, Ecet Gyurival, Rátgéber Öcsivel, és eszement művészeti ötletekkel bombáztak bennünket. Nagyon szerettük őket, a Kerekes meg csak annyit mondott: Pánk!, ami a legnagyobb, cinikus dicséretnek számított nála. Kirobbanóan tehetségesek és szélsőségesen kíméletlenek voltak, Kisbadával az élen, aki, mint egy igazi „természeti kincs”, soha „nem kukoricázott”. Azonnal megtámadták a begyöpesedett vagy szépelgő vagy modernizáló vajdasági irodalmat és festészetet, utálták is őket rendesen.
Szerveztem Szabadkán egy 24 órás, többnyelvű költői maratont, amit a Városi Könyvtárban tartottunk, és felvonultak egész Jugoszláviából a neves avantgárdok: Valent, Mandic, Pashu, Vukov, Ladik, Slavko… Kisbada a Doktor Zsivágó Dark Stars nevű bandájával érkezett, benyomultak a szerb igazgató patinás irodájába, és azonnal megitták az összes repi piát. Durva artpunkot játszottak, a Béci eksztatikusan fújt, a Kisbada meg ordítva skandálta legjobb verseit. Nagy sikerük volt, akkor hallottam először az Apa kocsit hajt számát, ott nyiszegtette a kopott tangóharmonikáját, teljes átéléssel és gyermeki szomorúsággal. A Sympó vajdasági lapbemutatóin mindig velünk volt, az újvidéki Magyar Tanszéken rábeszélt, hogy basszus, gitározzak és énekeljek vele duettet, elo is adtuk a Talking Heads magyari variációját: „Dísz íz nót máj ház – dísz íz nót máj bojler! Dísz íz nót máj feleség – dísz íz nót máj konnektor!” Kész röhej volt, a két akkordról nem is beszélve, amit nem tudtam lefogni, csak az elismerő szájbaköpés hiányzott a közönség részéről, mint az angol pánkoknál.
Mikor a háború miatt valamennyien Budapestre költöztünk, és megnyitottuk az undorgrund klubjainkat, állandóan ott dekkolt, sokat vedelt és a csinálta a fesztivált, de mi nem engedtük, hogy megverjék. 2007 októberében, amikor a halála után nagy harcok folytak ellene-mellette az iWiW közösségi portálon, P. Zsófi ezt írta róla: „Kimondom őszintén, én a Badát nem szerettem élőben. Triceps vitt le a Merzbe, télen, amikor ott nem volt sem fűtés, sem világítás. Bada az összefestett ruhájában ült a merzesek törzsasztalánál, részegen, ellenszenvesen vigyorogva, azzal a három fogával. Triceps nagy tisztelettel bánt vele, hozott neki bada-fröccsöt (ez 2/3 víz volt fehérborral, hogy ne őrüljön meg). Amíg felmentem az (egyetlen) toalettbe, haha, Bada megitta a boromat, majd vigyorogva, picsanéni, kukuríkú! felkiáltással elővette a farkát, és kitette az asztalra… Ez nem (csak) róla szól, hanem valamennyiünkről, akik ebben a nyomorult sorsban osztoztunk/osztozunk vele…”
1993 szeptemberében a Tilos az Á-ban játszottak. A telepi titánokat a lépcsogádorban találom meg, sört iszunk, viccelődünk. Idegeskedés nincs: nem próbáltak össze, de annyit hakniznak élőben, hogy ez már szükségtelen. Rockot meg az Isten sem akar játszani. Máj dzsenerésön! Doktor Máriás köszönti a népet, emlékekről motyog, ő fog basszgitározni és trombitálni élesen. Kovács Bence a másik gitárnál, a doboknál az irokéztarajos Imánuel. Fergeteges tempóban elkaszál tíz szám: panelpunk és nowave mjúzik, Bada Dada recitál és kántál. A feszes és a kibicsakló, a tiszta és a hamisba hajló organikus keveréke. A Jugoszláv Tudósok, akik se nem délszlávok, se nem tudósok, hideghengermuként üzemeltek. Amióta „döglött katonák felől fúj a szél”, a noviszádi vekkerstekkerek megkomolyodtak és megkeményedtek. Mojá generácijá!
A dalok gerincét Kisbada verselményei, álnaiv tézisei és álbölcs rigmusai, állbaverései képezik. Képzavar és bezavarások, Malevics és Conan. Analfabéta lírája lenyugözi, röhögésre és picsogásra készteti közönségét. A DISCO BÁR labor és terep: fuck és kuss; kuss és fuss. A KLEIDER BAUER körúti illúviuma: az aszfaltba bemosott konfekciós felhalmozódás, csapadékos éghajlatú területeken. A PICSÁBA ELMENT AGY imbisze: kis adagonként megformázott, aszpikos-taknyos hidegkonyhai készítmény. A BÁTOR VENTILÁTOR nec pluribus impar lázadása: nincs hozzá fogható! A NE FURÉSZELD A LÁBAMAT azsúr gesztusa: dal helyett elektromos fűrésszel kedveskedek nektek. A TUDD ÉS TEDD sztahanovista virtusa: klöpli faszolás, vert csipke tonnái. A PÉNZT PINÁT PÁLINKÁT! praecoxa: praliné és plömpli és prozit! A Ceylonba küldött tarka NEYLON: fejünk felett elröpül a nikkel szarvár… A hálás nép tombol, skandálva kéri az örökzöldeket. Akarjátok a Szabó Rozáliát? – kérdi a sztár. Oh, yeaha. Mint ahogyan azt a költő is megírta: őtet „agyonbaszta a villám”.
Három kafa kiállítása volt nálunk az évek folyamán: az Egy ilyen srácnak a diszkóban a helye és a Walk this Way a Black-Black Galériában (1998/2001), meg a Cseresznyéskert a Merz Házban (2003). Mindig valami szélsőségesen komikus performansszal nyitott, a legjobb a „dada karaoke” volt, amikor két működo NDK-s mosógép-centrifugán állva énekelte a Demisz Russzósz meg a Boney M átköltött dalait. Miután kimaradt a Tudósokból, Gas és Judy kísérték zenével, mindenfajta egyestés neveken: Hevi Metál Metil Haver, Bada Csony és a Mosoly Trió, meg ilyenek.
Törzshelyén, a Katapult Kávézóban találkoztam vele életében utoljára, ahol évente kiállított, és minden pincérnőnek adott ajándékba grafikát. Akkor már kilenc hónapja absztinens volt, csak egy alkoholmentes sört szopogatott. Animációs filmet akart készíteni a Zrem Stúdióban, Újjászületés címen, centire megterveztük. Többet nem jelentkezett, és két hét múlva öngyilkos lett. Halála „misztikus és egyszerű” – ahogyan ő fogalmazná. Délelőtt még fürdonadrágot vásárolt magának, mert a szerelmével azt tervezték, hogy a hét végén lemennek a Balcsira. Egy körül a szállító elvitte a festményeit, mert másnap kiállítása nyílt volna a Kultiplexben. Késő délután a szülei, István és Johanna hazaérkeztek Jugóból. Látták, hogy a műtermében, a fotelban ül, és azt hitték, szundikál. Szóltak neki, hogy kész a vacsora. Akkor vették észre a nyakán az elmetszett ruháskötelet. Már órák óta halott volt. Felakasztotta magát a csillárra, de valaki levágta. Mindhárom bejárati ajtó nyitva volt, és a konyhai asztalon érintetlenül 200 euró. A rendőrségi nyomozás eredménytelenül zárult, a szobájában nem találtak vágóeszközt, sem búcsúlevelet. Mikor a hamvait a Dunába szórták, elszívtam egy doboz mezítlábas cigit, és az emlékére malevicsi keresztet égettem a bal alkaromba.
EZREDVÉGÜNK
ESZEVESZETT EZREDVÉGÜNK.
VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK VÉGÜNK
TE VOLTÁL EZIDÁIG KÖTŐFÉKÜNK,
MOST PEDIG TE VAGY AZ EZREDVÉGÜNK.
MERT MI VOLT EZIDÁIG?
LEGELTÜNK CSAK A FŰTŐL FÁIG.
ÉS DICSEKEDTEM FŰNEK, FÁNAK,
HOGY ELTON JOHN BEZAVART A NAGYMAMÁNAK.
ÉS? EZREDVÉGEM?
EZIDÁIG TE VOLTÁL AZ ESZMÉNYKÉPEM!
MOST PEDIG BASZLAK SZÉP SZERÉNYEN.
HOLDFÉNYBEN AZ ÉJJELISZEKRÉNYBEN.
MERT NAGYON IS JÓL TUDJUK,
HOGY 5 PERCCEL MÚLLOTT EL FÉL TÍZ,
ÉS SZARUNKAT NEM MOSSA LE AZ ÁSVÁNYVÍZ.
[Bada Dada verse, 1999]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése