Lantos László Triceps
Hiszek a szerencsében és a véletlenben, hogy nem véletlen, ha valakivel szerencsésen találkozunk. Szerelmek, barátok és mesterek várnak bennünket életünk végtelen terének és véges idejének fordulópontjain. Minden attól függ, hogy észrevesszük-e őket, vagy csak érzéketlenül elhaladunk mellettük az égi konstellációk és földi kényszerek rabságában-bűvöletében… Megismerkedésem Slavko Matkovic szerb költővel örökre meghatározta a sorsomat, és radikálisan megváltoztatta a művészetrol vallott nézeteimet. Ha ő nincs, minden máshogy alakul: szinte semmi sem lenne, amit ma szeretek.
1970, Szabadka. Mindjárt az elején: halál. Felvesznek a mai Kosztolányi Gimnáziumba, ahonnét Dezsőt anno eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy a festőművész rajztanár a nyárutón felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután látok a Tito marsall sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni valakit. Nézd! Az őrült kerekes! – kiáltja a haverom, és én nem tudom, hogy ez az őrült Kerekes, a festő. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel késobb megtudom, hogy ez a legendás neoavantgarde Bosch+Bosch muvészcsoport egyik találkozója volt, amin valószínűleg Slavko is részt vett.
1974, Budapest. A bölcsészkarra járok, de a korszakról szinte semmit sem tudok. Nem azért, mert nem vagyok itt, hanem azért, mert, egyszerűen, nem vagyok jelen. Számomra, akkor, sem az irodalom, sem a művészet nem jelentett semmit. Vastag jugó ösztöndíjat kaptam, de félvállról vettem a tanulást, komolyzenei bakelitokat csempésztem Nyugat-Berlinből, karate versenyzőnek készültem, életem a svábhegyi bérlakás, az egyetem és az edzőterem, meg különbözo olcsó kocsmák aurájában telt. Jártam az Egyetemi Színpadra – minden csütörtökön ott ültem Szabó Balázs remek filmklubjában, és volt még Kex, Spions, Latinovits és Pilinszky is –, láttam a 25. Színház minden előadását, és a fal mellé szorulva, a Metró Klubban előadott Woyzecket. A rockzenei újhullám megjelenését, persze, nem lehetett nem észrevenni, teli volt a város házi gyártású plakátokkal, de mi csak a harmadosztályú bandákat fogtuk ki, még a korai KFT volt a legérdekesebb, jót röhögtünk rajtuk.
1983, Szabadka. Mindjárt utána: halál. Kiutasítanak Magyarországról, két fegyveres detektív megbilincselve visz le a kelebiai határra. (Akkor még nem tudom, hogy ez majd tíz évre szól.) Amíg Szlavóniában katonáskodtam, feleségem, Mixtay Melinda jazzénekesnő disszidált Amerikába, és megírta, hogy soha többet nem fog visszajönni ebbe az országba. Személyes kapcsolataim az adyligeti kommuna és a SZETA művészeivel itt meg is szakadnak. Otthon anyámnál lakom, a régi kis szobámban, néma szemrehányás és keserűség légkörében. Töröltek az ELTE hallgatói névsorából, diploma nélkül nem kapok munkát. Sportoló barátaim elhelyeznek a Spartacus Vívóklubban edzőnek, heti 3x2 órában az en garde!-ot tanítom kezdőknek.
Mind több időt töltök a Városi Könyvtár antikváriumában: ott meleg van, ritka könyvek és egy poeta doctus, akivel megértjük egymást. Ő Matkovity Szlávkó, író és grafikus, meggyőződéses kommunista, „tiszteletbeli magyar” és az én első mesterem, teljes tudatlanságomban. Tőle hallok először a happeningrol és performanszról, a fonikus, vizuális és akcióköltészetről, a hardcore képregényről, a mail artról, a „halott nyúl művészetre való tanításáról” és más, számomra hihetetlenül érdekes és fontos dolgokról. Ahogyan ő mondta az akkor szellemileg teljesen nyitott, délszláv térségben: „Hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni / egy éjszaka alatt / elvetem felhalmozódott ismereteimet / a klasszikus költészetről és festészetről. / Rostirónnal bajuszt kerekítek Mona Lisának / szamárfület mutatok Cézanne-nak. / Idegesen kavarom fel / gondolataim edényét / a művészet lényegét kutatva.” Kedvtelésből elkezdem fordítani a verseit, minden sort átrágunk, magyarul-szerbül vitatkozunk, aki valami nehezet akar mondani, a saját nyelvére vált. Aztán a munkaido végén irány a Zenede melletti kisutcában lapuló talponálló, vinjak és pelinkovac.
Slavko segítségével pillanatok alatt bekerültem az Új Symposion szerkesztoségébe, ahol nem voltak szabott határok – Szombathy Bálint, Kerekes László, Ladik Kati, Miroslav Mandic, Marina Abramovic baráti körébe és védőszárnyai alá. Minden idegen volt és minden vonzó – remek, boldog időszak, ami 1987-ig tartott, amikor megtanulhattam teljesen szabad és őrült lenni. Ez valóban underground volt, száz méterrel a felhők felett. Én soha nem voltam nagyon tehetséges, még csak elkötelezettség sem volt bennem, de nagyon szerencsés pillanatban találkoztam nagyon tehetséges és elkötelezett művészekkel.
Beszélgetünk Slavkóval a családunkról és a közös történelemről, ami hol egybekovácsol, hol szétszakít bennünket. Elém tesz valami díszes albumot, a szabadkai Turul Egyesület évkönyve, és kinyitja egy szigorú arcú, bajuszos honvédtiszt fényképénél. Nézd csak, kiskomám – mondja vigyorogva –, itt a nagyapád! Akkor tudom meg, hogy Lantos Antal az állomáson kitört értelmetlen lövöldözésben esett el, amikor 1945-ben a magyarok kivonultak, a szerbek meg bejöttek. Volt egy megállapodás, hogy nem lesz harc, de ezek kicsit késtek, azok meg kicsit siettek, mindkét csapat megijedt, és mire a tisztek leállították őket, már meghalt vagy húsz ember. És – kérdezem tőle – a te apád mi volt? Hát – mondja, és most nem vigyorog –, partizán.
1990, Budapest. Mindjárt, mindjárt: előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Supek, Slavko és én. Már a sínbuszban elokerül egy liter odžaci szilvapálinka, és mire felérünk a nagyvárosba, mindhárman berúgunk. Handabandázunk a művészetről, nagyon vidáman, nagyon önfeledten. Közben halálosan megéhezünk. Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko félúton feladja, lefekszik a Balettintézet előtt a flaszterra, ott akar maradni reggelig. Röhögünk, mi is legszívesebben balettpatkányok ölében ficánkolnánk. Hosszas rábeszélés után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatárbifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi budai lakásában éjszakázunk, hajnalban utazunk tovább.
1995, Budapest. Az éhezőművész performansz ideje, acélketrecben ülök egy ferencvárosi pincében, és Slavkóra gondolok, akit idoközben kifacsart a májcirózis, csontra itta magát. A kezembe adta egyik délután az antikváriumban Kafka novelláskötetét, hibátlan példány, valaki megvette és ottfelejtette. Ez már a tied – mondta –, megtalálsz benne mindent, ami ránk vár.
1999, Budapest. Mindjárt a végén: halál. Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál, és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában alszik a fiam, aki egy nap híján 4 évvel a halálod után született. Tudom, nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben is elolvashassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután-fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Mibol maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO bombázása, az Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán tavaszra átköltözik. És: "nye sztrahuj, Vologya", nem maradsz egyedül, hamarosan valamennyien átköltözünk.
HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL
(Kako cu umreti iznenada)
Meghalok váratlanul
a tizenkettedik évemben
mialatt a góré mögötti felhőkhöz
kötözöm magam
(egy szerdán)
vékony zsákvarró zsineggel.
Meghalok váratlanul
a ludasi tó ősi vizében
tranzisztoros zenére fuldokolva
miközben B. M. mosolygós arcán
a víz gyöngycseppjei gyülekeznek.
Meghalok váratlanul
repülőgép-szerencsétlenségben
a Belgrád-New York vonalon
amíg a repülőgép
a Csendes óceán végtelenségébe zuhan.
Meghalok váratlanul
mikor nem lesz
többé senki élő
aki emlékezne
hosszú hajamra
és néhány apró
őrültségre az életemből.
Meghalok váratlanul
kézzel nem érintve
néhány nekem drága embert
és két-három jó
és szép dolgot.
Meghalok váratlanul
mert mindig így halunk meg.
[Fordította: Triceps]
Hiszek a szerencsében és a véletlenben, hogy nem véletlen, ha valakivel szerencsésen találkozunk. Szerelmek, barátok és mesterek várnak bennünket életünk végtelen terének és véges idejének fordulópontjain. Minden attól függ, hogy észrevesszük-e őket, vagy csak érzéketlenül elhaladunk mellettük az égi konstellációk és földi kényszerek rabságában-bűvöletében… Megismerkedésem Slavko Matkovic szerb költővel örökre meghatározta a sorsomat, és radikálisan megváltoztatta a művészetrol vallott nézeteimet. Ha ő nincs, minden máshogy alakul: szinte semmi sem lenne, amit ma szeretek.
1970, Szabadka. Mindjárt az elején: halál. Felvesznek a mai Kosztolányi Gimnáziumba, ahonnét Dezsőt anno eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy a festőművész rajztanár a nyárutón felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután látok a Tito marsall sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni valakit. Nézd! Az őrült kerekes! – kiáltja a haverom, és én nem tudom, hogy ez az őrült Kerekes, a festő. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel késobb megtudom, hogy ez a legendás neoavantgarde Bosch+Bosch muvészcsoport egyik találkozója volt, amin valószínűleg Slavko is részt vett.
1974, Budapest. A bölcsészkarra járok, de a korszakról szinte semmit sem tudok. Nem azért, mert nem vagyok itt, hanem azért, mert, egyszerűen, nem vagyok jelen. Számomra, akkor, sem az irodalom, sem a művészet nem jelentett semmit. Vastag jugó ösztöndíjat kaptam, de félvállról vettem a tanulást, komolyzenei bakelitokat csempésztem Nyugat-Berlinből, karate versenyzőnek készültem, életem a svábhegyi bérlakás, az egyetem és az edzőterem, meg különbözo olcsó kocsmák aurájában telt. Jártam az Egyetemi Színpadra – minden csütörtökön ott ültem Szabó Balázs remek filmklubjában, és volt még Kex, Spions, Latinovits és Pilinszky is –, láttam a 25. Színház minden előadását, és a fal mellé szorulva, a Metró Klubban előadott Woyzecket. A rockzenei újhullám megjelenését, persze, nem lehetett nem észrevenni, teli volt a város házi gyártású plakátokkal, de mi csak a harmadosztályú bandákat fogtuk ki, még a korai KFT volt a legérdekesebb, jót röhögtünk rajtuk.
1983, Szabadka. Mindjárt utána: halál. Kiutasítanak Magyarországról, két fegyveres detektív megbilincselve visz le a kelebiai határra. (Akkor még nem tudom, hogy ez majd tíz évre szól.) Amíg Szlavóniában katonáskodtam, feleségem, Mixtay Melinda jazzénekesnő disszidált Amerikába, és megírta, hogy soha többet nem fog visszajönni ebbe az országba. Személyes kapcsolataim az adyligeti kommuna és a SZETA művészeivel itt meg is szakadnak. Otthon anyámnál lakom, a régi kis szobámban, néma szemrehányás és keserűség légkörében. Töröltek az ELTE hallgatói névsorából, diploma nélkül nem kapok munkát. Sportoló barátaim elhelyeznek a Spartacus Vívóklubban edzőnek, heti 3x2 órában az en garde!-ot tanítom kezdőknek.
Mind több időt töltök a Városi Könyvtár antikváriumában: ott meleg van, ritka könyvek és egy poeta doctus, akivel megértjük egymást. Ő Matkovity Szlávkó, író és grafikus, meggyőződéses kommunista, „tiszteletbeli magyar” és az én első mesterem, teljes tudatlanságomban. Tőle hallok először a happeningrol és performanszról, a fonikus, vizuális és akcióköltészetről, a hardcore képregényről, a mail artról, a „halott nyúl művészetre való tanításáról” és más, számomra hihetetlenül érdekes és fontos dolgokról. Ahogyan ő mondta az akkor szellemileg teljesen nyitott, délszláv térségben: „Hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni / egy éjszaka alatt / elvetem felhalmozódott ismereteimet / a klasszikus költészetről és festészetről. / Rostirónnal bajuszt kerekítek Mona Lisának / szamárfület mutatok Cézanne-nak. / Idegesen kavarom fel / gondolataim edényét / a művészet lényegét kutatva.” Kedvtelésből elkezdem fordítani a verseit, minden sort átrágunk, magyarul-szerbül vitatkozunk, aki valami nehezet akar mondani, a saját nyelvére vált. Aztán a munkaido végén irány a Zenede melletti kisutcában lapuló talponálló, vinjak és pelinkovac.
Slavko segítségével pillanatok alatt bekerültem az Új Symposion szerkesztoségébe, ahol nem voltak szabott határok – Szombathy Bálint, Kerekes László, Ladik Kati, Miroslav Mandic, Marina Abramovic baráti körébe és védőszárnyai alá. Minden idegen volt és minden vonzó – remek, boldog időszak, ami 1987-ig tartott, amikor megtanulhattam teljesen szabad és őrült lenni. Ez valóban underground volt, száz méterrel a felhők felett. Én soha nem voltam nagyon tehetséges, még csak elkötelezettség sem volt bennem, de nagyon szerencsés pillanatban találkoztam nagyon tehetséges és elkötelezett művészekkel.
Beszélgetünk Slavkóval a családunkról és a közös történelemről, ami hol egybekovácsol, hol szétszakít bennünket. Elém tesz valami díszes albumot, a szabadkai Turul Egyesület évkönyve, és kinyitja egy szigorú arcú, bajuszos honvédtiszt fényképénél. Nézd csak, kiskomám – mondja vigyorogva –, itt a nagyapád! Akkor tudom meg, hogy Lantos Antal az állomáson kitört értelmetlen lövöldözésben esett el, amikor 1945-ben a magyarok kivonultak, a szerbek meg bejöttek. Volt egy megállapodás, hogy nem lesz harc, de ezek kicsit késtek, azok meg kicsit siettek, mindkét csapat megijedt, és mire a tisztek leállították őket, már meghalt vagy húsz ember. És – kérdezem tőle – a te apád mi volt? Hát – mondja, és most nem vigyorog –, partizán.
1990, Budapest. Mindjárt, mindjárt: előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Supek, Slavko és én. Már a sínbuszban elokerül egy liter odžaci szilvapálinka, és mire felérünk a nagyvárosba, mindhárman berúgunk. Handabandázunk a művészetről, nagyon vidáman, nagyon önfeledten. Közben halálosan megéhezünk. Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko félúton feladja, lefekszik a Balettintézet előtt a flaszterra, ott akar maradni reggelig. Röhögünk, mi is legszívesebben balettpatkányok ölében ficánkolnánk. Hosszas rábeszélés után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatárbifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi budai lakásában éjszakázunk, hajnalban utazunk tovább.
1995, Budapest. Az éhezőművész performansz ideje, acélketrecben ülök egy ferencvárosi pincében, és Slavkóra gondolok, akit idoközben kifacsart a májcirózis, csontra itta magát. A kezembe adta egyik délután az antikváriumban Kafka novelláskötetét, hibátlan példány, valaki megvette és ottfelejtette. Ez már a tied – mondta –, megtalálsz benne mindent, ami ránk vár.
1999, Budapest. Mindjárt a végén: halál. Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál, és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában alszik a fiam, aki egy nap híján 4 évvel a halálod után született. Tudom, nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben is elolvashassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután-fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Mibol maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO bombázása, az Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán tavaszra átköltözik. És: "nye sztrahuj, Vologya", nem maradsz egyedül, hamarosan valamennyien átköltözünk.
HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL
(Kako cu umreti iznenada)
Meghalok váratlanul
a tizenkettedik évemben
mialatt a góré mögötti felhőkhöz
kötözöm magam
(egy szerdán)
vékony zsákvarró zsineggel.
Meghalok váratlanul
a ludasi tó ősi vizében
tranzisztoros zenére fuldokolva
miközben B. M. mosolygós arcán
a víz gyöngycseppjei gyülekeznek.
Meghalok váratlanul
repülőgép-szerencsétlenségben
a Belgrád-New York vonalon
amíg a repülőgép
a Csendes óceán végtelenségébe zuhan.
Meghalok váratlanul
mikor nem lesz
többé senki élő
aki emlékezne
hosszú hajamra
és néhány apró
őrültségre az életemből.
Meghalok váratlanul
kézzel nem érintve
néhány nekem drága embert
és két-három jó
és szép dolgot.
Meghalok váratlanul
mert mindig így halunk meg.
[Fordította: Triceps]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése